Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)
1970-11-13 / 266. szám
taemi dvmttkráeín ma 9**é**t»uf#fe) Miből kell kiindulni? Az üzemi demokrácia hatékonyságának és fogyatékosságainak barométerei a munkaügyi döntőbizottságok és a társadalmi bíróságok. Érzékenyen jelzik a dolgozók együtt- gandolkodási és cselekvési szándékának erősségét a termelési tanácskozások. Hányán vesznek azon részt, milyen a résztvevők és a felszólalók aránya? Hány hasznos javaslat hangzott el és ezek milyen területeket öleltek fel? Ezekből az adatokból eléggé megbízhatóan lehet következtetni arra, hogy olajozott síneken gördül-e az üzemi demokrácia mechanizmusa. Tavaly negyven i panaszos ügyet tárgyalt az oblösüveg- gyári döntőbizottság és körülbelül ugyanennyit segített hivatalos eljárás nélkül megoldáshoz. Ez az a fórum, amely a dolgozók üzemi jogvédelmét hivatott ellátni. A negyven ügyből tizenhét esetben döntöttek a dolgozó javára. Csupán hét fellebbezés volt, amiből a felsőbb döntőbizottság kettőt talált megalapozottnak. Idén huszonhét ügyet vizsgáltak meg, csak kilenc esetben kellett megváltoztatni a korábbi vezetői döntéseket, fellebbezés pedig egyetlenegy sem érkezett a döntőbizottsághoz. Ezek a számok a közel háromezer üveggyári dolgozóhoz viszonyítva, életünk bonyolultságából következően sok ezer vitás helyzetet föltételezve., el- enyészőek. Arra engednek következtetni, hogy az öblös- üveggyári vezetők többsége munkaterületének alapos ismerője, döntéseiben körültekintő és megfontolt, képes eligazodni az emberi értékek és igények, az üzemi érdekék bonyolult szövevényében. Az üzemi demokrácia is kétoldalú dolog. A demokratikus légkör elősegíti egy-egy kérdés, helyzet alapos tisztázását. Ha a dolgozó mégsem tudja érvényesíteni a jogszabályokba, rendeletékbe, íratlan együttélési normákba foglalt jogait, igazát keresve a döntő- bizottságihoz fordulhat. De hangsúlyozni kell: az üzemi demokrácia nemcsak jogokat, hanem egyúttal kötelezettségeket hordoz magában. Aki ezeket semmibe veszi, azzal szemben szintén a jogszabályokra támaszkodva járnak el. Különösen hatékony eszköz a „másik óldal” érvényesítésére a társadalmi bíróság. — Tavaly hat ügy került a társadalmi bíróság elé — mondta Vonsik László párttit- kár. — Az idén már csak három. Köztük kisebb lopás, verekedés és rágalmazás — Korábban az egészen apróbb ügyekkel is a rendőrség foglalkozott — vette át a szót Varga Gyula igazgató. — Ma ezt a hatáskört a társadalmi bíróság tölti be. Mondanom sem kell, hogy ennék nevelőVonsik László párttitkár hatása sokkal nagyobb, hiszen nehezebb számot adni a közeli ismerősök, munkatársak előtt az elkövetett ballépésről. Itt az adott szó is erősebben köt. Sokan állítják: inkább tízszer az „igazi” mint egyszer az üzemi társadalmi bíróság. Az üzemi demokrácia alapvető fórumai a különböző megbeszélések, brigádértekezletek és termelési tanácskozások. Általában és nagyjából egyidejűleg tizenkét helyen tartanak termelési tanácskozásokat ezerháromszáz-ezer- négyszáz résztvevővel, akiknek mintegy tíz százaléka rendszeresen hozzászól a felvetett problémákhoz. Kevés ez, vagy sok? Mindenesetre, több is lehetne. Valójában itt kellene megbeszélni valamennyi ügyesbajos dolgot, akár egyes embereket, csoportokat, vagy az üzem egészét érinti. Azokat is, amiket sokszor csak ebédszünetben, munka közben, a fürdőben, vagy hazafelé a buszon, vonaton, egymás között tárgyalnak meg a dolgozók. Milyen sors vár a különböző tanácskozásokon elhangzott javaslatokra és ötletekre? Ez fontos kérdés, hiszen a kedvező visszhang kedvet ébreszthet az alkotó beleszóláshoz, máskor — ha nem követi a várt eredmény — visszahúzódást és sértettséget vált ki. — Nekem az az érdekem, hogy megbeszéljem a terveket ás egyetértésre bírjam a dolgozókat — fejtette ki Varga Gyula. — A régi mechanizmusban ezt nem lehetett megvalósítani, hiszen a tervutasításon nem lehetett vitatkozni, azt végre kellett hajtani. Ebből következik, hogy