Nógrád. 1970. október (26. évfolyam. 230-256. szám)
1970-10-11 / 239. szám
SŰRŰ köd terpeszkedett a falura és egészen eltakarta a távoli hegyeket. A kis patakocskák kávészínű, zavaros vize azt jelezte, hogy odafönn az erdőségben nagy eső volt az éjjel. Fadarabokat, rőzsét, de még ölfahasábokat isi hozott a víz és a falu zúgójánál úgy örvénylett, mint valami kisebb fajta folyó. A patak a falun folyt keresztül, s ha felhőszakadás volt odafönn, akkor elöntötte a közeli kerteket — Cudar idő — sóhajtott föl az orvos, s nézte, nézte az ablakon át ezt a csupasár világot Egy hete, pont ma egy hete. hogy idejött, ide küldték ebbe az eldugott kis sárfészekbe, s azóta nem volt egyetlen örömteli perce, egyetlen derűs gondolata. Becsapottnak, száműzöttnek érezte magát, s úgy tűnt, mintha összeesküdött volna ellene az egész világ. Igen. Alig tíz napja, hogy megérkezett az írás, amely szerint dr. Angyal István orvost Bükkösére nevezték ki. Nagy volt odahaza az izgalom. Angyal bácsi, a nyugalmazott mozdonyvezető, csak fejét csóválta, aztán ki is jelentette kereken: — Harminchat évig jártam a világot, de én ilyen helységgel sehol sem találkoztam. Az öreg szava tehát annyit jelentett, hogy abban a faluban, ahová fiát orvosnak nevezték ki nincs vasútállomás... — Bükkösd... Bükkösé... — gondolkodott, tűnődött az öreg, aztán előkerült egy megkopott iskolai atlasz is, de bizony azon sem volt feltüntetve a nevezett község. — Valahol az istenhátamö- gött lehet ez édes fiam — sóhajtott a mama és előlegképpen egy nagy könnycsepp gördült végig jóságos arcán. — Ugyan, mama. Ne sírjon, hiszen tegnap még együtt örültünk a diplomának, s most... vagy nem gondolta talán, hogy egyenesen a hárshegyi klinikára küldenek főorvosnak? — Bükkösd! Itt van. Megvan — kiáltott közbe a papa, s már olvasta is valami megkopott helységnévtárból. Kisközség a Bükkiben, lakóinak száma 1300. Tengerszint feletti magassága 489 méter. — Kisközség a Bükkben..: Hát, így volt És most dr. Angyal István az ablak^ előtt állva lesi, bámulja az esőt, a sarat a szennyes vizű patakot és a szürke tejfehér ködöt, miközben várja betegeit. V^rja, pontosabban már nem is várja, mert napok óta senki rá nem nyitja az ajtót. Tudta már a kinevezés után, azonnal megtudta, hogy olyan helyre kerül, ahol eddig soha még nem volt orvos és egészségügyileg szinte dzsungel a falu. — Állj majd a sarkadra Pistám — biztatta a megyén az osztályvezető főorvos. — Szép dolog ez, nagyszerű hivatás, mert ott bizony nemcsak gyógyítani, de nevelni is kell. Dr. Angyal István nem volt nagyigényű ember, számított rá, hogy falura kerül, de hogy ilyen helyre, arra azért mégsem gondolt. Álmaiban számtalanszor ábrándozott egy csinos kis rendelőről egy dunántúli falucskában, közel a Balatonhoz, ahonnan már csak néhány ugrás a város és van élet, szórakozás... Itt se rendelő, se lakás, mert az a rendelő inkább elsőseAz első beteg gélynyújtó hely, mint egy ötvös állandó munkahelye. Fájdalmasan, rosszkedvűen nézett körül a sebtében berendezett helyiségben, aztán szerencsésebb évfolyamtársaira gondolt. akiknek már a kezdésnél „emberibb” sors jutott osztályrészül. A rendelőből nyílt egy szóiba, amely jelenlegi állományában, mint orvosi lakás szerepelt. Nősülés! Mosolyodott el kesernyésen, úgy érezte, hogy hirtelen valami összamarkol- ja a szívét. A szőke, kékszemű Marikára gondolt, aki jövőre kész gyógyszerész, s akivel annyi, de annyi szép közös tervük volt már az egyetemen. — Nősülés? De hova? Hova? — Doboltak benne a gondolatok és a másik pillanatban eszébe jutott Varsányi főorvos úr szava: tanítani, ne_ vélni, gyógyítani... Igen, igy mondta, s azt