Nógrád. 1971. április (27. évfolyam. 77-101. szám)
1971-04-03 / 79. szám
Sikere« kísérletek Szabad szombat az iskolásoknak A Hétfői Hírek aa| java- só'ia nemrégiben, hogv felnőtt módiba, az iskolásoknak! is 'járjon szabad szombat, a Magyar Hírlap pedig azt, hogy éppen ne járjon: legalább iskolarendszerünk maradjon Hagyományt isztelö, s ragaszkodjék a régen bevált formáiéhoz. •tárjon, ne járjon? Az az igazság, hogy néhány iskolában már több éve jár... Vannak Magyarországon szabad szombatos iskolásak, akik — miként édesanyjuk, édesapjuk — maguk is tovább alhat nak, dolgozatírás, felelés helyett pedig éppen kétszer annyit kirándulhatnak, játszhatnak ia hétvégeken. Két Gsongrád megyei iskolában vezették be a szabad szombatokat, immár négy esztendeje: a makói Szoboszlai Imre és a hódmezővásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskolában. E kétnapos víkendezés ötletének felvetője a szegedi József Attila Tudományegyetem Neveléstudományi és Lélektani Intézetének adjunktusa, dir. Róma Éva volt, aki gyakorló pedagógusként s kutatóiként határozta el. hogy az ötnapos iskolai hétről kísérleti adatokat gyűjt. Mát lehet tenni, hogy szabad szombattá váljanak az iskolai szombatok ás. Először: meg lehet hoszszabbítamd az iskolai tanévet — az így kapott újabb hetekre arányosan elosztva az óra nélkül maradt tanulni valót. Másodszor: tömöríteni lehet a tananyagot. Harmadszor: rá lehet térni a délelőtti-délutáni tanításra. Hazai viszonyaink között azonban mindhárom említett variáció elképzelhetetlen. A tanév aligha meghosszabbítható, hiszen az iskolai kirándulásokra okvetlenül kellenek az őszi-tavaszi szünetek; hasonlóképp nem csökkenthető a hagyományos családi nyaralásokra így is rövid nyári vakáció. (Mi lenne, ha mondjuk, az egy hónapra szűkített szünidő alatt akarna szabadságra menni több százezer dolgozó szülő...) A tananyag további sűrítése? Ez az út manapság a szükséges ismeretek gyors szaporodása idején im/már járhatatlan. Eljött a tavasz A Magyar Televízió ma este felszabadulásunk ünnepe alkalmából egy olyan drámát mutat be, amelynek cselekménye huszonhat esztendővel ezelőtt, 1945. április 3-án ját- szódik le Dobozy Imre: „Eljött a tavasz” című drámája egy század sorsát eleveníti meg, amely néhány kilométerre a nyugati határtól, két frontvonal között maradt, utolsó magyar alakulatként az országban. Parancsot kapnak ugyan, hogy vonuljanak nyugatra, és onnan legyenek majd részesei a bekövetkező győztes ellentámadásnak, de a parancsnok megtagadja az áttelepülési utasítás végrehajtását. A század helyesli ezt a „fegyelemsértést”, sőt még azt is felismerik: mit kellene tenniök ahhoz, hogy a nélkülözhetetlen önbecsüléssel kezdhessenek újra mindent. Többen erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy a közelükben levő láger lakóit kiszabadítsák a németek kezéből, mielőtt azok megsemmisíthetnék, vagy kitelepíthetnék az elítélteket Mégsem jutnák el a cselekvésig. Sőt — szinte mindannyiok akarata ellenére, szinte a tehetetlenség to- vábbsodrásában — harcba keverednek minden értelem és ok nélkül az előrenyomuló szovjet csapatokkal, ami a század csaknem teljes megsemmisülésével jár. A jelen felől ítéletet mondani a közelmúlt mulasztásai miatt. Választ keresni: miért történhetett mindez így — erre a kérdésre keres az író és drámájának hősei feleletet. A dráma azzal indul, hogy a régi katonabajtársak egy emléktábla-avatási ünnepségre gyűlnek össze. Tisztelegni akarnak két bajtársuk — Sóvágó és Rózsás — emléke előtt, akik egyedül jutottak el az aktív cselekvésig, és ki akarták szabadítani a lágerben őrzötteket, s eközben haltak hősi halált. Míg az avatási ünnepség megkezdésére várnak, eljátsszák pontosan, hogyan és mi történt az utolsó napon. Ez a „játék a játékban” megoldás módot ad az írónak arra, hogy a jelent szembesítse a múlttal. Sajban, a volt