Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
SZÜRKF I éS 8 I reggel, amikor Varga Jutka elindul Karancs- kesziből. Az utcai lámpák hunyorogva szórják fényüket aprócska lábai elé. Siet, majd- hogy nem fut az utcán; ahol csak homályosan rajzolódnak ki a házak, a villanypóznák körvonalai. — Nem szeretem a sötétséget — mondja. Hangja halk, mintha csak önmagának beszélne. Nyugtalansága, zavara egyszerre elillan, amikor átlépi a gyár kapuját. Leveleket kézbesít, üzenetet hordoz műhelyről műhelyre. Szőke hajával a szemüveg mögött nevetve villanó szemével olyan, mint amikor a gépek, üvegeik közé betéved a fény. Néhány hónapja jár a gyárba, de soksok ismerőse van. Kedvelik őt, jól érzi magét közöttük. — Miért nem tanultál tovább, Jutka? Mosolyt erőltet arcára. — Novak Kati a barátnőm, egészségügyi szakközépiskolába jár. Utazhatnánk együtt. Engem nem engedett tanulni a szemem. Otthon mesélték neki, hogy egészen kicsi volt, amikor először észrevették, hogy fakónak látja a nappalokat. S azután már mindig csak szürkébb lett a fény. Tavaly pedig megoperálták a bal szemét. Kétszer egymás után. — Sok mindenről le kell így mondanom. — Rideg tárgyilagossággal látja a helyzetét. — Az esti olvasásokról, a moziról, a televízióról. Anyuk» nagyon szigorúi aki a mérőhengerben dolgozik, meg Imre oácsiról. Hangja még halk és bizonytalan, ám a strófákba szedett derűs történetei roppant mulatságosak. Volt már néhány üzemi összejövetel, ahol könnyes kacajra fakasztotta a derék munkásokat, asszonyokat. De ír szemeiről is. A mondatokból érezni, hogy nyomasztó képzelgés kísérti a lánykát: néhány év múlva megvakul. — Otthon a versekért is haragszanak. — Hálásan pillant Versek félhomályban rám, amiért hallgatom. — Szöszinek azért mindig felolvasom a legújabbakat... Szöszá, a kislány hetedikes öccse. Vele különben is sok mindenről lehet beszélgetni. A könyvekről, amit együtt olvastak, aztán kalandos utazásokról. De arról is, hogyan lovagolhatnának a juhászék szürkéjén, divat lesz-e a maxi? Vitatkoznak, hogy miért féli a nagymama az „égie- ket”, s miért méltatlankodik, ha a televízióban az űrhajó}Xovossibirsxk — Budapest — Balassagyarmat Héw kerül a márványtáblára sokról, meg a holdkutatásokról esik szó. Ha egyedül van, sokat gondol jövőjére. Esténként, amikor körülötte már kialszanak a fények, s az ő szemét még elkerüli az álom, gomdolkodik Többről álmodik, mint ami most az üveggyárban tesz. — Mi lesz belőled, Jutka? — Szeretném elvégezni a gép- és gyorsíró iskolát. He ez nem sikerül, altkor a köz- gazdasági szakközépiskolába megyek az esti tagozatra. — Hangtalanul tűnődik egy ideit? aztán mégis csak kimondja, amire gondol. — Ha meg nem vakulok... Olyan állhatatosan oson utána ez a gondolat, mint valami sötét árnyék. A pártbizottság titkárával tanakodunk, hogyan lehetne elhessegetni a riasztó rémet. — A kislány édesapja is itt dolgozik nálunk — mondja. — Beszélünk vele. A szakszervezet majd segít, hogy Jutka feljusson Pestre a szemklinikára. Ebben maradunk. Nem azért, hogy beléjük oltsuk a kétkedést, az Itthoni orvoshá- zaspánral szemben. Nem érdemlik ezt, hiszen több mint tíz éve vigyázzák a kislány látását, őrzik szemeit. Azért volna jó az utazás, hogy ő maga bizonyságot szerezzen. Ne csat derengjen benne a remény a fényre, mint most. Varga Jutka, ez a törékeny kis terem tés csupán 16 esztendős. S k; tudja, még mennyire vihetné? Vlnczc Istvánná A Kerepesi temető egyik ■ódájában 1917. július 29-én i gazolást kapott kézhez egy bánatos emberpár. ,,Ezennel hivatalosan igazoljuk, hogy Kurbatov Igor Wladiszlavo- vics szovjet állampolgárságú hathónapos gyermeket a temető Orosz Kosi Parcellájában, a gyermekparcellában eltemettük. I. szakasz, 1. sor, 7. sír. A számozás még változhat." A kisfiú