Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
EMLÉKEK BARTÓKNAK Nyolcán ültünk az asztalnál. Utazástól megfáradt magya- rök és zenére éhes lengyelek. Rossa kezei monoton ritmust vertek a zöld posztóra, hogy egyszer-kétszer megugorjanak ujjai és belevágjanak a képzeletbeli húrokba, elfelejtve a nap , három hangversenyének agyvelőt fárasztó emlékét. — Nincs igazatok — mondta, tőle szokatlan vakmerőséggel. — Minek fogadjátok el Zbysek véleményét? Nem ért a zenéhez. Csupán érzelmeire hallgat. A víziókra, s ha holnap bemegy a kórházba, a betegeinek Bartókról beszél majd, hogy elvonja figyelmüket az operációról. Zbysek megtámasztotta fejét a szék támláján. Nem értette, mit mondanak a magyarok. Bólogatott, mint aki boldog, hogy róla beszélnek. Jagoda irányította a társalgást. Törve beszélte a magyart, de megértett minden szót. A doktor lehajtotta fejét, mikor Jadoga lefordította Rossa véleményét, s a félig üres vodkásüveget fogta: — Mit tudtok ti Bartókról? Barbárok vagytok, mint a zenétek! Csend lett, csak a dixieland szűrődött át a függönyön, s Rossa ujjai kopogtak idegesen a zöld posztón. Csilla meredten nézett. Zbysek a fél üveg vodkától nekibátorodva megfogta Csilla, kezét. Megbolondult a zongorista nőért. Még egyszer megkérdezte: — Tudjátok, ki volt Béla Bartók? Ügy tettünk, mintha nem is hallottuk volna az ékezet nélküli kérdést. A délelőttre gondoltunk. Rossa és Csilla a kétzontgorás szonátát játszotta Zbyseknek, s lelkesen magyarázták a lengyelnek: — így kell ezt csinálni, öregem, nem úgy, ahogy tegnap hallottuk. És most jön Zbysek a maga okosságával Hova tgtte azt a gyógyító es2ét? — Hét idefigyelj, Zbysek — kezdte Rossa. — Bartók egy szélhámos volt, egy világcsavargó, aki összeírt mindent, s azért utazott szamárháton Anatóliában, hogy megnézze a karsztos hegyvidéket. S délelőtt is csak azért játszottunk neked, hogy szétverjük a zongorádat. Mivel nem adtál kalapácsot, csak a billentyűket törtük össze, de így is majdnem szétesett az a tákolmány. Hogy ki volt Bartók? Nem tudjuk. Élt, jött, meghalt. Hát ez, ha tudni akarod. Láttuk, ezen az estén nem megyünk semmire. Elfáradtunk a zenében, meg Bartókban, hogy megvédjük őt a földkerekség minden poklán keresztül is. Péntek délelőtt a Krakows- kie Przedmiescien sétáltunk. Átmentünk az Aleje Jerozo- limskíere, majd befordultunk a Krucza utcába. Átvágtunk egy tűzfal mellett, és máris a Filharmóniánál voltunk. Az épület homlokzatán mellképei lengetett a szél. Szerettük volna rászögelni a homlokzatra, az oszlopok fölé, hogy örökre ott maradjon. Bartókot láttuk a képen, valamelyik festő készíthette. S ekkor ért oda Zbysek, mint valami álomfejtő. Csilla a nyakába ugrott, meg a Hosszúéba. Őket már odaátról ismerte, a Tátra másik feléről. — Zenét hallgattam — újságolta örömmel, mint aki valódi gyöngyöt kap ajándékba, s hóna alól előszedte lemezen a Cantata Profanát. Körüláll- tuk Zbyseket, s dúdolni kezdtük a dallamot. Csilla elővarázsolta mély altját, s megbabonázva mondta a szöveget: — Volt egyszer egy öregapó ... A járókelők megálltak, s mi énekeltünk, egymásba zúgtak a hangok. „Volt egyszer egy öregapó...” aki, ha lehet hinni a zene elbeszélésének, olyan öreg volt már, hogy arcvonásait alaktalan tömbbé olvasztotta az idő. A belépés sorrendjében szólaltattuk meg a fekve maradó orgonapontokat. Ügy tettünk, mintha egy zenekar tagjai lennénk és húztuk a. vonót, fújtuk a vadászkürtöket és a harsonákat, de azok nem akartak megszólalni. Mondom, énekeltük a dallamot, s a rögtönzött színtársulat néző- közönséget is vonzott a Sala Koncertowa elé. A rendőrök tisztes távolból figyeltek bennünket, nem jöttek oda, talán megértették a játékot. Az utcában megállt a forgalom. Henryk, a karmester fonográfra gondoltunk, a kurta bekecsben didergő Bartókra, amint éppen egy öreg parasztembert daloltat. Szeptember 26-án, csütörtökön John Cage-dzsel beszél gettünk. Gégemikrofonba énevezényelni kezdett. A közönség szép sorokban állt, mint a székek a teremben. Hosszú elszaladt egy hegedűért. Az utca közepén behangolta, s elkezdte a második Rapszódiát. A hangok a város fölé emelkedtek- A villamosok lassabban mentek, majd megálltak, hogy az utasok meghallgassák a zenét A kongresszusi palota tetején mindenki távcsövet ragadott, hogy megnézze Bartók Béla mellképét. A hangok a Visztula felé szálltak. A felhők engedelmesen követték a szél irányát Mi egy álomvilágban adóztunk Béla Bartók emlékének, egy utca kellős közepén, egy tűzfal és a zene palotája között Szombaton, szeptember 21ón, Jan Rrenz vezényelte a Négy zenekari darabot. A terem zsúfolásig megtelt. Álltunk egy padsor mellett. Mint egy győzedelmes hadsereg, néztük a közönséget, s a kelt Azt mondta, szereti Bartókot. — Yes, good — vélte kedvesen. Azt állítja, a tengeren túlon is becsülik. Rossa elővette a Breviáriumot, s Thomas Mann levelét olvasta fel: „...Valahányszor Bartók Bélát csak láttam, vele beszéltem, szavát lestem, mindenkor lelkem mélyéig megkapott nemcsak lényének szeretetreméltósága, hanem fennkölt és tiszta művészegyénisége is, amely már szemének szép tekintetében is kifejezésre jutott.” Másnap. Hosszú elmesélte, hogy Csepelen szerette meg Bartókot, a Divertimento próbáin, ahol kegyetlenül pye- kergett a hegedűje, s végre kisajtolt belőle egy értelmes hangot — Csak az értheti, aki játszotta is, és gyöngyöző lett a homloka az örömtől, hogy megtisztelte őt a mester, előadhatta művét. ' Csilla ma egy vasüzemben járt. Egy nemzetközi művészbrigád tagjaiként az ebédlőben adott hangversenyt. Zbysek is elkísérte. Csilla a Mikrokozmoszból játszott. A munkások lenyűgöző fegyelemmel hallgatták végig az előadást. Csilla játékát vastapssal jutalmazták. Az igazgató csak annyit mondott utána: — Most már tudom, mit jelent maguknak Bartók. önvallomás: „Hányán vannak, akiknek örömöt szerez egy székesegyház megpillantása, akiktől képek, versek elragadtatást Váltanak ki — írja Bartók —, de cseppet sem kínlódnak azzal, hogy megtudják, ki volt az építész, a mű szerzője. Természetesen: a művek iránt nyilvánul meg az érdeklődés (vagy legalábbis így kellene lennie), nem pedig a szerzők neve és személyi adatai iránt. S kérdéses, nem lenne-e előnyösebb, ha a zeneműveket úgy adnák elő, hogy szerzőjük nevét nem nevezik meg.” Nyolcam ülünk az asztalnál. Valamennyien zenébe temetkezve. Bartók emlékét keressük. Rossa ujjai monoton ritmust vernek a zöld posztóra. Kosztolányit olvassuk: „Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Taglejtései alig vannak. Mire valók is lennének ezek? Minden erő, lendület kell, hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadom lehet hadonászni, égig nyúló karral, mozogni, ön- kívületes álomban. Legfőllebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, ügyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiugrik koponyánk legmesszebb levő hegyfokára, § az ismeretvágy kétségbeesésében két kukucskáló-lyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van körötte.” Ülünk nyolcán az asztal kö- rüL Érted-e Zbysek, mit beszélünk? Érted-e ezt a nyelvet, ezt az ízt, érted-e a benne levő rendet, mely Varsóban, Budapesten harmóniát szül? Zbysek, mit tudunk mi Bartókról? Élt, jött, meghalt? Hát erre válaszolj: ■— megértjük-e mi Bartókot? Molnár Zsolt Narancsszínű ing Néhány hete Ausztriában jártam. Személyes ügy, ebben semmi érdekes nincs, megtettem máskor is. mindig épségben és szerencsésen vissza is tértem. Ez is valami, hiszen' a szomszédék sem lettek szegényebbek, és én sem lettem egy-egy úttól gazdagabb. Élményben igen, de zsebileg nem. Pedig sokan úgy gondol_ ják, hogy egy ilyen utazáshoz annyi mindent vásárol odakint az ember, ruhát, inget, toronyórát láncostul, hogy hazaérve feltétlenül ő lesz a „menő fej”... Lehet, hogy másokkal előfordul, velem nem. Az én fejem egyelőre nem menő, hanem sajgó, mert vonják tőlem az OTP-t. amit az útra felvettem... No, de üsse kő, ha az ember bőröndjében élményeket hoz haza, az mindennél többet ér. Így volt most is. Sohasem fogom elfelejteni a Semmering-hegyei- nek birkózását a lebukó nappal, két olasz autó karambolját a sztrádán... A grinzingi borivóversenyt, és az ottani Beethoven-házat... De minek soroljam. Mindenkinek megvannak a saját útiemlékei. Nekem viszont van valamim, ami nem engem, hanem másokat emlékeztet legutóbbi utamra. Ez pedig az újonnan vásárolt narancsszínű ingem. Igen. néhány napja rikító nyári, sárga ingem kelt sárga irigységet néhány kollégámban, honfitársamban. Ha sárga ingemmel előfordulok, azonnal megkapom a jóindulatú, baráti szúrást. — Jól megy neked. Látszik, hogy a bőröd alatt is konver- tábilis valuta van. — Ezt az inget biztos, hogy külföldön vetted. Legalább 200 schillmget >adtál érte. Látszik, hogy Becsbe jártál... Lassan már kezdem unni, hogy ennyit foglalkoznak legújabb szerzeményemmel, s ezért kénytelen vagyok elárulni ingem eredetét. Becsületemre állítom, hogy nem is odakint vásároltam, hanem itthon a Használt Cikk Boltban. „Leértékelt áru” — hirdette rajta á tábla, őszintén szólva, inkább ez tetszett meg nekem, mint az ing. Szóval mindegy. azóta járok narancsszínű ingben... Abai Pál DEMÉNY OTTÓ: KATONAVERS Talpam alatt a haza földje — út, kő, agyag, vad gyakorlómező. Rejtekhelyek a sárga horhosok, erdei utak, méla árterek. Síkságaim, hol elvetem magam s már ások is az ős törvény szerint. Konyhám a kondér, két bokor között szálláshelyem kitűzve nyolc cövekkel. Nyugvásom és parancsra ébredésem. Szabvány léptek, sarkos fordulatok. Szobám körlet, kőpadlós folyosóm csattog, s visszhangzik lépteim alatt.' Társaim velem egyívásúak, összeköt velük parancs; öltözék.' Hozzájuk húzok, két évem övék — most senki másra nem számíthatok. De őrizzétek régi arcomat! Az vagyok, aki voltam — vad csikó. Szabadságom szentebb mint valaha; mert célja van, melynek alávetem. • A függés, melyből nem szabad kitömöm, mert itt a magány önző s céltalan. Az ember tiszta, szép indulatát a földhöz, melyen életét leéli. Az egyszerű s hasznos gondolatok uralmát minden zűrzavar fölött. S a becsületet, ami ideköt, hol szikár s nehéz függelemben élek s talpam alatt a háza földje — út, kő, agyag, vad gyakorlómező. PETŐFI emlékeit őrző faluban jártam. Valamikor nagy lelkesedéssel, példás együttműködéssel gyűjtötte össze a falu lakossága a költőre emlékeztető tárgyakat. Még ma is emlegetik azt a tanítót, aki két évtizeddel ezelőtt letelepedett a faluban. Csendes ember volt, a hangját is alig lehetett hallani, de ott volt mindenütt, ahol segítségre szorultak. Így aztán hamar megismerte mindenki. Hallgattak a szavára. Tekintélye elfogadtatta a tanácsait is. Kórusa és tánccsoportja született az öreg gazdakörnek. Néprajzi gyűjtést szervezett, szakköröket állított fel, előkerestette az öregek emlegette Petőfi-emléktárgyakat és szobát rendezett be velük. A „csoda” megtörtént. Egy csapásra téma lett a családokban és kis társaságokban a köz- művelődés. Aztán váratlanul elhelyezték a tanítót. Ahogy ő elment, széthullottak a művészeti csoportok, elakadt a néprajzi gyűjtés, a barkácsoló szakkörből széthordták a szerszámokat. Egyedül az emlékszoba maradt meg, mint a nagy felbuzdulás maradandó kulturális teljesítménye. Ma is azt mutogatják az idegenből érkezőnek. S ha a látogató netán a jelenlegi közművelődésről érdeklődik, a műtárgyak nézése közben már hallhatja is a gondosan összeállított statisztikai adatokat. — A hatszázötven házból háromszáznegyveiikettőben Az emlékszoba maradt meg... van televízió, ötszáznyolcvanban rádió, huszonkettőben személyautó, száztizenhótben motorkerékpár... Tudjuk. Sok a jégszekrény, mosógép, villanymotor. A saját autóbusszal a Balatonra jártak, voltak a mezőgazdasági vásáron, Tokajban, Egerben és másutt. — Hány könyvet vásároltak egy év alatt az emberek, hányat szövetkezeti költségből? — Hát, ugye, az ma már nemigen megy, mert a tévé kielégíti az embereket —volt a válasz. ) — Él-e még a közművelődés közösségi formája? — Abban is csak a legfontosabbakra szorítkozunk. Tavasszal korán kezdődik itt a munka, aztán tart a tél beköszöntéséig, marad az az egykét hónap... — Ki az irányítója, segítője a közművelődésnek? — Eddig az egyik tanár csinálta, pontosabban tavalyig. Megtudtam később, hogy a népes tantestületből senki sem vállalta a tiszteletdíjas megbízatást. Ezért egy tizenéves fiatal irányítja a közművelő-, dést, aki. becsületére legyen mondva, — hálából a kinevezésért — azonnal beiratkozott a közeli gimnázium levelező tagozatára. — Mjért nem vállalják a hivatásukhoz oly közelálló közművelődést a pedagógusok, akik szakmailag a legképzettebbek erre a munkára? — kérdeztem a tavaly lemondott népművelési igazgatót. — Azt a munkát, aminek itt böcsülete van, képzettség nélküli átlagos falusi ember is el tudja végezni... BELEFÁRADT a harcba. Próbálkozott sok mindennel, de nem sikerült semmi. Erőfeszítéseit, kis eredményeit megmosolyogták. Egyéni hóbortjainak kiélését látták a közös ének. tánc, játék, tanulás megszervezésében. A kudarook után megmaradt a közművelődési igazgatói tiszteletdíjért járó kötelező munka: székhordás az értekezletekre, asztalok díszítése, tánc- mulatságok, dínom-dánom esték szervezése, nagy ünnepekre szavalatok, jelenetek betanítása. — Klubok kellenének a különböző társadalmi csoportoknak, szakköri helyiségek, korszerű felszerelések, a társas élet lehetőségei, hiszen annyi mindent lehet ma már itt is méghonosítani, hogy csuda. Pénz? Ilyen gazdag még sose volt sem az egyén, sem a közösség, de ettől sajnálják a pénzt — kesergett az egykori igazgató. Szavai nyomán Izmény, e2 a kis Tolna megyei falu, meg a Szabolcs-Szatmár megyei Eperjeske jutott az eszembe. Mindkét helyen van mit a tejbe aprítaniuk az embereknek, a község sem szegény, de a közművelődésre nem áldoz senki. Izmény maholnap szakos pedagógust se kap az iskolába, a közművelődés régi hajtásai meg, —j ha voltak valamikor, — teljesen elsorvadtak. Pedig a lakosság körében több évszázados szokások élnek. Eperjeskén orvosi lakást építettek társadalmi munkában, hogy letelepedjék közéjük egy orvos. Szép munka ez. Csakhogy a társadalmi munkát sajátos módon értelmezték. Az egyik tanítónő megtagadta a téglahordást, mondván, dolgozik ő a köz- művelődésben, ha szükség van rá, ahhoz ért is, ereje is bírja. Azt mondták neki, köny- nyű azt vállalni, mert arra csak nagy ünnepek előtt van szükség. Eperjeskén, meg a nagy költő emlékeire büszke faluban is egy dologgal van baj: a szemlélettel. Kampány-munkává alacsonyították a köz- művelődést, s ezáltal elzárták az eredményesebb munka lehetőségét. Ma még csak kampányszerűvé silányul, holnap már a végzetes mulasztás tünetei jelentkeznek, mint Iz- ményben is. ahonnan már azok is elmenekülnek, akiknek hivatása a művelődés szervezése. Még jó, hogy egyre kevesebb az ilyen helységek száma, és egyre több az olyan község, ahol élnek a közért lelkesen dolgozó, érte áldozatot is vállaló kulturmunká- sok, akik tudják, hogy az ember — műveltsége és igénye szintjén — nemcsak szemlélője, hanem tevékeny alakítója is szeret lenni a dalnak, zenének, táncnak, faragásnak és szerelésnek, mindennek, ami népi hagyomány, vagy a technikai haladás mai vívmánya. AZ ALFÖLDI tanító is ezt az alapvető emberi tulajdonságot tartotta tiszteletben, amikor kórus- és tánccsoport szervezésével, muzeális tárgyak gyűjtésével, régi dalok, népszokások felkutatásával mozgásba hozta a falut. Együtt „játszott” a közönséggel, közben nagy értékeket mentett meg, és a táncba, dalba vitt új motívumokkal felfrissítette, maivá kezdte csiszolni a résztvevők műveltségét. Ö tudta, hogy a játék még arra is jó, hogy az egyéniség sokoldalúan kibontakozhassék. Az sem véletlen, hogy innen, ebből a faluból, ebből a dalkörből indult pályáján egyik, immár országos hírű népdalénekesünk. Rchák Ferenc NÓGRÁD - 1970. szeptember 27., vasárnap 9 i