századparancsnok, a jelenben tanár, éppen úgy kénytelen szembenézni akkori önmagával, mint a baloldali beállítottságú Gyukits őrvezető, aki a jelenben már miniszterhelyettes. Lelkiismereti drámát láthat a néző, hiszen a szereplők vétke nem egyéni bűn, nem jogilag megfogható, hanem egyszerűen abból származik, hogy a darab szereplői elválasztották önmagukat a néptől. A nemzet és a nép teljességgel szétvált ezeknek az embereknek a tudatában. Gyukits kimondja, hogy nem elég elfordulni onnan, ahol romlásba keveredtünk, át kell állni a másik oldalra, teljes bizalommal... Látják, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még tehetnek valamit az új rendért, amely jobb lesz a réginél. Ez a felismerés azonban nem viszi őket el odáig, hogy a legénységgel is közöljék elhatározásukat. Ellene vannak a németnek, mégis több kérdésben úgy ítélkeznek, mint a nácik. Elrohadtak volna, anélkül, hogy észrevették — kérdi tőlük az egyik munkaszolgálatos. Az egyetlen az életben maradottak között Bokodi, aki cselekedni is mer, lelövi az őket fenyegető németet. A lelkiismeretükkel viaskodó uraknak joggal veti tehát a szemükre: „Maguk majd kimagyarázkodnak, amúgy európai módra. Mi meg. hiszékeny barmok, tarthatjuk a hátunkat, mert nem tudunk egyik napról a másikra bőrt cserélni a pofánkon.” Az író művét voltaképpen tanúvallomásnak készítette. Esy olyan tanú vall itt, tulajdonképpen mindannyiónk nevében, aki résztvevő is volt, s most izgatottan kérdi önmagától: mi függött tőle, mit mulasztottunk, mint vállalunk és mit tagadunk meg múltunkból. A Nemzeti Színház előadását Major Tamás rendezte. A rangos szereplőgárdából különösen két alakításra hívjuk fel a figyelmet: a Bodakit alakító Sínkovits Imre teljesítményére. aki. mint élő, állandóan vádoló lelkiismerettel áll társai előtt: valamint Csmka László sokoldalúságára, aki hol aebinest, hol szlovák partizánt, a németet, a tisztelendő! mindazokat megszemélyesíti, akik nem jöhettek el. de fontos szereplők voltak a lelkiismeret vizsgálatának időpontiában. A nemzeti önvizsgálat nagy próbája is, hogyan tudunk szembenézni múltunkkal, tegnapi önmagunkkal. De igazán szabad csak az lehet, aki ki meri mondani a keserű igazságot is: a nemzeti önszemlélet egészségét eredményezheti, ha az íróval együtt végigkísérjük a szereplőket útjukon. Csukly László A délelőtti-délutáni tanulás pedig? Nem lenne semmi értelme az iskolai terhek további növelésének! Egyetlen megoldásként az egész napos iskola — azaz szebb és kifejezőbb nevén: az iskolaotthon — marad. Az az oktatási, nevelési forma, amelynek most alakuló keretében az iskolai sízabad szombat is megvalósítható... Ami az egész napos iskolát — iskolaotthont — illeti, azt valóban a diákok reggeltől késő délutánig „lakott” ottho mának szánják. A következőiképpen: Az alsó tagozatosok mind a négy évfolyama délelőtt úgy vesz részt az iskola munkájában, mint másutt. A közös ebéd uitán azonban ismét tanulni kezdenek, de — tanítói segédlettel és felügyeletté;. Az érdekes kísérlet vezetőjének szavai szerint: egységes pedagógiai folyamat alakul így ki, amelynek keretében minden feladat megoldására elegendő alkalom nyílik. Példa. megoldatlan, nem maradhat; megértetlen anyagrész szántén nem. Jód jellemzi az Iskolaotthonok munkáját, hogy a kisdiákok minden felszerelése az iskolában marad. Füzeteiket csak hetente egyszer viszik haza, hogy azokat szüleik is ellenőrizhessék. A felső tagozatosaknál any- nyiban más a helyzet, hogy velük a délutáni foglalkozásoknak csak egy kisebb ré-i saébem „törődnék” hasonló intenziitáBsai a tanárok. Ám ez a kisebb idő is bőven elég ahhoz, hogy valamennyi diákját kellő alapossággal megismerje a pedagógus; megismerje, s megtanítsa a tanulás leghasznosabb módszereire. Az iskolai szabad szombat; az ilyen iskolaotthonok keretei között valósítható meg. Mint az említett makói