Nógrád. 1970. október (26. évfolyam. 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
f. jancsó Ildikó :rv-i : ni - v^v = « Pv V’;' ™ i 1943-ban születtem Budapesten. Egyetemi végzettségű tanár és könyvtáros vagyok, — jelenleg a Képző és Ipar- művészeti Lektorátus művészeti előadója. Néhány novellám megjelent az Új Írásban, és több versem különböző újságokban, folyóiratban. Egyelőre még tanulni szeretnék, mert úgy érzem, hogy föltételezett képességeim vagy adottságaim ezt még megkívánják. Bízom az időben. Asszonyok Köriilülik az ágyadat szoknyájuk sötét lobogó virrasztanak súlyos szívük kezükben bíbor olvasó ölükben örök iszonyat szemükben örök iszonyat bekerítik az éjszakád virrasztanak virrasztanak szoknyájuk sötét lobogó szívedre száll vádol kísért fölriad fekete madár tenyeredből issza a vért. Németh Géza; legalkalmasabb Még tartott Hegyvölgyi ünnepélyes búcsúztatása a tanácsteremben — a szeretett főnöké, aki dolgos évtizedeken át ésatöbbi, ésatöbbi —, amikor a hátsó sorokban már összesúgtak a kollégák: — Es tudja már valaki, ki lesz az új osztályvezető a vén krampusz helyett? Nem tudta senki pontosan, csak találgatások zajlottak napokon keresztül. A legtöbben Cserregi Lajost tippelték, hiszen a szakmában országszerte legendák keringtek szervezőképességéről. Néhány évvel ezelőtt ő tett rendet a teljesen lerobbant sárfalvi üzemegységnél, ahol azóta is igazgató; igaz, kissé erős kezű, de az íróasztalát azért soha senkihez se vágta ... Egy nőt is emlegettek a jelöltek között: Hadari- nét, a kulcsfontosságú spenótsűrítő osztály helyettes vezetőjét, bár ő mostanában — válófélben lévén elég nagy lelki, s ebből adódó még nagyobb lakásproblémával küszködött. Különben se szolgált előnyére a fiatalsága, szépsége, kedvessége; egy ilyen lebilincselő vezető körül hpgyan alakulhatna ki az egészséges, szabad bírálat szelleme? Rajtuk kívül még Kankalin Tódor neve került szóba különleges szakmai felkészültsége miatt; mindenfelé a csutkakiszerelés elismert szakértőjének tartották, amit egy neves külföldi főiskolán sajátított el, vállalati ösztöndíjjal Néhány nap múlva aztán intézkedett a személyzeti főosztály, s döntésével — bármilyen meglepő is volt — még a legepésebb kolléga is egyetértett, hiszen annyira logikusnak tűnt. Az osztály új vezetőjévé ugyanis Belégh Kázmért, az egyik eddigi főelőadót nevezték ki. ö ugyan nem volt se közismert, se okos, se szép, viszont már volt egy háromszobás lakása, s Így legalább a vállalatnak erre nem volt raondja... fi ogy is írja Hasék: a báróné közben előszedte kosarából az ajándékokat. Sgy tucat sült csirkét, rózsaszínű selyempapírba csomagolva. fekete-sárga zsinórral átkötve, két üveg hadilikőrt ráköbözött címkével, amelyen ez a felírás állt: „Gott strafe England” (Isten verje Angliát), a címke másik oldalán Ferenc József és Vilmos császár volt látható, kézen fogva, mintha éppen azt a gyerekjátékot akarná játszani, hogy: „Nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva, nyuszi talán beteg vagy, hogy már nem is ugorhatsz”. Kísérőnk megállít a nagy fehér épület előtt. Kórház. Itt feküdt — mondja — a „szimulánsok” közt, Svejk, a derék katona. Itt kapta az ajándékokat... Mert Jaroslav Hasek hőse valóban élt. ku- tyapecéri és közöshadseregbeli mivoltában. Prága gót templomait nézegetjük éppen, a tűhegyes, bűbájos karcsú tornyokat, a híres prágai zsidótemető szorosain egymásra hordott sírköveit, a gólemet készítő rabbi sírját, amikor hirtelen elöntött a svejki hangulat. Szinte láttam, hogyan osztja szét a derék katona az agg osztrák bárónő sült csirkéit a szimulánsok közt. akiket beöntéssel, aszpirinnel s kini- nes vízzel kúrálnak a hadikórházban, hogy észre térjenek, s kimenjenek az első világháború vágóhídjára. Bodó Béla: Svejknél, Prágában meghalni a gyűlölt monarchiáért Felnevettünk kísérőnkkel, emlékezve a derék katona mulattató, mégis mély érzelmű kalandjaira. — nekem külön jól esett hogy a szépséges Prága látogatásakor megálltunk a látnivalónak éppen nem nevezetes kórházépület előtt. Svejk miatt, — olyan hangsúllyal, mintha más országban valaki azt mondaná: itt élt Bovaryné, vagy másutt: itt vívott halálos párbajt Anyegin. Vagyis egy remekmű, a rangos irodalom bevonult a vároeemlékek sorába, a kalauz kötelességének tartja, hogy a Loretta építészeti bájossága, a sok száz éves harangjáték ékessége, a Hradzsin termei mellett egy semmitmondó kórházi épületet is mutasson — mert itt feküdt kérem Svejk. a „szimulánsok” közt... Átmegyünk a hatszázéves Károly-hídon. a szobrokkal megnehezült hídcsodán — itt is járt Svejk, fülig érő katonasapkában, állig érő kimustrált mundérnadrágiában. két fegyőr között — hiszen emlékeznek rá.... De most a hidat bámulják, hat évszázadét. remekmívű bejáratát és túl sok tornyát, 8 NÖGRAD - 1970. október 4., vasárnap a sok hidú Moldvának azt az ékszerkarkötőjét A hidak általában arra valók, hogy átmenjünk rajtuk a folyó egyik partjáról a másikra. De mintha ez a régi kőhíd, nem is ezt a fő célt szolgálná: autópark a bejáratnál, külföldi rendszámtáblákkal, a hídon lábbeli hangok — a híd élő múzeumi tárgy. A harminchat mást-mást kifejező szoborcsoport közt — az alkotások a hid két oldalán vonulnak fel, — van egy, amelynek alapzatát rácsos ablakkal ellátott börtönnek képezték ki, a kőbörtönben szakállas rabok félmeztelenül, amint éppen bilincseiket törik szét. A bilincstörés kőből faragott ereje ragad meg — a maga módján Hasek is ezt tétette Svejkjévél, a derék katonával. Ezt Húsz János is, akinek dogmát tagadó tanaiból végül is az csendül ki, hogy egyforma becsülés illeti meg a királyt, a papot és a népet; — máglyahalála nyilván ez utóbbi miatt történt. Hiszen még Marczali Henrik ódon, ókonzervatív Habsburg- katolikus nagy képes világ- története is erre utal. S a te-. rét. ahol az órás régi Városháza áll. szinte betölti magasodó szobra. Most az órát nézzük, maavarok angolok, franciák, méSimon Emil: / * Alacsonyan épült ablakok JÁNOS kinézett a keskeny ablakon, megborzongott a ragyavert tűzfal látásától. — Mi a véleményed az albérletről? — szólt hátra a feleségének. — öl, butít — mondta az asz- szony. — Képletben kifejezve: egyenlő az őrültek házával. — De azért szeretsz, ugye? — Nem bírok albérletben élni és szeretni! — mondta az asz- szony. Ezután mindig megcsókolták egymást és fogadkoztak, hogy ma okvetlenül felkutatnak egy tágasabb helyet, ahol legalább lélegezni lehet. Estére János valóban jó hírrel jött haza. Elmondta, de a hangján érződött, hogy nem lelkesedik az ügyért. Mária kérdezősködésére vállat vont. — A ház Viperáiéban forgó mesevár! Az öregember hajlamos eltartási szerződést kötni. — Azonnal menjünk oda! — követelte az asszony. — De szívem... — kísérelte meg halogatni Jáno6, ám Máriát nem tudta lebeszélni. Így hát elmentek a házhoz, megálltak a szemközti oldalon. — Egészen tűrhető — mondta Mária. — Tudsz valami bővebbet? — Csak annyit, mint te. Engem például az zavar, hogy az ablakokat ilyen alacsonyra építették. Másnap János ismét elment az öregemberhez, megbeszélni a részleteket. Vigyorogva érkezett haza. — Megnéztem a nyilvántartó könyvet. A lakók átlagos életkora magasan meghaladja a hetven évet! — Ó, legalább javítunk ezen is, ha odaköltözünk — mondta Mária. — Attól függ, hogy a nyugdíjintézet vagy a Temetkezési Vállalat szempontjából vizsgálod. — Teljesen mindegy! Odaköltözünk, nincs más választásunk! Vedd tekintetbe, hogy... — El ne mondd az érveidet! — tiltakozott János. AZ ÖREGEMBER, akihez költöztek, évek óta begubóz- kodva ült, s rozogává gyengült. Mária elhatározta, hogy megkedvelteti magát vele, továbbá, hogy testileg felerősíti. Óvatosan, kedvesen igyekezett hozzá közeledni, finom falatokkal kínálta. Néha azonban megriadt, s elgondolkozott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy idegent hozzátartozójaként szeressen. A második héten megkérdezte tőle: — Szólíthatom nagyapának? — Hogy? Nézett rá az metek, svédek — az