Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
TAMÁS MENYHÉRT: MARADT A SZÓ Valahol elvesztek álmaink, talán a beteljesületlen évszakok mélyében, a tágra nyílt nappalok, a be nem csukódó éjszakák várakozásában. Hollétük jeltelen. Örökségül nem hagytak semmit. Csupán hiányodat teszi naponta mellém a virradat Hiányodat: a kérlelhetetlen reményt. Hiányodat végérvényes üzenetével: mondj le a visszavágyásróL lm, lemondtam. Maradt a sző, az emlék —- tehetetlenül. S a szégyen; büntetés, amiért kiléptünk önmagunkból. KERÉKPÁRON Marosits István rajza (részlet) hogy megismertem ? Még a nevére sem emlékszem. Mit mondjak neki? Kedves uram, ugye-e maga is emlékszik, rám, hogy milyen jót ölelkeztünk?! Nevetséges. Hiszen nem akarok tőle semmit. A pult előtt kis púpos férfi bohóckodik. Egyetlen szórakozása ez az eszpresszó. Leszedi az asztalokat, lábatlanko- dik körülöttünk, megjegyzéseket tesz, amiken már senki sem tud nevetni. Csak a púpjával együtt vált ki erőltetett mosolyokat. örül, hogy jóba lehet velünk, hogy szinte bensőséges — ha nem is egyenrangú — kapcsolat fűzi hozzánk. — Miért nem mész már haza? — kérdi meg tőle esténként többször a kolléganőm. De nem megy. Nem sértődik meg. — Ne nyúlkálj. Józsika — szól rá, amikor megfogja a karját — mert a képedre vágok. Sajnálom a fiút. De nehogy azt higyje bárki, hogy ennek akár a legapróbb jelét észrevehetné. A vaskos tréfák, a lekezelő hangsúllyal kimondott szavak kíméletlenül záporoznak rá. Látszólag föl sem veszi. Mintha már megszokta volna. Dehát lehet ehhez hozzászokni? Tulajdonképpen nem bántja senki, ö se bánt senkit. Mindenki ismeri az eszpresz- szóban. Bármelyik asztalhoz odaülhet, közeledését mindenhol elnézik. Ha éppen lány is van a társaságban, ránevet, ujját a szájára téve titoktartásra inti, mintha azt mondaná, most nem ismerjükegymást, de záróra után... Tudod? Es titokzatosan hunyorog hozzá. Komolyan gondolja-e, vagy nem? Ki tudja? Sokan az álmaikat komolyabban veszik, mint a valóságot. Lehet-e megróni valakit azért, mert a szűkmarkú valóság helyett a képzelődésben találja meg a nyugalmát? Járok az asztalok között és hallgatom a félig tréfás, félig komoly megjegyzéseket. Ugy-e, Ria, megvárhatom záróra után? Vagy a merészebbek: „Magának csodálatos teste van, Ria. Nem tudok ellenállni...” A törzsvendégek: „Gyere, Ria, igyál velem valamit. Ugye, szeretsz még?” De engem egyikük sem érdekel. Nagyon ritkán fordul elő, hogy bejön valaki, aki puszta jelenlétével felkelti az érdeklődésemet. A bókok, ha néha durvák is, többnyire mégis jól esnek. Kábítószer élvezetéhez hasonlít, hogy állandóan tapasztalom, még tetszem a férfiaknak, hogy kellenék . De időnként fárasztóvá és visszataszítóvá válik az egész. Lábam lassan elnehezül a szüntelen szaladgálástól, az émelyítő italszag a bőröm alá kúszik, fejem zúg, enyhe nyomást érElveszett egy ember — Pista elveszett, éjszaka nem jött haza. Megdöbbentő mondat. Vigasztaljuk a bejelentőt, butaság, biztos a nagymamánál aludt.-. — Nem, már beszéltem vele, ott nem volt... — Akkor •.. — és mondanánk még négyöt variációt, de az aggódó mindent .Telő”. Ugyanazokra gondolt ő is, korán reggel ellen őrizte, sajnos... — Akkor leány van a dologban •. — és nevetünk, de most már kényszeredetten, magunkra erőszakolva a jó kedélyt, ne látszódjék, ez csak vigasz, az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodunk, mi sem hisszük igazán. Csak mondjuk, mert mondanunk kell valamit Igaz, Pista már elveszhet a leányoknál, 19 éves, de a szülő aggodalma. . ' „Mindenki elvesz egyszer” — mormogom de hálistennek senki sem figyel rám. Tovább adják a tanácsokat, telefonálnak: rendőrségre, kórházba, mindenhová... Először anyám veszett eL Tízéves voltam akkor még élt a családi tűzhely összetartó, misztikus melege. Abban lubickoltunk pucéran, mindahá- nyan reggelenként. Abban és ott ilbtuk a teát, zsíros kenyérrel, onnét indultunk az életbe, orcánkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk visz- sza délben amikor anyánk megint csókkal és főtt ebéddel várt. Télen, kora esténként ott olvastam a sparhelt eüőitt sámlin kucorogva, Wi- nettou-t és lopva a Halálos tavaszt Ezért akkor kaptam két pofont, mert a könyvet a nővéremtől loptam el, és ő elárult engem. Pedig újságpapírba borítottam, hogy ne lássák a címét Mindegy, két pofonnal fizettem a szerelemért de nem az fájt, inkább az, hogy a könyvet elvették tőlem. Gyorsan megvígaszta- lódtam, sült krumli volt zsírral. Mit nekem a Halálos tavasz, az a nagy szerelem -.. Amikor dél felé az iskolából megérkeztünk anyánk megnézte a ruhánkat, a cipőnket, Kezünkre már rá se nézett. Azt mondta, mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom unalmas és nyomasztó ez a négy fal ilyenkor tavaszi délután. A karénekről locsogtam valamit, akkor már a római katolikus fiúpolgáriba jártam. Elmentem a haverhoz; nem volt otthon. Kimentek a szőlőbe, sok ott a tennivaló, ilyenkor, dologidőben. A másikat nem engedte a mamája, rám úgy nézett, mint a mosogatórongyra. Kisomfor- dáltam. Kimentem a futball" pályára; üres volt, mint a temető. Unalmamban hazamentem. Udvari lakás volt a mienk, konyhánk mindig nyitva. Beléptem, sehol egy lélek. Láttam rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vasporral, smirglivel, a konyhakövet felmosta, ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam nővérem szekrényébe, kivettem a könyvet, és olvasni kezdtem. „Az ön édesanyja valószínű nem szeret engem gondolom, nem szívlelhet engem” — mondotta a férfi. Hol van az édesanyám? — teszem le szorongva a könyvet, kinézek. Alk'onyodik. kékül a levegő. Elkezdek félni- Átmegyek a szomszédiba. — Tessék mondani: hol van az én édesanyám? — Honnét tudjam, honnét tudjuk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán, magamban mondogatom hideglelősen: „Anyukám, ón soha többé nem leszek rossz csali most találjalak meg, mosit legyél ott a templomban . •.” A templomban vaksi hűvösség fogad némán hallgat a hatalmas hajó, süket a csönd. •. Hol van az én édesanyukám? Visszarohanok, haza. Otthon van a nővérem, kezében a tiltott könyv és kiabál •.. Együtt sírunk. — Anyuka elveszett *-a mondom, ő rámmiéz, sár. — Mikor? — kérdi. — Nem ■tudom, biztosan Ocsovai néninél van, oda mehetett — Ebben megegyezünk, és én már megint indulok, loholok. Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörülünk egymásnak, ő is, én is. Édesanyám nincs itt — mondják, de minek mondják, látom én is... — És tessék mondani, hol van az én édesanyukám.. •. Kint sötét van, rohanok, izmaim lazulnak, vánszorgás az egész, rohanás. Ismét leülök a templomban. Egy szál egyedül- Csorog a könnyem. És megígérem az Istennek, hogy soha többé olyan könyvet én nem olvasok... Aztán elmegyek a fűszereshez. « — Tessék mondani, nem volt itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr az oldalam, csorog a könnyem* Hol van az én anyukám? zek a tarkómon. Pár pillanatig a hányinger kerülget. Ki kell mennem a friss levegőre. Ilyenkor a férfiakat hosszú lábú, éhes pókoknak, alattomos csúszómászóknak, undorító férgeknek látom. Az eszpresszót meg egy levegőtlen akváriumnak, amely egyszerre börtön és átjáróház. Utálom és szeretem. Még mindig nem értik? Ebből élek.. Es nem rosszul. Bolond lennék itthagyni. De nemcsak ez tart vissza. Mások többnyire egész életükben egy zárt körben mozognak. Az otthon, a négy fal, a bérház, százötven méter az autóbuszmegállóig, ugyanazok az arcok, képek, színek és zajok. Az üzem, az iroda egy sarka, ahol évekig alig változik valami, és soha nem történik semmi, amire emlékezni lehetne. Aztán a műszak végét jelző szirénaszó, tolongás a fürdőben, a kapunál, a buszon. Bevásárlás a piacon, az üzletben. Este a tévé, vagy móri, néha színházi előadás. — Látod, szívecsíkóm. itt van a város krémje — mondja kis büszkeséggel, kis gúnnyal a férj Mindennap más ez és mégis mindennap ugyanaz. Zárt körben mozognak az emberek, csak. kevesen veszik észre. Ide hozzánk bejár a világ. Mint egy soha véget nem érő színjáték. Emberek jönnek, emberek mennek, leülnek, felállnak. vitatkoznak, szerelmet vallanak, politizálnak, összevesznek. És időnként bejön valaki, aki talán rám sem néz, mégis úgy érzem, hogy hoázám jött. Mint ez a gyűrött, szófián férfi. Jaffát és gint kér. Lassan, nyugodtan iszik. Közben szeme időnként fáradtan jár körbe a teremben. Figyelő tekintetében nincsen sem tolakodás, sem elutasítás. A presszógép fölött néha rápillantok. Nem veszi észre. Vagy úgy tesz, mintha nem venné észre. De ez nem játék. Valóban ilyen. Kívülálló, szemlélődő, akihez nem tartozik senki, aki nem tartozik senkihez. Itt van és mágsincsen itt. Értik ezt? Hogyan lehet valaki egyszerre ingenlő testi közelségben és fényévnyi távolságban? Fél hét. Űjabb vendég érkezik. Családapa kinézésű, középkorú férfi. Táskáját a székre dobja. Egy konyakot rendel. Nem nyúl hozzá. Előbb elszív egy cigarettát. Aztán fölhajítja az italt és indulni készül. Hova? A családjához? Az albérletbe? Vagy utazik valahova? Honnan tudhatnám? ..Csak a regényekben van befejezés. Az életben valójában soha nem kezdődik semmi és semminek sincsen soha vége. S mégis minden perc kezdet és befejezés... Kiss Sándor — Majd meglesz, mit óbé- gatsz! — mondja a szomszédasszony, Haragban vagyunk velük. Valamin összevesztünk, valamin összevesztek anyámmal. Azt mszem a padláson, összevissza teregettek. Ks mosL nem »eszeinek. De mi, gyerekek nem igazodunk hozzájuk. Amit mona Rózsi néni, azért fáj. Elrohanok bzatmáriekhoz. Ok közei laknak, és jó emberek. Szatmári néni az én keresztmamám. — Tessék mondani anyukám... Ott ül édesanyám közöttük, és mosolyog. Csókolgatja a könnyeimet, elindulunk együtt hazafelé. Cipeljük a cseresznyét, a roskadó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit, és ezt kapta tőlük, Szatmáriéktól, a ke- resztanyáméktól. Ütközben hencegek. Mo6t egész jól tanulok, Reisz tanár úr azt mondta, a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb kosarat a nővérem karjára akaszt, és azt mondja: — Jucikám, vidd át ezt Hasszerékhoz. — Tavaly ők is hoztak ne-i künk. Ezek a haragos szomszédék. Tényleg, tavaly ők is hoztak nekünk, igaz, nem cseresznyét, hanem barackot, de az is finom volt. Könyörgök anyámnak, hadd menjek át én is... A «szomszédasszony szája az örömtől nyitva marad, azután a szégyentől gyűszűnyire szűkül ... — Csókolom anyádat, szeretem őt, mondd meg neki. — Meglett édesanyám, tetszik tudni? — hencegtem, és ettem az ő cseresznyéjükből. Laci, a fiuk már harmadik gimnazista, rám szólt. — Marha, ez nem illik. Laci kapott az édesanyjától egy nagy pofont, próbáltam vigasztalni, nem sikerült. Kimentünk az udvarra, és Laci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében megegyeztünk, másnap délben nem jövünk haza, megnézzük a Csa- tó-kertben az új cirkuszit. Azt mondják, aki vizet hord az elefántoknak, ingyen nézheti az esti előadást. Istenem, de szép lenne. \ Amikor én elvesztem, augusztus volt, már érett a szőlő, és illata volt a levegőnek. Russzék gazdag borkereskedők voltak, palotával, szakácsnővel, cselédlánnyal és nörsszel. A nörsz minden délután az Orczy-kastély hatalmas kertjében sétáltatta a gyermekieket és a kutyákat. Én minden délután ebben a kertben ke- estem az élet értelmét. Mun- V--. után ünneplőben sétáltam az orgonabokor illatos árnyékában. Hittem, hogy nem vagyok én az a földhözragadt senki, azéletet szépnek, a Levente cigarettát egyiptominak képzeltem. 