Nógrád. 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)
1971-01-10 / 8. szám
Boőr András? Pedig tudtam volna Vasárnaponként nála ebe. de ttom. Sohasem határoz.!,, meg, hány órára menjek. mert mindig szívesen látott. Volt, amikor már jóval ebédidő előtt megérkeztem Ilyenkor megpróbáltam aegiteni a konyhában, ö azonban, bar nagyon, kedvesen es tapintatosan. de mindig betessékelt a szobába. Csuk akkor volt szabad ismét kimennem, amikor mar feltalált. Az etelt — mellyel várni »/okolt — legtöbbször a kedvenceim közül válogatta QWft- sze. Mikor aztán látta, hogy milyen jóízűen falatozom a gyorsan következő fogásokat, felragyogott az arca és módlelett nagy büszkeség töltötte eL. Én pedig, miközben egy re csak dicsértem szakácsnő képességeit, titokban már az utolsó falat mielőbbi célba éréséért drukkoltam. Mert — megmondom őszintén — mindig nagy boldogsággá! töltött el az a pillanat, amikor felkelhettem az asztaltól. Pedig jól tudtam, hogy minden elém tett falatban a* 6 ha. tártaiéi» szeretet« lappang. És. mert nem akartam ezt a szeroíeíet megkorbácsolni azzal hogy ba mit is vD-zauía- sítok. így hát ettem és egyre esa'.v 3ttem. Ebéd után általában lefe, kilétünk, s eg\ ideig beszélgettünk. Aztán mikor őt el. nyomta az álom. s én egyedül maradtam a gondolataimmal, Újra és újra átéltem megismerkedésünk történetét Különös találkozás volt. Emlékszem, akkor este színházba igyekeztem. Felszálltam az antóouszra, s meg. próbáltam előre furakodni. Hiábavaló volt minden igyekezetem. mert az emberek — Jó” pesti szokásukhoz híven — lágy ölker azték a peronom A buszvezető, mintha meghallotta volna mérgelödése- met. hitertelen a fékre lé- péti A tömeg előrezuhant- Közöttük én is. Esés közben éles fájdalom nyilait a Iá. bamba. Falszisszentem. Mint kiderült, a mögöttem álló nő ugrott rá apró tűsarkaival. ő volt azMiután alapos grimaszokat vágtam, rám emelte saj. nálkozó szemeit, és nagyon kedvesen, többször bocsánatot kért. Ránéztem. Határozottan szép volt. Fájdalmam ellenére megpróbáltam nyajasau mosolyogni, és megnyugtattam. hogy nem történt semmi- Részemről a dolog ezzel el volt intézve. S bár a hát. ralevő egy-két megálló alatt többször is gondoltam arra, hogy beszélgetésbe elegyedek vele. a zsebemben lapuló színházjegy mindannyiszor eltérített szándékomtól. Így aztán — anélkül, hogy megszólítottam volna — leszálltam a színház előtt. Nagy volt a meglepetésem, amikor a bejárat felé özönlő embertömegben őt is megpillantottam. Még láttam, hogy belekarol egy idősebb, várakozó hölgybe, aztán mindketten eltűntek a csapóajtók mögött. Megörültem. Mintha éreztem volna az / elkövetkezőket. Tudom, nevetséges, de akkor valahogy a sors kifúr- készhetetlen akaratának tu- laidonítottam a töréntek ilyenforma alakulásai. Pedig csak egyszerű véletlen volt. Aztán már gyorsan peregtek az események. A szünetben összetalálkoztunk a büfé előtt, ő rámnevetett, én hozzátettem és bemutatkoztam. Az est vége egy másnapra megbeszélt randevú lett. Vidarrum jött es tetszaba. dúl tan. Mindketten elegedet, tek voltunk, sokat és min- denről beszélgettünk. Elmesélte. hogy tizennyolc éves korában férjhez ment, de két év nmlva fakepnel hagyta a férjé egy szajha miatt. E&ku- dözött. sohasem bocsátja meg. Elmondta, hogy azóta egyedül él özvegy édesanyjával, a hogy nappal dolgozik, este pedig gimnáziumba jár. Miután befejezte, én következtem, Tíz óra volt, amikor elhagytuk n presszót. Még sétáltunk egyet a körúton, majd — a mielőbbi viszont^ látás reményében — elbúcsúztunk egymástól. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk. Egy .vasárnap aztan meghívott a lakosára és bemutatott az édesanyjának. Rögtön ráismertem, — ő várta ott a színház előtt. Nagyon kedvesen fogadott, és állítólag hamar a szívébe zárt. A bemutatkozó látogatás után már egyre gyakrabban mentem fel. és egyre később jártam haza. Ilyenkor apám alaposan leszidott, majd faggatni kezdett. He hát én nem mondhattam, esnem is mondtam el semmit, mert jól ismertem apámat. Tudtam, hogy 6 mindjárt beijedne, azt hinné, hogy nősülni akarok. Pedig eszemben se volt házasságra gondolni. Annál iá inkább, mert még csak a hu. szadik évemet tapos tem. Meg aztán nem voltam egészen tisztába az érzelmeimmel sem. Kétségek gyötörtek: valón szeretem-e őt, vagy csak jólesik, hogy kényeztet és kiszolgál? Mindezek mellett állandóan fülemben csengtek apám szavai, melyekkel foly. ton arra oktatott ha már házasságra adom a fejem, legalább komoly partit szerezzek. Egy orvosnőt. vagy valami hasonlót Ügy szokta mondani: „aki hoz valamit a ház- hoz. A többi csak maradjon viszony”. Érvei alátámasztá. sául sokszor hivatkozott ked. véne jelmondatára: „ha van pénz. van szerelem. — ha nincs pénz. nincs szerelem”. Évek során ezt a felfogá- sát annyira belém nevelte, hogy szinte már meggyőztem magam az érdekházasság he. lyességéről. Így aztan, min- dm „mércén aluli” nőben. — mint legújabb ismerősöm eee. tőben is — csak . a nőt lát. tam. Miközben hazafelé bandukoltam. folyton a fülembe csengtek apám szavai: „VI- gyázz, nehogy házasságba rántsanak!" Kezdtem belátni, hogy igaza volt s már magam is hittem, hogy nme* önzetlen szerelem. Még hónapokig jöttek a levelek, melyekben bocsánatot kert anyja tapintatlansága miatt. Garantálta, hogy .sohasem voltaik férjfogasi gondolatai, bizonygatta őszinte szerelmét, s kérte, hogy menjek vissza hozzá. He ön nem válaszoltam. Egyetlen levelére sem válaszoltam. Egyszerűen nem hittem. mert nem akartam hinni. Pedig tudtam volna... Négy év múlva találkoztunk. Épp íeketeztem a nyitott teraszon, amikor váratlanul megjelent. A férjével volt és a kislányával. Azonnal megismert Leült a szemközti asztalhoz, majd lassan, óvatosan rám emelte tekintetétValami határtalan nagy, emlékekkel átitatott szomorúság sugárzott szemeiből. Megborzadtam. Agyamban lázas indulatok kergetoztek. Megpróbáltam egyre beljebb s mélyebbre hatolni gondolataiban. Érez. tem. ő ugyanezt akarja. Sokáig nézett, mozdulattá, nuk Aztán ügy, hogy en is meglássam, lopva a férjére siklatta tekintetét, ég kényszere, detten elmosolyodott. Különös, meghatározhatatlan mosoly volt ez. Tele bánattal, váddal. szemrehányással Mintha csak azt mondaná: „Látod, bolond, ha nem hallgatsz apádra, most az ő helyében te lehetnél Furcsa, kivédhetetlen fájdalom mart belém. Abban a pillanatban jöttem rá. hogy tulajdonképpen szeretem őt Az ebédjeivel, a kedveskedéseivel együtt. Éa rádöbbentem, hogy még mindig nagyon szeretem. De már késő volt. Visszavonhatatlanul késő. Még néztem, ahogy im. bolygó alakja eltűnik a bejárat valószínűtlen homályában... Pataki József: EMLEK A „REGI“ SALGÓTARJÁNBÓL A szőlő csak nyolc sor, de í mert három -paszta. lenyúlik a kertek aljai dűlőútig. Mar senki nem tudja pontosan, hány éves. —* Csak én benne élek amióta asszony vagyok — mondja a nagymama — s amikor idejöttem ez már öreg szőlő volt. Mégis szép nagyon, kivált ilyenkor, szüret után. A bor, amit termett, elfér két kis hordócskában; tán már ki is forrt, mert meleg volt az ősz. A prést két hete elraktuk, s csak a ház mögötti konyhákért végében lassan elmálló törköly rozsdaszín tömbje emlékeztet szüretre. Szüret? Na, hiszen! Reggel nyolckor áHtunk be a sorok közé hatan, s délre már le volt szedve. Az idén nem is találtunk olyan fürtöt, amit érdemes lett volna kitenni a mesgyére, mert csak magunkat csúfoltuk volna vele. — Kór a gáliaért, amit az ember beleöl — mondja bosszúsan a sógor —, de a nagymama leinti: — mert már rég nincs telketek hozzál Igaza van, nem vitatom. De kinek volna ideje és türelme közülünk Ide jönni nyitni, kapálni, kötözni? Csak ő — a nagymama — tesz-vesz benne, 8 a sógor kétszer-háromszor megpermetezi. Most november vége van, maradék ‘ napsugár bújócská- zik a diófa lecsupált ágai között, s könnyű szél rezegteti a tőkén maradt rézszínü leveleidet.