Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)

1970-07-05 / 156. szám

Lovicsek Béla’ Vasárnap délelőtt FELBEKREGETT A CSEN- fiatalon beleszerettem egy a mi házasságunk. Mondd GÖ, a férfi ajtót nyitott. Fe- fiúba, de a szüleim hallani meg igaz lelkedre: mind kü- iesege állt a küszöb előtt sem akartak róla. Mi azonban lönb férfi volt, mint én!? könnyű, nyári kiskosztümben, titkon rendszeresen találkoz- iitéiíiibin fekete kézitáskával a karján, tunk... Aztán jöttél te, illet- A/; asszony jaiekusan ve az a májusi mulatság. Fel- hintázott ulteben. kértél táncolni... Én átnéz- _ Nem tudom... Talán tem rajtad, mint az üvegen, igen. Nem vetted észre, talán nem is akartad, újra meg újra fel­kértél, aztán... — Szervusz — mondta fa­kó hangon az asszony. — Szervusz, kedves. Várta­lak már... Gyere! — Előzé­kenyen kitárta előtte a szo­baajtót, odébb mozdította . a fotelt — Tessék, foglalj he­lyet. .. Iszol valamit? — Köszönöm, nem kérek! — Cigarettát? — Azt esetleg. — És mondd csak: soha nem sajnáltál, soha nem érez- tél lelkiismeret-furdalást!? Rágyújtottak. A férfi állva maradt, az ablakhoz sétált s a zsebkendőjét, s beiekunco­— Hazakísértelek. — Anyukám behívott, s egyből odalett érted. Ez igen, ez a férfi! Jó állása van, ügyes, talpraesett! Közben mit változtat az a tényeken!? apám is rá-rákontráaott, s mi lett a vége? — Sokat! ~ csapott le ra a férfi szava. — Ereztél, vagy AZ ASSZONY ELÖVETTE nem!? Az asszony gúnyosan fel­nevetett. — S ha igen?... Mondd, Az asszony kihívóan nézett a férfira. Arcizmai megke- — Tudod, hogy a lakodal- ményedtek. műnk előtti éjszakán is ta- Felesége körülnézett az is- lálkoztam vele? merós lakásban. Ma tíz éve a könnyű függönyön át lené- gott. zett az emeletről. Rendkívül nyugodtnak látszott. — Mit szólsz hozzá, nem! Soha nem ereztem! Olyannyi­költöztek ide, s tegnap múlt — Ne beszélj! — csodálko- ra nem, hogy inkább... in­hu hete. hogy utoljár, itt » «*«• « "“»* “bb kinő».««. j„rh PeázUltáége h—MU A férfi vonásai is megke­lelengedett. Tudhattam volna.'.'. ~-~Ujjá- ményedtek, de a hangja to­A férfi is leült a feleségé- nak bütykével kitörölt a sze- vábbra Is nyugodt maradt vei szemben, és hosszan az méból egy könnycseppet. — arcába nézett. Az asszony És a lakodalmunk után ista­csodálkozott, miért nem bír­ja elviselni a férfi tekintetét. Zavartan matatott a táskájá­ban. — A kislány? — Jól van. Anyura hagy­tam. .. — Elhozhattad volna. — Minek...? Felesleges. — Igazad van. Jobb, hogy nem hoztad magaddal — mondta a férfi és felállt. lálkoztatok néha? — Igen... kinevettél, ked­ves. .. Közben meg szórtad a pénzemet, amit én éjjel­— Dehogyis néha, elég naPPal megfeszített munkával gyakran!... Ha hosszabb szol- kerestem, s mind egy fillérig gálati útra mentél, két-három hazaadtam... éjszakát Is nálam töltött. _ Jogom voM hozzá> a- És nagyon szeretted? feleséged voltam! — Az... A feleségem vol­tál, de csak voltai... ked­— Nekem is azt mondtad, vés... hogy nagyon szeretsz. Mögéje lépett, s ujjai az- Tudod, hogy van az: ki- asszony K.?f'akára fonódtak. , ’ •„ mint a bilincs... — Nagyon... mondja az ember. Megszokás­ból, kötelességből, mert afér- Mégiscsak