édesapja a második világháború során katonatisztként került Budapestre, feleségét, a novoszibirsZká ápolónőt a háború vége felé itt ismerte meg. A haláleset után rövidesen mindketten visszatértek a Szovjetunióba. Az Orosz Hősi Parcellát néhány éve valóban átrendezték, rendbe hozták, s mivel a kis Igor sírján a felírás időközben olvashatatlanná vált, a sírra névtelen, csak az elhalálozás dátumát feltüntető márványtábla került. A nyár végén azonban váratlanul megváltozott a helyzet. Kőfaragó jelent meg az apró sírok között, s a már- váncytáblára újra a huszonhárom évvel ezelőtti felírást véste: „Igor Wladlwáavovles Kurbatov”, Karácsony előtt Pedig — a legszebb ajándékként — levéc érkezett a távoli NovosziblrsíZkból egy lets magyarországi váróéba. Balassagyarmatra, egy tizenhét éves diáklánynak címezve. Szüleim nevében is köszönöm a segítségedet, Edit, s az ő kérésüket it tolmácsolom, mikor meghívlak, látogass el hozzánk. Szeretettel: Tanya”. * Juhász Edit. a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium rokonszenves, harmadik osztályos tanulója, már hat éve Levelez szovjet diákokkal. Ebben éppúgy nincg semmi különös, mint ahogy abban sincs, hagy három esztendeje. mikor Nógrád szovjet testvérmegyéjének, Kemerovónak egyik úttörőküldöttsége járt Balassagyarmaton — mint a fogadó bizottság tagja — megismerkedett egy szovjet kislánnyal, s egy újabb címet kapott tőle. így Edit a lendn- grádíi és a zelenagorszki levelezőpartnereihez egy újabb Tánya nevű kislány csatlakozott magyar kislány egyáltalán nem számított édesapja segítségére, — „nem gondoltaim volna, hogy apu ennyire szívén viseli a számára teljesen idegen, szovjet levelezőtársain szüleinek gondját” — mondja, „Számára tel j>esen idegién? ...” A magyar áPa nem így gondolkodott.) — Az első pillanatban át- éreztem a régóta halott kisgyermek szüleinek helyzetét» Ahogy a lányom szóit, felutaztam Budapestre, a Kerepesi temetőbe, megpróbáltam azonosítani a sírt Nevet nem találtam már, csak az elhalálozási évsizámofk álltak a rendelkezésemre. Szerencsére csak két olyan 1947-tel jelölt márványtábia volt. amelyiken nem szerepelt a név; mindkettőt úgy fényképeztem le, hogy a képeken a szomszédos, névvel ellátott sírok is láthatók legyenek. A kislányom ezeket küldte el a Szovjetunióba a szülőknek, akik — az tsimerőisen csengő szomszéd- hálottafc neveiknek birtokában a kettő közül most már ki tudták választani saját gyermekük sírját. Egy újabb levélben a szovjet szülők újabb kéréssel álltak elő: ha lehet, vésessük fel a táblára gyermekük nevét; az a tudat, hogy nem névtelen sírban nyugszik, megvigasztalná őket. MERT Azt csak sejti, hogy a szigorú szavak anyuka szívét szorítják a legjobban. Akkor is, ha tele van velük a lakás. Mert anyuka szeme sem volt mindig ilyen éber, mint most. Csak azóta van ez így, amióta a kórházban lefejtették szeméről a hályogot. S gyakran gondol nagyapa siralmas sorsára, aki öregségére egészen elveszítette szeme világát. Anyuka ilyenkor nagyon szomorú, hangja is metszőbb, élesebb. — öh, azért így Is sokait olvasgatok. A gyárba korén jövök, hamar végzek. Amikor meghallom anyuka lépteit, a könyvet a párna alá rejtem, és gyorsan elalszik a lámpám is — kacag vidáman. Mert Varga Jutka alapjában véve mégis csak derűs kis teremtés. Egészen olyan, mint a mai fiatalok, nem adja fel a küzdelmet. — Verseket is írok... Beszél és úgy tűnik, mintha üvegcsengő csilingelne. A versekben a természetről énekel, meg az emberekről, akiket tisztel, szeret. Apuról, a nagyapáról, Mariska néniről. Pataki József: NÓGRÁDI DOMBOK A levelezés íratlan szabályai szerint a magyar és a szovjet gimnazista egyre jobban megismerte egymást egyre közelebb került egymáshoz. „Mit tudsz Magyarországról?” — kérdezte egyik levelében egyszer Tényétét Edit. Arra várt. hogy barátnője hazánk városairól, népéről, ismertebb embereiről is szokványos sorokat, de a válaszlevél meglepetést okozott. Tánya ugyanis a bevezetőben közölt tragikus történetet írta le családjáról. Szüleirőt írt, akik Üt házasodtak össze Magyarországán. 