is hozzátette: számítok rád, Pista fiam. Szűz föld ez még, ugar, amit meg kell munkálni. Az eső zuhogni kezdett, nagy kövér cseppekben gurult végig az ablaktáblákon, A fiatal orvos felrezzent merengéséből, mert úgy tűnt, rtúntha valaki megállt volna az ajtó előtt. — Tálán az első beteg? — villant át benne, s szinte félve válaszolt a kopogtatásra. Egy harminc-negyven körüli férfi lépett be az ajtón. Barna gumiköpenyéről csörgött a víz és esőszag áradt belőle. — A doktor urat keresem. — Én vagyok, kérem. Tessék! Mi a baj, mi a panasza? Az ember kicsit zavartan nézett körül, egyet-kettőt kö- hintett. aztán válaszolt: — Egy pár szavam lenne. — Tessék! Csak tessék, foglaljon helyet —, s előhúzta az asztal-mellől az egyetlen szé— Köszönöm, igy állva is elmondhatom. — Nem, nem, csak üljön le bátran, . én egész nap úgyis csak ültem és már néhány napja egyebet sem csinálok. Tessék, mondja csak bátran! Amíg a látogató elhelyezkedett, az orvos pillanat alatt végigmérte tekintetével. — MUNKÄSEMBER — állapította meg — alighanem bányász. A gumiköpeny alatt kék munkászubbonyt viselt, lábán bakancs volt, s egyik szemével kicsit hunyorgatott. — Kiesd ez a mi falunk doktor úr. Azt mondják a rossz nyelvek, innen már a drótos is visszafordul. — Kicsi, igazán kicsi — mosolyodott el fanyarul az orvos, — Bár úgy hallottam, nagyon szép a vidéke, s ami a legfontosabb, sok az erdő. Csak az emberek... Napok óta felém sem jönnek, pedig, kidoboltattuk kétszer is, hogy minden reggel 8-től 1-dg van a rendelés. — Igen, igen az emberek — kapcsolódott az orvos szavába a látogató. — Tetszik tudni furcsa nép ez a mienk, de nem rossz nép, azt igaz becsületemre mondom. Én ismerem jól ezt a falut, itt születtem, még az apám, nagyapám is. Csak olyan mint a jég... nehezen olvad. Doktor Angyal felfigyelt. — Hogyan mondja? — Mondom, nehezen olvad, nehezen barátkozik, de akit egyszer megszeretett, azt Igazán szereti. Az apám sorolta, hogy volt itt hajdanán egy öreg tanító. Az első esztendőben, amikor ide került, tizennégy kérvényt írt az érseknek, hogy helyezzék el innen. De aztán, negyvenévi nehéz szolgálat után itt temettük el a faluban az elmúlt ősszel. — Mért úgy van az doktor úr — elmondanám még, ha nem untatom —, hogy Bükkösd a múltban eltiport kis fészek volt itt a hegyek között. Apáink, nagyapáink favágók, cselédek voltak, s az én. gyermekkoromban a fél falu még hitt a boszorkányokban. Felnőtt a gyerek, kijárt négy öt osztályt, aztán ment ki az erdőre, ölfát vágni az apjával együtt. Most emberéltük csak meg magunkat a felszabadulás után. Iskolát, villanyt is kaptunk. Nem tudom, hallott-e már róla, de nem messze tőlünk van itt egy bánya, oda járunk vagy kétszázan, most már jobbadán a . fiataljai. Ezek a bányászemberek már másfajta népek, de az öregjei... azok ugyan keveset koptatják még egy jó ideig a doktor úr kilincsét. Az orvos cigarettával kínálta meg a látogatót, rágyújtottak, mélyet szippantotak a füstből. — Az öregasszonyok nálunk még kuruzslókhoz járnak kérem. Van egy öreg bábánk, 6 volt eddig az orvos... Szóval... először meg kellene ismerni a falut doktor úr. Hogy is mondjam... barátságot kéne kötni az emberekkel, mert így... csak így nehezen fog menni a dolog. Én bányász vagyok. Tartson velem holnap, jöjjön, nézzen meg bennünket odalent, beszélgessen az emberekkel, meglátja, nem lesz hiábavaló... A doktorriak felcsillant a szeme. — Szívesen elmegyek, úgysem láttam még igazi bányát, aztán illik is megnézni, hol dolgozik a falum népe... — Hát, akkor ebben is maradhatnánk, állt fel az ember, s búcsúzóra nyújtotta a kezét. Odakinnt elállt az eső. ör. Angyal István az, új bükkösd: orvos kinyitotta az ablakát, s kinézett a vendége után, Látta, hogy végigmegy az utcán, aztán megáll egy ház előtt. — Hol jártál Rare? — kérdezte tőle valaki. — Itt voltam a rendelőben, az új orvosnál. Egy kis baj került. í 1 Rendes ember lesz úgy látom, s ami a legfontosabb, érti a mesterségét... A SZAVAKAT jól, «sátán hallotta és úgy érezte, hogy a kis rendelő megnagyobbodik, a kopott, festett bútorok kifényesednek, s leikéről felszáll a sötét, nyomasztó köd... Szalay István Válogatás C. Wright Mills műveiből A szerző nem ismeretlen a magyar olvasók előtt sem. Az uralkodó elit című könyve néhány éve megjelent idehaza, s abból kritikai alapállásé,, a társadalmi kérdéseket — főként a hatalom kérdéseit — sok oldalról vizsgáló szociológust ismerhettünk meg. A most közreadott válogatás — melyet dr. Kolcsár Kálmán végzett, s írt bevezető tanulmányt, illetve jegyzeteket a kötetbe foglalt művekhez — még inkább megerősíti a korábban alkotott véleményt. Mills nem egyike az amerikai szociológia hírnévre szert tett művelőinek, hanem kiemelkedő képviselője annak a szociológiai irányzatnak, mely nem csak a részleteket, hanem a nagy egészet is képes kritikailag mérlegelni. A négy részre tagolódó kötetben — az adott kereteken belül —, a válogatás meglehetősen sokrétű munkásságot mutat be. Mills — bár szemléletének korlátái nyilvánvalók, különösen ami a munkásosztály szerepét illeti — a hatalom kapcsán a vezetés szociológiáját éppúgy vizsgálja, mint a bürokrácia lélektanát, a manegeri magatartást. A kötetben olyan, ma már. világszerte használt fogalmak első kifejtésével találkozunk, mint a „fehérgallérosok”, s olyan gondolatkörökkel, mint a technokrácia és a hatalom szövevényes kapcsolatai. A Mills müveiből készült válogatás a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában jelent meg. (m) 8 NÓGRÁD - 1970. október 11., vasárnap Zsuzsa A pályaudvar körül a délutáni csúcsforgalom emberáxadata nyüzs- gött. A rendőr előtt, aki kitárt karral állt az emberfolyam közepén, percek óta állt egy kisfiú, és könnyes szemmel szopta az ujját Az újságárusasszony, — nemrég kerülhetett föl faluról —• monoton, újságárus gyakorlattól idegen hangsúllyal motyogta az Esti Hírlap szenzációit Óriási szenzáció! Ma van az Apolló 10 programjának legnehezebb napja, óriási szenzáció, ma tan az... Ügy mondta maga elé a szalagszöveget, mint aki meggyőződött róla, rég, hiába beszél, és hiába tesz bármit, a rajta kívül álló dolgok úgyis mások akarata szerint rendeződnek. Zsuzsa állt a megállóban, és villamosra várt, hogy milyenre, azt maga sem tudta volna megmondani, hiszen amióta ott ácsorgóit a járdaszigeten, minden arra közeledő járat eldöcögött már előtte, de ha a kanyarban egy újabb villamos feltűnt, megint kilépett, kihajolt a várakozók közül; hogy messziről lássa, hányas a kocsi. Aztán hátrébb húzódott, engedte maga mellett elsodródni a felszállókat. Majd minden kocsi zsúfolt volt, némelyiken a lépcsőn is alig fértek, a megállóban egyedül soha nem maradt ZELK ZOLTÁN? Két ág Közt, mintha tornyon, áll a varjú a légben, kővé dermed a szarvas, agancsának szép rajzát befutja a hó gőze: az ősz rozsdás vaspántját letörte már a tél — hát fölemeli botját bátyám, a söld szakállú, MESE Ki itt él láthatatlan e törmelék vidéken, melyet földúl és gyógyít a négy évszák csatája, hogy csupa gyolcs és sebhely milliárd éve már — én zöld szakállú bátyám fölemeli a botját,. hogy maga Köré hintse a kőszarvast, a varjai, hogy elvezesse őket z a völgybe, hol az Innen a Túlnarmal határos, ahol soha se huny ki a percek rőzselángja s e láng fehér füstcsíkja, nincs felhő más °z égen. valamit elrontott — Az a kopasz ott meg nézett Szabolcsra, gyorsan pont olyan, mint egy bohóc, mosolyoidott el, és enerváltan visszaintett a kiskatonának, aki a kopasz mellől szívdöglesztően nézte. Ahogy felgyorsult a villamos, a katona bátrabb lett, integetett, csókot dobott. Zsuzsa egy másodpercre azt kívánta, bárcsak ugor- na le a lépcsőről, lélekfezakad- va rohanjon vissza hozzá* mondja el, hogy csodálatosan gazdag az élet, az ilyen fénynyel elröppenő percből csoda is kinőhet; mikor így egymásra néz egy fiú meg egy lány, maradjanak együtt míg lehet ... Hadd mondhatná neki válaszul: uram, menjen a fenébe! Ezt mondaná neki, attól függetlenül, mit érez, mit akarna; mert miért is lenne kíméletesebb. Utaztak egyszer át a Hortobágyon Szabolccsal, kiránduló autóbuszon, Szabolcs ült az ablaknál, ő mellette, néztek kifelé, épp indulni akartak már a csárda elől tovább. Debrecen felé, amikor egy másik, parkírozó Ikarusz mellől kilépett egy fiú. Kék vászon rövidnadrágban, pólóingben volt, haja éppenhogy ser- kedt, kopasz lehetett nem- - rég. összenéztek, egy villanás volt az egész. Végtelen mélységű múlt sűrűsödött benne, s végtelen lehetőségű horizont, riasztó mintegy üresség. Rámondta mentségül magában, Szabikám nagyon szeretlek, — azt hiszem, —, és újra összekapcsolódott tekintete a lent álló fiúéval, aki megbűvölten nézett vissza, és Zsuzsa azt kívánta, bárcsak támadna valami nagy baja hirtelen a busznak, hogy újra le kellene szállni! Bárcsak lenne egy defekt, egy tengelytörés, egy égszakadás vagy bármi, de legalább egy percnyi idő még az indulásig! A busz viszont meglódult, a fiú szája elé kapta kezét, ö kényszeredetten vigasztalta szemével, majd ahogy a busz a főútra kanyarodott, szenvedélyes nagy hévvel szájoncsókolta Szabolcsod vállára hajtotta fejét, könnyezett. S nézett visz- szafelé az úton, ameddig csak egy emberalakot látni vélt a porfelhő mögött. Máskor meg Szófiában látott a pályaudvaron egy férfit, lehetett vagy negyvenéves, akinek ilyenfajta elvesztése egész nap kínozta. Akkor elhatározta, beszél Szabolcsnak erről; ne, egyáltalán ne legyen biztos az ő nagy szerelmében, mert maga sem tudja, hogyan — miért, de vannak helyzetek, amikor kiolvadnak benne a biztosítékok, és ki tudja, mi lesz egyszer egy ilyen összenézésből, de Szabolcsnak ragyogott a szeme, ahogy az ablak mellett, állva, átfogta a vállát, és kicsit nekitámaszkodott csípőjének. Inába szállt a bátorsága, hallgatott, aztán meg pillanatokon belül ideges lett, mert mintha Szabolcs megérezte volna, mit gyűrt le magában, a birtoklás boldog öröme, a kizárólagos tulajdon bizonyossága dölyfössé keményítette a mosolyát. Elhúzódott tőle. Bizonyosság? Hol van az?! Vannak re; ményeink és van a világ. Itt van ez az újságárus asz- szony: roondja-mondja a szövegét, teljen az idő, ha már élünk, senki sem figyel rá. Egy órája nem vettek lapot tőle, szürke mint egy egér, hangja inikább idegesítő, mint hívogató, és félelmetes a hangsúlya, ahogy mondja, ma van az Apolló 10 programjának legnehezebb napja, érezni ebben világvéghangulatú kísértetiességet, halottsirató vónasszonyok ajvékolása sipít a nyújtott szövegeken, Szabolcs apjának vakító fekete koporsóját látta villanni, fél éve volt a temetés, feketének érezte egy pillanatra a hatvannyolcast is, végig futott hátán a hideg, engedte, hogy a tömeg felsodorja a kocsi első peronjára, kábult volt, a nap minden riadalma — fáradtsága fojtogatta; a hajnali utazás, az egész napos vásárlás, az elválás riasztó bizonyossága, s az eljövendő három év; keresett valami fogódzót amibe kapaszkodhatna, de moccanni sem volt helye, csak állt, dőlt a többiekkel, ha kanyarodott, vagy
