Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-15 / 191. szám

Tűlédes anyanyelvűnk Vasútállomás Mostanában szinte divattá vált a fiatalokra panaszkodni. Kifogásolják magatartásu­kat, öltözködésüket, sőt már olyan bűnnel is vádolják őket. hogy rontják szép magyar nyelvünket a felnőttek által alig érthető, új argó szavak­kal. Pedig ez csak gyerekszokás. Emlékezzen csak vissza min­den korosztály a maga ifjú­ságára; nekünk is volt külön nyelvünk, amit a felnőttek nem beszéltek. Nem baj, a gyerekek kinövik ezt is és megtanulnak felnőtt módra beszélni. Aggasztó csupán az. milyen az a felnőtt beszéd, amelyet meg kellene nekik tanulni. Egyre édesebb, mintha ellen­súlyozni akarná a fiatalok nyers modorát. Mert mit is ta­pasztalsz, ha figyelő szemmel jársz szép hazánkban? Bemégy az áruházba, meg­kérdezed: van-e piros zip­zár? — Van, édes! — készséges- kedik az eladó, aki mellesleg jóval fiatalabb nálad. Ha bak- fislány volnál, elfogadható lenne ez a megszólítás, de így? Falusi vendéglőben a pin­cér „kedves”-nek titulál. Vá­rosban már „csókolom”-nak. A piacon megkérdezed: friss-e a tojás? — Csillagom, ezek pár­naposak! — bizonygatja a kofa. Varrónőd azt mondja: — Angyalkám, itt egy ki­csit ki köll engedni, mert szűk. (T.i. a ruhád.) Barát­nőd panaszkodik: — Anyukám, már délre fá­radt vagyok! Hazamégy, belenézel a tü­körbe: csakugyan édes len­nél? Egy csöppet sem. sőt, még kedvesnek sem találod magadat. Angyalkára, csillag­ra meg végképp nem hason­lítasz. De vigasztalódj. azért még anyukája sem * lehetnél annak, aki így szólított! Csupán túlzott kedvesség ez, ennyire szeretnénk egymást? Inkább a megszólítással van baj, nem tudjuk kit, hogyan kell. Hiszen az sem ritka eset, mikor idősebb szólítja a ná­lánál fiatalabbat bácsinak, né­I Fél óra a Pege-quartettel című műsorból. (A tv augusz­tus 21-i — pénteki — 19.30-kor kezdődő adásához.) ^inusék változásai A salgótarjáni tánczeneka­rok között előkelő helyet fog­lal el a salgótarjáni Kohász Művelődési Központ Sinus tánczenekara. Nemcsak a megyeszékhelyen ismertek, hanem a megyében, sőt or­szágosan is. A zenekar az or­szágos dzsessz, és tánczenei fesztiválokon eddig két alka­lommal nyert ezüst-, és egy alkalommal aranydiplomát. A hét éve együttjátszó gár­da elsősorban a magasabb korosztályok zenekara volt. Miért csak volt? Azért, mert elhatározták, hogy nem sza­kítva eddigi hagyományaik­kal. a jövőben a beatzenében is hírükhöz méltóan szeretnék az igényeket kielégíteni. Balogh Béla, a zenekar ve­zetője és Lopatovszki Ottó, a zenekar tarja elmondta, hogy repertoárjukat gazdagítani szeretnék hazai és külföldi beatezámokkal. mert lépést akarnak tartani a fejlődéssel. Természetesen továbbra is szívesen játszanak hagyomá­nyos számokat azoknak, akik talán idegenkednek a beat­zenétől. De terveznek ötórai beat-teadélutánokat is. A ze­nekar teljes, és a művelődési központ támogatásával javult technikai berendezésük, új erősítőket és új orgonát kap­tak. Szeretnének indulni a jövő évi országos dzsessz- és tánczenei fesztiválon. Erre már most készülnek, mivel a hagyományos és a beatkate- góriában is versenyezni akar­nak. P A. 4$ NÖGRAD - 1970. augusztus 15„ szombat ninek. Például a nagymama „óvó néninek” a fiatal óvónőt. Pedig egyszerű ez, a ma­gyar nyelvben is megtalálhat­ja mindenki a megfelelő szót, “ppúgy mint más nyelvekben. A Szovjetunióban az isme­rősöket a nevükön szólítják. Franciaországban a halasko­fától a hercegnőig minden asszonyt a szép és egyszerű .asszonyom” megszólítással tisztelnek. Nekünk is fölösle­ges a soha nem látott, ide­genekkel mézes-mázos beszé­det folytatni, inkább legyünk udvariasak, figyelmesek! Nemrégen láttam erre is egy szép példát. Üzletben áll­tunk, a pult előtt, s bizonyá­ra kissé elbámészkodtam, mert egy férfi így szólt hoz­zám: — Kérjen asszonyom, ön lőtt előbb! Legszívesebben azt mond­tam volna neki: — Köszönöm uram, ön nemcsak figyelmes, dé szé­pen beszél magyarul is! — céhmester — Zsófi az italboltokban... A múlt évben mindössze három hónapot dolgozott, majd „munkahelyét” áttette a tarjáni italboltok környé­kére Szabó Zsófia 18 éves karancslapujtői Dankó-telepi lakos. Barátnőivel együtt töl­tötte a napokat, s a kocsmák tájékán ittas férfiakkal ismer, kedett, akik közül nem egy kötélnek is állt. Szabó Zsófiát 25 napra lezárták már, s ez­után megígérte, hogy dolgoz­ni fog. Hiába az ígéret, mert ez év elején közveszélyes munkakerülésért újból 20 na­pot kellett ülnie, majd mun­kát szereztek számára. Három napnál tovább nem bírta, ki­lépett munkahelyéről, s foly­tatta régi életmódját. A csa­vargó Szabó Zsófia gyerme­kére sem gondol. A kicsit Zsó­fi özvegy édesanyja neveli, akinek nagy a gondja, mert még hat kiskörű gyermekről kell gondoskodnia A városi­járási rendőrkapitányság Sza­bó Zsófiát előzetes letartózta­tásba helyezte, s ellene bün­tetőeljárás indult. —ács— Azt mondják, csoda történt Mátraverebélyen. (Könnyű nekik — vélik a rosszmájúak —, hiszen közelükben van Szentkút, jóban vannak az égiekkel.) De félre a tréfával. A cso­da: az állomásépület, amelyet évek óta kérnek, sürgetnek — már eleven valóság. Sőt a MÁV Pályafenntartási Főnök­ség tájékoztatása szerint ha­táridő előtt adják át: decem­ber helyett szeptemberben. Molnár József művezető, akinek irányításával a 17 ta­gú brigád dolgozik, kételkedik a sikerben. — Sok még a munka — mondja gondterhelten. — Ke­vés az ember, különösen a se­gédmunkás. A kábelcsatornát is szakmunkások ássák. Meg azután akad sürgős munka is, ahová elviszik az embereket. A múltkor kiöntött a For­gács patak, az ottani rongáló­dásokat kellett rendbehozni. Az alapozást 1969 őszén kezd­tük. A tél megakadályozta a folytatást, csak április 14-én foghattunk újra dologhoz. Most, ahogy mondani szokás, az utolsó simításokat, a befe­jező szakipari munkákat vé­gezzük, víz- és villanyszere­lést, üvegezést, festést, kábel- fektetést, külső és belső bur­kolást stb. Ez utóbbi lesz a nehéz munka, úgynevezett tájjellegű burkolatot kap az épület kavicsból, cementbőL S mit mond a brigád? — Mi igyekszünk — vála­szolják szinte kórusban. — Igaz, hogy kevés a segédmun­kás, de mi univerzális embe­rek vagyunk, sőt szocialista brigádtagok. Vállaltuk, hogy egymást kiszolgáljuk, anyag­gal, szakmunkával. Darunk sem volt, a 6,3 méter hosszú súlyos vasbetongerendákat kézi erővel helyeztük a tető­re. Van itt kőműves, vízveze­ték-szerelő, lakatos, ács, aszta­los, festő, s ha kell, akkor a lakatos és az ács maltert ke­ver, a kőműves segít a vízve­zeték-szerelőnek, az meg hord­ja a mozaiklapokat stb. Egy­szóval összedolgozunk, mint a testvérek. Pedig egyikünk So­moskőről, másikunk Salgótar­jánból, Kisterenyéről, Mátra- mindszentről, Mátraverebély- ről, Tarról, Pásztóról, Szur­dokpüspökiből, Hatvanból, vagy Baglyasaljáról jött a va­súthoz. De megértjük egy­mást, mert közös a célunk. Mi lesz az épületben? — Az állomás L alakú ob­jektum. Hossza 21,7, szélessé­ge 14, illetve a rövid száron 8,5 méter. Magassága 3,2 mé­ter. Lesz egy nyitott és egy fedett várócsarnok, szolgálati hely, jegykiadás&al, jelző- és térközbiztosító berendezéssel, poggyászraktár, különféle kamrák szerszámok, s hason­lók tárolására, mellékhelyisé­gek stb. A vizet egy hidrofor­berendezés nyomja a vezeték­be. A peront magasítjuk, hogy az idősebbek és a gyerekek is könnyen fel- és leszállhassa­nak. Az állomást kandelábe­rek, higanygőzlámpák vilá­gítják meg. A várótermet és az állomás helyiségeit olaj- kályhák fűtik. Mátraverebélyből reggelen­ként mintegy 450—500 ember utazik munkahelyére. Eddig sokat szenvedtek az Időjárás viszontagságaitól. Mit várhat­nak az építőktől? — A télen — mondják — már az új épületben, meleg­ben, fedett helyen várakoz­hatnak a vonatra. Ez jó hír. Minden utazónak. 8. Nagy Munkában az univerzális brigád: Horváth Imréné segédmunkás, Pozsár István vízveze­ték-szerelő csoportvezető. Fekete István kőműves csoportvezető, Bakacs Ádám vízveze­ték-szerelő, Radios Béla, Varga László segédmunkás. Nagy János, Telek Sándor asztalos és Tar József festő. A határidő előtti átadás az ő vállaikon nyugszik ÉLETRE A »7. Burger meg is jelent a ta­lálkozón, bement a boltba, és ingeket vásárolt. Miközben válogatott, megérkezett a má­sik három náci ügynök is. Ek­kor Burger óvatosan Henke kezébe csúsztatta Dasch leve­lét, amelyben az tájékoztatót adott, miképp került érintke­zésbe az amerikai hatóságok­kal. — Ez a disznó feladta ma­gát. .. — súgta oda a másik háromnak Burger. — Itt a sarkon van egy ven­déglő, gyerünk be. Ott talál­kozunk. .. — javasolta Bur­ger, majd fizetett, és gyorsan megindult az üzletből kifelé Rövidesen a többiek is meg­érkeztek. A vendéglőben a három má­sik ügynök Is átfutotta Dasch levelét, de mindhárman hitet­lenkedtek. — George szilárd jellemű ember! — állította Quirin. — Egészen biztosan azért ment Washingtonba, hogy keressen valakit, aki a segítségünkre lehet a vállalkozásunkban. Ebből a levélből nem tűnik ki, hogy ő feladta volna ma­mát. .. Itt csak azt írja, hogy összeköttetésbe lépett az ame­rikai hatóságokkal. — Nyilván be akar épülni — mondta Schmidt. — Biztosan olyasvalamiről van szó, amiről nem akar eiőttünk beszélni — folytatta Quirin. — Joga van hozzá, hi­szen ő a főnök. — Lakást kellene változtat­ni — javasolta Burger, bár most már megbánta, amit az üzletben mondott a többiek­nek. Tulajdonképpen azért játszotta a felháborodottat. mert félt a megtorlástól. — Sokkal jobb lesz, ha a helyünkön maradunk, mert különben, ha keres, nem fog megtalálni bennünket — szö­gezte le véleményét Schmidt. Burger pontosan ismerte a részleteket, hogy mi volt a terve Daschnak, s tulajdon­képpen mit tett, de most már nem szólt semmit társainak. Azt azonban még nem sejtet­te, hogy az FBI ügynökei máris a nyomukban vannak, s figyelték őket akkor is, ami­kor a boltba mentek, maid követték ide, a vendéglőbe !s, s tuladjonképpen a szomszéd asztalnál ülő, s figyelmesen újságot olvasó öreg úr nem más, mint az FBI egyik ügy­nöke. Megallapodtak abban, hogy valamennyien a helyükön ma­radnak, majd elbúcsúztak. De most már egyikőjük sem ma­radt egyedül, mindnek a nyo­mába szegődött az FBI egy- egy embere. A titkosrendőrök egymást váltva figyelték Bür­gert, Schmidtet, Qulrint és Henkét. Követték őket gyalo­gosan és gépkocsival. Már itt volt New Yorkban Conolly ts, eppen az egyik fekete autó mélyéről figyelte Henkét *és Quirint. — Kapjuk el a nyakukat. Mister Conolly? — kérdezte a társa. — Még ne! Megvárjuk, amíg egy csendesebb utcába fordulnak. Itt túl sok az em­ber. Esetleg még leléphetnek ebben a tömegben. . . És az FBI gépkocsija óva­tosan suhant az Amsterdam Avenue és a 75. utca sarkáig. Itt aztán Conolly megszólalt: — Na. most próbáljuk meg! A kocsi szinte nesztelenül került a két náci ügynök mel­lé, megállt, s mielőtt még a két szabotőr felfogta volna, mi történik vele, már mind a kettő az autóban volt Egy- egy revolver csöve nyomódott az oldalukba. A képkocsi elin­dult. így „emelték” gépkocsiba Schmidtet is. Burger körülbelül egy óra múltán tért vissza szállodai szobájába. Még ki sem cso­magolta az imént vásárolt in­geket, nyakkendőket, amikor kopogtak az ajtón. — Lehet! —kiáltotta, s az ajtó felé fordult. Két férfi lé­pett be, mindkettőnek revol­ver volt a kezében. — Letartóztatjuk! — Tiltakozom! — kiáltotta Burger. — Tisztességes ameri­kai állampolgár vagyok. Ho­gyan merészelnek így betömi a szobámba?! Az FBI embere szó nélkül ráugrott a náci ügynökre, egy hatalmasat ütött a homlokára és Burger összeesett. Ez után a detektív megbilincselte. Amikor az amerikai német magához tért, Conolly moso­lyogva így szólt: — Ha amerikai állampolgár is, ezzel még nem sokat mon­dott. Tegnap hosszú beszélge­tésem volt Mister Daschhal. a barátjával. Elegendő ennyi, vagy esetleg megmagyarázzam részletesebben ? Burger egy időre megnyugodott, s csak akkor kezdett ismét nyugta­lankodni, amikor a New York-i városi fogház egyik cellájában összetalálkozott Henkével, Quirinnel és Schmidttel. .. De ezzel még csak az egyik csoport volt a szilárdan őr­zött börtönfalak mögött, a má­sik szabadlábon tervezte, ho­gyan robbantsa fel tíz nap múlva az egyik legnagyobb amerikai alumíniumgyárat. (Folytat)uld

Next

/
Oldalképek
Tartalom