1947 januárjában született egy kisfiúk, Igor, de fél óv múlva meg is halt. A szülők nem sokkal ezután visszatértek hazájukba, a sírt azóta sem látták. , Novoszi- birsak nagyon messze van Budapesttől, és nincs lehetőségünk, hogy meglátogathassuk ... nem tudjuk. megvan-e még, gondját viseli-e valaki?...” A történet további részében tulajdonképpen Juhász Jánost, Edit édesapját illeti a szó. (A Hosszas utánjárással, a Magyar—Szovjet Baráti Társasáig segítségévei a magyar apa vésnököt fogadott teljesítette a kívánságot — visszaadta a nevét egy huszonhárom esztendeje elhunyt szovjet gyermeknekA történet ettől kezdve már nem tartogat váratlan fordulatokat. Balassagyarmatról új levél — már az új állapotot tükröző fényképfelvétellel — indult útnak Novoszibirszk- be; a levelezés tanulásról, tervekről, divatról, színészekről é« színésznőkről — máz; hagy az tizenhét éves diáklányok között lenni szokott — a maga köznapi módján bonyolódott, s ma is bonyolódik tovább. És az édesapa után az édesanya is beleegyezik, Edit jövőre hosszú útra kél, elutazik Novoszibirszkbe — megvalósítja, beváltja Tánya karácsonyi ajándékmeghívását. Baranyai László Fiatalok, és boldogok akartak lenni... K orán sötétedik decemberben. Vanyarcra a dombok is árnyékot vetnek, előbb beköszönt az alkony. Az iskolában a délutáni tanításhoz vulanyt gyújtanak. Bálint Gé- záné, a fiatal tanítónő is felgyújtotta a lámpákat. Az óráját nézte Még egy csengetésnyi idő és Indulnak haza. Szirálc telől személyautó érkezett a faluba. Tompított fénye óvatosan tapogatott az utcán. Az iskola alatt az is kialudt és a kocsi beállt egy teljesen sötétbe borult helyre. Amikor az iskolából nagy jókedvvel, viháncolva tódultak ki a gyerekek, a kocsiból két ember szállt ki. Az árnyékban maradtak, amíg fel nem tűnt a tanítónő. Ahogy közeledett, eléje léptek. Bálintné megragadta a hozzá legközeebb levő Kis Katalin tanítványa kezét és megállt. Ismerte a két embert, hátrált előlük, magához szorítva a kislányt. Arca fehér lett, szeme tágra nyüt. Annyit mondott: — Nem megyek... De megragadták és a kislánnyal együtt az autóhoz vonszolták. A gyerek kezét a kocsi ajtaja megkarcolta és vérzett. Ki akarta szabadítani magát a tanítónő görcsös szorításából, de nem bírta. A támadók feszítették ki Bálintné kezét, akit aztán bekényszerítettek a kocsiba és elhajtottak. Az utca néptelen volt. Egyetlen ember, Nedeczki János látta az ablakból, hogy a tanítónőt közrefogták és vitatkoztak vele. Azt is látta, hogy Bálintné hátrál az útját állók elől, majd becsapódik mögötte a kocsi ajtaja. Aztán a nagy sebességgel robogó autónak piros lámpái eltűntek a fordulóban. Kis Katalin kétségbeesetten szaladt haza, de nem beszélt arról, hogy mi történt. ■ Mikor Bálintné anyósa menye után érdeklődni ment hozzájuk, akkor szólalt meg. — Éva tanító nénit elvitték autóval — kis keze még véres volt. A tanítónő fiatal férje este érkezett meg. Kőműves, Pat- warcon dolgozik. Csak a hét végére tér haza Mikor leszállt az autóbuszról, a cukrászdába két gesztenyekrémet vásárolt és hosszú léptekkel, a kertek alatt rövidítette hazafelé vezető útját. Otthon szokatlan csend fogadta. Anyja szeméből rémületet olvasott ki. Apja szótlanul meredt rá. Testvérei kerülték tekintetét, összeszorult a szíve és torkát görcs nyomta. Rekedten szakadt ki belőle a szó: — Évike...? — a gesztenyekrém még a kezében volt. Választ sem várt, indult a szobájukba. Mint egy meleg fészek, most rendezték be. Üres