Nógrád. 1970. október (26. évfolyam. 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
I A nyugdíjas Szép volt az ünnepség. Búcsúztatás, ajándék, virágcsokor, úgy minden, ahogyan illik. Negyvenkét év bizony hosszú , idő, még olyan helyen is, ahol jól érzi magát az ember. Beszélgetünk. Cserzett arcbőrű munkás Gazsi bácsi. Nem sok szavú, de amit mond, sokáig nem felejti el az ember. — Tudja! Az első nyugdíjas nap volt számomra a leghosszabb. A vekkert csak úgy mint máskor megszokásból felhúzta az asz- szony. Hajnali ötkor csörgött. Már felültem az ágyban, amikor eszembe jutott: Nyugdíjas vagy, Gazsi! Senki sem vár rád a gyáriban! Aztán szépen, sorjában elsorolta a legelső nap történetét. A komótos, hosszú reggelit, a kényelmesen elnyújtott ebédet, hogy teljék az idő. Az asszonyt, a feleséget, aki titokban néha- néha kitörölt egy-két könnycseppet a szeme sarkából. Az unalmas délutánt, a céltalan sétát, az örökkévalóságnak tűnő estét..— Az úgy volt, kérem, hogy éjszaka nem jött a szememre álom. Fészkelődtem, forgolódtam az ágyban, szinte égette a testemet a nagykookás dunna, amelyet az asszony rám nyomott. És ha már ébren voltam, gondolkodtam is. Szakadatlanul az járt az eszemben, hogy nem nekem való ez a tétlen öregség. Másnak találták ki a heverészést, az utcán való értelmetlen sé- tálgatást. Megszületett hát bennem az elhatározás. —- Másnap hajnalban ötkor újra csörgött az óra. Egy percig sem vártam. Talpra ugrottam, felöltöztem a régi munkásruhába. Teavizet tettem a tűzhelyre. Mire az asszony felkelt már az asztalon volt a reggeli. Nyolc óra előtt pedig ott ültem a tanácselnök irodája előtt. — Dolgozni akarok, elnök elvtárs! ■— Másnap összeverbüválódott a nyugdíjasokból álló javítóbrigád. Volt köztünk ács, asztalos, lakatos, festő. Első munkánk az iskolatáb- lák rendbehozása volt. Én a zárakat szereltem fel, majd a táblákhoz készítettem új akasztókat. Később házakhoz hívtak minket. Egy hónap múlva annyi volt a megrendelés, hogy nem győztük a munkát. Mindenki a nyugdíj a ^brigáddal akart dolgoztatni, mert — mint mondták — ezek még a régi, jó minőséget adják... Az arca, ahogyan beszél, nyugodt és elégedett. Sőt büszke. Sorolja a megrendeléseket, előhozza a terveit. A nyári szünetben, legalább öt hétig, az iskolában lesz dolog. A nyikorgó padokat kell kijavítani, gyalulni, festeni. Később a termelőszövetkezet kínál fel munkát. A vassal bánó ember szilárdsága árad minden szavából. Az önmagát hasznosítani akaró öreg munkás- tekintetében életkedv, derű ragyog. Mielőtt elmegy, ola- jos, kopott aktatáskájából —, amely szíjon fityeg a nyakéban — egy kovácsolt hamutartót húz elő. — Ezt magának csináltam. Gondoltam, elkel odahaza. Aztán meg miért ne emlékezne erről is az öreg Gazsi szakira? Kikísérem, egészen a keirtkapuig. Az olajos fekete aktatáska újra a nyakában lóg. — Az urak a kezükben hordták, én meg a nyakamban. Már elbúcsúzott, amikor egyszercsak váratlanul visszafordult, ■— Tudja! Ha én akkor hajnalban, amikor csörgött az óra, elkeseredetten visz- szanyújtózom az ágyra, ma már nem is élek talán. Azóta is felkelek hajnali ötkor. Mert nekem mindennap nagyon sok a dolgom... Szalay István felkészülve a védelemre. Azaz: bankjaink és OTP-kiren- deltségeink nincsenek felkészülve ilyen valutamennyiség