Nógrád. 1971. február (27. évfolyam. 27-50. szám)

1971-02-14 / 38. szám

Sólyom László;

Isteni szikrák

Eddig tudtam, hogy 6 —

mármint Piriké —, meg én, hogy vagyunk egymással, mondani is tudtam, de tegnap óta zavarban vagyok, ha erről kell beszélnem. Ne is tessék hát kérdezni, úgyis el. mondom.

— Megtiltom, hogy ezután

azt mondd, hogy te velem jársz — szólt randevúnkon Piriké váratlanul és minden előzmény nélkül.

— Miért? — lepődtem meg

és sértődötten kérdeztem: — Talán szégyelled, hogy együtt járunk?

— Azt se mondd, hogy

..együtt járunk”, nagyon kér.

lek.

— Vagy úgy? Szakítani akarsz velem?

— Miért akarnék szakítani veled? Nagyon jól érzem magam veled, csak . . Hát nem érted?

— Nem,

— Jaj istenem, de nehéz a

felfogásod! Nem ellened van kifogásom, hanem ez ellen a közönséges kifejezés ellen.

— Közönséges kifejezés? Miért közönséges kifejezés ez.

hogy...

— Ki ne mondd!

— Jó, nem mondom, de magyarázd meg, mi bajod vele.

— Hált szóval ... szóval ... csak! — válaszolt Piriké meg. győző vaslogiikávaL

— Belátom, igazad ran —

bólintottam, mert mit is tehettem volna.

— Na, végre! — ragyogott diadalmasan Piriké.

— Hiszen tudod, kiesd

csökönyös vagyok, de az észérvek előtt mindig fejet hajtok — és valóban lehajtottam a fejem, majd dacosan fölvágtam. Csak azt is szíveskedjél megmondani, hogy a Jövőben miképpen nevezzem ezt a mi ... izénket,

— Hát .. jzé ... Izének semmi esetre sem, hanem... Találj ki valamit, te vagy az tró!

Akkor beültünk egy presszóba. Piriké megevett két adag gesztenyepürét, én ka. vargatúmn a kávémat. Végre tél óra után föllobbant kobakomban az isteni szikra,

— Mondd, Piriké, szeretsz te engem?

— És ha azt mondom, hogy

igen?— kacsintott rám kacé- i’am Piriké, miközben lenyalta kanaláról az utolsó pötty habot.

Akikor azt fogom mondani a jövőben, hogy a szeretőm vagy.

— Kikérem magamnak! —

fortyant föl Piriké és a föld. höz vágta a kanalat,

— Bocsáss meg, de nyelvtanilag, aki szenet az szerető.

— Fütyülök a nyelvtanra — mondta és elfordult

Üjabb fél óráig kavargattam a kávémat de nem hiába, mert ismét kigyúlt kobakomban az isteni szikra.

— Mondd, Piriké, kedvelsz te engem? — kérdeztem fölényesen.

— Nem érdemied meg — fújt rám Piriké —, de kedvellek.

—• Akkor a kedvesem vagy vágtam ki diadalmasan.

— Szégyellő magad! —csapott az asztalra —, de előbb fizess, mert egy percig nem maradok veled.

— Jó, Jó, de a barátság azért marad

— A legjobb barátom voltál és leszel is ipindig — vallotta megenyhülve és őszintén Piriké.

— Akkor megvan! — rikoltottam. mint annak idején Archimedes. — Ha én a barátod vagyok, te nékem a barátnőm vagy,

— Talán kitartass engem? — sikított belőle a hisztéria.

— Rendben — csitítottám —, nem vagy a barátnőm, hanem a partnerem.

— Miért nem mindjárt a

játszótársad?

— Azért k megoldom — szóltam ekkor föláll va, férfias határozottsággal. — El. jegyezlek és akkor a menyasszonyomnak mondhatlak. Megfelel?

— Nem. Nem vagyok bolond hozzámenni egy ilyen fantáziaszegény alakhoz, aki képtelen megmondani, hogy mj közöttünk es a -..izé ... no...

— Kapcsolat.

— Mért nem mondod mindjárt, hogy viszony! Kiáltsd világgá

— Tudod mit, Piriké? — sóhajtottam és intettem a kisasszonynak, hogy fizetek.

— Legjobb lesz, ha mi szép csendben elválunk.

— Szakítaná akarsz? — kérdezte Piriké és szeme egyszeriben megtelt könnyel. — Miért akarsz szakítani? Talán nem jársz velem szívesen?

