Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
BÉNYEI JÓZSEF: Almaággal Profán a szertartás maga. Gallyat a tűzre, lángra lábast! Sütőből száll a hús szaga, pecsenyévé pirul a szárnyat. A bukta könnyű, mint a pille, cukros lében hamvas saláta Harmatosán reccsen a dinnye, bor csordul a fényes pohárba Ünnep aiz evés — áldozás. Kés, villa, Icánál — a szentségek, örök nekirugaszkodás halálunkig az öröklétnek Nincs árnyéka a madárnak labdarózsák kiabálnak Egyenesedj ki az ágon rádtérdepelt a karácsony Kis karácsony nagy karácsony vér szivárog a bokádon Oldaladnál áll egy héja tollát rázza bodorítja Hová érsz egy almaággal takarózz be rezedával szagos bükköny szemfedővel mért kezdtél ki az idővel Az ünnep csak itt igazi Hogy az érv egyéb napjain hová, mérv vetődöm, előre soha nem tudhatom. De ezt a néhány napot az esztendő végén már hosszú idők óta egyazon helyben töltöm el. Egy alföldi falucskában, rokonoknál. Más időben alig-alig jövők ide, legföljebb pár ónára, futóvendégségre, de a karácsony az biztosan itt taláL Így aztán a falu életéből alig ismerek mást, mint ezt. Az ünnepet. Es ezt is különös módon.. Falun — legalább is ebben a faluban — még mindig úgy van, hogy a szobába csak oste hurcolkodik be a család, nappal ott neon is fütenek. A konyhában tanyázgat mindenki, a nékem itt, e néhány napra „bérelt" helyem van: a konyhaablak előtt a karoslócán. Egy keskeny ablakocéka ez, de olyan szerencsés irányba tekint, hogy két utca életét is látom és főleg az artézi kutat, ahol pedig kora reggeltől késő estig olyan a forgalom, olyan élénk,' mozgalmas az élet, mintha a betonkalitkával védett csövön át nem is enyhén gázillatú víz, hanem — miként Mátyás visegrádi kút- juból — bor csordogálna. Nézem a falu ünnep előtti nyüzsgését. Persze nem mindenki szorgoskodik. Kószó szomszéd például rendszerint már kora délután — az ünnep előtti délutánon — pucába vágja magát, ki-kikémlel az Utcára, zsebelt tapogatja, míg végül erős elhatározással felesége elé áll. — Anyjok. Adjál nékem egy pár forn tot — Lehet, hogy nem is kell, hozom vissza azonmód, dehát tudod... Tudja, hogy ne tudná, Hu- szonegyhéhány év óta. Hogy az urának ez az ünnep, még a karácsony is csak arra jó, hogy oka legyen a kocsma zásra, az ivásra, Készült is rá, a pénzt már a ruhája zsebében tartja. Kúszó bezsebeli az ötven forintot, kilépdel a jardára, ott egy ideig tétován kémlel, aztán hirtelen nekiered. Majd csak az éjfél veti haza. Nem lesz részeg, nem is hangoskodik, inkább olyan barátkozó, engesztelő hangulatú ilyenkor, mint akii maga is tudja, gyönge ember, s gyüngeségé- vel megrontja a családi békét, még a békesség estéjén is, deliét ő már Ilyen. Ilyen is marad. Az ünnepi készülődés különben is az asszonyok munkáin, gondja. Egy másik szomszédnál látom. gyakorta egymás után viszik be az elnehezült, sárgult tollú hízott kacsákat, négy ét- ötöt, s vágják le, kopaszt!ák egymás után. Enni nagyon szeretnek. De ezen a néhány napon még isznak is. A kamaszfiú megy el a biciklivel, s hamarosan jön is a csomagtartón műanyagketrecben, üveges sört osörömpöltet hazafelé nagy igyekezettel. Finom, frissen sült kalácsok illata úszik a kerteken, udvarokon át, s a kéményekből szép, kék füst lengedez fölfelé. Erről nincs statisztika, de egyszer utána kellene járni, megszámlálni, mennyit esznek egy Ilyen ünnepen a falusi emberek. Hiszen ha bűvös, havas az idő, a hajnali csöndbe hízók visítanak