— Jövőre még ennyi sem lesz — dünnyögöm magamban, számba véve a homok új halottait. Mert az elpusztult tőke körül megtöpped a föld, s a feketére égett csonk erőtlenül hanyatlik a homokra; a kisgyerek is játszva Demóny Ottó: Öreg szőlő ránthatja ki belőle. Átért csak végig simogatok mindent a szememmel, amíg visszaérek a házig. A kulcs benne van a kamrazárban, meg sem kell fordítani, hangra nyílik, szinte magától, Belépek, s ott is a pusztulás jeleit látom. Pedig milyen jó kis kamra volt ez, amikor én ifié kerültem. Nagyapa MÁV-bognár volt, s a munkahelyén kapta a kimustrált vagonpallókat, amelyekből építette. Egyik sarkába beállította a gyalupadot, a másikba meg szerszámszekrényt ügyeskedett össze a vésőknek, gyaluknak, reszelők- nek. Körbe hatalmas kampós- szegeket ütött, rájuk akasztani a fűrészeket, hordóráfo- kat, s a harmadik sarokba 'válogatott szál dongafák voltak lerakva szépen, forsiftosan. Most mindent por lep, rozsda esz, s méteres pókhálók lógnak a mennyezetről. — Meg kellene nézni a bort! Lehajtok, lsét ujjamat beakasztom a vaskarikába. s megemelem a pinceajtót. Hét lépcső vezet a hideg, betonozott üregbe. A pici ablakrés alatti sarokban — mint mindig — homokba rakva a zöldség; ez kitart az újig. A másik oldalon van a bor. Betontalpakra két ászok van fektetve hosszában; ezeken állnak a hordók. Megnézem — gáz már rég nincs — odahajtom fejemet egyiknek az oldalához. — Na, ez már nem susog! A dugó azért még nincs beleütve, csak úgy keresztbe van állítva a lyukon. Odibb teszem, s megfogom a kék mú- anyagcsövet. Tudom, hogy bajos lesz — ezt sosem fogom megtanulni — de azért nagy üggyel-bajjal sikerül kicsalnom egy kancsóra valót. Rendet teszek magam után, azután a kanosával fölmegyek a napra. Lesüt az az edény fenékig, s látom már. hóm tiszta a bor. Kis hab van a tetején, azt elfújom, s kezdem kóstolgatni. Savanyú, mint a múlt évben, s mindig, mióta ismerem, de tudja isten? — a harmadik pohárnál már elkezd édesedni, és még soha nem kaptam fejfájást tőle. Viszem a házba, ahol nagymama vár az ajtóban: —’ Mi van? Csak nem bort húztál? — De! Ezzel a kis koncsóval. — És milyen? Még én sem kóstoltam. —■ Mint mindig; kevés és savanyú. — Nem baj! Az ünnepekre elég lesz. — Elég hát! Még egy kis- hordóval húsvétra is marad. Leteszem a kanosát, s nézek magam elé. Mérhetetlenül sajnálok valamit, amit szeretek, de nem tudok megmenteni. — Három év, öt év? — aztán végképp elmúlik az öreg szőlő; nem is sejtem mi less belőle? Csemegeüzletekből veszem majd a tükörfényű borokat. mindig csak egy-két üveggel, s ha jobbak lesznek is ennél, nem tudom majd ennyire szeretni őket. Elmúlik tőlem a birtoklás édessége, elmaradnak a meghitt mozzanatok, s az évente ismétlődő. derűs bizonyosság: — Jó lett a bor! Már tizenhat hónapja ismertük egymást, amikor egy. re gyakrabban kezdtem érez. ni, hogy gyötrőek és elvisel, hetetlenek a vasárnapi ebé. dek. Napról .napra nyugtalanabb lettem, s egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Folyton kérdezgettem magamtól: vajon mire megv en a játék, és mi lehet ennek a túlzott vendégszeretetnek a háttere? S bár nem egyszer meggyőződtem arról, hogy ő minden me11éVeondolat nélkül, önzetlenül szeret, mégis képtelen voltam megszabadulni a rémkénektől. Rossz előérzete- im voltak. Az egyik vasárnapi ebéd után hirtelen felém fordult az anyja, es megkérdezte- „Mi a szándékod » lányommal?" Megrémültem. Végre nagy nehezen ki- nyögtem egy-két sebtében összetákolt mondatot. Olyasmit, hogy szeretem a lányát, de még túl fiatal vagyok a házassághoz, s hogy még nincs megfelelő anyagi alap És azt. hogy nekem most sürgősen haza kell mennem Fantasztikus történet Az Emkében vártam, ötkor. Szóval megfutamodtam. 