Barna Tibor:

Álmok és életek

A

z éjjel egy csóró kis

falusi cirkuszról álmodtam. Kopott komédiások játszottak valami olcsó műsort korábbi életem öreg városában. Én álltam a manézs bejáratánál, ahol a festett képű bohócok, az artisták és idomárok a porondra mentek. Cigarettát szívtam, komisz szagú, filléres Leventét Szemben velem sudár, gyönyörű, szók» lány álldogált, jelenésére várva, s miközben fújtam a filléres cigarettát, 6 mohón kapta el szájával az illanó füstjét Már napok óta nem szívhatott — gondoltam. — Nem ismertem, nem láttam soha, s mikor többi társával porondra szólították, megcsókolt, hogy magával vigye cigarettáé szám ízét A fogásnyí égő csikket meg finom, vékony ujjaival kivette kezemből, fekete trikója alá dugta keblei között s én ámultam, hogy nem perzseli a parázs, mosolyogva olvad bele a rivalda kavargásába.

Az álomkép tovább moz- zant Rozoga vásári bódék között bolyongtam egy valahai kebelbéli cimborával. Egy piszkos vendéglő talponállójában valami csirizéé főzeléket kanalaztam, s a tulajdonos árgus szemmel lesett rám, nem lopom-e el a zománca- hagyott pléhtányért, meg a kanalat, mintha lerítt volna rólam, hogy állástalan alak

vagyok, de cimborám bankóval oszlatta el a vendéglős felesleges aggodalmát Kint a téren, ahogy kiléptünk megint a szabadba, különös formájú repülő körözött ed felettünk, egészen alacsonyan, de nem volt hangja, nesztelenül szállt, s mi baktattunk befelé a városba. Kövezetlen útú utcán, roskatag háziak között haladtunk, egy vén ház ablaka nyitva állt, a szobában az ágyon öreg ember feküdt, csak fád lába volt, s én gyorsan továbbLebbentem az ablak négyszögéből, nehogy meglásson, rámszóljon, mert jól ismer, és ón is őt, még ak- k orról, amikor mindkét lába megvolt. Valami hideg Irtó- zatfédét éreztem a látványra — Szegény öreg Jeremiás, Bariba Jeremiás... Ugyan mát mondhatnék vigasztalót neki?

Aztán egy színésznővel dls- kuraltam a kültelki mozi sarkán, Gondtalanul, mindenféle haszontalanaágról fecsegtünk, s azt láttam, hogy mögöttünk összeomlik egy odvas tégla jú kőkerítés, de ügyet sem vetettünk rá, csak álltunk zavartalanul, mintha mi sem történt volna, s beszélgettünk tovább. Később egy deszkakerítés dőlt le a téglahálom mellett, de megnyugodva láttuk, nem volt senki a közelében. A ledőlt palánkon túlról, dombos temető fejfái tűntek élénk. Diskuráltunk tovább.

Ugyan, miből táplálkoznék az ilyen bolondos álmok? — töprengtem reggel öltöaés közben. Például az a cirkusz.,, meg az a lány?

Apránként felderengett bennem az a legelső redakció, ahol újságiró-lnaoévelrrvet éltem. Régi szép idők ’...

Régi szépek... Na ne mondd, barátocstkám! Csakugyan? ... Hárman voltunk ifjak abban a szerkesztőségben. Sarkad! Zink, akit most tíz éve, hogy a Kerepesi úton temettünk. Szabó Saci — most valahol Pesten, valamelyik minisztériumban propagandista —, meg én. Sokszor hármónknak volt egy cigarettája, vagy annyira való pénze. A cigarettát testvéri módon osztottuk meg. Ceruzával, három igazságos egyenlőre jelöltük, s a füstjét egymás arcába fújtuk, az se vesszen kárba. A harmadiknak jutó rész már olyan volt, hogy gombostűre kellett tűzni, úgy szívni.

É8 mennyire ismerős most,

éberen is az az arc —, a féllábú öregé. Az öreg kőműves majsztramé, Bart ha Jeremiásé, aki mindig azzal kérkedett, hogy a Kölcsönös Segély;» székháza építésekor úgy ért földet három emelet magassából a dőlő állvánnyal, hogy talpra esett, mint a macska. Vénségere trombózissal amputálták. Szégyen, vagy

nem, de azóta kerülöm, mert riaszt és szorongat a látványa.

És igen. A dőlő, odvas téglafal, a korhadtan zuhanó deszkapalánk sem puszta álom. Mind valami önmagába omlott emlék, élménye» valóság az álom dimenziótlan misztikus alakzatában.

Tegnap kaptam hírt régi városomból, hegy lebontották, a szülőházam. Ráérett minden téglájában, talán már fél századdal korábban. Bacillus- fészek, a nyomor tanyája volt, ákadékos útállőja a fejlődő életnek. Nem kár érte, hogy odalett, mégha a gyermekévek emléknyomait temette is tör- melékhalma, korhadt paiánk- ja alá.

Olvasom a hírt hozó levélből, hogy a szomszédosak közül is már asak egyetlen áll, az is a többi sorsára jut S amikor megint azon a tájon járok, azt sem tudhatom talán már teljes bizonyossággal: hol is születtem? Föléje nő az ifjúit élet. Az álom helyén új valóságot szül az acél, meg a beton. Hát úgy legyen, ámen.

(Ha netán valaki holmi esz med mondandót keresne e sorok között, ne fáradjon hiába. Nem akartam semmi, semmi különöset mondani. ' Any- nytt talán csak, hogy az elmúlt éjjel olyan furcsákat álmodtam.)

Amftcr ABgaá tett a ta. Palásti László’

náasi vállalat új igazgatója, elterjedt a hír, hogy nála

Szuperfúrás

tosság, a pedantéria, a meg.

nem lehet fúrni.

Kertesei szomorúan vette ezt tudomásul, hiszen előadói kinevezését is fúrásnak köszönhette. Szeretett volna Zamárdi főelőadó helyére kerülni, de a terv most az új igazgató egyéniségébe ütközött

Talán nem is igaz ez a hír — töprengett Kenesei, és elhatározta, hogy megpróbálkozik Zamárdi eláztatásáváL Amikor egyszer a napi aktá. kait Aligaíhoz vitte, halkan megjegyezte:

— Szabad legyen megem. literem, hogy Zamárdi.. „

Tovább nem folytathatta, mert Aligai rászólt:

— Fúrás nincs!

Kenesei arca elvörösödött és hogy megmentse a helyzetet, így folytatta:

— Dehogy akarok én fúrni. Pont ellenkezőleg! Azt akartam mondani, hogy Zamárdi a lelkiismeretes munkaerő mintaképe. Boldog vagyok, hogy ilyen közvetlen felettesem van.

— Ja, az más. Tudja, én sohasem tűrtem a fúrást

—■ Én is gyűlölöm —mond. ta az előadó.

Harmadnap Kenesei így szólt az igazgatóhoz:

— Zamárdi ismét nőtt a

szememben. Példaképem 1

Olyan lelkiismeretesen dolgozik egy-egy ügyön, hogy mindig haza is viszi egyiket- máeákat Tegnap is a Remete- aktát. ..

Aligai felfigyelt:

— Micsoda? A Remete-ügy még nincs elintézve?

Egy héttel később Kenesei ábrándozva mondta az igaz. gatónak:

— Ez a Zamárdi! A ponbízhatósag éló szobra. Csak bámulom! Hatszor is összeadta a Fenyőfi-tétel szám- oszlopait nehogy tévedés legyen.

Aligai összehúzta szemöldökét és egy szót sem szolt

Kenesei úgy érezte, hogy jó útón halad. Mindennap mondott valami elismer őt Zárnárdiról. Hogy «jelentéseit háromszor-négyszer legépel te- 1 ti, ha egyetlen betűhiba van bennük, vagy kettőspont helyett véletlenül pontosvesszőt üt le a gépírókisasszony! Agyba-főbe dicsérte a főelőadót, amiért késő estig a hivatalában van. és néha vasárnap is bejár.

— Egészen biztos, hogy nem a különóra díja érdekli.

hanem iéBkösmereteeségbŐ. teszi — jegyezte meg áinokul

Amikor külföldi kiküldeti, séről volt szó, „jóakaratélag* megemlítette az igazgató előtt:

— Azt beszélik, hogy Za mérdi megy Rómába. Meg is érdemli. A leghűségesebb, a legszorgalmasabb, a legpedán. sabb embere a vállalatnak.

Aligai legyintett:

— Ugyan! Zamárdi olyan lassú, hogy már vége is len. ne a római konferenciának, mire 6 odaindulna.

Kenesei ütötte a vasai Érezte, hogy meleg.

— Pedig remekül képviselné a vállalatunkat Kitűnő ember!

Negyed év alatt sikerült Kéneseinek alacsonyabb beosz. tásba dicsérnie Zamárdit.

Amikor elérte célját és őt nevezték ki főelőadóvá, az igazgató, megjegyezte:

— Döntő szempontom volt, hogy olyan ember legyen az új főelőadó, aki még gondolatban sem igyekszik megfúrni kartársait!

Jókai Anna:

Szép délután

Alit a mosogatődézsa előtt,

s mint mindennap, vigyázott, bele ne bukjon a lébe.

Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott, a szüleinél. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta a földet, mégse láitott belőle mást, mint Nyer- pespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval.

A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért felnevelte, úgy-ahogy, egyedül.

öt éve nyugdíjas. Most « Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonként labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga.

— Eridj innen... menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, men lüktetett a püffedt talpa.

Dudus és Dodi nevetve hömpölyögtek kifelé.

— A macskát is! — szólt utánuk szigorúan. — Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri ...

A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt.

„Huzat van — gondolta —, a huzat árt nekem.” De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgóit a kefe.

Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó! Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg be. csukja, nincs levegő. És menynyi edény!

A tűzhelyre pislogott. Tejeskávé.

„De feltétlenül megegye, mama...”

Mintha az olyan egyszerű

lenne. Valami mellékize van, és a zsömle se olyan, mint régen.

A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött, egyenesen a dézsába. Így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsin- gok. A sarokban rongyok, meg a tű.

„Minek csinálja, mama...?”

Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesitöbb. Túl gyors a hang, a kép js összefolyik.

Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen?

Az unokák! Két vadember. Folyton nevetnek. Ez már betegség. Most is nevetnek. Eny- nyit tudnak csak. hároméves korukra.

.Azért nekem is lehetne — gondolta sóváran és belecsap. ta a szivacsot a mocskos lébe — nekem is lehetne egyszer,. egy szép délutánom.”

összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén.

— Egy szép délutánt, uram — mondta félhangosan meggyőződés nélkül.

„Maga folyton nyűgösködik.

Azt se tudja mér, mát akar...“

— hallotta Maca fölényes, ingerült hangját.

„Egy szép délutáni. Nekem is kijár.”

.Marának semmi se jó. Karácsonykor sír szilveszterkor veszekszik- Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és őszszel mit tudom én...”

Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben.

„Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyesége, két.”

Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezét a konyharuhába. Gyanakodva a kávé fölé hajolt.

— Ha ez a dög megint belelefetyelt ... egyszer úgyis agyonütöm.

Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra.

Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat.

Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor

, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás.

Csak egy kicsivel erősebben mint máskor. De elmúlt.

Ö meg állt a cseréphalom között.

— No —- motyogta. —• Nona.,.

Nem tudta, mi az. Mintha

kiment volna az ajtón és letett volna odakünn valamit. Hitetlenül oldalt lebbentette kezét, félkörben forgatta fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelyujjá- val.

Nincs többé fájdalom.

Az asztallap műanyagburkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágranyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kris. tályszemet.

Ilyet még sohase látott. Miféle színek? Miféle világ?

Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő' a talpa alatt.

A szekrényhez ment. tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Mi. csoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza..,

Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból.

„Érdekes. A víznek is van illata — gondolta, s ezen elcsodálkozott. Babrált a petre. zselyemmel. — Es milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény...”

Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott.

„Hihetetlen. Nagyszerű" — suttogta, mintha felfedezett volna valami rendkívülit.

A nyitott ablakon besurrant d macska. De nem a régi■ Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhul- lámzott mellette, meleg áramot sugárzott.

Enyhén szédült.

Úgyis olyant puha a kő. lefeküdt rá. A macska melléállt, nézte, vibráló karikákkal a szemében.

„Igazi szép délután” — gondolta elégedetten, s mosolygott.

Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé Élvezettel beszívta. Kicsit szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette pilláit.

De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat.

Hallotta a nevetést is. Mi. Igen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy.

Azután kellemes sötétség jött. és két, egyre növekvő tűzkarika. Amulva figyelte csukott szemhéja mögött.

A karikák egymásba kapaszkodtak, majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste.

De ez is megoldódott. Egy. szerre — mint a bűvészka- rikák — egy lehelet, és szétváltak puhán, zajtalanul.

Lehet hogy még látott utána valamit.

Az ikrek — amíg anyjuk haza nem jött — hintáztak a kilincsen.

8 NÓGRÁD — 1971. február 14., vasárnap