18 éves voltam. Itt ismerkedtem meg Elizáéi, a nővel. Bizonytalan, piruló fiúcska voltam, ő biztatott, neki elmondtam álmaimat, terveimet. Azt mondta szép lélek vagyok. Akkoriban már betegesen sokat olvastam, nem is sejtettem, melyik az én gondolatom és melyik az íróé. Vele, Elizzel kapcsolatban nem is voltak gondolataim, ö, Eliz. számomra napfény volt. Egy hízelgő, éltető, mindent felnagyító tükör, aki, amely nélkül nem tudtam volna élni. Sohasem beszéltük meg a randevút, ahogy a nap sem jelenti be, hogy másnap ismét fölkel, és melegít. Eliz minden délután öt órakor felkel. és melegített engem az Orczy-kastélyban. Meséltem terveimről, csodálatos képekben festettem álmaimat Ó finoman javított, sohasem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam, és három nyelven beszélt, anyanyelve francia volt. Ősszel elvitték Russz urat. később behívták a rendőrségre a feleségét is. Megkérdezték: hogyan mehetett egy őskeresztény leányzó egy őszsidóhoz feleségül ? . Ezt Eliz sírva mondta el nekem, és megkérdezte, mit szólok én mindehhez, és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna? Elizzel elástuk az ékszere- ket, Russz úrék ékszereit. Akkor azt mondta, aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akartam érteni, amit mond. Azért felmentem hozzá. Leültem a fotelba, mellém guggolt, kigombolta az ingemet. és a cipőmet is lehúzta, Azt mondta, most megismerhetem lelkének másik felét is. De ne ítéljem el. Talán ezt nem is mondta, inkább suttogta ... Nem tudom, mennyi idő telt el, elfáradtam, feltápász- kodtam, felgyújtottam a villanyt. Felhúztam a nadrágomat, az ingemet, közben Eliz égő szemmel figyelt. Amikor a cipőzsinóromat is megkötöttem, megkérdezte: — Hová mégy? — Haza. Nem szóltam semmit otthon az édesanyámnak. — Eliz váratlanul ugrott ki a paplan alól. Két nagy pofont kaptam. Felnéztem. Nagyon szép volt. Megcsókoltam, a barna, izmos hasát. Feláll-i tam, és azt mondtam: — Tulajdonképen magadat ütötted pofon, remélem,, ezt te is tudod. Sírva fakadt... Lementem a lépcsőn. Ő követett, kinyitotta az ajtót előttem. Megálltam a kapuban, inkább éreztem, mint hallottam, hogy hátam mögött csikorog a kulcs a zárban. Egy percig állhattam, és méláztam a történteken. Közben feltámadt a szél, mocskot, piszkot kavart, port, papírtengert hajtott maga előtt. Bokrok, fiatal fák, mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélküli hajlították a derekukat. A le-« vegő tele volt feszültséggel! Álltam a kapu alatt, kapkod-« tam a fejemét, a villámok aó orrom előtt hasították ketté ai világot, háromig sem tudtaml .számolni, csattant az ég. Féa lelmessé vált a világ, a vihar, de fenséges nagysága lei- nyűgözött. Közben megeredtj zuhogott, szakadt az eső. Ai villámok keresztbe is csapkod-« tak, minden csattanásra távo-» !i hosszú morajlás volt a vá- lasz. Bőrig áztam. A kapu al-« 'ja már semmitől sem védett, egy kocsi derékig, túrt a viza ben. Ismét csikorgóit a zári Eliz hálóinge fölött pongyolaj azt mondja: — Gyere be, édes... Ledobok magamról mindent, mindent, ami csurom víz. Elia nagy paharakba gyanúsan sötétzöld folyadékot önt, és köz-i ben énekel. Valószínű, amíg én áztaifri. amíg tombolt az or-> kán, Eliz ivott valamit. „Csiribiribi” — énekli. Milyen szép szám. milyen szé-l pen énekli. Azután: „J’attand- rai, tous jours”... — dúdoljál franciául, úgy, ahogyan kell és ahogyah ő, Eliz. anyanyelvén tudja mondani, .énekelni. Felöltözöm, elmegyek. Otthon, reggel öt órakor lenyomom a kilincset, az ajtó nyitva. . Lehúzom a cipőmet, ne kopogjon. A folyosó, aa udvari folyosó pontosak harminc méter. Mi hátul, az utol-, só lakásban lakunk .A konyhánkhoz érek, halkan lenyomom a konyha kilincsét. Aa ajtó magától nyílik. Anyám velem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezemben a cipőmet. Pedig okos szeme mindent ért. — Édes fiam, a kávéd a spajhelton van. A kalácsból hagyjál nekik is ... — mondja anyám, és kosárral a karján elmegy. Megnézem magamat a tükörben. Hajam csapzott, zilált' arcom citromszínű. A kávém felét visszaöntöm a fazékba. Pista közben előkerült. Citromszínű arcával vidáman közölte: házibulin volt. Ha lehet, hagyják őt békében. Suha Andor ' NÓGRÁD — 1970. november 22., vasárnap 9
