Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

\ Televízió és a falusi népművelés KÖZMÜVELÖDÉSÜNK egyik legégetőbb gondja a fa­lusi lakosság kulturális ellá­tásának problémája. Intézmé­nyeink színvonala, felszerelt­sági állapota korszerűtlen. Olyannyira, hogy objektív helyzetnek keil elfogadni az érvelést egy-egy rendezvény, mozgalom szervezési csődje nyomán: művelődési otthona­ink adott állapotban nemhogy nem vonzhatják, de kifejezet­ten taszítják az életformájá­ban, otthoni kulturáltségi szín­vonalában egyre korszerűbben élő falusi dolgozót, értelmisé­git. Ügy szokott ez megfogal­mazódni, mikor a falusi mű­velődési otthon igazgatója szá­mon kéri a rendezvényt követő napon legjobb kollégái távol­maradását: ottragadtam a te­levízió előtt. Kényelmes fo­telban ültem, meleg lakásban, a tévé műsora szórakoztató volt. Elég egy jó film, elég ar­ra. gondolni, hogy a művelő­dési ház gyakorlatilag fűthe- tetlen, a székek porosak, re­csegek, a legutóbbi színházi előadás után hetekre megfá­zott a feleségem... Hát épp erről van szó. Kul­turális intézményeink adott színvonalával számolva, a köz- művelődés falusi irányításának személyi-anyagi bázisát is­merve, nem fonák dcűog-e, hogy még ma is szidjuk a te­levíziót, mert otthon tartja az embereket, ahelyett, hogy mű­veltségfejlesztő tevékenysé­günk javát éppen a’ televízió programjára alapoznánk. Megyénkben harmincezer televízió-előfizető van, ami azt jelenti, hogy minden második családnak van készüléke. Köz­ségeinkben is magasabb a televízió-ellátottság, mint a hasonló országos átlag. Nálunk ezer lakosra 126 tévé jut a községekben, míg országosan 121. Ezeket a meghatározó kö­rülményeket. tényeket előbb- utóbb kénytelen lesz minden népművelő észrevenni: a tele­vízióhoz kapcsolódó közműve­lődési tevékenység alapjai adottak nálunk, a tévé prog­ramja pedig messze nagyon alkalmas ehhez a munkához. Egyszerűen megdöbbentők a tények; a televízió 1969-ben 32 színházi előadás jellegű programot sugárzott. Huszon­két operát, balettet, s ki hinné — 250 játékfilmet, 500 órányi határozott szándékú politikai műsort, 300 óra direkt isme­retterjesztést. Nem érvényes az az ellenvetés sem, hogy ha egyéb rendezvényre nehezen alkalmas a művelődési otthon, nem alkalmas közös tévéné­zésre sem. Emlékszünk arra az időszakra. 1960 körül volt, amikor mintegy ezer készülék lévén csak a megyében, es­ténként városban. faluban szomszéd-, rokonlátogatási ke­retek között, de művelődési, tömegszervezeti helyiségek Igo­rul is spontán szerveződött a televíziónézés. EZ AZ IDŐ elmúlt. Hétköz­napi életünk szerves, természe­tes része, eleme a televízió; s valljuk be a válogatás során, az intenzívebb szellemi tevé­kenységet igénylő műsorok vá­lasztása, elutasítása során né­hány év alatt jelentősen elké- nyelmesedtünk. Nyilvánvaló, leginkább otthon, meghitt csa­ládi-baráti körben akar tévét nézni mindenki. A közműve­lődés fő problémája tehát ne az legyen, adott tévéprogram ra lehet-e szervezni klub-kö­Tanítás a párizsi „új egyetemen" René Piket-nek, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága titkárának „Mi a politika” című előadásával kezdődött meg az új tanév Párizsban a Francia Kommu­nista Párt kezdeményezésére létesített „Üj egyetemen”. Az