Nógrád. 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
Pásztor János? Borsányi Vera? A szent unoka P. GolubH: IVANKA. Fametszet HARMAN' ÜLTÜNK a Volgában., Elöl a soíőr, hátul én, meg a védőnő. A kocsiban sötét volt. Fiatalember vagyok, az asz- szony pedig ötven felé járt. De tudtam, hogy a sofőr ugratni fog miatta. Jobb lett volna, ha villanyt gyújtunk. Sötét, esővert úton evickél- fänk az orvosi porta felé. A Volga imbolygott, himbált a gödrök között. De a riport, amiért a mecseki faluba jöttem, már jegyzetfüzetemben volt Felőlem zuhoghatott Egy fiú kimentette pajtását a megáradt vályogvető tóból: róla készültem írni. A védőnő ott volt az esetnél, ő nyújtott elsősegélyt, ő adott injekciót a tetánia-görcs ellen. Én persze, az életmentő fiúhoz jöttem. A védőnőtől csak útbaigazítást kértem. Ö kalauzolt a fiúhoz, meg a tóhoz. Délután eléggé megismertem az asszonyt. Értelmes, edzett teremtésnek látszott, nem is lehetett más, a_ foglalkozása megkövetelte tőle. Két évtizedet töltött nyeregben. Két évtizedig járta a tájat lóháton. Itt a Mecsek mélyén, ma is szükség van arra, az orvos meg a levélhordó is így jár. Főként ősszel és télen. Szerettem volna látni, amikor fiatal volt. Most legalább negyvenöt éves lehetett, hozzám mindenképp öreg. Férje párttitkár volt a községben. A TAGAS ÜLÉSEN nem kellett szoronganunk. Az asz- szony is, én is a pamlagnak ^etettük a kezünket, így egyensúlyoztunk a rázós úton. Egyszerre megéreztem a kezét. Lassan hozzáértette az enyémhez, majd ujjaimra csúsztak. Szégyelltem elhúzódni tőle, vártam, hogy ő fog észbekapni. De nem vette el a kezét Ott maradt, bizalmasan rásimulva az enyémre. csalta belőlem a fecsegő kamaszt. Lám — mondtam volna —, ma is fiatalok vagyunk még! És kajánul, részvét nélkül kiadom neki a védőnőt, legújabb sikeremet... De hát hármasban voltunk: a felesége is ott ült. Inkább a múltnál maradtam. Éjfél lett, mire valahogy szóba hoztuk az ügyet, amiért leutaztam a községbe. — Mondd csak... nincs itt valami túlzás? Valóban életmentés történt? , Éreztem: bután hangzik. De nem tudtam másképp kifejezni a bizalmatlanságot, ami az autóban átjárt. Mintha még egyszer csalódhatnék. A védőnő után a fiúban... De barátom megnyugtatott: — Ha a fiú nem húzza ki, és a védőnő nem rohan oda, a gyerek meghalt volna. Ezt megírhatod. —- Helyes... — Koccintottunk és más témát kerestünk. A háziasszony azonban megállított: — Csak azt tudnám, hogy bírta beadni az injekciót?! — Miért? — kérdeztem. — Nem értem... — Hát... — mondta az orvos —, ezt én se értettem. Csend lett, a kávéfőző figyelmeztető sípolására füleltünk. Az asszony megtöltötte a csészéket. Odakint még változatlanul esett. Elképzeltem a csúszós dűlőket, ösvényeket, melyek a környező tanyákra visznek, s megint megsajnáltam a védőnőt. Ezeken jár, fiatal lánykorától!... Barátom, mintha maga is ellágyult volna. Felállt, s mint régen, amikor verseket olvastunk, átült felesége mellé és az asszony hajára tette a kezét. E régi, ismerős mozdulatból megéreztem, hogy felindult lehet — Azt mondják, percekig vergődött, így is, úgy is megpróbálta kezébe fogni a fecskendőt Végül sírva fakadt a tehetetlenségtől. Hiszen a gyerek élete függött tőle!... Nem értettem. Valaki, aki húsz éve gyakorolja a hivatását ne tudna injekciót adni? — Gyerünk! — türelmetlenkedtem. — Mondd már, hogy mihez kezdett! BARÁTOM elvörösödött, mint a versei felolvasásai előtt, ha ráripakodtam, hogy ne tartson bevezetőt. A szép és törékeny dolgok feszültsége volt köztünk. — Hát kérlek, valamiképp semmi... Egyszerűen nem is tehetett mást. Szájába szorította a fecskendőt, a fogad közé harapta, s a nyelvével nyomta a nyelét. Közben, sajnos, le kellett térdelnie. Ezt pedig megtiltottam neki... — De hát, mi baja? — kiáltottam fel. — Idegbénulás. A jobb keze teljesen érzéketlen. Ösz- szel egy vadászaton véletlen ségből rálőtt valaki. A lova megbokrosodott és levetette. Szerencsétlenül esett... Csend lett, mint hajdan, amikor befejeztük a verset, s a szavak még ott lebegtek az asztal felett. S mint akkor szokta, barátom most is megkérdezte tőlünk: — Mit gondoltok, nem kellene meghallgatni egy lemezt? Mozart-aongomadarab volt, híres előadóművésznő játszotta. De engem mintha megváltott volna. Azóta sem éreztem olyan derűt. G yurival a nagymama miatt vesztünk össze. Sehogysem akarta, hogy elmenjek hozzá. Hogy úgyis olyan ritkán szabadulok el otthonról, és ilyenkor is a nagyihoz megyek! De én nem tágítottam. A legjobb barát- nőmhöz nem megyek olyan szívesen, mint nagyihoz. De Gyuri ezt nem érti. Nagyika háza elé érve megfogta a karom, hogy nem enged. Szerettem volna ahhoz a jól fésült fejéhez vágni valamit. őrülten fájt a karom, annyira szorította. Ez a marha azt hiszi, nem kell elszámolnom a testemmel otthon. Az hiányzik, hogy anyám kék foltokat lásson rajtami — Vedd tudomásul — üvöltötte —, ha ide most bemész, soha többé nein látsz! — Úgyis csak kecsegtetsz! — ordítottam vissza és ki. téptem magam a szorításából. Nagyika rendkívül örült nekem, rögtön a fánkot rakta elém. Mindig fánkot süt. rögeszméje, hogy szeretem. Kissé ütött-kopott már a drága lélek, de isteni fej. Vele mindenről el tudok beszélgetni, egyáltalán nem nagy- maimatípuis. Egy színfolt. Egyetlen szenvedélye van csupán, a, spórolás- Kuporgat. mint a többi öregasszony, de ezzel nem a gondtalan öregségét akarja biztosítani. Naponta félretesz egy-két forintot a kredencbe — egy gyöngyháztányérba. A hónap végére van negyven forintja. magához veszi és titokzatos utakra indul. Sokáig nekem sem vallotta be, de egyszer úgy döntött. nem bírja magában tartani titkát. Bevallotta, ilyenkor beül egy taxib-, és viteti magát Az útirányt mindig a szezontól teszi függővé. Tavasszal az Állatkertbe megy. nyáron a Várba vaigy a Margitszigetre. Télen osak rövid utakra kocsikázik, mert fázik, és be. A sofőr— gondoltam — jobban tudta!... Én puritánnak tartottam ezt az asszonyt, kezemet, amelyet most nem akart elengedni, az imént még tűzbe tettem volna érte! Főként az alamusziság bántott. Ha már... hát másképp kezdje. Egy-két melegebb szóval vagy pillantással. De így ilyen szánalmas enyelgéssel?.Persze, könnyű volt okot találni. Hiszen abban a korban volt, amikor sok nő nem gondolkodik többé. Orvosi esetnek tartottam és ráhagytam, hogy szorongassa a kezem. Sőt, végül is megsajnáltam. — Maga — suttogtam —, nagyon egyedül lehet... Hangosan felelt: — Igen, mióta betegállományban vagyok. .„ — Mióta? ■— O, már fél esztendeje! EBBEN A PERCBEN megérkeztünk a házhoz. A kocsi megállt, a vezető bekapcsolta a világítást. A hirtelen fényben az asszony elrántotta a kezét. — Bocsánat! — súgta. S láttam, hogy elvörösödött. Ez ismét érthetetlen volt, de nem sokat törődtem vele. Megköszöntem a fáradságát és kiszálltam. A vezető közben rám kacsintott, hogy volt-e valami? Persze, zavarba jöttem. Hiszen csakugyan volt. Heves, ideges mozdulattal rájuk csaptam az ajtót. A kocsi tovább ment, hogy hazavigye a védőnőt. At ORVOS, hajdani diáktársam, bőséges vacsorával várt. Régi kalandjainkat idézgettük, s a bor már-már előül valahová fogyasztani. Mert nagyiké, csak fogyaszt Nem eszik és nem iszik, hanem fogyaszt. És kacag. Szégyenlősen ugyan, de kacag. Csak nekem mond el mindent — bizalmasan. Én csak általános hülyeségekről tudok vele eldumcsizni. pédig szívesen beavatnám az én kis életembe. de nagyika szemében én egy úgynevezett szent unoka vagyok. Valahogy soha sincs lelkem kiáhrándítani. De most tomboltam magamban, ügy éreztem, ott a lakásban rögtön megfulladok. Rávettem nagyikát menjünk el sétálni, hiszen kitűnő Idő van. vétek bentmaradni. Rendkívül örült az ötletnek, sőt biztosított, hajlandó leküzdeni tériszonyát: menjünk át kishajóval Pestre. A ház előtt körülnéztem; Gyuri ez az őrült tényleg bel váltja szavát, hogy sona többé nem látom. Tititon reménykedtem. hátha feltűnik valamelyik kapualj bóL De nem. Volt szíve itthagyni! A nyomorult! A kishajó éppen indulásra kész. amutor odaérünk. Na. gyiiia ijedten keres kapasz- aodasj lenetősóget, amucoris valaki udvariasan karon fogja és fel viszi a bárkára. Gyuri! A francból került ez ide! — Ó, köszönöm, fiatalember! Köszönöm, hogy ilyen udvarias. Szintén átjön a túloldalra? — kérdi nagyika, aki nem elégszik meg ezzel a kis segítséggel. Most egész úton nálalkodnd fog, mert minden jócselekedettől meghatódik. — Engem is rávett az unó. kám — folytatja nagyika — gyere, áthajózunk Pestre és kiülünk egy teraszra haboskávézni... Bocsánatkérően rámnéz; szó sem volt holmi haboskávéról. Gyorsan átgondolom anyagi helyzetemet. Na! Gyuri a helyzet magaslatán. Vigyorog, dumál, gesztikulál, de csak a nagymamának, mintha én o*t sem lennék. Bele kellene ájulnom a vízbe, aztán ugorhatna utánam! — Nagyon ritka ma már az úri fiú ebben a huligán világban — mondja nagyika és bizalmasan csimpaszkodik Gyuriba. Az úri fiú most előveszi legszélesebb mosolyát — ilyenkor ötvenkét foga van —. hogy nyugtázza a valló. mást. — Csak nem a kedves unokája? — mutat rám Gyuri. Nagyika büszkén kihúzza magát és megsimogaitja a fejem. — A néni nagyon fiatal ahhoz, hogy ilyen nagy unokája legyen. — A dédunokája vagyok — mondom vicsorítva. — Kozmetikázom magam. Titokban persze. De az unokám, az megért. 0 mondja meg, milyen krémeket vegyek. — Nem kell mindent klfe- csegnl egy idegennek —mondom jó hangosan. Nagyika kacarásnfc — Nagyon zárkózott kas,, lány. Tudja, még nincsenek; udvarlói. Roppant komoly és jó munkaerő... Ez a mániája. Az ő mércéje. ha valaki jó munkaerő. — ...és tudná, milyen házias! Remekül főz meg süt. Nálunk ez családi vonás. — Sajnos, ritka az a mai lány. aki ilyen fiatalon már ügyes háziasszony. Tetszik tudni, járok egy kislánnyal, annyi idős lehet, mint a néni unokája, de az egy rettenet. Édesanyám betegsége idején főzött rám, egy kilót lefogytam. Ehetetlen ételeket tett elém. Meg kell ölnöm. — És tessék elképzelni —■ fecseg tovább Gyuri — a jő modor is hiányzik ezekből a csitrikből. Azzal a kislánnyal egy jobb helyre nem tudok elmenni. Egy vipera. Nem olyan csendes mint a néni unokája! Hangoskodik, kötekedik. A múltkor is köpködött az utcán, mert dühös volt ráfn. — Ott kell hagyni az ilyent? — Nagyika teljesen átéli a történetet. — Sosem lesz jó feleség belőle! — Mindegyik ilyen, tessék elhinni. Az egyik tizenkilenc... — Az unokámat kicsi korától kezdve nagyon szigorúan nevelte a lányom. Olyasmi, hogy ellenkezés, soha nem fordult elő. Nagyon őszinte gverék. Neki az anyja a be-? rátnője! Végre átérünk Pestre. Ji kiszállásnál óvatosan Gyuri bokájába rúgok. Aztán jön a terasz. — Veletek tarthatok én is? — kérdem flegmán. A kávé jó, a hab friss; Gyurit gyűlölöm. Lassan nagyikat is. Tüntetőén elbújok a napszemüvegem mögé, kicsit el is fordulok tőlük, napozok. Ök ketten zavartalanul beszélgetnek. — Szólj már valamit te isi na! — nógat nagyika. — Ne ülj itt csak úgy. Nem illik. — Haza kéne menni. — Látja, nem tud feloldódni. A kis vadóc. — Nagyika rosszallóan csóválja a fejét. A számlát is természetesen Gyurink egyenlíti ki. Nem fizeti; ahogy csinálja. aK egyenlítés. Nagyikát teljesen levette a lábáról. — Bem-rakpart huszonöt — mondja búcsúzóul — nyugodj tan keressen fel, ha van ideje. Talán az unokámmal is találkozik — néz jelentőségtel« jesem Gyurira Lassan sétálunk a Duna, parton hazafelé. Nagyika megáll, hosszan abba aa irányba néz amerre Gyurit látta eltűnni. — Ha neked egyszer egy ilyen akadna! ILLÉS ISTVÁN: Fiam emlékére Kisfiam, téged nem Őriznek flényképes mo6olyalbumjaik Rólad Lassan mindenki megfeledkezik már. De ón esténként ébren álmodok, Hallgatva anyád szuseogását. Előhívom képedet az éjszaka negatívjén... NÓGRÁD — 1971. január 17., vasárnap 9
