Nógrád. 1970. október (26. évfolyam. 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
Szentiványi Kálmán' Újra vendégünk; David Ojsztrah 1908. október 30-én született Odesszában, abban a Fekete- tenger parti városban, amely sok világhírű hegedűművészt adott a nemzetközi koncert- pódiumoknak. A gyermek Ojszitraii zenei tehetsége hamarosan jelentkezett, s ötéves korában az ismert hegedűipe- dagógus, Peter Sztoljarszki gondjaira bízták. 1926-ban kiváló eredménynyel végezte el a Odesszai Konzervatóriumot. 1930-iban megnyerte az ukrajnai hegedűművészek versenyét; 1933- ban bemutatkozott Leningrád- ban és Moszkvában, egy évvel később docense — 1939-től pedig professzora lett a Moszkvai Konzervatóriumnak. 1935- ben megnyerte a szovjet össz-szövetségi hegedűversenyt és második díjat kapott a vansód nemzetközi Wieni- awski-versenyen. Ugyanebben az évben Lengyelországban, Törökországban és Svédországban szerepelt. A magyar közönség 1949-ben ismerte meg Ojsztrah művészetét; 1953-lban Párizs és London zeneértőit hozta lázba, 1955-lben pedig az Egyesült Államokba látogatott. David Ojsztrah egyike a hianiglemezstúdiók legfoglalkoztatottabb, állandó vendégeinek, Baohtól Bartókig és a kortárs zeneszerzőkig teljes repertoárját rögzítették a lemezgyárak, többnyire nem is egyféle felvétellel. Ojsztrah játékában a virtuozitás nem cél, hanem szinte észre sem vehető eszköze a zenei kifejezésnek. Szépnek és harmonikusnak látja a világot, s muzsikálásából mélységes humanizmus árad. A nagy remekművekben nemcsak, a konfliktusokat ismeri fel é ábrázolja, hanem a konflisai» sok feloldását, megoldásét is. Bach drámaisága, Mozart életöröme, Beethoven zenéjének küzdelmes egyensúlya, a romantikusok szikrázó feszültsége természetes egyszerűséggel és póztalansággai fejeződik ki művészetében. Repertoárján tartja Hindemith, Britten alkotásait és a szovjet művészek sorában az elsők között játszotta Bartókot. Hazája zenéjének is apostola, szovjet kortársainak számos jeles alkotását vitte elsőnek sikerre, többek között Hacsaturján, Kabalevszkij és Sosztakovics hegedűversenyét, Prokofjev D-dúr szonátáját. A' Magyar Bádló már több Ojsztrah vezényelte hangversenyt közvetített. Akik vezénylését már személyesen is élvezhették, egybehangzóan állítják, hogy nem tartozik a karmesterdiifctátorok közé. Célja : az egyéniségéből áradó zeneiséget úgy átadni együttesének, hogy közben felszabadítsa, ne pedig megkösse muzsikusainak fantáziáját. A szovjet kultúra napjainak kiemelkedő eseménye az október 26-i koncert a Zeneakadémián, amelynek karmestere David Ojsztrah lesz. November 1-én ugyanott lesz a hegedű nagy mesterének szólóestje. Ugyancsak régi ismerőse a magyar zenebarátoknak Lazarij Berman, szovjet zongoraművész. 1930ban Leningrádban született. Már hétéves korában Moszkvában lép fél, amikor Mozart és Chopin művei mellett két saját mazurkáját Is előadja. 1939-ben a szovjet fővárosba költözik, ahol Goldenweiser a mestere. A Moszkvai Konzervatóriumban tanult. 1950-ben I. díjat nyert az össz-szövetségi versenyen. 1951-ben a berlini VIT-en, 1955-ben csehszlovákiai vendégszereplése alkalmával nemcsak a kritika, hanem már a műsorát előzetesen figyelő sajtó is rendkívüli elismeréssel figyelt fel a fiatal művészre. 1956ban Brüsszelben az Erzsébet királyné versenyen nyert díjat, az év őszén pedig a budapesti nemzetközi Liszt-versenyen a III. díjat. Jelenleg a Moszkvai Filharmónia szólistája. A népi demokratikus államokon kívül Luxemburgban, Belgiumban és Angliában vendégszerepelt. Nálunk 1959-ben hangversenyezett először. Lazarij Berman október 26- án Sopronban, 29-én pedig Szegeden rendez önálló zongoraestet, s szerepel majd a szovjet kurtára hapjai november 3-i zárórendezvényén, a Zeneakadémián is. Csokoládés torta AZ ASZTALOSMŰHELYBEN enyv, forgács, kence illategyvelege szállong — odakint fagyos őszi szél rohangál. Botkó Feri — száznyolcvanas termetű, pelyhes álló fiatalember, zöld kötényben taszlgalja a gyalut, társadalmi munkában rendbe hozza a KISZ-nek a pingpongasztalt. Kint acsarog a kutya, s hamarosan benyomul a műhelybe a községi kézbesítő, szidja a hivatalból vitézkedő ebet. S mérgesen mondja: — Hé, öcsém! Menj a tanácsülésre, hívat az elnök! Botkó taszít még néhányat — komoly fiatalemberként viselkedik. Tétován megsimítja az asztal sarkát egy örvényes görcsnél cigarettára gyújt, kínálja a kézbesítőt, de egyúttal félrehúzza a bokáig érő forgácsból, a műhely má-. sik felébe, a mozdonyként brummogó kályha mellé. — Ott a kultúrotthon igazgatója is? A borostás képű, sovány öregember mogorván bólint, gémberedett ökleit melengeti, mint a makkász. — A lepedők miatt? Az öreg vállat rándít — őrzi a hivatalos titkot de azért hunyorít egyet — Megkapjátok most a magatokét.,, már beszélik a faluban! BOTKÓ elsápad, de ezt a homályban nem lehet látni. — Pista bátyám, maga mindent meghall... Mit beszélnek a dologról? — Öblögetnek az öregasszonyok, öcsém, hogy ti... orgiát, vagy mi a gutát rendeztetek a kultúrotthonban vasárnap. — Hát még? — Mit tudom én. Lassan odafagy a kezük az artézi kútra, topognak a hidegben, de azért csárálnak, mint a kányák. Az igazgató azelőtt csak a villanyért vádaskodott, meg hogy eltépték a függönyt. szék törött, vagy mi... te azt megcsináltad. — A lepedőkről, mit mondott a tanács előtt a kultúrotthon igazgatója? No, Pista bátyám... Vigyázhattatok volna, öcsém... A tanácselnök az igazgató ellenére adta nektek a kultúrotthont, most aztán.;: Vasárnap orgiáztatpk, azt mondja az igazgató, benézett utálnátok, aztán megtalálta a mozivetítésre használt két fehér lepedőt, a kulisszák mögé gyűrve, véresen... Azonnal híre mmt a faluban, hogy a mai ifjúság, mármint ti... bicskáztatok tán, öltétek egymást? ... Az igazgató maga mondta a vénasszonyoknak a kútnál... No. hát, a többit te tudod, öcsém. Botkó Feri sápadtan cigarettázott. , — Köszönöm, Pista bácsi... az ifjúság nevében. — No, hát aztán a tanácselnök, kemény ember, a ínad vb- ülésre hívatta az igazgatót, az meg elfutott azonnal a Véres lepedőkért, követelte, hogy titeket tiltsanak ki a kul- túrotthanból. De közben eltűntek a lepedők! Az elnök elküldött érted, fiam... Így áll az ügyetek, hát vigyázz! No, én semmit se szóltam... A kézbesítő elment Botkó Feri ledobta a zöld kötényt, gondosan elzárta a dobkályhát, s lódult kifelé nagy igyekezettel. A tanácsterembe ünnepi kabátban lépett be Botkó, kezében degesz aktatáska, szíjas, nagy készség. A tanácstagok éppen a kultúrotthon ősz igazgatóját hallgatták — a nyugdíjas tanár, nemrégen költözött a faluba és tiszteletdíjért elvállalta a kultúrosságot, de az ifjúsággal háborúban van Kopasz feje tetejére lökte föl szemüvegéi, és szigorúan hunyorog, amint Batkó belép, hirtelen belészakad a méltatlankodás. — ... Ilyen a mai ifjúság, kérem, megmondtam én előre! — Az elnök — negyvenes, szíjas, bajuszos ember, int a fiúnak. — Gyere közelebb. Botkó... Hová lettek azok a véres lepedők? A sarokban ott ül a körzeti rendőr, erre előrehajol ő is. Botkó nyel egyet, s azt mondja határozottan: — Véres lepedők nincsenek! FOTÓZZON A NÓGRÁD-nak! Tarjáni József (Salgótarján): ALKOTÁS KÖZBEN. A NÖGRÁD Szerkesztőségének fotópályázatára érkezett fénykép id. Szabó István Kossuth-dijas szobrászművészt Benczúr- falván, a műteremben ábrázolja. Est a fényképet a zsűri 8 pontra értékelte. Az Igazgató vállon fogja, perdítené a legényt, de az meg se moccan: — A vetítővászonról van szó! Csupa vér volt! Láttam én! Hová tettétek? Botkó először télikabátjáí gombolja ki ■— meleg van a tanácsteremben —, aztán az aktatáskát — Azok a lepedők itt varinak, elhoztam! — Kiveszi a göngyöleget s az asztal sarkára teszt Azt nézik a tanácstagok, az igazgató kotorász feje tetején a szemüvegdrótjáért Botkó nem engedi közel a lepedőkhöz, ráteszi az öklét — Egy pillanat, tisztelt tanácsülés ... Már egyszer hívattak ide minket, hogy az ifjúság nem mindig viselkedik rendesen a kultúrotthonban ... a rendezvényeken. Ami volt nem tagadjuk le, csakhogy nem az egész fiatalság a hibás, hanem egyesek... Az igazgató mégse akarja nekünk kiadni a kulcsot Azelőtt egyik tanácsi ember kapta a havi négyszáz forint tiszteletdíjat. mert a fizetését köveseibe ... nem is csinált a kultúrotthonban semmit. A TANÁCSELNÖK leinti a toporgó, öklét emelgető igazgatót — Beszélj Botkó, hallgatunk. A fiú még jobban megbátorodik. — Mindenki tudja, a tanár űr lett az igazgató... Ó meg a nyugdíját egészíti ki a pénzzel. Ó már csinált is valamit. Mi először a filmek végett kaptunk össze vele... — Ez mégis hallatlan, kérem. — Az igazgató mozdult hogy elmegy, de az elnök int neki. S Sóikénak is, folytassa, amit elkezdett — A ml községünk, Duna- liget, üdülőhely... Nincs mezőgazdasági üzem, mégis csupa olyan rövidfilmet küldtek, mint a „A négyzetes kukoricavetés”, „A mesterséges borjúnevelés új módszerei”. Aztán ha mi, az fijúság rendezünk klubdélutánt vagy más ösz- szejövetelt akkor megjelent az igazgató, s hiába tiltakoztunk, levetítette nekünk ezeket a filmeket. Utoljára szépen ösz- szejöttünk, voltunk vagy kétszázan ... Az a film a répabogár kártevéseiről szólt A mi fiatalságunk ipari üzemekben dolgozik, bejár Pestre.,. mi közünk nekünk a répabogarakhoz? Szóval kigyűjtöttünk, a vetítés félbemaradt, az igazgató meg dühöngött, mert 5 rendre takaros jelentéseket szerkesztett felfelé, milyen szép közönséget toboroz ezekhez a tanulságos kisfilmek- hez... S tudják a tanácstagok, elsők lettünk a Járási kultúrversenyen. S ebben a lányoké a fő érdem. Mi fiúk vettünk nekik csokoládés tortát, mind elhoztuk, ami csak volt a cukrászdában... Hogy el ne felejtsem, a hosszú asztalt leterítettem én magam két mozilepedővel... A csokoládés torta meg úgy volt csak papírban... Kicsit megolvadt, a melegben... Nem volt süteményes tányér, villa... A leányok meg — nem mindegyike, az asztalra terített lepedő aljába törölték meg ma- szatos kezüket, mert szalvéta sem volt... Én röstellem a dolgot, azonnal levettem a lepedőket, anyámnak szóltam otthon, hogy majd ki kell mosni... Ma reggel haza is vittem... Anyám éppen be akarta áztatni, de kivettem a kezéből és idehoztam. Tessék megnézni... Hol van ezeken vérfolt? Botkó Feri megtörölte izzadt hotelokét. Két asszonytanácstag szakszerűen szétterítette a tanácskozóasztalon a mozivászonnak használt lepedőket. Azonnal meglátták a foltokat. a barna csokoládé megszáradt már, lepergett a gyűrődésekről. Botkó félreállt, közel jött az igazgató, gyanakodva nézte a két lepedőt, mintha nem ugyanaz lenne, de a sarkában ott a pecsét: „Durtaligeti Községi Kultúrotthon”. A tanácstagok gúnyosan nézték a vörös képű öregemberre, az meg toppantott egyet: — így csúffá tenni az embert! Azonnal lemondok! Botkó halkan azt mondta! — Legközelebb szalvétát is veszünk a leányoknak. Az elnök krákogva tolta vissza Botkónak a közben ösz- szehajtogatott lepedőket, s azt ‘ mondta erélyesen: — A lepedőügyet tisztáztuk, az ifjúságnak Igaza van... de azt se lehet tagadni, hogy a kultúrigazgató sokkal jobban dolgozik, mint elődje. Legyünk igazságosak. Azokat a filmeket nem ő választotta, úgy küldték ide. ennek utána kell néznünk, küldjenek mást, olyant, »mi megfelel az itteni igényeknek. Válasszunk tanácsot, társadalmi bizottságot a kultúrotthon vezetésére. Ennek tagja lehetne Botkó elvtárs ... Maradjon itt, és képviselje az ifjúságot BOTKÓ levette télikabátját, és a sarokban árván maradt székre ült — mert a rendőr őrmester lábujjhegyen kiment, másfelé van dolga. Folytatódott a tanácsülés. A kredenc „Itt u ideje, hogy megúnt, régi bútorát eladja.. — olvasom aa újságban, és ki mer ellenállni e szigorú felszólításnak? Nézem a bútoraimat és ielki szemeim a becsüsön csüngenek, aki kemény jelzőket pattogva fitymálja öreg ftredencemet. Azt mondja kacarászva, hogy „nem valami jó állapotban van ez a kredenc, he, jie,.. Ide nézzen — s hajtűt dug egy vékonyka lyukba, aztán nyársra szúrva kövér szút emel ki- Látja mi ez? He, he, he.,." s én ott állok összetörtén, megsemmisülve, mert valóban szú volt a kredencemben és a becsüs dörgi: Ezért akar kétszázat? — He, he, he! Ez a fiókgomb olyan kopott, hogy újat kell helyette tenni. Ezért kétszázat? He, he, he! . .. Százötven... Esetleg, de ne mondja meg senkinek, mert így is tűlfizetem. Es én előbuggyanmi akaró könnyeimmel viaskodom. De a becsüs mindezt nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, mert szívtelenül rángatja kredencem ajtaját. A zsanér felmondja a szolgálatot és leesik az ajtó. „He, he, he, ha, ha, ha! — így a becsüs. — Ezért százötvenet?!” Ostorként csattog a szava, s érzem, keblemben most pattan meg egy finom húr. Végperceimet élem. De a becsüs azt sem akarja észrevenni: „Százat... Talán!” — dörgi és elhalja kredencem fiókját, s az nem bírja tovább, kiesik az oldala. Hátamban tördö- fést érzek. A becsüs mit sem törődik vele. „Ezért százat? He, he, he, hi, hi, hl! Es jókedvében táncraperdül, s engem is forgat. Nekem nincs hozzá kedvem, de eszembe Jut, hogy nem szabad ellenkeznem és járom vele >a kredenctáncot, tort ülve saját bútordarabom felett. Felnőtt ember létemre ugrálok a becsüs kartárssal, mert hátha. .. Hátha a jókedv megszólaltatja benne az érzést. De ő ismét letaglóz. Ezt mondja: „Ezért százat?! Hi, hl, hl, he, he, he! ötvennel is túlfizetem!” Eles szambalépésnél belerúg kredencem oldalába és az összedől. „Hl, hi, hi, ha, ha, ha... Harmincat, vagy vidd a tükerhez!” Üvölti és vadul táncoltat tovább. Aztán megjelenik az üzletben a tehertaxi sofőrje, aki szállította régi bútordarabomat. Fésűt vesz elő, selyempapírt csavar rá és fújja, mint a szájharmónlkát. A snejderfánit játssza, s engem forgat a becsüs. Végre összeesek. Felmosnak. „Szóval. ..” — mondja a becsüs, minden részvét nélkül. Erőt gyűjtök, aztán megszólalok, mert a tehertaxit ki kell fizetni: „Hol az ■ húszas!»-e. —gy, NÓGRAD — 1970. október 25., vasárnap 9