ma minden javaslatot igénylünk és meghallgatunk. A javaslatokat mérlegeljük, választ adunk rájuk, egy részüket beépítjük a tervekbe, a többit — ha elfogadhatóak — számon tartjuk és időről-időre visszatérünk megvalósításukra, ha a körülmények ehhez megteremtődtek. — Ki tud „jól” hozzászólni? — Csak az, aki alapos ismerője a gyárnak — vélekedett az igazgató, — Ezért a termelési tanácskozások a kétoldalú tájékozódás fórumai. Mi élmondjuk mit szeretnénk és hogyan, a dolgozók pedig azt, ők hogyan látnák jobbnak. Természetesen mindenki elsősorban a saját közvetlen környezetére vonatkozóan tehet hasznos javaslatot. — Mi történik a megválósít- hatatlannak látszó javaslatokkal? — Abból kell kiindulná, hogy a dolgozó tulajdonképpen jót akar. Tehát a helytelen nézeteket és elképzeléseket is türelmes, meggyőző szóival, érvekkel kéül a helyes irányba terelni. Kiss Sándor (Folytatfwli.) 99 suba alatt1 légy határldff után az ötödik? Kényszerhelyzetben az építők?— Tiltakoznak az illetékesek Át lehet-e adná egy félig kész létesítményt rendeltetésének? Nem lehet Mégis a befejezetlen, új vasúti pályaudvari épület részletes műszaki átadását és üzembe helyezésének előkészítését kísérelte meg szerdán Salgótarjánban a MÁV budapesti magasépítési főnöksége. Míg a nyári hónapokban néha csak két-három ember lézengett az építkezésien, most a leendő pályaudvari épület környéke a hangyabolyhoz volt hasonlatos. Markos katonafiúk keverték a betont, hordták az építőanyagot, egymásba botlottak a lázasan sürgölődő munkások és szerelők, szorgos asszonykezek igyekeztek legalább szemre elfogadható állapotba hozni néhány helyiséget. A műszaki átadás lebonyolítására hivatott bizottság tagjai — az átvevők felháborodása és tiltakozása ellenére — azzal az eltökélt szándékkal járták végig az építkezést, hogy mindenképpen beköltözésre és használatra alkalmasnak nyilvánítják az épületet. Nem véletlen, hogy több engedélyező hatóságot és érdekelt szervet „elfelejtettek” meghívni az átadásra, amit „suba alatt” látszott a legkönnyebben nyélbe ütni. Vagy ahogyan ezt Lévárdi Dezső, a KPM vasúti főosztályának előadója, az átadás első számú szorgalmazója finoman megjegyezte: „házon belül.. S mint magyarázóan hozzátette, ez a vasút belső ügye, azt is mondhatná, senkinek semmi köze hozzá. Vagyis: a meg nem hívottak, köztük az új létesítményt használatbavételét engedélyező hatóságok és az újságíró nem kívánatos személyek az átadásnál. Amikor valaki megjegyezte, hogy Kiss Dezső KPM miniszterhelyettes az október 15-én Salgótarjánban tartott közlekedési tanácskozáson egyértelműen úgy foglalt állást, hogy az egész pályaudvari létesítményt egyszerre, együteműben szükséges átadni a forgalomnak, a jelenlévők legnagyobb megrökönyödésére erre így válai Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusának irányelve külön fejezetben foglalkozik az életszínvonal témakörével A IV. ötéves tervben is sokkal nagyobb a súlya ezeknek a kérdéseknek mint amilyen az előző ötéves tervekben volt. A társadalom elismeri, hogy az elmúlt 25 év alatt a lakosság életszínvonala jelentős mér te kiben nőtt, de ezt a növekedést az emberek nem egyformán ítélik meg. Ennek bizonyára egyik oka az, hogy egyes rétegek, családok életszínvonala nem azonos méretekben és ütemben emelkedett. Nehezíti* az érzékelést az is, hogy az emelkedés általában évemként egyenletesen szerény mértékű léptekkel, s nem ötévenként ugrásszerűen megy végbe. A gazdasági fejlődésihez igazodó folyamatos emelkedési a lakosság nem ér- *ékeld eléggé. Furcsa dolog az, amikor a valósághoz szigorúan ragaszkodó statisztika sok-sok tény felsorakoztatásával kimutatja az életszínvonal-emelkedést, de azt az emberek saját környezetükben nem mindig a valóságnak megfelelően érzékelik. Az életszínvonal -emelkedés mértékét vitatva, gyakran még a jobbmódúak is úgy vélekednek, hogy most kevesebb a szabadrendelkezésű pénzüli mint 5—10 évvel ezelőtt. Ez csakugyan előfordulhat. Hiszen — hála a termelés és a kereskedelem fejlődésének, no meg a jövedelmek növekedésének — azóta vettek autoszá- fontól kezdve televízión keresztül esetleg hűtőszekrényig, autóig sok mindent. Lehet, hogy magasabb költségű új lakásba költöztek, vagy éppen rászoktak a sörivásra. Akinek Az életszínvonal építőkövei televíziója van. annak fizetnie kell a havi ötven forintot és időnként a javíttatás költségeit. A modem lakásba, modern szobabútor kell. Egyik kiadós hozza magával a másikat. Az emberek ritkán gondolnak arra is, hogy az életszínvonalat nem egyedül a munkabér. a jövedelem határozza meg. Pedig érdemes elgondolkodni azon. hogy amíg az éves kiskereskedelmi forgalom 120 milliárd forint körüli, ugyanakkor az állam évente kb. 50 málliárdot költ a szociális, kulturális, oktatási, egészségügyi célokra, valamint a fogyasztói árakat oitcsóbbító ■ úgynevezett árkiegészítésekre. Végeredményben ide kell számítani a termelés költségvetési támogatásának azt a részét, amely kihat a fogyasztói árakra, s ez szintén jelentős — legalább 30 milliárdnyi — ősz- szeg. Igazán nem nehéz elismerni, hogy az ingyenes oktatás, egészségügyi ellátás, a nyugdíj, a családi pótlék, a gyermekgondozási segély stb. mind-mind tényezői az életszínvonalnak . Ha az állam helyett minden esetben annak kellene fizetnie egy sor szolgáltatást, aki éppen igénybeveszi. az állami kiadások csökkenése révén, a munkabér jóval magasabb lehetne. Viszont ily módon a lakosság kiadása lényegesen megnőne, ennek következtében a jövedelme összességében változatlan maradna. Sőt, a szerényebb életkörülmények között élő családoké — különösen a többgyermekeseké — bizonyosan csökkenne. Ez pedig összeférhetetlen szocialista élveinkkel. Szocialista vívmány az, hogy aki beteg, ingyenes kezelésben, kórházi ápolásban és kedvezményes gyógyszerellátásban részesüljön. Szocialista vívmány az, hegy az alap- és középfokú oktatás ingyenes, az üdültetés, az üzemi étkezés kedvezményes stb. Lehet, hogy ez olykor nem tetszik azoknak, akik soha nem voltak betegek, akik nem jártak közép- vagy főiskolába és nem veszik igénybe az üdülési, üzemi étkeztetési lehetőségeket, az óvodákat, bölcsődéket. Mindenkinek — ugye — nem lehet igaza. Az köztudott, hogy az élet- színvonal alapja: mekkora a munkából származó jövedelem. Ehhez járul a nyugdíj és a családi pótlék, elsősorban azért, hogy azokban a családokban, ahol a keresőkhöz viszonyítva sok az eltartott, ne legyen az életszint igazságtalanul alacsony. Végül alapelem: a társadalmi juttatás ázámos formába. Döntő részben attól függ tehát az élet- színvonalunk, hogy folyamatos szükségleteinket milyen mértékben és milyen szinten tudjuk kielégíteni közvetlen jövedelmünkből és a társadalmi juttatásokból. Egyszerű számtani művelettel bizonyítható, hogy az ugyanolyan nagyságú családi jövedelem, azonos körülményeket feltételezne, csak akkor eredményez megközelítően hasonló életszínvonalat az egyes családok számára, ha azonos az eltartottak száma is, más szóval az egy főne jutó jövedelem. Gyakran még ez is kevés a reális összehasonlításokhoz, mert megtörténik, hogy két családban azonos az egy főre jutó jövedelem, mégis különböző az életszínvonal. Miért? Tegyük fel, hogy mindkét család egy családtagra jutó jövedelme 1500 Ft. Az egyik egy nyugdíjas házaspár, ahol megvan minden ami kell: lakás, ruha, bútor, televízió, háztartási gépeli stb. A másik egy fiatal házaspár, akiknek jövedelmük viszonylag tűrhető, de nincs lakásuk, s egy ötszázforintos albérletben laknak. Arról nem is álmodnak, hogy bútort, televíziót vegyenek. Vagyis: nem mindegy, hogy liá hol áll, honnan indul. Aki most alapít családot, annak gyakran hosszább-rövidebb ideig lényegesen alacsonyabb az életszínvonala, mint aki már „egyenesben” van. Ha a fiatalok lakáshoz akarnak jutni, havonta minimálisan egy ezrest félre kell tenniük. Közvetlenül felhasználható jövedelmük tehát egy adott esetben nem 3000 forint, hanem csak 2000. Egy