8 NÓGRAD — 1971. január 10., vasárnap A mérkőzés elején még egészen biztosan megvolt a labda. Nem tudom, hány perc telhetett el. Másfél éves fiam egyszercsak lehalkította a készüléket, hang nem volt, csak a képet láthattam. Lusta voltam fölkelni a heverőről. Hagytam az egészet. Különben sem volt túlságosait érdekes a meccs. Csak fél szemmel követtem. Nehéz helyzetben, az ellenfél két csatára között Salamon kapta a labdát. Bal lábával könnyedén, nyugodtan, mintha lassított felvétel lenne, leemelte, aztán egy kicsit a levegőbe pöccintette maga előtt, és jobb lábával az alá szálló labdába nagy erővel belerúgott. Hatalmas lövés volt. Salamon körül hirtelen csoportosulás támadt. A szembenálló csapattól feli ott Potyesz, meg Jasek, a védők is középre húzódtak. A játékosok néhány pillanatra csaknem mozdulatlanná dermedtek. Nézték a meredeken felfelé ívelődó labdát. A nézők is hunyorogva bámultak a magasba. A nap éppen a szemükbe sütött. A kamera hiába követte kitartóan az útját, a labda egyszercsak kiúszot a képernyőről. Még néhány pillanat telt el, akkor néhány játékos a magasba ugrott, mint amikor a földre visszaérkező labdát fejjél akarják elhalászni egymás orra elől. Pedig a labda nem volt sehol. Először arra gondoltam, hogy az operatór szem elől tévesztette. Mivel közben Katona futásnak eredt a felezővonal bal oldali szárnya felé, akárha győztesen került volna ki a közelharcból, és most nekiiramodik, hogy a megkaparintott labdával elszakadjon a többiektől. Vártam, hogy a labda mikor tűnik fel újra a képernyőn. Ez tudatalatti dolog. Akkor nem gondoltam végig. Biztos voltam benne, ott van, amerre Katona szalad. Csak meg kell várni, míg Katona odaér. Még két-három szökellés. Katona párszor, legalábbis mozdulataiból úgy tűnt, röviden szöktette magát. Világosan látni lehetett, högv hol az egyik, hol a másfk lába, kicsit nagyobb lendületet vesz, mint amennyi a futáshoz szükséges lenne, de a labdatartáshoz és a továbbhaladáshoz egyaránt elegendő. A labda különös módon még mindig nem volt látható. Nyugtalanul kezdtem meregetni a szememet a képernyőre. Balázs és Kornél a két védő ollóba fogta Katonát, aki valamelyikük lábában megbotlott és elvágódott. A lelátókon fergeteges moraj támadt. Itt is, ott is fölugráltak a helyükről az emberek, öklüket rázták és a hangzavarban ki tudja milyen szitkokat szórtak a pályára. Csak nyitódó-csukódó szájukat lehetett látni, a kidülledt szemeket, amik még így, száz kilóméterről, a képernyőn keresztül is vak dühöt és csillapíthatatlan szenvedélyeket sugároztak. Bele kellett borzongni. A hangzavartól csak az éles füttyök váltak el. Katona még mindig feküdt. Beszaladt a gyúró, meg az orvos, letérdeltek melléje, de úgy látszott inkább vigaszra, mint ápolásra szorul. Aztán nehézkesen fel- emelkedett, a lábát húzva tett pár lépést. Közben elcsendesedhetett a lelátó, a nemrégen még idegesen hullámzó padsorok nyugalmasabb képet öltöttek. A bíró, a sípjáöa fújt. Szabadrúgás. Balázs betartott. Azért. Az egyik'csatár mutatta a helyet, ahonnan rúgni kell. No, most meglátom a labdát, gondoltam. Jasek készült neki a rúgásnak. De hol a labda? Potyesz közeledik a kijelölt ponthoz, jobb karját könyökben, a csípője felé behajlítva. Karja éppen olyan gömbölyű formát ölt, mintha labdát szorongatna a hóna alatt. Baljával jobb karja alá nyúlt, pontosan úgy mintha valami kerek tárgyat akarna kiemelni onnan. Megdörzsölöm a szememet. Most már két kezét előretartva, tenyerét szétnyitva, ujjait kiterjesztve lehajolt, és a pálya talajától néhány centiméterre mintha alkalmas felületet kereső, tapogató mozdulatokat tenne. Már félre is húzódott. Jasek néhány lépést hátrált, majd nekirugaszkodott. A lelátó most viszonylag csendes volt. Huszonötezer szempár tapadt a futó játékosra. Nem tudtam mire vélni. Micsoda komédia ez? A labda helyett a láb a levegőt kaszálta. Általános hahotára számítottam. Annyira humoros volt a látvány. Ahogy a láb a magasba lendül. A fejek hirtelen, kivé-, tel nélkül jobbról balra fel, majd lefelé mozogtak, a szemek egy láthatatlan, helyét gyorsan változtató pontra szer1