öntök egy kis italt. je... Jó konyakom van. A kedv«- _ _ dolkodott ced! - Toltott. - Szervusz! ^ férfl _ p^ig úgy vl. — Köszönöm, nem kérek! selkedtél és játszottál velem, — Ugyan már, ne kínál- na.. lásd magad! Szervusz! MOST, HOGY TIZENKÉT ÉVI kényszerű „távoliét” után lelépett a hajnali vonatról, s mintha valóban szerettél vol- ismerős talajra ért a lába, ismerős lombokra esett a pillantása, felsóhajtott. Majd AZ ASSZONY AJKBIGY- a felkelő napra nézett, ITTAK. Fenékig ürítették a GYESZTÉSSEL válaszolt, ön poharat. Üjabb cigarettára telten, mint aki büszke a tet- gyújtottak. Halványkék füst teire. szállt felfelé. Az asszony te­kintete a füst után kalando- — Könnyű azt megjátszani, zott. Pista. Az a legkönnyebb. Sem ész nem kell hozzá, sem erő, — Tudod miért hivattalak? csak egy kis móka. egy kis forfang, játék, hisz’ tudod, félhangosan ennyit mondott: — Jó reggelt, vasárnap! Vannak-e kulturális szenzációink? Vannak-e? Költőt fuggatok erről es tétova nemmel vá­laszol. „A nagy korszakfordu- lök hozzák meg a maguk szenzációit” — mondja in­kább önmagának, mint ne­kem. „A szenzációk, a tech­nika és sport területén je­lentkeznek” — vélekedik ta­nár barátom. Aztán egy gim­nazista leány meglepő siet­séggel bólint igent a kérdő­re és már címekkel indokol­ja válaszát: „Hármat is mon­dok: Láttam Barcsay Jenő­nek Állvány ablak előtt című képét; megismertem egy gyö­nyörű Illyés verset a Szek- szárd felé címűt és nagyon szép előadásban hallottam a Varázsfuvolát”. Ezek szerint tízesztendeje festett kép, még régebben szü­letett vers és sok emberöltő távolságban komponált opera is lehet egy kortársunk szá­mára mai szenzáció?... Bi­zony lehet. Hiszen ki-ki saját sorsa, érdeklődése körülmé­nyei koordináta rendszerének megfelelő ütem és sorrend szerint Ismerkedik meg azzal, ami az emberi szellem erőfe­szítéseiből a kultúra több év­ezredes története során létre­jött. Csakhogy a címben megfo­galmazott kérdés a mának szegezi a kérdést. És olyas­fajta tényeket kívánna vála­szul, mint amilyen szenzáció volt a maga idejében Erkel Bánk bán-jának bemutatója. Ady Üj versek című kötete vagy Reményi boszorkányos hegedűjének első diadalmas szereplése. Van-e ilyesmi napjainkban? Azt hiszem tétovázás nél­küli Igennel válaszolhatunk a kérdésre. Mert nem szen­záció-e az, ahogy néhány fia­tal zongoraművész — közülük a legismertebbek a Beethoven zongoraversenyt nyert Kocsis Zoltán és legjobb barátja Ránki Dezső — berobbant a magyar és a nemzetközi zenei életbe? Vagy ki tagadná meg a szenzáció érteket Darvas Iván színháztörténeti jelentőségű produkciójától, melyet az Egy őrült naplója eljátszásá­val nyújtott? A magyar irodalom és könyvkiadás történetében Is páratlan, ahogy a tizenhét éves miskolci gimnazista, Bari Ká­roly föltűnt. Néhány hónap­pal első költeményeinek pub­likálása után nem kevesebb, mint 11 ezer kötetben jelen­tettek meg verseit. A könyv órák alatt egy szálig elfo­gyott. De nemcsak új tehetségek fölbukkanása kelthet országos érdeklődést. Operaházunk, a Lammermoori Lucia második szereposztásában Lehoczky Évára bízta a címszerepet. A művésznő korábban operett- színpadokon lépett föl, a ven­déglátóipar