főre nem 1500 forint jut, hanem csak 1000. Hiába keresnek viszonylag tűrhetően, a kényszerű takarékosság miatt nem élhetnek valami jól. Az életszínvonal meghatározó tényezője tehát a jövedelmek és a társadalmi juttatások mellett az eltartottak száma, a család ellátottsága lakással, bútorral, ruhával, az élet tárgyi feltételeivel. A leg. nagyobb életszínvonal-különb ségek talán éppen ebben mutatkoznak. Ezért ikerült egyik fő célkitűzésként a IV. ötéves terv számai közé a 400 ezer lakás felépítése. Ennek a fele állami költségen épül, hiszen sokan saját erejükből soha nem tudnának lakást, házat építeni, de ehhez valamivel hozzájárulni igen. Az életszínvonalnak ezek az építőkövei csak akkor tűnnek a szemünkbe, ha baj van velük, tehát ha piszkos a munkahely, nehéz az elhelyezkedés, zsúfoltak a vonatok, az autóbuszok, kilométerekre van a legközelebbi bolt, hiányzanak az olcsóbb termékek az üzletekből, nincs járda és nem ég a villany a mellékutcában, drága pénzen albérleté be kell adni a gyereket a távoli városban, hegy elvégezhesse a középiskolát, a munkahelyen nincs szabad szombat, a lakásból hiányzik a gáz, a vízvezeték, és még lehetne sorolni ki tudja meddig. A z életszínvonal tehát igen összetett dolog. És nem csekély gondot okoz az állami és a tanácsi szerveknek, vállalatoknak és szövetkezeteknek, hogy nagyjából minden életszínvonalelem fejlődjék, ne maradjon el egyik a másiktól. A párt ás az állam gazdaságpolitikájának egyik fő alkotóeleme éppen ezért az életszínvonalpolitika. Mert mindent, amit tesz, az emberért teszi. Dr. Pirityi Ottó szolt: „Nem érdekes, hogy mit mondott a miniszterhelyettes. Utasítás van rá, hogy részben át kell adni az épületet ...” A mindemre elszánt átadókat szemmel láthatóan a használatbavételt jóformán kizáró építési hiányosságok sem zavarták. Az egyik aluljárónál több van egy lépcsőfokkal, a másikban nem készült el a mozaifcbarítás. — Majd ideiglenesen bevakoljuk ezt a részt, hogy ne akadjon el a drótokban az utasok ruhája — mondta jóindulatúan az egyik építésvezető. — Aztán lesz, ami lesz... De ez a legkevesebb. Sakkal inkább kizárja az átadás lehetőségét, hogy nem készült el a peron végleges alapzata, a forgalmi iroda csak formálisan tölthetné be szerepét, hiszen a forgalmi berendezések átszerelése még nem történt meg, még csak telefon sincsen. A kazánház ugyan üzeméi, de nincsen lépcső, megoldatlan a szénitárolás, a -feltöltés és a salakeltávolítás miképpen történjen. Tekintettel arra, hogy a leendő pénztárak és az utastér befogadására szolgáló épületrész még szintén nem készült el (igazán megnyugtató és nagy szerencse, hogy legalább ezt nem is akarják egyelőre átadni) ideiglenes pénztárakat és várótermet alakítottak ki az utasellátó számára kijelölt helyen. Durva felületű, vékony válaszfal különíti el a pénztárakat a váróteremtől, ami vagyonbiztonsági szempontból sem megfelelő. Arról nem is beszélve, hogy a váróterem itt talán még kisebb mint ami az ideiglenes pályaudvaron van. Naponta’ tíz-tizenötezer, néha ennél is több utas befogadására hivatott a salgótarjáni vasúti pályaudvar. Az átadókban bizonyára föl sem merült a gondolat, hogy képes lesz-e betölteni feladatát ilyen körülmények között az építés alatt álló épület? Hiába hivatkoznak a kényszerhelyzetre, hogy csak úgy tudják folytatni a vasútépítésit és a későbbiekben más vasútvonalakon rájuk váró kötelezettségeket teljesíteni, ha átadhatják az épületet. Nincs az az érv, ami indokolttá tenne, hogy sok ezer dolgozó, utazó ember érdekét figyelmen kívül hagyják és mások hibájából kialakult áldatlan állapot minden nyűgét a nyakukba sózzák. Az utasok érdekében emeltek szót azok. akik nem járultak hozzá az átadáshoz, így járt el a Szakszervezetek Nógrád megyei Tanácsának munkavédelmi felügyelője éppen ügy, mint a — furcsa ellentmondás — a MÄV egészségügyi felügyelője. Bízunk abban, hogy a tiltakozó szó nem lesz eredménytelen ... K S NÓGRÁD — 1970. november 13., péntek l