órát nem lehet Prágában kihagyni. A megszálló német fasiszták a sok elhurcolt mellé, ezt az órát is le akarták szerelni. — talán már nem volt rá idejük. Itt, most, a legendát hallgatjuk: az évet. a hónapokat. a napokat, a perceket és másodperceket jelző időmutató s a hozzá tartozó órajáték készítőmesteréről, akit a régi prágai városurak megvakítattak, nehogy másutt is felszereljen ilyen káprázatos szerkezetet. Ez a szerkezet minden teljes órában kinyitja a magasban ablakait, s a két ablakban sorra megjelennek az apostolok, színes alakjuk faragott pompájával. Közben az ablak alatt a csontváz halálzsinórral rángatja a lélekharangot, csontkezével pedig kiveri a perceket — memento móri. gondolj a halálra, az időd lejár. Szép. Érdekes. Ismét Svejkre kell gondolnom és „szimulánsaira”, akik közt például három súlyos tüdőbeteget addig kúráltak, a ' frontra küldésük érdekében, kininnel és beöntéssel, míg a temetőbe nem kerültek. A ztán az ódon. szép Prá- ga után megnézzük az új városrészt, a magasodó új lakótelepeket, a virágos ablakokat. a parkokat, a játszó gyermekeket. Emlékezz az élőkre! Svejkre is. de az élőkre is kell emlékezni, az élőkre gondolni. azokra is, akik ebben a szép városban laknak és mindenkire, mindenhol. .. öregember, földből kiásott szobrokra emlékeztető arcával Sándor nevetett. — Hát, ez nem megy — mondta vidáman —, de ne akadjunk fenn a megszólításon, tekintsük formaságnak. Egyik nap János beszélgetni kezdett az öreggel. — Mit tetszik gondolni, miért vannak ezen a házon az ablakok ilyen alacsonyan? — kérdezte többek között. — Nem tudom rázta a fejét az öregember. — Még sohasem vettem észre. Igazán olyan alacsonyan vannak? — Persze — mondta János, befejezve a beszélgetést. Mivel azonban az ésszerűt- lenségbe nehezen tudott belenyugodni, alkalom adtán a ház többi lakóját faggatta erről. Bolondot űz belőlem? — rivallt rá egy asszony. Egy bácsi fogatlan huncutsággal nevetett rá: — Hogy köny- nyebben beléphessenek a menyecskékhez. — János elmesélte a kalandjait Máriának. — Teljesen megbolondultál! — nevetett az asszony. Ez az ártatlan érdeklődés nem várt következményekkel járt. Elterjedt, hogy a ház átépítésén mesterkedik, s rövidesen mindenkit kilakoltatnak. Persze, előbb megszerzik az öregember vagyonát. Mária beszámolt erről Jánosnak, s a férfi bosszankodva hallgatta. Mérgesen kérdezte a házigazdától: — Miféle vagyona van magának? — Énnekem? Amit lát. Mit akar vele? — nézett rá rémülten. — Én? Semmit! A házban suttogják, hogy aranyat gyűjt a padláson. — Az öregember összerezzent. — Bolondok ezek a vének! Ne hallgasson rájuk. EGYIK este, éppen a vacsora tálalása közben, váratlanul megjelent egy idegen. — A tanácstól jöttem, maradjanak a helyükön! — mondta szigorú hangon. Döbbenten szorongtak a kis konyhában. — Mit akar ez? — húzódott a fiatalok közé az öregember. — Tudom én? — mondta a dühét visszafojtva János. — Azt hittem, maga hívta! — Ebből kívántak enni? — érdeklődött a hivatalos ember. — Mindnyájan, vagy az eltartottnak külön főztek? — Mindnyájan — mondta Mária. — Hm — töprengett az idegen. — Na, mindegy. — Merített az ételből, s a mintát üvegedényekbe dugaszolta. János hirtelen az ajtóhoz ugrott, bezárta, s a kulcsot zsebre tette. Az idegen megrémült, védekezőn maga elé emelte a karját. — Figyelmeztetem, hogy... — Hagyja csak! — intette le János. —■ Üljön le! — Az ember megszeppenve letottyant. János leemelte a tűzhelyről a lábost, maga elé tette, s az utolsó cseppig kikanalazta az ételt. Csaknem szétrepedt a gyomra. — Ehhez mit szól? — kérdezte diadalmasan szuszogva. A hivatalos ember a szemét meresztette. — A kötelességemet teljesítettem — mondta. — Bejelentés érkezett, hogy... — Kérdezhetek valamit? — nézett rá János. — Feletteseim engedélye nélkül nem minden ügyben nyl- latkozhatom. ■*— Jó, jó. Csupán azt akartam megtudni, miért építették az ablakokat ezen a házon ilyen alacsonyra? — Hogy? — meresztette a szemét elhülve a hivatalos ember. Felállt. — Kérem, nekem mennem kell. — János odaadta a kulcsot. — Parancsoljon. — Máriának a köny- nye csörgött a nevetéstől, azt sem bánta, hogy újra kellett főznie, a türelmetlenül toporgó öregember csitjtgatása közben. János, hogy Mária munkáján könnyítsen, egy barátja segítségével bevezette a vizet az udvarról a konyhába. Kiásták az árkot, belefektették a csövet. Este • félbe kellett hagyniuk, s másnap, amikor folytatni akarták, mindenféle ételmaradékkal teleöntözve találták az árkot, s a csöveket. János törni-zúzni akart, a barátja csendesítette. Aztán befejezték a munkát, s a ház lakói napok múlva irigykedve nézték, hogy Mária a konyhai csapból ereszti a vizet. HA AZ öregember kiült az udvarra, s a fiatalok nem voltak otthon, mindjárt róluk faggatták. — Rendes, jó emberek — mondta az öreg. — Fel tőlük, ugye? Talán még verik is? Dehogy engednék én idegent a lakásomba! Jánosnak a fülébe jutott ez a beszéd, keservében elnevette magát. — Tudod mi a bajuk? Hogy megkérdeztem azt az átkozott ablakot! — Ezért? — Igen. Élnek ebben a putriban hatvan vagy háromszáz éve. Soha fel nem tűnt nekik, milyen nyomorék, milyen nevetséges! Én meg kimond- tam. Azóta szégyellik, hogy itt kell élniük. Egyik héten, amikor Mária éjjeli műszakban dolgozott, Jánost felébresztette az öregember nyöszörgése. Álmosan, tanácstalanul állt felette, megkérdezte, kíván-e valamit, innék-e teát? Nem volt érzéke a betegekhez. — Elszaladok az orvosért — határozott végül, s az öreg rábólintott, összekapkodta magát és rohant. Az ügyeletes doktornő hozta visz- sza a kocsiján. Amikor a kapu elé értek, János izgatottan kotorászott a zsebeiben.— A kulcsom! — hebegte'elfe- héredve. — Valahol elhagytam. — Csengessen a házfelügyelőnek — ajánlotta a doktornő. — Olyan nincs. Csupa öreg lakik ebben a házban. — Akkor mi legyen? — Mielőtt kimondta volna, habozott. — Ha meg nem sértem... talán az ablakon. Nézze, olyan alacsonyra építették... egy gyerek vállmagasságában. — A doktornő nevetett. — Mindent a betegekért! — János besegítette, közben szégyenkezve be kellett vallania, hogy a doktornő érintésére furcsán bizseregtek az ujjai. Az öreggel nem volt komolyabb baj. János közben keresett egy másik kulcsot, szórakozottan lóbálta a kezében. Az orvosnő felírt néhány gyógyszert, aztán összecsomagolta a táskáját. — Találtam kulcsot — mutatta János. — Ne az ablakon menjek? — nézett rá vidáman a doktornő. — Ha parancsolja — hebegte János. *— Nem árt egy kis torna. — János ismét érezte a bizsergést, s amikor a doktornő a párkányon állt, behunyta a szemét. Lefeküdt, s nagyon nehezen tudott elaludni. Korén reggel álmosan, feldúltan belépett Mária. — Szerelmein! — nyújtotta a kezét az ágyból János. Mária azonban ellökte. — Mi bajod van? — hökkent meg János. Mária hallgatott. — Na? — Semmi. — Ugyan' Szóval? — Hát jó. Kit támogattál olyan szívélyesen éjjel az ablakban? — De szívem... — Várj! Mondják, hogy amikor fellépett a párkányra, végig be lehetett látni... szóval... — zavartan elhallgatott. — Ki mondta ezt a butaságot? — pattant fel János, némi kis bűntudattal. — A doktornő járt itt, az öregnél. Elveszítettem a kapukulosot, nem volt más választásom. Csak nem képzeled... — Mária leült az ágy szélére, nézett maga elé. — Pedig — kezdte csöndesen —, meg akartam mondani, hogy... gyerekünk lesz. — Kitört belőle a sírás. JANOS felugrott, megölelte, magához szorította. Később, amikor Mária már megnyugodva aludt, kiment *a konyhába, résnyire elhúzta a függönyt. A vele szemben vaknak és némának látszó ajtókat nézte, mérgelődve, s kicsit ijedten is. „Szóval mindent látnak, hallanak, tudnak. Még éjszaka is nyitva van az egyik szemük, Üristen! És ide fog születni a fiam!” — Hirtelen berohant a szobába. — Mária! Mária! — Az asszony riadtan ébredt. — Mi történt? — János akkor tért magához. — Csak annyit akartam mondani. .., hogy, ugye, fiú lesz? — Az hát, te bolond! — mosolygott rá az asszony, s meleg tenyerébe vette a férfi fejét. T