belé, de aki a régi disznótorok romantikájával várja a lobogó ezal- matüzeket, csalódik. Gázpalackiból sziszeg a láng a „kocára", gázzal perzselnek már régóta. S amit hinni is alig akartam, a hízó mosnivaló részeit nem teknőbe; mosógépbe rakják. Az emberi leleményesség határtalan. Es délután szép fehér kendővel betakart tányérokban már viszik is a kóstolót szomszédnak, ismerősnek, rokonnak. S azután még ott a baromfi. Meg « vad, ami azért még puska- és vadászengedély nélküli s megkerül, kivált, ha nagy a hó, s nehezen röpül fel a fácán. Az ünnep két-három napján át egy nagy zsíros lakoma a falu. Az asszonyok időnként — tűzhely mellől, fazék mellől — ha sípol a kisvonat, ki- kiszaladnak a . kapuba megnézik nán jött-e valamelyik rokon. Rokon a városból, akik a hétköznapot semmiképpen nem vállalták falun, de karácsonykor rendszerint mind hazajönnek Az ünnep csak itt igazi nékik is. Korán sötétedik.,. S amint sűrűsödik az est, gyerekek jelennek meg az utcán. Valamilyen átlátszó ürüggyel átkül- dik őket a szülők a szomszédhoz, közeli rokonhoz, s még azzal, hogy Jó sokáig maradjanak oda. Ó, tudják már ezek, még a mákszemnyi, pöttömnyi gyerek Is, hogy miről van szó. Dohát kell a játék. A látszatért. S egymás közt beszélgetve. mérik az időt: „Édesapa most hozta be az állványt Én tudom, hol tartották a szaloncukrot. A zó la az én karácsonyfám már áll. Most aggatják rá a díszeket, Na én hazamehetek.” S azt is megjátsszék, hogy nem sejtenek és nem is látnák semmit, pedig a szomszéd szobáiból az üvegajtón át idepislákol a gyertyafény. Tettetett nyugalommal nyitnak be a „tiszta szobába", hogy annál nagyobb legyen a megtörtént csoda, a varázslat, az öröm. Az is különös: a nagyvárosban, kivált a város peremén még járnak a kán tálók, betlehem esek. Itt egy se. Szégyellnék. Mert az falusi dolog. De azért a szomszédok átnéznek egymáshoz, megnézni, jmit hozott a Jézuska?" dir csérik a karácsonyfát, az ajándékokat, s intelmeket mondanak a gyereknek, szorgalomról, szóíogadásrál, főleg a jó tanulásról. Aztán vacsora ás asztal takart tás után előkerül a kártya. Még ott is, ahol televízió van. Mert nincs az a jó ünnepi műsor, ami a kártyával vetekedni tudna. A filkózással, a birgéssel, vagy a férfinépek között az ultival. Legföljebb csak akkor teszik le a kártyát, ha „Angyal” van vagy „Vi- docQ”. Villanyoltás, lefekvés után, jó későn hallom, kopog hazafelé a szomszéd. Odébb még dúdolgatott, de hazafelé közeledve, elhallgat. Bűntudata van. Az egész utcában, de ezen az estén talán az egész faluban egyes-egyedül csak 6 nem tartotta be a rendet Az 0 házán kívül mindenütt csönd és béke van. Ibrányi Tóth Béla Lakos György: Medeia jósdája 1/ órhazí ágyszomszédaim !*■ kétszer is cserélődtek. Aa első cserénél egy gyenge lábú. Idős tsz-nyugdíjas feküdt mellém. Madárfejű, su. nyi szájállású, pergő beszédű ember, aki a parasztság nagyon megoszlott társadalmában a jobb módúak rétegéhez tartozhatott, ami első anekdotáinak éléből világosan kitet. szett. Márpedig ontotta az anekdotákat, olykor a közismert vicceket is saját élményeivé igazította. Történieftei- ből azt is megállapíthattam, hogy faluja plébánosával is közeli kapcsolatban állott, ami egyátalán nem mondható malasottal teljesnek, sokkal inkább anyagiasnak. Kezdődött az egyházi adó fizető, eénél és kicsúcsosodott a fű. szeres disznóságokban, minta hétköznapi beszédben, vagy a töltött káposztával induló és