volt. Benézett a nagyszobába, aztán a társalgóba Minor a széles előszobában megállt, már tudta mi történt. Anyja felzokogott: — Elvitték... Elrabolták. Derék, széles vállú fiatalember Bálint Jóska. Arca keskeny, bőre barnába forduló. Tekintete meleg. Rövid haján kászálódik a választék. Széles válla megroskadt. Mintha magának mondaná: — Szeretem a feleségem, ragaszkodom hozzá... M ost az ősszel ismerkedtek meg Vámos Évát. a tan üde- lányt, mint képesítés nélküli tanítónőt a vanyárci iskolában alkalmazták szerződéssel Lakásgondjai voltak és Bálint Géza, a fiú apja, felajánlotta a Lánynak az egyik szobát. Nem pénzért, hanem emberségből, mert olyan árvának tűnt előtte ez az életbe induló tanító liánv Bálinték jómódú emberek. Ö a falu kőművesmestere. Ebben a szakmában dolgozott már a dédapja, nagyapja, apja. Megtartotta a mesterséget Bálint Géza. ezt tanulta ki két nagyobbik fia is. Tudják is Vanyarcon, hogy a Bálint család építette fel a község nagy részét. Az idén magának is épített. Fent az emeleten három szoba, fürdőszobával. Az alagsorban szintén szoba, konyha. Hely bőséggel és otthon csak hárman vannak a legkisebbik fiúval. Az idősebb már megnősült, szomszédban az új háza. Jóska pedig csak a hét végén van otthon. De neki is ott a házhelye, rajta már a kő, tégla. Tavaszra akartak építkezni. Aztán az őszön, amikor piros levelű erdővel búcsúzott a nyár, Bálint Jóska barátaival, lányokkal-fiúkkál egyik este bekapcsolták a magnetofont Táncoltak. Jókedvük belopakodott Vámos Éva szobájába is. Üzent Jóskáéknak, hogy közéjük vágyik. Aztán ott is maradt. A két fiatal úgy tervezte, hogy egy egész életre. Szép volt ez mindaddig, amíg Taron Vámos Éva szülei nem szereztek tudomást a fiatalok szerelméről. Mikor a lánytól megtudták, hogy a vanyarci fiút szereti, összefogott a Vámos család, megakadályozni a kibontakozó új életet Ök másik fiút szántak a lánynak Jóskát cigánynak tartották, kőműves legénynek, akihez nem méltó az ő érettségizett lányuk. Nem számított szemükben, hogy Bálint a fővárosban végezte iskoláit é6 a maga erejéből lett jól kereső mesterember. Évát üldözték és Vanyarcról kényszerítették: el. Már akkor erőszakkal akarták hazavinni, de a lány elbújt előlük. Elvittek a ruháit, de a lány a fiúval maradt. Bálint Jóskának megtakarított pénze van, újat vásárolt az elvitt ruhák helyett. Aztán, hogy békében maradhassanak, gyorsan megesküdtek. Falura szóló nagy lakodalom volt die a lány szülei nélkül. És akkor a szülők valahol Párádon találtaik agy „tudós" asszonyt, kuruaslót Ennek írásaival, „varázslataival”, tanácsaival próbálkoztak szétszakítani a fiatalokat. Nem sikerült, hát elrabolták. Azóta Bálintnét Tarom tartják Kísérik lépteit, tépik a lelkileg férjéhez fűződő szálakat. A fiatal asszony váltig nem érti, mi történik körülötte. Nővérénél a konyhában találtam. Alacsony, telt, és fiatal. Felkapta a fejét, hátra omlott dús haja. — Én még ma sem hiszem, hogy megrontottak... Hirtelen csend lett. Szótlan nővére tekintetét kereste, aki mereven nézett rá. Gyorsan kiigazította: — Igen, megrontottak... Nem tudom mit tettem... A sok keserű tea... Nem tudom .. Azt mondták, hogy Jósika beteg és meg fog halni... Lehajtotta fejét. Nehéz volt a lélegzete. Aztán felnézett, nevetett. Talán az fordult meg emlékezetében, amikor elvitték a tudósasszonyhoz, hogy „kihányassák vele a rontást”. A lakásban nehéz a levegő. A Cserhát felől sötét felhő kavarog Tar felé Mi lesz a fiatalokkal, ki tudná Mikor Vanyarcról elvitték, férje utána rohant, hogy visszakaphassa feleségét. Vámosék hidegen néztek rá. de a fiatalokat nem hagyták magukra. Azt akarják, hogy elváljanak. Mi lesz velük, kd tudná? Boldogságukat az ostoba előítélet marja... Bobál Gyula NÓGRÁD -» 1970. december 25., péntek 7
