Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

(Maidnem igaz történet) A várrom titka Buzsáki lányok búcsúban PALÁSTI LÁSZLÓ Divatrevü csiklandozták. Egy mérges ember, aki intézkedéseiről ítélve nyilván az igazgató volt, a csillárról zavart le egy né­zőt. majd az egyik asztal te­tejéről kergetett el egy ötta­gú családot. Azután kizavart egy villanyszerelőt, akiről ki­derítette, hogy maszek divat­szalonja van és csak azért állított be létrával a szálló­ba, hogy megnézhesse a di- vatrevüt. Persze, a rendcsiná­lás nem ment könnyen. Az igazgató végül is megunta a dolgot, leült egy Székre és egy ideig ő is a ruhákat, meg a csinos manekeneket nézte.' Néha felállt és figyelmezte­tett egy-egy vendéget, hogy azok ráültek a dobogóra és akadályozták a próbakisasszo­nyok felvonulását. Amikor valaki egy széket tolt elém. azután feleségével együtt ráállt, úgy, hogy én semmit nem láttam, odafor­dultam az igazgatóhoz. — Kérem, csináljon rendet! Idetettek elém egy széket, és ketten ráálltak. Éfi nem látok semmit, a széket pedig tönk­reteszik. A megszólított egy pillana­tig habozott, azután megérin­tette a széken álló férfi lábát. Ag megfordult és amikor meglátta, hogy ki bökdösi, örömmel kiáltott fel: — Szervusz, Doktor! Mit csinálsz itt? Hiszen ilyenkor fogadóórád szokott lenni a kerületi rendelőben. Az „igazgató" csendesen vá­laszolta: — Ne áruld el senkinek, a szálló új igazgatójának adtam ki magam, hogy megnézhes­sem a divatrevüt.... MOJZER FERENC: Csillagok ősszel... csillagok ősszel összehúzódnak fáznak a dombok ájul a táj csak a lágy csípőjű lányok kerekednek jobban csak a présházak ablakain szökik a fény csak a férfiak szemei ragyognak jobban. A hegytetőn egy régi vár omlauozo rumjai mered ieK az egiieis. najüan ouszice harcoson hajiena, most turis­ták kapaszkodtak fel hozzá vasárnapomként, níéha idegen­vezető Hozott ki egy-egy cso­portot a városból, s mesélt a régi, dicső időkről. Ez persze csak nyáron volt, jó időben. Ilyen nyirkos, hűvös ősz végi napokon senki sem vágott neki a csúszós, mere­dek hegyoldalnak. A várrom most csöndes volt, csak a szél futott át a roskadozó oszlo­pok között, s megzörgette a rom körül levő csenevész bokrok ágait. Lenn a völgy­ben a kis falu lakói meg­szokták már a romot, nekik nem volt érdekes, gyermek­koruk óta minden nap látták. Néha néztek csak föl rá, al- konyattájt, s ha a rom felől jöttek a felhők, megjegyez­ték: „holnap esni fog”. Leg­többször úgy is volt Azon a novemberi estén Grósz Málcsi néni magára te­rítette öreg kendőjét, hóna alá kapta a szakajtót, tele kukoricával, hogy megadja, amit a múltkor a szomszéd- asszonytól kölcsönkért. El is intézte annak rendje és mód­ja szerint, s éppen búcsúzott a kiskapuban, ameddig kikí­sérték. Felnézett az égre, a felhőkre, azutáp a rom felé fordította a fejét: — Te, Tresizka, alighanem holnap eső, vagy hó le... Itt elakadt a hangja, a feje remegni kezdett, kitágult szemmel, rémülten nézett a hegytető felé. s arra is muta­tott sovány, bütykös mutató- ujjávaL Treszka néne is arra fordult, s összerázkódott. A írom egyik aránylag épen maradt ablaknyílásában vö­röses-sárga fények táncoltak. Ügy látszott, a fal mögött tűz ég. Rémülten rohantak mind­ketten a férjükért — Apjuk! Apjuk! — kiál­toztak. — Gyere azonnal! A férfiak jöttek, nézték a vár­romot, majd kigúvadt a sze­mük, de semmiféle fényeket nem láttak. —• Ah! Bolond asszony! be­széd, képzelődés az egész — mondták. Ezzel bementek, levetkőz­tek, eloltották a lámpát és elaludtak. Másnap este azon­ban mindketten ott álltak a kerítés mellett, s figyelték a romot. Tényleg, az egyik ab- 1 oknyílájsbm rövid ideig tűz fényét látták. — Igazuk van az asszo­nyoknak, komám. — Az bizony. Szólni kéne a tanácselnöknek. Bekecset vettek, s elindul­tak. Mire az elnöknek meg­magyarázták a dolgot, s ő ki­jött velük, ismét nem láttak semmit. Másnap híre ment a falu­ban az esetnek, s esténként mindenki a hegyet leste. Há­rom napig nem láttak tüzet. Negyedik nap este ismét meg­jelent a vöröses-sárga fény. Ettől kezdve ahol c.->ak két- három ember összetalálkozott, -mindenütt a titokzatos tűzről beszéltek. — Biztosan valami szökött fegyenc bujkál ott. — Fel kéne menni. — Hátha fegyver van nála. — Talán vándorcigányok ütöttek tanyát. Ilyeneket mondogattak, de senki sem indult el. A hato­dik napon, délután, a Kovács Laja kiment kocsival a ha­tárba, hogy az erdő alatt le­vő földjéről hazahozza azt a pár kéve kukoricaszárat, ame­lyik még kinn maradt. Vág­tató lovakkal, üres kocsival érkezett vissza. Egyenesen a tanácsházhoz hajtott, s leu- gorva a bakról berontott az el- nokhjz. — E ‘y idegen; láttam az erdő szélin. Férfi volt, nagy szürke kabátba burkolózva. Valami bogyót szedett, de amikor meglátott, elrohant. Eltűnt a fák között — No, ennek a fele sem tréfa — mondta az elnök. összehívta a markosabb férfiakat, s megbeszélték, másnap délelőtt felmennek a romhoz. Reggel kilenckor ösz- szegyűltek a tanácsháza előtt, ki fejszével, ki vasvillával, ki egy jókora husánggal fel­fegyverkezve. Elindultak, a hegy tövénél két csoportra oszlottak, s fölfelé vonultok. Az egyik csoportot a tanács­elnök vezette, a másikat a borbíró akinek vadászpuská­ja volt. Szinte egyszerre ér­tek a romhoz, de ott a sza­naszét fekvő kövek néma csendje fogadta csak őket. Párokra szakadtak, s elindul­tak jokbia. balra. Az egvik félig beomlott terem felől Kis Bódog kiáltását hallották: Ide emberek! Hé! Ide! Valamennyien odaszalad­tak, s háttal a falnak la­pulva egy keszeg, alacsony emberkét láttak. Vacogott a hidegtől és a rémülettől, mert egy vadászpusk-t csöve, majd f'jszék és vasvillái: meredtek rá. A tanácselnök előbbre lé­pett egy lépést. — Maga kicsoda, és mit keres itt? — kérdezte hiva­talos hangon. — Kegyelem, kegyelem — dadogta a kis emberke. —Én nem bántottam senkit, én a legutóbbi lottó-öttalólatos vagyok. Biztosan olvasták az újságban. — Ne nézzen bennünket bolondnak — mondta akku­rátusán az elnök, amikor magához tért a meglepetés­től. — Akkor mi a fenének van itt? — Nem tudtam hova me­nekülni. Mióta az újság meg­írta, hogy nyertem, csapa­tostól zarándokolnak a fa­lumba a kölcsön kérők és ül­döznek mindenhova. Sírnak, esküdöznek, fenyegetnek, hogy agyonvernek, ha nem adok. De annyian vannak, hogy már egy fillérem sem lenne, ha adtam volna nekik. — De ember — szólt ismét az elnök —, ezt így nem le­het, itt megfagy. Menjen ha­za és a rendőrséggel zavartas­sa el őket. Kiss Károly: Voltatok, s lesztek még... Voltatok, s lesztek még hű szeretők, Lesztek majd hajnalok és delelők, És lesztek sohse-volt alkonyotok, Elmúló csillagok, ragyogjatok! És ti, kik nem vagytok, s szerettetek, Szeretve pokolra vetettetek: Pokolban, csókban az ember elég, Csontja is eltörik, mint a cserép! Elhamvadok majd, de benneteket Erősen ölelnek a hidegek, Jeges-fény világol testeteken, Ragyogni örökös éjjeleken. Mint haló lombok a fa ágain: Ragyogtok, égtek, mint bennem a kín, Mint aki lobog, mint lobog a láng, Kéken és boldogat, mint a katáng. Lettetek, s vagytok még égi jelek, Lobogó csillagok, ti porszemek! Voltatok éltemben, nagyágiatok, S átragyog vakító álmaimon. Vadrózsák, szegfűk és vadvioüák, Holtan is virágzik a sok virág, Holtan is kinyílik minden szirom, S étragyog vakító álmaimon. Mert az ég fekete, messzi bozót, Világít benne még sok régi csók: Csillagok, virágok, alkonyatok, Százezer-millió gyertya lobog. De őket semmi sem verheti le, Mert ők csak vendégnek jöttek ide. Égeti testüket égi hideg, Viharok és mérges vadtövisek, Lehullnak szirmaik, s leveleik? Magukat akkor is fölemelik! Ragyognak mindig a lét peremén, S égnek az elmúlás vak mezején. Micsoda virágok, mind ott ragyog, Ontják és vetik a gyöngyharmatot. — Azt sem lehet — sirán­kozott az emberke —, mert akkor meg a falubeliek ver­nek agyon, akik most jó pén­zért hetekre kiadták vala­mennyi üres szobájukat. Mátyás István PÉTER IVAN: Bizonyám! Ez a lány olyan lány. mint amilyen valahány, mint az őszi avaron lobot keltő fuvalom, mintha lágy ködök között erőszakos szélroham nyomán valami futam azért mégis átszökött, mint a Bálban ritka manna, rossz levesben majoránna, akár arcomon eső, múló ráncot kereső. akár én. akár te, nincs is olyan senkise! A. G. Gaiszina és A. delssohn „Érzelmek Filipov, az Ifjú balett művészei, Men- költészete” című, Mojszejev rendezte szintijében. Már a vidéki nagyszálló aj­tajánál baj volt: nem akartak beengedni. — Olyan zsúfolt a hall és az ebédlő, hogy meg sem le­het mozdulni, — igyekeztek eltanácsolni, de én nagy gya­korlatot szereztem a villamo­son és ide is sikerült befura­kodnom. A nézők száma pedig egy­re gyarapodott. Sok széken ketten ültek, az ablakmélye­dések megteltek, és amikor megkezdődött a divatrevü, többen már a földön is el­helyezkedtek; Miközben egymás után vo­nultak fel a manekenek, még mindig özönlöttek a vendégek. Pedig ekkor már szigorú őr­ség állta újtját az érkezőknek. De az emberek leleményesek, ha olyan helyre kell bejutni, ahová nem akarják beenged­ni őket. Nem tg csodálkoztam, amikor f Kemenesít pincérka­bátban pillantottam meg. Jó trükk — gondoltam — de még nála is jobban iniponált nekem Kövárlué, akivel egy házban ! laktam. Ez a Kőváriné ala­csony, kövér, csúnya nő volt. Mindenáron ott akart lenni a divatrevün, érért, amikor ki akarták tuszkolni, hirtelen el­határozással fellépett az emel­vényre és jobbra-baira for­dulva végigment a nézők előtt. A bemondó, hogy meg­mentse a helyzetet, így konfe­rált: — Egyszerű szürke kosztüm, alacsony, erős testalkatú, kö­zépkorúnál idősebb nők ré­szére. A zsúfolt teremben közben tu. multuózus jelenetek ji szódt^k le. Egy nő sziszegni kezdett, mert a pálmára ült és a rostok NÓGRÁD - 1970. december 6. vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom