Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
Élményekkel gazdagodva Néhány nappal ezelőtt, augusztus 15-én fejeződött be a megyei képzőművész stúdió idei táborozása, amelynek Kányás a Béke-akna volt a házigazdája. Ivá- nyi Ödön festőművész, a tábor vezetője szívesen tájékoztatta lapunkat a munkáról, a kányási gazdag élményekről. — A megyei képzőművész stúdiót öt évvel ezelőtt hoztuk létre. Ilyen csak egy van még az országban, a pécsi, ugyanis nem az egész megye, hanem csak a város képzőművészettel foglalkozó dolgozóit tömöríti. A stúdió tagjai önművelők, autodidakták, azaz nem hivatásos képzőművészek, hanem rajzpedagógusok, nyugdíjasok, grafikusok, diákok, dekoratőrök, acél- és üveggyári munkások, üzemi dolgozok. A cél az, hogy az autodidakták is tartozzanak valahová. Az alaptagsággal bevonjuk őket a szervezett munkába, segítjük művészi fejlődésüket, ízlésük, tehetségük, helyes szemléletük kibontakozását, s főként a fiataloknak előképzettséget nyújtunk a képzőművészeti főiskolai felvételhez. — önt sokan, a stúdióbeli munkája miatt, a dilettánsok nesztorának, pártfogójának tartják. — Nem baj. Ezek az emberek elfelejtik, hogy még a hivatásosok közül is sokan valaha dilettánsként kezdték pályafutásukat. Senki sem születik kész művésznek, hanem valahol, valakitől, ha mástól nem, akkor a legnagyobb művésztől, a természettől tanult. Ezek az úgynevezett dilettánsok nem jártak főiskolára, de nagy szeretettel, őszinte lelkesedéssel, akarással, sok energiával, a művészet iránti rajongással vesznek részt a munkában. Eredményeikkel hálálják meg az eszmei és gyakorlati segítséget. Bennük a művészet iránti igény tisztán él, sokszor erősebb, mint a hivatásosoknál, hiszen ők nem Iványi Ödön: Salgótarjáni városrész pénzért, nem anyagiakért, hanem magáért a szépért, a művészetért alkotnak. A mi támogatásunk részükre az útkeresésnél, tehetségük kibontakozásánál jelent nagy segítséget, s nem utolsó sorban a szemlélet formálásánál. — Tudomásunk szerint ez utóbbira nagy gondot fordítanak a stúdióban. — Igen, mert a szemléletformálás a giccs elleni harc egyik eszköze, a művészi igényesség jellemző vonása. E nélkül fennáll az a veszély, hogy a stúdió tagjai, akik különben tehetséges emberek, tudásukat „üzleti célok” érdekében kamatoztatnák, s az ismert giccs témákat (cica gombolyaggal, folyópart kövekkel, libákkal, vagy anélkül, télj erdő, vagy ugyanaz szarvassal, esetleg többel stb.) variálják különféle formákban. — S miért Hányáson táboroztak idén? — Megszokott házigazdánk, Bzirák, nem tudott benőnket fogadni. A nógrádi szénbánya vezetői segítettek. Kányéson két szállót kaptunk, egyikben laktunk, a másikban dolgoztunk. A táborozáson 28 képzőművész — szobrász, festő, grafikus — vett részt. Minden napot komoly munkával töltöttünk. A reggelt krokizással kezdtük, néhány vonással megörökítettünk egy-egy pilla' natot, mozdulatot. Utána kiki folytatta a már megkezdett alkotás befejezését. Az esti összejövetelen • munkával kapcsolatos filmeket vetítettünk, vagy egy-egy művészeti kérdést vitattunk meg. — Nem volt terhes a borvezetés? ta— Szívesen csinálom, pedig nekem is volt meghívásom. Egy nemzetközi táborban való részvételt mondtam le. De ezt a munkát missziónak tekintem, amely megéri az időt és a fáradságot. A stúdió tagjai ketten-hárman összefogva már rendeztek kiállítást, s az ilyen nyári telep, táborozás szinte egész évire való témát ad. Sajnos még nincsenek meg a feltételek a teljes kibontakozáshoz. Hiányzik például egy műterem, ahol a kollektíva alkotásait rendszeresen bemutathatnánk. A városi tanács azonban hajlik ennek az igénynek a kielégítésére. — Jövőre hová szándékosnak menni? — Nagymezőre. Pásztó és Cserhátszentiván között van, nagyon ideális terület. Remélem, onnan is a kányásihoz hasonlóan, gazdag élményekkel térünk majd haza: S. Nagy Sándor Közízlés és korszerűség Igaz tétel: valamely osztály a politikai és gazdasági hatalom birtokbavételével győzelmének legfontosabb feltételeit valóra váltotta ugyan, uralmát azonban nem mondhatja teljesnek, amíg olyan kultúrát nem hoz létre, amely az egész nép sajátja, gondolatvilágának, ízlésének és — közvetve — erkölcsi felfogásának is kifejezője, egyben alakítója. A kultúrát pedig akkor nevezhetjük valóban össznépinek, ha két alaptényezője, a művet alkotó és az alkotást inspiráló-befogadó közönség viszonya harmónikus. Vagyis: az alkotó mennél szorosabb kapcsolatra törekszik azokkal, akikhez szólni, akikre hatni akar, a közönség viszont igényli ezt a szolgálatot, figyelmes hallgatója, olvasója, nézője a neki szánt alkotásoknak. Érti, átéli és — ha kritikusan is — értékeli az író, művész munkáját, vagyis: aktív műértő. Ilyen közönség nélkül a legjobb szándék is hatástalan marad, s kérdésessé válik az alkotómunka tulajdonképpeni értelme. Hasonló felismerések, félelmek fakasztották Adyból a „Szeretném, ha szeretnének” megrázó strófáit. A szocialista kultúra, tartalma és célja szerint minden eddiginél szélesebb körű műértő közönséget igényel. Ennek alapfeltétele a közműveltség és közízlés mainál jóval magasabb színvonala. Közismert tény, hogy a „komoly”, „modern” irodalmi és művészeti alkotások értékét, sajátos szépségeit, gyakran jelképesen tolmácsolt mondanivalóját inkább csak a „beavatottak” szűk tábora ismeri és értékeli, az átlagos ízlésű „egyszerű ember” nem érti, következésképpen nem érzi magáénak, s nem is érdeklődik irántuk. A kultúr- arisztokraták kényelmes — és hamis válasza erre: ne törődjünk a „nevelhetetlen” tömeggel, hadd éljen a giccsel, úgyis „az kell neki”, irodalomban, muzsikában, képben, szoborban egyaránt. Ha az ilyen választ el is utasítjuk, nem hunyhatunk szemet a tények előtt: a többség általános műveltsége — tisztelet a kivételnek — erősen hiányos, ízlése pedig különösen elmaradott. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtizedben óriási energiákat és anyagi eszközöket áldoztunk a közműveltség színvonalának emelésére, a közízlés fejlesztésére, és silány ponyvaregények, a kispolgári ízlést kiszolgáló bulvárdarabok, limonádé-filmek, giccsíf ővilágban élünk, kő- várost építünk, betonmonstrumokkal telepítünk be mindent magunk körül. A növekedő város minden talpalatnyi helyet elkíván a természettől, s ahol szépszerével nem megy, erőszakkal vesszük el, amire szükségünk van. Hegyeket hátráltatunk meg utunkból, formáló terveink szerint; szükségszerű dolgot mívelünk persze, mert a nem csupán lélekszámúban, de gazdasági, kulturális jelentőségében is növekedő megyeszékhely korábbi természetes keretei feszessé lettek. Büszkék vagyunk mindarra, amit most teremtünk, s joggal lehetünk büszkék, mert eredményeink nemcsak a város vitalitását hirdetik, de a mind teljesebben bontakozó rekonstrukció látványa a maga korszerűségével hazai és nemzetközi szakértők elismerését is kivívja. Salgótarján újjáépülési folyamatának látványa és öröme azonban mégsem zavartalan, s nem teljes, mert a teremtő munka lázában bizony következetesen megfeledkezünk olyan részletfeladatokról, melyek rendezésének szükségére pedig nap-nap után figyelmeztet a mind rosszabbodó állapot. Figyelmeztet a mindennapos bosszúság, amely a nyugalmat zavarja, és jegyzet látszani kell részvétünk is, amit az utcák veszélyes forgalma ban játszó gyermekek iránt érzünk. Parázs hangulatú vívódások forrása lakópalotáink szűkös közein a mai állapot, s haszontalan minden intelem arra, hogy az úttest nem játszótér. —. ha nincs játszótér, ahová gyermekeinket tanácsolhatnánk. Nem tudom, bosszankodhatunk-e joggal a délutáni nyugalmat megkavaró lépcsőházi zsivajgások miatt, ha nemhogy megfelelő feltételt nem teremtettünk kellő számban. bármily szorultságok közepette is annak, hogy gyermekeink természetes mozgásigényüket életkori sajátosságaik szerint kiélhessék. sőt, az évek során mintha inkább fogyatkozott volna ennek lehetősége. Eltűnt például a múzeumkert. tágas és biztonságos játszótere, — a helyébe csillagház települt, a kollégiumkerti grundnak, a Béke sétánynak csak siralmas maradéka van, az Úttörők útjának kevés szabad helyét, garázssor foglalta el. Ll ol hát akkor ? . Hol pattogjon a labda, folyjék a fogócska, a homokvárépitő passziózás? Olyan kérdések ezek, melyekre a várostervező, városépítő felnőttektől várnak feleletet gyermekeink. S mind sürgetőbben nem csupán feleletet, hanem tettet is jogos igényük érdekében. És védelmet is, ott, ahol kell, ahol az erősebb erőszak jogán történik sérelem. Mert ilyesmivel is találkozunk. A Pécskő utcai új lakónegyedben például szemlélői lehetünk ennek. Érdemes utánanézni. Az új általános iskola előtt, ha nem is ideális felszereltséggel, de mindenesetre kialakítottak korábban már egy területet, ahol a gyerekek különféle passzióikat élhetik. Azaz élhetnék, ha lassú, de szívós következetességgel el nem igényelnék tőlük. Azt. amit korábban tulajdonuknak kaptak. A játszótér labdapályáját az utóbbi időben mind nagyobb számban lepik el parkírozó járművek, magán- és vállalati gépkocsik, s szorítják mind ben- tebb, a lakóházak felé és az utak forgalmába ismét a játszani vágyókat. Nem tudom, hivatalos lehetőséget nyitottak-e a köz- igazgatási illetékesek ennek a szokatlan helyen való parkírozásnak, vagy csupán önkényes „honfoglalásról” van szó. de a jele'n állapot semmi esetre sem örvendetes. Azok oldalára kell állnunk mindenképpen, akik védelemre szorulnak, kiknek helyzete a város egyre szűkösebb viszonyai között amúgy sem rózsás. Ha már kellő mértékben, kívánt szükség szerint nem adhatunk, legalább azt ne vegyük el kicsinyeinktől. gyermekeinktől, amit magukénak mondhatnának még az újuló város falai között. Ennek érdekében — úgy vélem — nem érdemtelen szót ejteni. A legifjabb polgárok jogai méltók a társadalom —, és nem utolsó sorban —, a hatóságok hatékony védelmére. f] a helyénvaló az in- * * telem, hogy az utca nem játszótér, azt is jóváhagyhatjuk. hogy a játszótér nem autópálya és nem parkírozó hely. képek és szirupos muzsika helyett a szocialista és haladó polgári irodalom, zene és képzőművészet értékes alkotásait kínáltuk a tömegeknek. A széles közönség ízlésében tapasztalható szintkülönbségek azonban nem szűntek meg, s a jó műveket értők, kedvelők tábora továbbra is szűkös, — alig nőtt, ha ugyan nem csökkent az elmúlt években. Mik ennek az okai? Kétségkívül: a múlt öröksége még érezteti a hatását. De az idő múlásával egyre kevésbé hivatkozhatunk erre. mint fő okra. mert a közízlés állapota a megváltozott szocialista viszonyok között sem javult lényegesen, sőt. esetenként romlott (például: a falusi életforma átalakulása során a népi művészetet nagy mértékben kiszorította a giccs.) A kispolgári ízlésnormák — részben kultúrpolitikánk gyengeségei miatt másrészt a múlt nosztalgiájaként — további tért hódítottak a jobb körülmények közé került rétegekben, sőt, az ifjúság körében is, amelynek pedig minden lehetősége megvolt és megvan az önművelésre. Sokan az anyagi jólét általános emelkedésében látják az egyidejűleg tapasztalható kulturális igénytelenség és érdektelenség fő okát. Valóban: az életszínvonal emelkedése nem vonta maga után automatikusan a szellemi gazdagodást, mint azt régebben hittük és reméltük. De ez nyilván természetes. Az „előbb a gyomor, azután a szellem” tétele nemcsak az éhség—jóla- kottság viszonylatában igaz, hatótényező maradt a „lakás— tv—frizsider—autó” törekvések folyamatában is. Jelentős rétegek műveltségi szintjének stagnálásában biológiai és lélektani tényezők is közrejátszhatnak. Lehet, hogy az egzisztenciális emelkedés lehetősége annyira leköti az apák nemzedékének fizikaiszellemi energiáit, hogy idő, s kedv már csak a lazítást kínáló, olcsó szórakozásra jut, önművelésre fáradtak már, nem is igénylik, megelégszenek addigi szokásaikkal, régi beidegzettségeik, ízlésük rabjai maradnak, s a közműveltség minőségi emelkedése majd a fiák nemzedékében valósul meg. Figyelembe kell vennünk meg egy igen fontos, általános törvényszerűséget: a közízlés természetszerű konzervativizmusát. Azt, hogy a nagyközönség mindig, elmarad a legújabbtól, hogy aztán már a túlhaladott tegnapi, késve elfogadott ízlésnormákhoz ragaszkodva. idegenkedéssel fogadja, illetve elutasítsa a mindenkori legújabbat. Ez az idegenkedés az újtól erőteljesen tapasztalható napjainkban. amikor a modern irodalom és művészet szakembereket is zavarba ejtő bőségben ontja újszerű témáit, szinte naponta új meg új formai kísérletekkel lepi meg a közönséget. Szocialista kultúránk korszerűsödése folyamán nálunk is tapasztalható ilyen- fatja fáziseltolódás az alkotók törekvései és a nagyközönség lassabban változó ízlése között. Túl komor volna a fenti — vázlatos — helyzetkép? — Nézőpont kérdése. Ha számításba vesszük eddigi, a további munkához jó alapokat kínáló eredményeinket, és azt, hogy a problémák egészségesen fejlődő kulturális életünk egészén belül jelentkeznek, semmi okunk a kishitűségre. Ha népművelő munkánk eddig nem hozta meg a kívánt eredményt, vonjuk le bátran a következtetéseket. A célkitűzés jó, de valóraváltásában bizonyára nem voltunk eléggé következetesek, s hiányosak, elégtelenek voltak az esztétikai nevelés alkalmazott formái és módszerei. Hosszantartó, Szívós, az eddiginél szélesebb körű és hatékonyabb munkára van szükség a dolgozó tömegek ízlésének oly fokú kiműveléséhez, hogy modern szocialista irodalmunk és művészetünk értő hívei, és a kívánt mértékben alakítói is legyenek. A feladat kettős: egyszerre szolgálja az alkotói munkát és tömegnevelést: egyiknek lemaradása a másik átmeneti elbizonytalan- kodását, stagnálását Is magával vonhatja. Igen bonyolult, türelmet és sok leleményt igénylő munka, de vállalnunk kell. mert az ízlésfejlesztés ré. sze a szocialista világnézet, életforma és erkölcs kialakításának. Artner Tivadar • Hangszerek pihenőben NOGRAD — 1970. augusztus 23., vasárnap 7