egyetem fakultásain több ezer fiatal párizsi tanul filozófiát, politikai gazdaságtant, orosz nyelvet és ismerkedik a marxizmus—leninizmus alap­elemeivel. A most induló tanév a Fran­cia Kommunista Párt fennál­lása 50. és a Párizsi Kommün 100. évfordulójának jegyében zajlik. Az egyetem látogatói előadássorozatot hallhatnak majd az újkori történelem következő témaköréből: „A munkásosztály és a francia nemzet 1848-tól napjainkig, Marx Károly Kommunista Ki­áltványától a szocializmus felé utat nyitó demokráciáig.” zössógnyi, — 20—25 fős cso­portot a művelődési házba, ne az élmény kollektív befogadá­sának lehetőségeméi akadjunk fel, ha egyszer körülményeink nem megfelelőek; az élmény elmélyítése, ha lehet, kollektív elmélyítése legyen a fő fela­datunk, s egyáltalán a műsor kiválasztás dilemmájának se­gítése, adott körülmények kö­zött lehetséges irányítása, be­folyásolása. Sajnos, a mi me­gyénkben alig akad ilyen jel­legű szervezett tevékenység, pedig mostanában a klub­könyvtárak egyenesen kínál­ják magukat, így vagy úgy, a televízióhoz kapcsolódnak. Ar­ra már nálunk is volt jó pél­da, hogy népszerű, klasszikus művek televízióbemutatója alkalmából az adott alkotások ajánlópolcra kerültek. De szí­vesen látnánk színházbarát kört tévéprogramokra szerve­ződni, vagy képzőművészeti ismeretterjesztést a képrejt­vényre, a Tv Galéria mű­vészettörténeti sorozatra épül­ni. Sokaikkal együtt meggyő­ződésem, hogy a falu fiatal értelmisége egy ilyen mozga­lomban is élesztő gomba le­het, hiszen az első mozzanatok értelmes szervezése a tovább-, a folyamatosan létező klub-, ■ kör-, csoport feltétele. Igenis lehet játékos formában bér- letesíteni a tévé klasszikus színpadi bemutatóit; igenis le­het falusi fiatalok között presztízskérdést csinálni ab­ból is, ki hány színdarabot lá­tott, részt vesz-e rendszeresen a bemutatót követő klubvitán, s a vita során van-e vélemé­nye, vagy ül a sarokban, mint egy krumpliszsák. Vagy nem izgalmas kérdéseket produkál­na egy olyan tévéhez kapcso­lódó vitakör tevékenysége, mely mondják az „ebédszü­net” jellegű műsorok követ­keztetéseit keresgélné? S máris a kiscsoportos tél vékenység, a rétegmunka el­méletileg jól ismert problé­máihoz jutottunk. Intenzívvé váló közművelődés a korsze­rűsödés útja; s ilyen progra­mokkor iskolai könyvtári szo­ba, párthelyiség, vagy na- gyobacska lakószoba is elegen­dő. S HA A TELEVÍZIÓ fejlő­désének beláthatatlan perspek­tíváját számba vesszük, nyil­vánvaló, hogy falusi művelt­ségfejlesztő munkának egy jelentős építményét jó alapra emeltük. _ ,, _ . Erdos István Rózsa István qörbe botja Nagy tisztelettel szolnak Rózsa Istvánról Tolmácson. Nemcsak tisztes kora miatt, mert már régen a nyugdíjált élvezhetné, sokkal inkább munkája miatt becsülik, mert amit rábíztak, szívesen csinálja; és lelkiismeretesen. Most is reggeltől esitig a majori mérlegházban tar­tózkodik. Kocaiszámra hord­ják a sárgarépát a földek­ről, azt méri és bejegyzi észrevételeit a mérleg- könyvbe. Rózsa István min­dig felelősségtudó ember volt. Azt mondja, tíz esz­tendővel ezelőtt is a parasz­ti sorsért érzett felelősség­ből lépett a tsz-be. — Tisztában voltam, hogy tőlem várták az emberek a választ! Az öreg Rózsa István ifjú korától községi elöljáró volt. Amolyan igazi, népet szolgá­ló elöljáró. Mikor aztán meg­alakult a közös gazdaság és az ellenőrző bizottság, minden ellenvetés nélkül őt választot­ták a bizottság elnökének. Azóta is viseli e tisztséget. Pedig az ellenőrző bizottság­ban egy évtizedét eltölteni, nem könnyű! Védeni a közös­ség érdekeit ha kell, a veze­tőséggel szemben is, de ér­vényt kell szerezni a vezető­ség döntéseinek is, még ha nem tetszik is valakinek. Ezt csak tisztességes módon le­het egyenesben tartam. A tisztesség az, amelyből gaz­dag Rózsa István élete. Amikor összeülnek a bi­zottsági tagok, papáira fekte­tik egész évi szándékukat. Az­tán neki a munkának, aho­gyan megegyezték. Van az öregnek egy naplója. Belefér a belső zsebébe. Ügy őrzi mint a legfontosabb okmányt. Abba minden eseményt be­jegyez. Történt egyszer, hogy alkonyaikor hazafelé balla­gott az erdőből. Fát vágtak. Megkínozta karját a balta, vágyódott a konyhai heverő- re. Hallja, hogy a Hosszúban szántanak a traktorok. Mint­ha mannával hívogatták vol­na, úgy vágyódott a dűlőbe. Néhány hete rendezték meg Hód­mezővásárhelyen a családi ünnepsé­gek szervezőinek VI. országos konfe­renciáját, ahol többek között az a gondolat is felmerült, hogy a már működő családi ünnepek intézetei (pl. Tatabánya, Nyíregyháza, Eger) mellé Salgótarjánban is szerveznének egy ilyen jellegű és feladatú intézményt. A szocialista tartalmú családi ün­nepek és események a világnézeti ne­velés fontos eszközei, ezért csak örömmel üdvözölhetjük ezt a kezde­ményezést, egyebek között, mert me­gyénkben is — bár dicséretesen szép eredményekről adhatnak számot az ügy „szocialista papjai” —. az új, ne­hezen tudja kiszorítani a régit. A készen talált, megszokott vallási for­mákhoz sokan ragaszkodtak, rész­ben lélektani okok, másrészt ob­jektív társadalmi okok miatt. Ma azonban megváltozott társadalmi vi­szonyaink között, amikor a kizsákmá­nyolás alól felszabadult emberek ma­guk irányítják államuk életét és sor­suk alakulását, semmiképpen sem indokolt. Érdemes tehát megvizsgálnunk az okokat, szembe kell néznünk a té­nyekkel és ezek ismeretében szabni meg elkövetkező feladatainkat. Engels megfogalmazása szerint egyik vallás sem más, mint azoknak a külső hatalmaknak fantasztikus visz- szatükröződése az emberek fejében, melyek mindennapi létük felett ural­kodnak, olyan visszatükröződés, amelyben a földi hatalmak földöntúli hatalmak alakját öltik. A keresztény szentségek, vagyis azok a szertartások, amelyeknek va­lamilyen különleges, titokzatos je­lentőséget tulajdonítanak, a pogány misztériumok hatására alakultak ki. A hét szentséget (keresztség, bérmá­lás, oltáriszentség, bűnbánat, utolsó kenet, egyházi rend, házasság) külön­Vasárnapi jegyzet Csoda-e, hogy tovább élnek... böző korokban iktatták be, kereszté­nyed tették, mondván: „a szentségek által a szentlélek költözik az ember­be”. Azért keresztelnek például vízzel, mert sok régi nép hitte, hogy a go­nosz szellemek félnek a víztől. A kereszténység annyiban fejlesztette to­vább ezt a szertartást, hogy a kereszt- ségben szabadulhat meg az ember az eredendő bűntől és a névadáskor vá­lasztott szent, mintegy őrzőangyal­ként kíséri majd az életén keresztül. A házasság szentsége pedig, amelyet az egyház hivatalosan csak a XII. században ismert el, — Engels sza­vaival — a magántulajdonnak az eredeti, ösztönös köztulajdonon aratott győzelmén alapszik. Megköveteli a nőtől, hogy félje urát, neki minden­ben engedelmességgel tartozik. (Hogy lányaink és asszonyaink, akik évszá­zadokon keresztül tűrték a férfi zsar­nokságát, s több mint száz éve har­colnak a nők egyenjogúságáért, mi­ért ragaszkodnak az egyházi szertar­táshoz, számunkra érthetetlen.) A halál órájában pedig végső nagy támadást intéz a lélek ellen a go­nosz — ezért kell mentségül az utol­só kenet és az egyház imája a halot­tért: „Akiket elszomorít a halál, vi­gasztalja meg azokat az eljövendő halhatatlanság ígérete. Mert híveid élete, Uram, nem vétetik el, csak el­változik, és eltávozván a földi lako­zás házából, örök lakást nyer a mennyben.” Ennek a remélt örök élet­nek is számtalan variációjával talál­kozunk a pogány hiedelmekben, más keleti népek vallásaiban is. Mivel érte el az egyház, hogy ki tudta szorítani a régi istenek tisztele­tét, szertartásait? Elsősorban azzal, hogy következe­tesen, szigorúan meghatározott szer­tartási formák és nagyon ünnepélyes külsőségek között, építve az emberek csodálkozására is, végezte ezeknek a szentségeknek kiszolgálását. Ugyanak­kor ott állt minden . mögött az örök rettegés, az elkárhozás fenyegető ré­me, amelyet a világi hatalom tevé­keny beavatkozása még inkább be­vésett a netán ingadozó lelkekbe is. Tudnak-e versenyezni a mi családi ünnepeink az egyház jelenlegi is meglevő külsőségeivel? Néhány rep­rezentatív helyet és megmozdulást le­számítva'bátran kimondhatjuk: nem. Ha sikerrel akarjuk meggyökereztetni szocialista tartalmú ünnepeinket, te­temes anyagi áldozattal „versenyké­pessé” kell tennünk szocialista „temp- lomainkal v vonzóbbá kell tennünk külsőségeiben és társadalmi elismert­ségében is ezeket az aktusokat. De a külsőségek biztosítása még nem elég. Sürgető szükség, hogy mi­előbb meginduljon a szónokképzés. A teológiák egyik fontos tantárgya ez, s ha az idealista eszmék terjesztői ma is — mily furcsa ellentmondás —, je­lentős állami támogatással kapják meg a legmagasabb szintű képzést, semmi áldozattól nem szabad vissza­riadnunk, hogy a családi ünnepek szónokai is legalább olyan jó képzés után indulhassanak harcba. Ehhez már csak az kell, hogy igényes, mi­nőségi, nemcsak az észhez, hanem a szívhez is szóló, irodalmilag kifogás­talan szövegeket tolmácsoljanak, s akkor mozgalmunkon „a poklok ka­pui sem” vehetnek erőt. Csukly László Égette a kíváncsiság, .hogy milyen lesz az a szántás. El­felejtette a fáradságot, s egy kerülőt téve ment a Hosszú­ba. Felélénkült a frissen szán­tott föld szagától. Mire oda­ért, a traktorok az alsó vég­ben forogtak és fordultaik szembe vele. Van az öregnek egy szépen faragott botja. A centik vannak rásorolva. Be­állt a barázdába botjával, méregette a mélységét. Nézi a botot és haragra gerjedt: — Ejnye az anyátok keser- vit — s a közelgő traktorok felé tekintett. De azok ‘ is felismerték az öreget. Száz méterre tple megállt az első gép. Mögötte a többi. Az öreg botjára tá­maszkodva figyelte őket. Lát­ta, hogy a gépek vezetői le­kászálódnak, összedugják fe­jükét, aztán igazgatják az ekét. — No lám, tudják ezek a kötelességüket — derült fel az öreg arca. Meg sem várta őket, elin­dult hazafelé. Otthon jegyezte be a naplójába. „Az ekéket nem állították az előírt mély­ségre. Később azonban meg­tették. Értesítem az elnököt, beszéljen az agronómussal.” Mikor néhány napra az öreg találkozott az agronómussal, neheztelve szólt az öregnek: — Nekem is szólhatott vol­na, Pista bátyám... — Szent igaz, neked is. De az elnöknek mindenről tudni kell. Szóval van aki neheztel is az öregre szorgalmáért, de Rózsa Istvánt ez nem zavar­ja. Azt tartja, a tagságtól kapta a megbízatást, nekik tartozik felelősséggel. Két község nagy határát csatolták a tolmács! tsz-hez. A rétságit és a bankit. Ami igaz, az igaz, Tolmácson a rendet sen­ki sem zavarja. A két testvér­községben még néha meg­inognak az emberek. Éppen Rétságon történt: a fakiter­melők hozzászoktak ahhoz, hogy a kitermelt fának hat­van százalékát ők vitték el, negyvenet hagytak a közös­nek. Az egyesülés óta ezt már nem engedik meg. Az öreg Rózsa pedig kijár hozzájuk beszélgetésre. Záhorszki Ist­ván, aki a rétsági üzemegy­ségben dolgozik, mondta el, hogy a favágók sokáig zúgo­lódtak a fa miatt. Amióta Rózsa István megmondta, hogy a közösség megrövidíté­se tisztességtelen, azóta el­csendesedtek. — Lehet, hogy egymás kö­zött szidják István bátyámat, de a fából csak az őket meg­illető részt viszik el. — Nekem meg ez -a fontos, édes barátom. Ha most nein értik, majd az év végén, ami­kor a pénzt kapják, megértik, mit jelent a közös gyarapítá­sa — nézett elszántan Zá- horszkira az öreg. Annyi bizonyos, a közöst Rózsa István nagy becsben tartja. Jól fizettek a tagok­nak a múlt évben is, az idén pedig még annál is többet kapnak. Minden sikerült ne­kik, még a gabona is. A kuko­ricát már nem tudják hol raktározni. A múltkoriban ér­tesítést kapott Bánkról Rózsa István, hogy elmérik a tenge­rit. Ment az elnökhöz, Vass Józsefhez, aki nagy tisztelet­ben tartja az öreget. — Adjál nekem egy autót, Bánkra kéne mennem. Az elnök adott neki. Rózsa lekocsizott a falu határáig. Ott leszállt és útjára bocsá­totta a gépkocsivezetőt. Gya­logosan ballagott a faluba. Távolról szemlélte, hogyan fordulnak a rakott kocsik a mérlegre. Tranyik Jánost, a raktárost jól ismerte, egy csepp kétsége sem volt: lel­kiismeretesen dolgozik. Szé­pen, rendjén megy a munka a keze alatt. Gondolkozott, hogy kár volna megzavarni őket. De a fülében csak ott csengett a bejelentés. Éppen Kindlik András fordult ra­kott szekérrel a mérlegre, amikor az öreg elhatározta, hogy meggyőződik az igazság­ról. Trenyik mért, és indítot­ta a kocsit. Rózsa előlépett: — Állj meg, fiam és for­dulj vissza... Csend lett a mérlegiház körül. A távolabb levők is közelebb húzódtak. Az öreg bement, köszöntötte Trenyi- ket aztán odaállt a mérleg elé és gondosan csúsztatta a súlyokat a mérlegkaron. Megnézte, aztán kérte a mérlegkönyvet. Felderült az arca: — Jól van pajtás, egyezik itt minden. Remélem,^ nem neheztelsz? Otthon aztán bejegyezte a naplójába: „Bánkon min­dent rendben találtam.” Ak­kor éjszaka nagyon jól pi­hent. Mert kell most a friss erő, lassan itt van az év végi számadás. Bobál Gyula Radios István rajza: ŐSZ NÓGRAD - 1970. november 22., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom