Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
Juríi Rihter Az első fizetés Az ablaknál, ahol a pénztáros a fizetést osztotta, néhány ember álldogált. — Ez az első fizetésed. Viktor Vasziljevics — jegyezte meg Iván Szemjonovics, a részleg művezetője. Kézszorítással gratulált Vitykának és bement a műhelybe. — No nézd csak, hogy eltűnt —, gondolta magában Vityka. — Gratulálok az első fizetésedhez, Viktor Vasziljevics! Ez célzás. Inni kell vele valamit. A mama, természetesen ezzel nem lesz elégedett. Megolvassa majd a pénzt és mondja: ..Ez valahogy kevés. Vityka”. En erre: „Mit tegyünk — ez az első fizetés. Illő volt a művezetőt meghívni a vendéglőbe. Ez, hogy úgy mondjam —, tradíció!” Vityka elpakolta a szerszámokat, letörölte a munkapadot, átöltözött és várta a művezetőt. De úgy látszik, Iván Szemjonovics nem siet. Valamiről beszélgetett Kovrogin- nal. a technológussal, aztán pedig bement az irodájába. Megjátsszuk ezt a dolgot — határozta el Vityka. Végre aztán a művezető odament Vitykához. Nem fordított rá különösebb figyelmet, meg se állt mellette, csak úgy menetközben vetette oda: — „No, a holnapi viszontlátásra”, és igyekezett a kijárat felé. Vityka utána sietett és megfogta a kabátja ujját: — Iván Szemjonovics, hát maga hová? — Hogyhogy hová? Természetesen haza. — Dehát én megkaptam az első fizetésem, s így a művezetőmet meg kell vendégelnem. — Senkit sem kell megvendégelned! Első fizetésedből vegyél egy tortát, meg egy üveg pezsgőt és ezzel lepd meg a mamádat. — De én magával akarok ín, ni. Ez tradíciói — Nem valami okos tradíció ez Vityka! — Okos, nem okos. de tradíció. Nagyon kérem, fogadja el... — Hagyjuk az egészet! — Maga talán nem kedvel engem?... Lehet, hogy rossz esztergályos vagyok? Ha így van. mondja meg és én átmegyek egy másik üzembe... — Ugyan, miket beszélsz! — Ha nincs kifogása ellenem, akkor meg gyerünk. Nem akarok én rosszat. Csak leülünk egy étteremben, hallgatunk egy kis zenét... — Tudod, hogy én nem illatom. Az orvosok eltiltották. — Akkor nem iszik, de legalább tiszteljen meg azzal, hogy eljön. Fél óra múlva az étterem egyik asztalánál ültek, előttük jegyzettömbbel kezében a pincér. — Hát akkor: halat, sonkát, salátát moszkvai módon készítve és pirogot. — Mindenből természetesen, két adagot, — Italt? — Én egy üveg ásványvizet, a fiatalembernek pedig hozhat két deci bort — mondta Iván Szemjonovics. — Hogyisne! — vágott közbe Vityka. — Egy üveg konyakot! A pincér hamarosan meghozta az ételt« az ásványvizet és egy üveg márkás konyakot. — Az első fizetés örömére! — mondta Vityka és megtöltötte a kétdecis poharakat... Húsz perc múlva Vityka se 6zó se beszéd, áttelepedett egy fiatalemberhez, aki a szomszédos asztalnál ült. :1 .Ivén Szemjonovics fizetett, aztán nagy nehezen kivonszolta az étteremből a ka- pálódzó Vitykát. Taxiba ültette és hazavitte. Amint Iván Szemjonovics is hazaért, átadta a fizetését a feleségének. Az asszonytárs megolvasva a pénzt, rosszallóan jelentette ki: — Te Ványa, ez kevesebb a szokottnál! — Tökéletesen igazad van —>, mondta sóhajtva Iván Szemjonovics. — Az egyik gyerek, aki a kezem alatt dolgozik, most kapott először fizetést. Illő volt megvendégelni az étteremben. .. Ez. tudod — tradíció. Fordította: Sigér Imre mondott! — válaszolt sokat mondóan a hivatalnok. — Nem gondolok én semmit — mondta Nagy Gergely. — Én még soha nem hallottam, hogy mit mond ilyenkor egy ilyen ember a sofőrjének. — Kisebbeket sem hallott? — Azokat már hallottam. De azok biztosan egészen mást mondanak. Azok... — kockáztatta meg Nagy Gergely — nem is mentek volna gyalog. — Nem bizony! Ha velem történik ez az eset — húzta a szavakat a hivatalnok —, ha velem történik, ne értsen félre, de én bizony nem mentem volna gyalog. Nem azért, mert az én lábam nem bírta volna a gyaloglást, de ami igaz az igaz. Nem kellett volna gyalog mennie. Gondolja csak el: bemegy akármelyik megyei szervhez, kér kocsit, mit gondol, merte volna valaki azt mondani neki, hogy nincs kocsi? Még megtiszteltetésnek is vették volna. — Maga azt mondta az előbb, hogy a kocsiból látta. — Igen, a saját kocsimból. — És miért nem vette fel? — Nem hittem a szememnek. Én még ilyent nem láttam. Gyalog ment... NAGY GERGELY magára hagyta a hitetlenkedő hivatalnokot, aki látta az embert, ezt most már biztosan tudja, de hogy gyalog ment, azt még sem akarja elhinni. Nagy Gergelynek egészen más volt a véleménye erről a gyaloglásról. Az emberséget látta benne. Azt, hogy ami nálunk mindenkivel megeshet, az alól senki sem lehet kivétel. Mindenkivel előfordulhat, hogy gyalogolnia kell. Éppen ezt a gyaloglást látta a legszebbnek az egészben. Ez tetszett neki a legjobban. Az pedig külön tetszett, hogy egyikük a cipőt is levetette. És nem állítottak meg egyetlen autóst, motorost sem. — Ne írd meg — tanácsolták neki. — Miért? Végre egy emberi történet, és erről is mondjak le? Neki biztosan nem lesz ellene kifogása. — Honnan tudod? — Onnan, hogy gyalog ment. Ha ez ellen nem volt kifogása. .. — Honnan tudod, hogy nem volt ellene kifogása? — Onnan, hogy gyalog ment és nem riadóztatta a rendőrséget, meg nem kért senkitől kocsit, ö is úgy gondolta: az ilyesmi mindenkivel előfordulhat. Biztosan félreértették egymást, a sofőr talán miközben ő gyalogolt, pontosan őt kereste. Nagy Gergely, mint lelkiismeretes újságíróhoz illik, tovább bogozta a gyaloglás bütykeit. Két gépkocsivetőt is megkérdezett. Az egyik így válaszolt: — Nem szeretnék annak a pilótának a helyében lenni. — Miért? — Csak. A másik óvatosabb volt. — Talán nem lesz semmi baja a pilótának. Nekem is volt már egyszer ilyen esetem. Tíz kilométert gyalogolt a főnököm. Amikor végFÜVÓS ZENEKAR Koppány György felvétele Így született a tévé Tömegkommunikációs eszköz. A szó hallatán nem tudom, hányán, és egyáltalán érzékelik-e a lényeget. Azt, hogy a furcsa, mondhatnám rettenetes meghatározással a televíziót illetjük. Vagy talán becsméreljük? Mert ilyen csúnya „víziót” a televízió sem ébreszt bennünk. Hogyan serdült fel otthonaink társbérlőjévé az a bonyolult, és különleges konstrukció, amit televízióként említünk és a művelődésügy komolyabb berkeiben tömegkommunikációs eszközként tartanák nyilván. Tessék néhány sor a Tolnai Világlapja 1937. szeptember 1-i számából: Képaláírás: „A leghosszabb nevű . új gépcsoda: a Radio- femschegrammohlmtonfil- mempflänger. Rádió, távolbalátó, gramafónmotor és pickupos hangLemezközvetítő és hangos házimozi is egyben. Az ára mindössze nyolcezer pengő.” És a magyarázó tudósítás* „Űj gépcsoda született, s a német technikusok olyan nevet adtak neki, hogy már ezzel is feltűnést kelthet. Nem kevesebb, mint harmincnyolc betűből áll az érdekes gép neve és „röviden” így hangzik: Radiofernscgrammoheimton- filmempfänger. Magyarul meg sem próbáljuk mindezt visszaadni, csupán arra utalunk, amit ez a valóban hasznos gép tud. Először is kitűnő rádióvevő, amit a négylámpás szuper biztosít. Azután távolbalátó vevő is, mintegy 25x32 centiméteres képet közvetít. Ezenkívül pompás házistúdió: gramafónlemeaek lejátszáséira külön motorja és pickupjevan. Végül pedig házi mozija is. amelynek segítségével órás műsorokat lehet az otthoniak szórakoztatására lepergetni. A bemutatkozása nagyon jól sikerült, aki csak látta, vágyat érzett, hogy egy ilyen sokoldalú gépet szerezhessen. Még- csak nem is drága! — mondották a bemutató alkalmával. — Mindössze nyolcezer pengő magyar pénzben! Ebből azután kiderült, hogy minden relatív: még az olcsóság is.’* A megállapításban együtt vélakedek az egykori kollégával, de olvassuk tovább a tudósítást: „A különös nevű gép egyébként a távolba látó és házi mozi vetítését tükrös rendszerrel oldotta meg. A fényképen jól látható a vetítés útja. A kép kifogástalan, és nem kétséges, hogy aki megszerzi, sok örömet és szórakozást talál benne.” A különös csodabogár későbbi hírharangja 1938 februárjában ugyancsak a legnépszerűbb polgári képeslap, a „Tolnai”. Ekkor olvashatjuk: „A tehetősek lakásberendezése egy új bútordarabbal bővült: megjelent és helyet kér a távolbalátó. Persze, ma még csak a gazdag külföldi országok polgárait állítja válaszút elé. A gyárak okultak a rádió őskorán. A rádió első formái ijesztőek voltak. A célszerűségen kívül más szempontot akkor nem ismertek. így aztán kész lakásszömyetegek voltak az első gyári gépek is. A rádiótechnika mérföldes léptekkel halad a fejlődés útján, elkövetkezett az idő, amikor technikailag már alig lehetett újdonságot piacra hozni, s ettől kezdve a rádióipar a kényelmi berendezéseken fáradozott. Ez magával hozta azt is, hogy a rádiót szépíteni kezdték. A távolbalátó gép a csúnyaság korszakát átugrotta. Már az első darabokat is úgy gyártották, hogy a szoba díszére váljanak. Az európai gépek, a modem bútorforrnákhoz igazodtak, és sima felületekkel, kitűnő faanyagból készülnek. Megtehetik, hiszen egy-egy ilyen távolbalátó bútor ma még többe kerül, mint az egész szoba berendezése függönyökkel, csillárral és szőnyeggel együtt a millióit a filmbe, vagy a hangosfilmbe fektette, ne csodálkozzék, ha holnap egy új lépés mindent elsöpör, úgy, mintha itt sem lett volna az egész. És az ne csináljon minden évben, minden új találmányhoz büszke, új művésgi teóriákat.” „A második lépés a képes rádió. A múlt héten még csak jóslás volt, ezen a héten már bemutatták Angliában. ... Bizonyos: nagy csapás ez a szegény ripacs-színészetre. Az se volt alapjában véve egyéb, mint primitiv reprodukciója jobb és szebb mutatványoknak. Talán nem is kár érte.?: Hogy ki féljen a rádiótól és a távolbalátástól? A színház ne féljen. Azaz: a rossz színház féljen, a jó televíziótól, és a rossz televízió féljen a jó színháztól. Ha „félésről” egyáltalán szó lehet, szerény érzésem az, hogy a jövő hírlapírása, hírszolgálata fog olyan nagy változáson keresztülmenni, amely a mostani hírlapszolgálatba fektetett tőkéket idegessé teheti. A hírre megtaláltuk egymást, csak annyit mondott: „Várhatott volna még egy kicsit. Már látszanak a város fényei. Olyan jól elgondolkodtam az úton. Nem zavart senki. Jól esett ez a kis gyaloglás”. Ezt mondta. Nem is lesz nekem soha többé ilyen főnököm. Szegény, meghalt már. Nagy Gergely másnap tovább folytatta a kérdezőskö- dést. EGYRE TÖBB OLYAN embert mutattak be neki, aki találkozott a gyalogos emberrel. Volt köztük egy, aki miután elmondta mit látott, kérte, az ő nevét ne írják meg az újságban, egyébként sem tartja érdekesnek ezt az egészet, mert ma már a mi társadalmunk megengedhet magának annyit, hogy a vezetői ne gyalog, hanem kocsin járjanak. — Ha megírja ezt az esetet, az ellenség még azt hiheti, hogy olyan állapotok uralkodnak nálunk, hogy a vezetőknek még a gépkocsivezetők sem fogadnak szót. A másik így érvelt a megírás ellen. — Ha ezt megírja, esetleg az a gyanú érheti, hogy feléleszti a személyi kultuszt. — Arról szó sincs! — vetette ellen Nagy Gergely. — Én csak egy emberi történetet akarok megírni. — Én figyelmeztettem. Meglátja, hogy az egészet még félremagvarázzák. HOSSZÚ KUTATÁS után sikerült olyan embert is találnia Nagy Gergelynek, aki szintén abban az időpontban, gyalog ment a vadrezervátum felé, a kendergyárig együtt is ment azokkal, akikről akkor azt sem tudta, hogy kicsodák. — Jól elbeszélgettünk! — mondta ez az ember. — Kivel? — Hát, azzal az alacsony férfival, a feleségével, meg a kislányával. — Tudja, hogy kik voltak azok? — Nem én. Csak annyit tudtam meg tőlük, hogy pestiek és a rezervátumba mennek. Én aztán többet nem is kérdeztem. Gondoltam, hogy rokonai az ottani vezetőnek. — Szóval, nem tudja, hogy kik voltak? — Nem. — Megmondom... — Akkor is jól beszélgettünk, ha azok is voltak. Igazán nem látszott rajtuk, hogy kicsodák. És a kocsiról egy szót sem szóltak. Pedig jó lett volna, ha jön a kocsi, mert tudja, nekem fájnak a lábaim és amilyen rendesek voltak, biztosan elvittek volna a kendergyárig. ÖT NAPIG FAGGATTA Nagy Gergely az embereket, végül már az egész várost megkérdezhette volna, mert az esetet ekkor már mindenki látta és mindenkinek volt róla véleménye. Az anyag összegyűlt és Nagy Gergely hozzákezdett a megírásához. Írásának a következő címet adta: „Protokollban a harmadik”, és mindjárt alákanyarította az alcímet is, „Történet egy emberről, akinek kocsin kellett volna megérkeznie.’’ Nem kétségtelen, hogy „Á tehetősek lakásberendezése’’ napjaink egyik legelterjedtebb „tömegkommunikációs” eszközévé lett, mely nélkül nehéz volna életünket elképzelni. Írónknak, Molnár Ferencnek már az „őskorban” sajátos véleménye volt a televízióról, íme néhány idézet gondolataiból: „Aki olyan lovon lovagol, mint aminő az elektrotechnika, az ne várja ettől a lótól, hogy örökre megálljon, vagy lassabban járjon, csak azért, mert épp az illető úr nagy pénzérdekei ezt kívánják. Aki szolgálatnál ugyanis fordítva áll a dolog: a mai hírszolgálat reprodukált eseményeket ad, a jövő hírszolgálata az igazi eseményt fogja adni. De a hírlapok emberei: kiadókat, újságírókat nem kell félteni. Azoknak több eszük van, mint a filmeseknek. Nem fognak abba a hibába esni, hogy azt hiszik: épp őnáluk áll meg a világ haladása. Igen gyorsan és idejekorán fognak átülni a másik paripára.” Minderre mondjuk ma egyszerűen és természetes közömbösséggel, hogy: televízió. (összegyűjtötte: Barna Tibor) I NÓGRÁD — 1970. augusztus 30., vasárnap ÖT