kezelésére. Hiába, kis ország vagyunk. A Feltaláló kövér noteszt kapott elő, és villámgyorsan teleírt vagy ötven oldalt az ötleteivel, megjegyzéseivel és matematikai képletekkel. Továbbá olyan gigantikus zsákok rajzával, amelyben a valuta elférne. És olyan futószalagprototípus rajzával, amely a gigantikus zsákokat képes lenne továbbítani az . rszág minden tájára. Teljességgel belemerült munkádba. Míg dolgozott, homlokától hegyes tűzcsóvák csaptak ki. A mellettem kuporgó Ági fülébe súgtam: — Ez alighanem lángész. Egyszercsak felujjongott: — Itt a megoldás! Elkészültem ! És diadalittasan dobta noteszét Csema íróasztalára. Cserna is megörüli, amióta a P »1 találó dolgozott, ő a gyuláját kereste, de sikertelenül. M st a noteszt bedugta a cseré -kályha parazsába, s amiket’ fellángolt, végre cigarettára gyújthatott róla. Elégedett pöfékelés közben szólalt meg: — Másrészt azért nem megy, mert a maga találmánya még rtin^s kipróbálva. Először is gyártani kellene. Nomármost, a gyártás sok pénzbe kerül, s ha aztán nem. válik be, engem máglyára vetne'; Ilyen alapon ki kívánhatja, hogy engedélyezzem?! — Ki veti máglyára? — kérdezte a Feltaláló síri hangon. — Vetnek. A Feltaláló ismét töprengeni kezdett, de már semmilyen csóva nem csapott ki homlokából. Járkált oda és vissza, ideges léptekkel, mozgott a szája, magában beszélt. Majd úgy szólalt meg, mint aki matematikai végeredményt közöl: — A máglyabüntetést évszázadokkal ezelőtt eltöröljék. . — Sose lehessen tudni, a feketehimlőt is legyőzték, mégis előfordult, hogy visszalopó- zott, azonkívül a kalap- és ruhafazon is visszatér olykor boldogult nagyszüleink fiatalságának divatjához. Mondja, nem veszi észre, hogy a ter- hemre van?! Millió munka vár, milliárd, billió! Ki innen! Takarodjon! Mars! Mars! Irány a Mars bolygó! Előbb azt hittem: Csema ordítása erősödött fel annyira, hogy megint fáj tőle a dobhártyám. De már nem ő üvöltött, ^hanem a külföldi cégek képviselői: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! Üvöltésükhöz dobbal, trombitával, kürttel, szakszofonnal és cintányérral szolgáltattak kísérőzenét. Vagyis, a fülhasogató zene ugyanezt jelentette: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! A külföldi cégek képviselői sűrű sorokba rendeződtek, és MFf» nyolcórás út állt előttem, most még kíváncsibban vártam, mint máskor, miféle emberekkel telik meg a fülke. Egyelőre csak egy öregúr kuporgott a pádon, mélyen az újság lapjaiba temetkezve. Ü tárta három katonatiszt szállt fel. Rövidesen egy fiatalember érkezett, de nem közvetlenül mellettem, hanem egy hellyel odébb ült le. Talán azért, mert ugyanarra gondolt, affliire én, hogy hátha valami cstnos hölgy kerül mellé. Kis idő múlva valóban egy lány ült közénk, csak éppen nem csinos, Sőt, kimondottan csúnya volt, amolyan antiszex. A fiatalember vette is a táskáját és elment. Távozása okában aligha, .kételkedhettem, Helyét egy pap foglalta eh A csúnya nő érkézére item hozta tűzbe útitánsaimat. S természetesen engem sem. Eszembe jutott a mondás, mely szerint, aki fiatal, az szép is, de útitársnőmön a szépnek még nyomait sem találtam. Nem, nyomorék nem volt, csúnyasága mégis szinte feltűnő volt. Felnézett a polcra, majd hatalmas táskáját villámgyors mozdulattal a pad alá dugta. Így nem segíthettem neki. Valahogy mégis arra gondoltam, vajon akkor is elkéstem volna-e a segítséggel, ha egy bájos teremtés ülne mellettem. Ez a gondolat kissé megzavart. Ezért szinte megörültem, amikor nemsokára ismét előhúzta a táskáját, hogy valamit kivegyen belőle. Egy könyvet kotort elő. — Ha megengedi, felteszem a táskáját a polcra 1— ajánlottam fel szolgálatomat. — Köszönöm — válaszolta nagyon meglepetten. — Köszönöm — mondta még egyszer, miután leültem, és értettem pillantást vetett rám, mintha valamiért gyanúsnak találna. Aztán kinyitotta a láthatóan vadonatúj könyvét, es szinte falta az oldalakat. ' NEM ÉRTEM miért, de tudni szerettem volna, mit olvas. Olykor-olykor oda is pillantottam, de semmit sem tudtam megállapítani. A kíváncsiság pedig egyre jobban erőt vett rajtam. — Bizonyára valami szerelmes téma lehet, ha ennyire érdekli — jegyeztem meg. Megsértődött: — Nem érdekel a szerelem! — mondta olyan hangon, mintha ki akarná kérni magának ezt a feltételezést. — Bocsánat! — dadogtam. — Igazán nem tudom, miért haragszik, hiszen a szerelem érdekes téma. — Lehetséges — mondta még mindig sértődötten. Majd kis szünet után hozzátette: — De engem nem érdekel. — Ilyen emberrel még nem találkoztam — mondtam nevetve, hogy valahogy feloldjam a hirtelen támadt feszültséget, de kijelentésemmel, épp az ellenkező hatást értem el. — Lehetséges, hogy Ilyen emberrel még nem találkozott —- mondta most már végleg megbántva. — Pedig ilyenek is vannak. Nagyon, de nagyon megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam, de most már folytatnom kellett: > — Milyenek? — kérdeztem, bár jól tudtam, mire gondol. — Ilyenek, mint én: csúnyák — mondta. Kurta, de nagyon határozott kijelentés volt. Zavaromban felnevettem. Éreztem, mennyire esetlenül hat a nevetésem. — Igaza van — szólt, mintha megsajnálta volna esetlenségemet —, a rútság tulajdonképpen névetséges. HANGJA ezúttal is mentes volt minden érzelgősségtől. — De kérem, miket beszél? — kezdtem el iámét dadogni. — Aki fiatal, az szép is — igyekeztem magam kivágni, de még jobban elpirultam, mert eszembe jutott, hogy az imént mit gondoltam erről — A fiatalok nem mind szépek — szegezte te útitársnőm. T- Akadnak köztük rútak is. Igaz, elég elvétve. Ráadásul én már nem is vagyok fiatal: huszonnyolc múltam. Vagyis vén lány vagyok. — Szerintem a huszonnyolc éves nő még igazén nem vén- lány — igyekeztem iámét megnyugtatni — Lehet, hogy igaza van hagyta rám, de nyomban hozzátette: — Ez az ón esetemben úgysem lényeges. Ha nem vagyok vénlány ma. az leszek két-három óv múlva. Megkíséreltem tréfára fordítani a szót. — Maga tehát nem akar férjhez menni... — Nem! — vágott a szavamba. — És miért nem, ha szabad kérdeznem? — Pontosan azért, amire ön gondol: hiába Is akarnék férjhez menni, úgysem keltenék senkinek. Ismét arcomba szökött a vér, mert eltalálta gondolatomat — Magával nagyon nehéz boldogulni — védekeztem. — Túlságosan egyoldalúan ítél meg mindent. —- Nem egyoldalúan, hanem tárgyilagosan. Nem bírom az alakoskodást. Még akkor sem, ha szánalomból teszik — mondta és mereven rám meresztette apró, seszínű szemét Most már úgy éreztem, hogy igazán semmit sem tudok mondani. Egys^rűen elfogytak az érveim. Azaz. ebben a pillanatban beláttam: eddig sem voltak érveim. Minden ellenvetésem rosszul megjátszott alakoskodás volt. Ném tudtam tovább folytatni az ál- szenteskedést. Nem tudtam tovább hazudni. KIMENTEM a folyosóra, hogy elszívjak egy cigarettát. Kettő tett belőle.' Sokáig álltam a keskeny folyosón, mintha nem lenne bátorságom visszamenni a helyemre. Ugyanakkor azért drukkoltam, hogy szomszédnőm egész Kassáig utazzon. Nem, nem tetszett meg. Éppen olyan rútnak tűnt, mint az első percben, mégis érdekesnek találtam, akár egy regényt. Mint egy tragédiát. — Igaza van. bocsásson meg: valóban alakoskodtam! — szóltam lesütött szemmel, miután bementem. * Az 5 hangja most Is ugyanolyan közömbös volt, mint eddig. Csak ennyit mondott: hirdetést az egyik újságban, Nem vettem komolyra, de azért válaszoltam rá. Megírtam, hogy nagyon csúnya vagyok. Igen, tetszett neki a levelem. A következő, azaz a következők szintén. És nekem is tetszettek az ő levelei. Mindenféléről írtunk egymásnak. Mindketten hittük, hogy levél útján is megszerethetik egymást az emberek. Sőt, meg is szerettük egymást. Ügy éreztük, minden levéllel közelebb kerülünk egymáshoz. Fényképet elvből nem kértünk soha egymástól, hiszen mindketten azt váltottuk, hogy az ember Igazi énjét nem a külseje határozza meg. A külső az csak • látszat és sajnos, gyakran megtévesztéshez vezet. Ezért egyáltalán nem lényeges — mondta, majd keserűen felnevetett: — Ez persze tévedés. Merő tévedés: a külső a minden! Erről mi ketten Is meggyőződtünk, amikor két év után eljött hozzám. Csak egyszer találkoztunk. Többé nem érdekelte „nemes emberi mivoltom” és egyéb frázisok, melyekben addig volóban hitt. És egész biztosan többé nem is adott fel" hasonló jeligéjű hirdetést Nem, nem haragszom rá, hiszen nem tehet róla, hogy így van. HALLGATTAM. MK lssz« hattam volna? — Aki rút annak nincs Joga a szerelemre — szögezte le minden ellenvetést elutasító hangon, s egyben bölcs beletörődéssel. Ebben a percben inkább megerősíteni szerettem volna állítását mintsem tovább vitatkozni vele. Sajnos, csak Ilyen esetlen gondolat jutott eszembe: — Nem igazságos, hogy nem minden nő egyformán szép — mondtam. — Talán az lenne Jó, ha a legszebbek megosztanák szépségüket a kevésbé szépekkel, hiszen ők még akkor is csinosak maradnának. — Ez nevetséges — legyintett elfoglaltak egy tágas udvart. Én az udvar sarkában álltam carrarai márványtalapzaton, kissé... hogyan is fejezzem ki magam... annak ellenére, hogy mozogtam... kissé szoborszereién ,.. egyszóval: szobor voltam és önmagamat áb-* rázoltam ... de azért mondom: végtagjaimat szabadon mozgathattam. A tömeg tőlem követelte, hogy Csernát ítéljem máglyára, amiért nem engedélyezte a zaj csatornázást. Egyszer már használt módszeremmel próbálkoztam, a hangzókat domborúan megformáltam ajkammal. De senki sem figyelt rám, a külföldi cégek képviselői dobjukkal, trombitájukkal, kürtjükkel, szaxofonjukkal és cintényér- juikkal voltak elfoglalva, Majd, megfeszültem, úgy igyekeztem a hangzóimmal: — A máglyahaíál régesteien régen nem szerepel joggyakorlatunkban ... Valaki mégiscsak felfigyelt az első sorból, s nekem hátat fordítva, trombitája éktelen fújásával tájékoztatta a tömeget: — Nem! Nem! Nem vállalja! Egy emberként zúdultak felém, oly fenyegetően és vicsorgó képpel, hogy azt gondoltam: itt a vég. Szivem túldobogta az ő dobjukat. A szokott emelvényen ültem, Cserna előttem, mint vádlott... S a visszhangos „Ártatlan vagyok!” elnyomta a külföldi cégek képviselőinek szédítő zenebonáját. Kérdeztem Ágitól, teljesítette-e megbízásomat, tudja-e már miért kell attól tartanom, hogy az agresszív óriás zaj kettéhasítja koponyámat. Felelt Ágiígy: — A visszhangosítás azért van, hogy elnyomja a külföldi vállalatok követelőzését, mert ha az meghallgatást nyerne, temérdek valuta ömölne hazánkba, márpedig bankjaink és OTP-kjrendeltségeink nincsenek felkészülve a kezelésére, hiába, kis ország vagyunk. Mondtam erre én: — Mi közöm nekem ehhez, nekem a törvénykönyv a bázisom, nem is lehet más. A törvénykönyv szerint semmiféle vétség nem terheli Csernát, így a bűnvádi eljárást ellene úgyis megszüntetem. A választékos modorú Ági erre a torkomnak ugrott: — Jogállamban élünk! — és megszorította a gégémet. — Nincs rá paragrafus! — újra megszorította a gégémét — Csema nem tett semmit? Semmit se tett! Semmit! — és háromszor megszorította a gégémet. Fudokoltam, hörögtem és felébredtem. A pizsamakabátom nyaka rettenetesen szoros. Az este kértem is a feleségemet, varr ja a legfelső gombot kijjebb. Rajtam nem varrja meg, mondja, vannak ilyen szabályai, ráér az holnap is. Ezért keltett fuldokolnom álmomban ... Igaz, gom- bolatlan is hagyhattam volna a gallért — Tudtam. Aztán hallgattunk. Pedig most már nem zavart bennünket sem a képmutatásom, sem az ő sértődöttsége. A csendet végül én törtem meg: — Igazán nem volt még sohasem szerelmes? — kérdeztem magam sem tudom, miért. Válasza újabb meglepetést jelentett számomra: — De voltam — mondta kissé eltűnődve —, és két évig tartott ez a szerelem. — Ha egy lány valakivel két évig jár, az bizony már szerelem — szegeztem le, s kíváncsian vártam a folytatást. mert most már egész biztosra vehettem, hogy semmit sem titkol el előttem. A folytatás azonban ismét meglepetést hozott: — Mi nem jártunk egymással két, évig — mondta, s olyan pillantást vetett rám, mintha maga is csodálkozna rajta. — Egyetlen egyszer találkoztunk csupán. Most már semmit sem értettem. A történet azonban annál jobban érdekelt. — ,.A széoség nem érdekel" jeligével olvastam házassági • Csehszlovákiai magyar Író. — Tudom, hogy tehetetlenség — dadogtam. — Nem azért, hanem, mert a szépek nem egyeznének bele! — Maga beleegyezne, ha szép tenne? Vállat vont. — Ezen még sohasem gondolkoztam. Sohasem éltem bele magam a szépek helyzetébe. Azt hiszem, a szépek sem gondolkodnak soha azon, mi lenne velük, ha rútak lennének. Pedig az megtörténhet, hogy valaki hirtelen elveszíti a szépségét. Nálunk egy csinos lány leforrázta az arcát. Nem tudta elviselni a szerencsétlenséget: belezavarodott. Biztosan azért, mert előtte mindenki figyelmes és elnéző volt vele szemben, utána meg senki sem vette őt észre. Aki csinos, azt mindenki kedveli, annak mindenki segíteni akar. Annak minden körínyen megy. Azt nem helyezik át más mukakörbe csak azért, mert nem szép. ELHALLGATOTT. Talán azért, mert egyszeriben maga sem értette, miért is tárulkozik ki problémáival, egy idegen ember előtt. Talán attól tartott, hogy untat már ez a téma. Ez a szürke téma. Az élete. Vagy talán azért, mert a vonat már lassított, és készülődni kezdtünk a leszállásra. NÓGRÁD — 1970. október 18., vasárnap 9 i