zenés műsoraiban szerepelt, külföldön kereste az érvényesülést, s most — im­már túl a negyvenen — olyan teljesítménnyel lepte meg az operalátogatókat és a kritikát, hogy annak nyomán sokan teszik föl a kérdést: hogyan gazdálkodunk tehetségeinkkel, hogy csak most nyílt alkalma e művésznek a bizonyításra? Sorolhatnám még kulturális életünk kisebb-nagyobb szen­zációit. Mert annak számít az is, ahogyan múzeumi célokra helyreállították a budavári palota termeit. Szenzációt je­lentenek a Szentendrei Teát­rum évről évre ismétlődő elő­adásai. Vagy hogy az egyéni teljesítményekhez kanyarod­jam vissza, Kardos G. György — a régen operettótdolgozó- nak elkönyvelt színházi em­ber — regényírói sikere az Abraham Bogatir hét napjá­val; vagy a magyar hangle­mezgyártás több, nemzetközi díjat nyert lemeze is szenzá­ció értékű. Azt hiszem, nem az a prob­léma, hogy vannak-e kultu­— Tudom — felelte az asz- szony. hogy megy az! _ Helyes. Gondoltam, ne “ ~ bÓ’°‘ menjünk oda készületlenül. nút]anu] bev^JV Zt osztozunk. Azt hiszem, neked nogy tettelek... — Persze, hogy éreztem.,. Hisz’ épp azért volt olyan , , . __, könnyű téged félrevezetnem... — Igen... hogyne... terme- Nagy mafla voitái, Pista, az az igazság! Elvakított a sze­— Minden, ami a lakásban relem. Megvadított már a simogatásom is. Most már nem szégyellem bevallani, hogy éreztem is ezt a fonák helyzetet. is, nekem is kényelmesebb így, mint a bíróság előtt.. szetesen.,. — Mindé van, közös szerzemény. Az asszony bólintott. — Megadom neked azt a lehetőséget és előnyt, hogy A férfi töltött, cigarettára kiválaszd és elvidd, amit gyújtott. Az asszony elkomo- akarsz — mondta a férfi, és rult és felsóhajtott. újra töltötte a két kispoharat. ., — Aztán elhagyott. .. Em­— Köszönöm — mosolyo- lékezhetsz rá. Tudod, azon a dott el az asszony. — Nagy- szakszervezeti üdülésen, Cseh- lelkű vagy, Pista! országban. Ott még együtt töltöttük a két hetet, aztán — Nagylelkű...? Nem, nem t^bbé nem találkoztunk... az vagyok. Mindig szerette- Gondoltam, most már kitar­lek, ennyi az egész. tok melletted, de nem tudtam Fél órán belül elosztoztak, hozzád nőni... Kínomban Közben felengedett köztük a megvadultam, aztán jöttek feszültség. Az asszony néha- sorba: Ferenc, a járásról... néha már fel is kacagott, Különben minek soroljam? mint valamikor régen. A fér- Nem érdekes... Csak az utol- fi is úgy beszélt, mintha már só, a Jancsi. Arról már te Is semminek se volna jelentősé- tudsz... Hát így, Pista, ennyi az egész, most már mindent tudsz. se. — Én azt hiszem, kedves, most már igazán mindegy, őszinték lehetünk egymáshoz. _________ I gaz...? Tudod, nekem az a bámult ‘ kifelé, gyanúm, hogy te sose szeret­tél engem — mondta és ne­vetett, játékos ízt adva a be- re ttelek! szélgetésnek. — Valóban nem — mosoly­gott az asszony is. — Tudod, Pista, az úgy volt, hogy egész A férfi felállt, fe! g alá járt a szobában, megállt az ab­— Pedig én nagyon sze­— Ki tehet róla!... Ne ha­ragudj, Pista, arról én iga­zán nem tehetek. Csehszlovákiai tárcája. magyar — Nem, a világért sem ha­író ragszom... csak egy kicsit furcsa... ez a kettősség, ez 8 NÓGRÁD - 1970. július 5., vasárnap Aft*. Cziuke