Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)
1970-08-20 / 195. szám
István, az államalapító Aligha van ember az országban, aki legalább a nevét ne ismerné. Utcák, terek, szobrok emlékeztetnék rá — de mindezeknél jobban az, hogy neve mind a mai napig a leggyakoribb keresztnév Magyarországon. Pontosan ezer esztendeje született, y70~ben. Alig néhány evtizede élt még csak akkor a magyarság a Duna-meden- eében, s 15 év tel el azóta, hogy Ottó német császár seregei döntő vereséget mértek a kalandozó magyarokra a bajorországi Lech mezején. István király egész életét, uralkodói munkásságát ez a két esemény határozta meg: a honfoglalás, amelynek munkáját be kellett fejeznie úgy, hogy államot alakít a törzsek között felosztott országban és a kalandozók leverése, amely súlyos történelmi tanulságul szolgált a magyarság jövőjét illetően. István — eredeti nevén Vajk — még a " pogány—magyar vallásban született. Bajor pa, pok keresztelték Stephanus- nak (=István), a passaui székesegyház védőszentjéről. A honfoglalás ,101. évében, 997-ben, apja halála után foglalta el a fejedelmi széket. Már a kezdet kezdetén meg kellett vívnia a visszahúzó erőkkel. Koppány vezér, országrésznyi területek ura az ősmagyar szokások jogán magának követelte a fejedelemséget és az elözvegyült Saroltának, István anyjának kezét. A tét — még a hatalomnál is nagyobb volt. István átlátta: ha Koppány tervei valóra válnak, s a kalandozások ismét elkezdődnek, akkor a magyarságra, amelyet a korábbi rablások, erőszakosságok miatt egész Európa népei gyűlöltek, a végső pusztulás vár. Érezte, vagy tudta, hogy az újnak kell győznie a régi felett, így indult harcba Koppány ellen és győzött. M Elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarországot most már egész Európa által elismertesse, s ehhez a kor szellemében arra volt szüksége, hogy koronás királlyá emelkedjék, országa pedig a keresztény országok sorába lépjen. Uralkodásának harmadik évében követeket indított Rómába, II. Szilveszter pápához. Királyi koronát kért tőle. A rangos, népes küldöttség az 1000. évben tért vissza az akkor még felmérhetetlenül távolinak tartott Rómából. A pápa elküldte a várt adományt, s az időszámításunk szerinti ezredik esztendő karácsonyán István Székesfehérvárott királlyá koronázták. A pápától kapott koronának elsősorban külpolitikai jelentősége volt: a fiatal, akkor mindössze 30 éves király ezzel Európa tudomására hozta, hogy ő „isten kegyelméből való” uralkodó, aki nem függ semmilyen földi hatalomtól. Mindez elsősorban a német császár terjeszkedési vágyai elé kívánt gátat vetni: Ottó és utódai vazallus-államukká akarták tenni Magyarországot, s ennek szimbólumaként a császár már korábban akart, koronát küldeni Istvánnak. De István egyházi ügyekben is megőrizte függetlenségét. Írott törvényeiben is kihirdette, hogy a főpapok kinevezését fenntartja magának. Egyébként minden intézkedésével segítette a római egyház megerősödését Magyarországon. Elrendelte, hogy tíz falu köteles egy templomot építeni, s a parasztok termésük egy- tizedét tartoznak beszolgáltatni az egyháznak. A kifelé most már egységes országban azonban belül még sokféle ellentét élt. Gyulai aki még ősi jogon az erdélyi részek ura volt — Saroltának, István anyjának testvére —, magához fogadta a megölt Koppány fiát, Vazult, és úabb felkelésre készült a kialakuló központi hatalom ellen Röviddel később Ajtony, aki szinte királyként uralkodott a délkeleti országrész felett, szintén lázadást szított. Mindkettőjüket — tanácsai és fegyverrel is — a bizánci császár támogatta. Gyulával szemben a rokoni kímélet vezette Istvánt: anyja testvérét nem ölette meg, hanem népével együtt az ország északnyugati tájaira száműzte. (Nemcsak személyi okai voltak erre: sokféle nép lakta akkor az országot — a magyarok mellett szlávok, avarok, bolgár-törökök — és István az áttelepítéssel a lakosság keveredését, egyben egységesítését is elő akarta mozdítani.) Ajtonnyal gyorsan és kegyetlenül számolt le István. (A korabeli haditudomány alkalmazásáról is maradtak fenn krónikák: Nándorfehérvárnál — a mai Belgrádnál — a királyi hadak előre elvágták Ajtony utánpótlási lehetőségeit.) Most már — viszonylagos békében — hozzáláthatott nagy tervei megvalósításához: megteremteni az egységes országot. Lóháton járta be többször is az ország egész területét, személyesen ismerkedett meg az emberekkel és ügyeikkel-bajaikkal. Ezeken az útjain gondolta ki azt is a király, hogy hogyan lehetne az országot nagyjából egyforma részekre osztani úgy, hogy a felosztás is az egységet szolgálja, a helyi vezetők a király rendelkezéseit továbbítsák és a királynak tartozzanak felelősséggel. Így született meg a mindmáig érvényben levő megyerendszer. Egy-egy terület központjába várat építtetett — egyes helyeken korábban is voltak várak, a honfoglalás előttről vagy a saját hatalmukat védő helyi nemzetségfők emelték őket — és ezek körül alakította ki a vármegyéket. Az egységesítést szolgálta az az intézkedése is, hogy a keleti vidékekre a nyugati vagy az északi részek nemzetségfőit nevezte ki ispánokká és megfordítva. Természetesen az ispánok magukkal vitték családjukat és — kisebb vagy nagyobb létszámú — szolgahadukat is. Ez a módszer megfelelőnek látszott arra is, hogy megelőzze a helyi hatalmasságok újabb összeesküvési kísérleteit. A világi megyékkel — éppen a könnyebb igazgathatóság érdekében — nagyjából azonos területekre terjedtek ki az egyházmegyék. Az előbbiek élén ispánok, az utóbbiakén érsekek, illetve püspökök álltak. A kétféle megyerendszert úgy is összekapcsolták István törvényei, hogy az egyházi tilalmak megszegőit, a templomkerülőket az ispánok büntették. (Misére mindenki köteles volt járni, csak a tűz őrzője maradhatott otthon. Akit templomkerülésen kaptak, az ispán elé hurcolták.) Bölcs uralkodóhoz méltóan, törvénykönyvekben foglalta össze főbb intézkedéseit István. A törzsi-nemzetségi széttagoltságról a feudális birtokrendszerre való áttérés jegyiben természetesen a magán- tulajdon és elsősorban a királyi tulajdon áll I. István mindkét törvénykönyvének középpontjában. A büntetési tételek rendkívül — a kor szokásának megfelelően — szigorúak: lopásért általában halál- büntetést vagy testcsonkítást írtak elő. Széles körben alkalmazták I. István törvényei a vagyoni elégtétel fizetését is, mint a büntetés egyik módját jogtalan eltulajdonítások, sőt — az addig szokásban volt vérbosszú esetére is. A rabszolgaság megszűnőben volt már, de hogy létezett István idejében, azt bizonyítja törvénykönyvének egyik rendelkezése: pénzben vagy jószágban kellett megtéríteni Az idei augusztus 20, a hármas jelentőségével talán meg kedvesebbé teszi mindannyiónk számára ezt a napot. Ünnepeljük először is a beteljesedett emberi munkát, amellyel életünk legfcmtosabb termékét, az új kenyeret meg- szegetten asztalunkra teszi, A mi családunkban is — pusztai emberek lévén — külön ünnepszámba ment a kenyérsütés, a kemence felfűtésétől a lán- gos bevetésén keresztül a friss kenyér megszegéséig, hiszen utána sokszor két hétig is már csak az egyre szikkadóbb kenyérből mor- zsolgathattunk. Hát még milyen ünnepélyes volt szerte e hazában az új kenyér megszegése az olyan családokban, ahol a lét vagy nemlét kérdése függött attól, hogy ki tudnak-e tartani valahogy szűköcskén az újig. Az imádság szép szavai: „A mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” nagyon mélyről szóltak ahhoz, aki az ég madarairól is gondoskodik, de bizony az emberről igen gyakran elfeledkezett. Csak aki valaha is találkozott a szükség léleknyomorító szorításával, értheti meg igazán József Attila csodálatos sorait: „Csendes kévébe kötött reggel, j zsömle-zizegésű világ, I porhanyó falucska, mondd el 7 a lágy kenyér dalát. / lm. a könnyű szél elősurran, 7 tereget szép Kenyér, törvény, történelem búzamezőt, 7 s tovaringatja lágy fodorban / a zümmögő időt”, és azt, hogy milyen' mélyről fakadóan szólt az egyik legszebb jókívánságunk: bort, búzát, békességet. Az idei nyár szeszélyes időjárási viszonyai ugyancsak megnehezítették a gabonák betakarítását, sokhelyütt lehetetlenné vált a gépek alkalmazása, vissza kellett térni a hagyományos kaszához. Az új kenyér ünnepén szóljon hozzájuk köszöntő és köszönő szavunk, akik szorgos munkájukkal előteremtik, megtermelik a kenyeret. A ritka évforduló, István király születésének millenniuma is emeli az ünnep fényét. Azok a „zsör- tölödések”, amelyek itt- ott elhangzanak, hogy miért más első nagy királyunk „hivatalos” neve, mint a köztudatban élő, miért viselheti körút és bazilika a Szent István nevet, éppen a lényegről terelheti el a figyelmet. Nevezetesen arról — és ez volt a marxista történészek véleménye mindig is —, hogy István király hallatlan eréllyel és céltudatos következetességgel irányította a magyarság útját a történelem fősodrában, a korábban legfejlettebb társadalmi rendszerbe való beilleszkedésbe úgy, hogy vigyázva óvta országa szuverenitását is. Az ő erőskezű uralkodása alatt váltunk lényegében nomád vándorlókból „kenyér termelőkké”, akkor még híven követve az „Intelmekben” megfogalmazott politikai vonalat: békességben az itt élő szlávokkal és a később betelepítettekkel, „mert gyönge az egynyelvű ország”. Az egyház szentté avatta a nagy királyt, bizonyára a katolikus vallás elterjesztése és megszilárdítása érdekében végzett munkája elismeréseként, de még bizonyosabban azért, mert a pápaság és császárság állandósult ellentétei idején erős szövetségest kívánt a maga oldalára állítani a magyarságban, A nép azonban nem azt a jámbor szentet kívánta vissza, amivé Istvánt a legendák és prédikációk szelídítették, hanem a magyaroknak azt „a tündöklő csillagát”, akit hiába hívtak a nemzet meg- nyomorodásának évszázadaiban: „Hol vagy István király, téged magyar kíván”. 1945 után „új hazát kellett teremtenünk, mely szebb a réginél”, egy új hazát, amelyben nincsenek „kiváltságok kevély tornyai”, és nincsenek sötét denevértanyák, ahol az „okos nép gyülekezetben” hányják-vetik meg a sokaság dolgát, és ahol a „bőség kosarából” mindenki egyaránt vehet — ahogy Petőfi és József Attila megálmodta. Alkotmányunk ennek az új államalapításnak alaptörvényeit rögzíti, perspektívát nyitva a kommunista társadalom horizontja felé. Első nagy királyunk példája is csak azt sugallhatja mindenkinek: járjunk a legkorszerűbb eszmék útján, és akkor nem leszünk Európa árvái, hisz’ társaink vannak „számos milliók”. Közös munkálkodással, hazafias és internacionalista kötelezettségeink teljesítésével virágoztassuk az alkotmány rózsáját. Csukly László I. István lovas szobra a földesúr kárát, ha valaki egyik rabszolgáját megölte. A legtöbb bűncselekményt a világi büntetés mellett egyházi vezekléssel is jóvá kellett tenni a bűnösnek. A törvények végrehajtásához, az ország belső rendjén nek fenntartásához a királynak olyan erős szervezetre volt szüksége, / amely teljes egészében az ő szolgálatában állt. Erre a kornak megfelelően a katolikus egyház volt a legmegfelelőbb. István maga is — nem annyira szülei, mint nevelői részéről — hitbuzgó keresztény nevelésben részesült, s azt akarta, hogy az ország egész lakossága az ő hitét kövesse. A vele szembeszegült főurak leverése után papok egész serege járta az országot. Térítettek szép szóval, prédikációkkal, a szentek életéről szóló legendák terjesztésével — és fegyverrel is. Az ősmagyar hit papjait, a táltosokat és varázslókat elűzték, vagy nyilvánosan, híveik szemeláttára ölték meg. A rendházaknak, kolostoroknak, apátságoknak térítésük jutalmául nagy birtokokat adományozott István. Leggazdagább a pannonhalmi apátság volt: Koppány ne- gyedországnyi birtokát neki adományozta a győztes király. Megerősödött az ország István uralkodása alatt. Annyira, hogy amikor — 1030-ban — a német—római császár sereggel tört be a nyugati gyepükön (így nevezték akkor a lakatlan határövezetet) már szervezett magyar hadsereggel találta magát szemben. Néhány, máig élő monda őrzi ennek a csúfosan végződött hadjáratnak emlékét: a nehéz fegyverzetű német vérteseket a magyarok erdőbe csalogatták, ott mértek rájuk megsemmisítő vereséget — ekkor kapta nevét a Vértes hegység. A császári flottilla a Dunán a második főváros, Esztergom felé tartott, de hajóit egy éjszaka — a monda és Vörösmarty örökszép költeménye szerint — a búvár Kund elsüllyesztette. Magyarország nemzetközi tekintélyét öregbítette azzal is I. István, hogy pénzt veretett. Ezüstjeit még a távoli skandináv országokban te elfő-; gadták. Több mint negyven észtén-, deig uralkodott I. István, ebből 38 évig, mint Magyarország első királya. Történelmi nagysága abban állt, hogy a „vad Pannóniában” korszerű, egységes államot alapított. Feudális államot, amelynek ólén a teljhatalmú uralkodó állott — noha István és utói dai is a legfontosabb kérdésekben kikérték a leggazdagabb főurak, arisztokraták véleményét. A király lett István törvényei értelmében a leggazdagabb földesúr, s ez biztosította hatalmát. A kereszténység általánossá tételével új erkölcsöket és törvé-s nyékét honosított meg, s ezzel beilleszkedett a középkori Európába. Sok érték is elpusztult az erőszakos hittérítés során: szinte az egész ősmagyar kultúra. Mégis az jelentette a haladást, amit István akart és végrehajtott, s bár a nép számára sok szenvedéssel járt — így menekült meg a ma- gyarság attól, hogy a Duna völgyének sok korábbi lakója sorsára, a nyomtalan kipusztulás végzetére jusson. Születésének ezredik évfoi- dulóján tisztelettel emlékezik I. Istvánról a magyar nép. Sokféleképpen igyekeztek már képet rajzolni róla, régi történelemkönyvekben úgy szerepel, ahogyan a ferencjózsefi vagy az ellenforradalmi idők szellemének megfelelt: jámbor, imádkozó királyként. I. István valóban vallásos volt, de államépítő elképzeléseiben az egyháztól sem hagyta magát befolyásoltatni. Nagy államférfi volt, aki egységes állammá tudta szervezni a számtalan nemzetiségi, törzsi részre tagozódott Magyarországot. Kitűnő szervezőnek bizonyult: megyerendszere az akkori Európában a legmodernebbek közé tartozott. Törvénykönyve jogalkotói képességéről tanúskodik, katonai győzelmei pedig a vívmánvait megvédeni is tudó államférfi képességeit bizonyítják. Ezt az államférfit, a magyar állam megalapítóját ünnepeljük most, születésének millenniumán. Várkonyi Endre NÖGRAD — 1970. augusztus 20., csütörtök 7