és vásárhelyi példa immár több esztendeje mutatja, az intenzívebb délutáni foglalkozások eredményeképp a szombatok „feleslegessé” válnak. Szervezett hétvégi együttűéteket ugyan tartanak a két kísérleti iskoláiban, ám ezekről a szülők írásos kérelmére bárki elengedhető. Mindez, ismétetTjiüle, azért alakulhat így, mert a tanítást, tanulást egységesítő folyamatban — a pedagógusok fokozatos segítségével — a megszabott, s nem csökkentett tananyag a hetenkénti öt napon is megtanulható. Akácz László Színházi esték A Tragédia tragédiája Llmélkedés egy bemutató után Lehet, hogy ..i«M'd«egtoreBt” kockáztatok meg, ha kimondom, pontosabban megismétlem, amit néhány évvel korábban már folyóiratunk, a Palócföld oldalaim is, az érdekeltek meglehetős felháborodására érintettem: a Déryné Színházat, mint művészeti intézményt napjainkban szinte csak a kegyelet élteti, tartja össze. A -kulturális forradalmunk nagy korszaka, eredményei iránti kegyelet. Akkor — húsz esztendővel korábban —, a Faluszmházat valóban missziós küldetésre szervezték, — hatalmas eredmény volt a falu- és tanyavilág mikroközösségedben. Megható történeteket őriznek e korról Nógrádból is a szín- házafapítók, épp ezért nem könnyű a kegyetlen véleményt kimondani. De akár kimondjuk, akár nem, a tény kimondatlanul is tény marad: a Faluszínház, — az Állami Déryné Szánház az utóbbi évtizedben falvak egész sorából maradt el országszerte, fújt kényszerű visszaközót a televízió térhódításával rohamosan növekvő részvétlenség miatt. Igaz, a színház vezetőd más okokkal próbálták indokolni a produkciók iránti érdeklódéscsökkenést, de bárhogy szépítjük — magyarázzuk, a kétségtelen technikai-művészeti erőfeszítések is kevésnek bizonyultak a televízióval való versenyben. Az élő szánház közvetlen varázsa is — annál inkább, mert ez a társulat művészgárda utánpótlásban soha nem számíthatott a főiskolára, legjobb erői „rangosabb” társulatokhoz pályáztak el az évek sarán, s akik maradták — tisztelet a kevés kivételnek — vagy elfeledték már a színészetet, vagy meg sem tanulták még. E sorokat írva, megvallom, felelősséggel vívódom, csakugyan ilyen komoly-e a színház állapota a második évtized végén? Van-e további távlata művelődési-kulturális életlünk hálózatában, vagy végképp betöltötte funkcióját? EDenitmondásos válaszok ütköznek meg egymással esteket elemezve. A színház társulatai között kitűnő és egészen gyenge, már-már műkedvelő benyomású gárdák egyaránt találhatok. Némely bemutató- vállalkozás csapnivalón rossz, másik viszon t elismerést érdemlő teljesítmény, mélyet nagyobb színpadokon is szívesen köszönitenémk, mint ami résztere rendélteitett Ez a szfvanalbeil kiegyensúlyazaty Jelenet a Tragédia előadásából. Várnagy Katalin, Szigeti Géza és Vercczky Zoltán lanság a színház legnagyobb tehertétele abban, hogy a még megtartott játszási helyeken rendszeresen látogató törzsközönségre alig számíthat, hogy egy-egy ígéretes tévéest még a leghívebb barátait is elcsábítja a hirdetett produkciótól. Korábban a Déryné Színház nevezetes volt a szenvedélyes szerzőkutatásban, az ősbemutatók vállalásában. Utóbbi években mintha kevésbé kockáztatna. s ha .kockáztat” is némelykor, nem igen adja alább bevált „házi” szerződnél, ügyeskezű színpadi iparosoknál, népszerű klasszikusok színpadra alkalmazásánál. Igaz, el kell ismernünk, hogy a mérleg ellenkező serpenyőjébe is akad tennivaló Mert mégiscsak e társulat juttatta el elsőként falvasukba az élő színház keretei között Kodály: Háry Jánosát, a Bánk bánt, az Antigonét, vagy most éppen Az ember tragédiáját, Madách remekét, — de épp e legutóbbi révén is önkéntelenül elő tolul a kétely; adott technikai-művészi féltéNevet a jelölő gyűlés Befejeződtek a jelölő gyűlések. A választópolgárok ezrei hallgatták figyelemmel a beszámolókat, mondották el véleményüket a városukat, falujukat érintő ügyekben. Ahogy az már lenni szokott, a sok komoly szó között akadt humoros is, amely derűt fakasztott. Íme néhány vidám pillanat. * Országgyűlési képviselő-választáson történt. Elhangzott a beszámoló, következtek a hozzászólások. Nem árt egy kicsit megtámogatni a jelöltet — állt fel ez egyik szónok. — Ez már régi szokás. Csak aztán nehogy úgy korteskedjünk, mint az egyszeri választók. A teremben néma csönd. Mindenki feszülten figyel. Az úgy történt, hogy képviselőt választottak hajdanan. ígértek a kortesek gazdaságot, pénzt, pálinkát, utat, házat, fűt-fát. Felugrik egyszer az egyik korteskedő atyafi: — Ha a jelöltre adják a voksukat, rászavaznak a választáson, még hidat is kapnak. Közbeszól valaki: — De uram! Nálunk nincs is jpatak... A kortes nem jött zavarba. — Nem baj! A hidat akkor is megkapják... Felhevült hangú jelölő gyűlés az egyik faluban. A hozzászólók egytől egyig emlegetnek egy bizonyos járdát, ami alig néhány évi használat után tönkrement. Keresik, ki volt a hibás, kutatgalják az okokat, egyik is másik is mond valamit. Már-már heves vita alakul ki, amikor felállt az egyik polgár és békítőleg szól: — Kedves atyámfiai! Hiába vitatkozunk már azon a járdán, attól az jó már nem lesz. Kispórolták belőle a cementet. Szó ami szó, bele nem rakhatjuk. De egyet mondok. Ha megint járdát építenek nálunk, nyissa ki mindenki jobban a szemét. Akkor majd nem kell utólag vitatkozni. Végezetül egy személyes élmény. Sok jelölő gyűlést hallgattam végig, hogy aztán krónikása legyek az eseményeknek. Az egyik igen népes jelölő gyűlés már a vége felé közeledett. Szavazásra került a sor. A levezető elnök ünnepélyesen megkérdezte: — Ki szavaz a jelöltre? A jelölt már előzőleg is sok dicséretet kapott, nem előszói választották tanácstagnak. Nem csoda, hogy minden kéz szinte egyszerre emelkedett a magasba. Kivéve az enyémet — ebben a körzetben nem lévén ugyanis szavazójogom. Ekkor szigorúan rám nézett a mellettem ülő idős bácsi és megszólalt: — Mondja kedves! Maga miért jött ide, ha még szavazni sem akar? Tegye fel azonnal a kezét! Megérdemli a mi tanácstagunk... — cse— telei között nem vállal-e erőnfelülit a színház? A salgótarjáni ifjúsági bemutató alapján azt összegezhetjük: igen. A kamaraszínpadi keretek közé zsugorított produkció a madáchi mű fakó szinopszisává lett, történelmi skiccek sorévá, mintha képregényt tálalt volna publikuma elé Szécsi Ferenc rendező. Ilyen feltételek között a főszereplő hármas: Várnagy Katalin (Éva), Szigeti Géza (Ádám) és Vereczky Zoltán (Lucifer) is nagyobbára csak illusztratív lehetőséget kapott, — sem filozófiai, sem érzelmi elmélyedésre nem nyújtott módot ez a dramaturgiai-rendeződ koncepció. A művet oly annyira megfosztotta a rendezés minden kísérő motivációtól, hogy sivársága olykor már nevetségesen hatott a nézőtéren. Diákelőadásként pedig nemhogy ffigyeleméb- resztő, inkább elriasztó hatású volt ez a Tragédia. A színház becsületes szándéka, jó igyekezete ellenére — amiben természetesen semmi okunk ké- téllkedni. Csak hát, ami nem megy, azt bizony kár erőltetni. Napjaink tágult lehetőségei között különösen kár. Barna Tibor Követésre méltó Gazdára talált két klub Jó hírt kaptunk Nagybá- tonybó! példát arra, hogyan kell támogatni egy településen a honvédelmi munkát Nagybátonyban két klub gazdára talált. A nagybátonyi I. számú gépüzem Szomszéd István igazgató közreműködésével átvette, s magáénak mondja a nagybátonyi MHSZ lövészklubot. A klub nemcsak az üzem nevét kapta meg, de a patronálás mindennemű támogatásra kiterjed. Egy másik nagybátonyi vállalat, az ingatlankezelő az MHSZ rádiósklubot vállalja sajátjának. A rádiósok klubhelyiségének kialakítása már megtörtént. A gazdára találás azt jelenti, hogy mindkét klub honvédelmi tevékenységében jelentős javulás várható. A példa követésre méltó. NÓGRÁD — 1971. április 3„ szombat i