kolbásszal végződő toron. — Szomszéd 1 — kezdte egy estén, amikor a takaró tetején nyűglődtünk a párátlan, központi fűtése» melegben. — Hisz-© a jósoknak? — Semmiféle babonában! — vágtam rá kissé elutasító hangnemben. Nagyon untam már képzelgéseimbe ti pró fecsegését. Várt egy kicsit, majd némi tapintattal megtörte a csendet. is. Sátorban, vászonfüggöny mögött fogadta a vendégeket. Van ainnak negyven éve is, de még világosan emlékszem ama a tar fejű, széle- hossza egy emberre, aki a kikiáltója volt és a belépődíjat szedte a kiváncsi népektől... Egy pengőért elmondta a jel. lemet, kettőért már a jövőt is megmutatta, ötért pedig mindért kérdést megválaszolt. Én ötpengős bilétát váltottam. — Volt miből. — Volt is. Meg hát nagy ügyben jártam. Már két ízben elutasították a fináncok a kérelmemet, amiit szeszfőzde üzemeltetésére adtam be. Budapestre utaztam, mert élt ott egy ezredes ismerősöm még a katonaság idejéből, annak én csicskása voltam, s mielőtt leszereltem, minden jóindulatot megígért. Ez az ezredes a háború után a pénzügyőrséghez került... Hatvanban három órát kellett várnom a csatlakozásra— Kiment hát a vásárba, Ott meg becsalogatták a jós- hoz.., — A vásár elején összetalálkoztam Godó Janival. Valamikor dolgozott nálam, de nem kedvelte a nehéz paraszti munkát. Különben is fir- nájszos legény volt, jól forgott az esze, sok pénzre tett — Én is így voltam, amíg a hatvani vásáron meg nem ismerkedtem MedeiávaJ, a híres jósnő vél. Medeia, ezt a hevet soha se felejtem el. Bár látni soha se láttam, a neve és hangjának csengése után bájos, fekete szépségnek véltem. Néha tökéletesen megformáltam magamnak. Ahogy elképzeltem, ruhát soha nem viselt, teste és arca oly tökéletes volt. hogy akár hiszi, akár nem, meg is kívántam. Most már némi érdeklődést tanúsítottam a história lránt. mert Medeia zaklatott élete rémlett föl képzeletemben, az ógörög mítoszok világából. — fis az a Medeia Jósolt? — Belelátott az a vesébe 10 NÓGRÁD — 1970. december 25., péntek SIMON ISTVÁN: HAZAFELÉ Forog az éjjel, mint a mézpergető; olyan bizony sejtalakú drótjával a havas kapu, mint a mézzel • teli lép. Csönd hull és béke, hóban a faluvég, hold legelész Sümeg felett s betlehemes süvegemet föl tenném, de elveszett. Csak a csillag van most is a táj felett; mintha sapkám hegyén égve egész kapunkig kísérne, ahol vakkan a kutyánk, Hó a kapura cs a hídra dói az út, én meg majd a régi ágyra. amelyben a régi párna kövér s puha, mint a lúd. így szert alkalmi munkákkal. Kifaggatott, mi járatban vagyok. s ő javasolta, forduljak előbb Medeia hoz. Ne tegyem meg hiába azt a döghosszú utat Budapestig, Mindig jól bántam az embereimmel, így asstán Godó Jani is jó szívvel volt irántam. Még óvatosságra is intett: ügyeljek, sok hamis perez került forgalomba. Elkísért a sátorig, de már be nem jött, odakünn várt meg. A nővér kiosztotta a lázmérőket, s ahogy kiment, most már én sürgettem az öreget, — No, «•? Hogy volt to, vább? — Ügy léptem be. mint a templomba. Körös-körül csak szürke sátorvászon és a függöny mögött az a feledhetni, len, csiklandós leány hang: „Gyere közelebb, gazduram, Ne félj! Én vagyok Medeia, a te jó szellemed.” — Biztosan ezt mondta mindenkinek, — Lehet. De nekem ami Is megmondta pontosan, honnan való vagyok, hová megyek, milyen nagy dologban és hogy legyek nyugodt, az ügy villámgyorsan eldől az én javamra. „De ha mégis hitetlenkednél" —- mondta a végén —, „akkor most elmondom, mennyi pénz van a zsebedben és mi a számuk". Én elővettem a pénzt, ő pedig elsorolta a bankjegyek számát, ., Mit húzzam, halogassam : az ezredest otthon ta. láttam. Megkínált ebeddel és csak betelefonált a központba. Mire hazaértem, a fináncok már kivitték az engedélyt a feleségemnek. Ügy történt, ahogy a Jósnő előre megroonda, — Abban a Godó Janinak nagy része lehetett — állapítottam meg ridegen. Szomszédom erélyesen tiltakozott. — Annak egy szemernyi sem! Akkor az malaccal meg bornyúvai kupeckodott. ö is csak úgy kereste fel Medeját, tanácsért. N em vitatkoztam. Vizes ruhát fektettem a radiátorra, keskeny hézagra kinyitottam a bdllenőablakot, amitől öreg szomszédom pillanatokon belül úgy hortyo- gott, mint a zsigorás kutya. Többet azután nem Is esett szó a vásári jósdáról, a titokzatos Medeiáról. Egy hát elteltével öreg szomszédom hazavitte petyhüdt testét és avatag anekdotáit. Másnap új szobatársat kaptam. erős, enyhén pocakosodé idős embert, akin meglátszott. hogy betegsége előtt még jó karban volt, mint a plébános autója. Most azonban egy félbemaradt bónulási folyamat csorbán hagyta a szájét, amit az új szomszéd annyira restéit, hogy naphosszat hallgatott. csak a csinos ápolónőkre tett huncut megjegyzésekkel csaltam ki belőle néhány nehéz szót. De ahogy javult, mindinkább kereste ő is a pajkos témákat, s a csinos, fiatal nővérkéket emlékeiben élő leányokhoz és asszonyokhoz hasonlította. Egy napon a belgyógyászatról egy dús. felpúpozott hajú, sűrű fekete szemöldökű nővér járt az osztályon. Lábikráin göndör kis szőröoskék csimpaszkodtak egymásba. — Szakasztott Medeia! — mondta ferde szájjal is átforrósodott hangon szomszédom. — Medeia? — ismételten» csodálkozva. — Jósnő volt. Vásárokon lépett fel. Bejártam vele az egész országot Én voltam a fölhajtója. Tán szerettem is, csak hát nem volt orcája annak. mint általában a kicsapott ntagyómak. Jó pénzt kaptam tőle. de valahányszor megölelten, fizetnem kellett neki. Kívánatos volt nagyon, így a pénzem java visszavándorolt hozzá. Meguntam a csavargást, ő meg ragaszkodott hozzá, hát otthagytam. — Értem, Godó Jani bácsi! — A nevem meg honnan tudja? Tán, leolvasta a lázlapról? —• Jós vagyok én is — mondtam s nevetéssel jeleztem, hogy áltatás az egész. Elmeséltem később, hogy milyen mély meggyőződéssel beszélt korábbi szomszédom Medeia jósnői képességéről. — Buta kis jérce volt — állapította meg Godó János —, de a szélhámossághoz volt esze, <5 találta ki, hogy bemondja a pénzeli számát. Én cserélgettem ki á páciensek pénzeit olyanokra, amelyeknek a szájnált már felírtuk. — S ez hogy sikerült? — Az öregtől például elkértem minden pénzit, hogy a bankban leellenőriztetem, njnes-e hamis közte, ö is jött. utánam, de mire a bankig értünk, én már áteseréitem a pénzt. A lány apja. mert az volt mindig a pénztáros, bilé- taváltáskor ugyancsak jeles pénzt adott vissza, tgy azután Medeiának könnyű dolga volt. Egyszerűen leolvasta a kezébe adott papírról a számokat. — Akkor azt is magától tudta, hogy az öreg hol született, hol él, s milyen ügybe sürgölődik Pest; irányába. — Nyert — mondta Godó (János. — Mert ha mindenbe, a jövőbe is bele lehetne látni, akkor Medeia nekem igazán megmutatta volna az utat. S ma jóllehet, én lepnék az Onasszisz. vagy a Kennedy, vagy éppenséggel a Nixon. N agyot akart kacagni, de dagadt bal arca és duzzadt ajkai még ebben a kis öröm ben is megakadályozták.