Ferenc: MÁTRASZELE rális szenzációink. , Ilyenek mindig is voltak. Hiszen Jó­kai s föltűnt valamikor, Bar­tókra is fölfigyeltek, a régi Vígszínháznak is voltak iz­galmasan gyönyörű előadásai. Babits Dante fordítása, Mó­ricz Boldog embere, a Sze­gedi Fiatalok föltűnése mi volt, ha nem kulturális szen­záció? Napjainkban az a kér­dés: vajon mindent megte- szünk-e azért, hogy a ki­emelkedő, tehetségek, a művé­szettörténeti szempontból Is jelentékeny alkotások aka- dályalanul elnyerjék az őket megillető helyet. Ma már köztudott dolog, hogy a Rozsdatemető milyen nehezen lelt megjelenési le­hetőségre. Nem egy kimagas­ló tehetségű festőnknek — példaként csak Holló László és Kohén György nevét emlí­tem — életének jelentős há­nyadát az erkölcsi és anyagi megbecsülés jelel nélkül kel­lett végigküzdenie. Időnként jelentős színművészek kérik idő előtt nyugdíjaztatásukat, mert úgy találják, nem fog­lalkoztatják őket megfelelően. Elképzelhetetlen olyan kul­túrpolitika, amelyben minden jó kezdeményezés, minden tehetség, minden alkotás tüs­tént fölkarolóra lel. Aki ilyen helyzetről álmodik, az min­den poszt betöltőjétől a tö­kélyt reméli. Az új mindig magában rejti a szokatlan elemeit. A szokatlannak pe­dig ellenállást kell leküzde- nie. Viszont a szocializmusnak létérdekei fűződnek ahhoz, hogy a tehetségek ne kallód­janak el. Kultúrpolitikánk ak­kor érvényesül megfelelően, ha mind több lesz napjaink­ban a pozitív előjelű szenzá­ció. (A negatív szenzációk fölemlítését szándékosan mel­lőzöm, példatárát moziműso­raink gazdagítják a legerő­teljesebben). Néhol leleményes intézke­dések sora szolgálja a helyi értékek időben történő fölka­rolását. Tudok megyéről, ahol számon tartják az olyan fiata­lokat, akik matematikában, rajzban, Irodalomban, nyelv- tanulásban, énekben, színját­szásban vagy hasonlókban ki­tűntek társaik közül. A me­gye vezetői figyelemmel kísé­rik sorsukat. Ahol anyagi vagy egyéb okok gátolnák a tehetséges fiatal boldogulását — ott segítenek. Országszerte szaporodnak az olyan rendezvénysorozatok, melyek keretében dobogó kí­nálkozik |új kezdeményezések alá, lehetőség nyílik a vidék ^tehetséges embereinek nyil­vános szereplésére. Egyetlen megye „művészeti hetének” műsorfüzetét lapozgatva ilyen rendezvényekről olvasok: nemzetiségi művészegyüttesek fesztiválja; képzőművészeti szabadiskola a megye nem­rég elhunyt festő szülöttének falujában; koncert a megye botanikus kertjében; irodal­mi színpadok találkozója; egyik kisvárosunk festőinek tárlata; pásztor- é6 lovasna­pok egyik állami gazdaság­ban; műemléki séta a megyei tanács épületében stb., stb. Tehetségekben sohasem szűkölködtünk. A tehetségek tömeges méretű kibontakoz­tatásának gondja a ml kor­szakunk gondja. Gondja, fel­adata, gyönyörű lehetősége. Ma már nyilvánvaló, hogy nem magányos szenzációkra van szükségünk. hanem a közművelődés egyetemes fel­lendítésére. Ez lehet csak egészséges táptalaja a soka­sodó kulturális szenzációknak. Mert hogy mást ne mond­jak: az sem volna utolsó szenzáció, ha sikerülne föl­számolnunk az írástudatlanság utolsó maradványait. Bajor Nagy Ernő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom