Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
J ókedvű napfény locsolja be a Duna-parti kerthelyiséget. Tatár Béla kétségbeesetten kavarja feketéjét, el is felejtkezik róla, nem is tudja, mit csinál. Haja kócos, nyakkendője félrecsúszott, zilált Az utcán arra megy régi barátja, Gyulányi Ferenc, a Tatár borzoltsága, meg monoton, gépi mozdulatai láttán, messziről is megsejti, hogy valami nincs rendben. Besiet a ksrthelyiségbe. Tatár felcsillan, éve is lehet, hogy nem találkoztak. Aztán mindjárt visszasüllyed a szenvedésbe. — Baj van nálad, Béla? — Baj? Miért lenne?! — Valahogy más vagy... Jól érzed magad? — Kitűnően. — És Iza? — Róla pillanatnyilag, meg a következő ötven évben nem tudlak tájékoztatni. Elváltunk. Gyulányi megdöbben. És megzavarodik. Mi a helyes szó, a halkan együttérző szó ilyenkor? — Hát... hát ez váratlanul ért... És szomorú ... Ahogy ismerlek: megviselt téged. — Nem múlt időben. Azóta egyfolytában megvisel. — Bizony, rólatok azt hitte az ember: együtt, amíg éltek... Nagyon egymáshoz tartoztatok. — Látszatra! A világ előtt igyekeztünk. Gyűlölöm a hazugságot, de ez a hazugság értékesebb... nemesebb, mintha a többiek orra elé dobáltuk volna a szennyest. Otthon aztán! Egyik pocsék veszekedés a másik után. Düh, értetlenség, vádaskodás... Évek és évek óta. Ezt úgysem lehet bírni a végtelenségig. Mindenképpen el kellett volna válnunk. Arra az egyre lennék kíváncsi: az új féli vajon hogyan viseli el Iza természetét — Férjhezmenst? — Férjhez. — Kihez? — Egy példátlanul sötét alakhoz. Egy nullához. A női agyakból menthetetlenül hiányzik a logika. Emiatt a következetesség is. Iza örökké az igényességét hangsúlyozta, akárkiről, akármiről volt szó. A választékosságát! Aztán egy olyan senki karjába szédült, amilyenhez hasonló alig futkos Nagy-Budapest területén. — Mi a foglalkozása? — Építészmérnök. Szergej Mihalkov; Két modern állatmese HOGYAN DOLGOZOTT A FARKAS A farkas munkára jelentkezett a medvénél. — Hol dolgoztál régebben? Mivel foglalkoztál? — kérdezte a medve. — Juhász voltam — feleli a farkas. — Íme, itt a jellemzésem is! Ebben mindent leírtak rólam. A medve miután gondosan elolvasta a jellemzést, megbízást adott a farkasnak egy nyáj őrzésére. Egy hónap múlva azonban felmondott neki a nyáj állandó létszámcsökkenése miatt. Elbocsátotta, de kitűnő jellemzést adott neki, amelyben az szerepelt, hogy ezek és ezek a kitűnő tulajdonságai vannak. így dolgozott a farkas, amíg nyugdíjba nem ment. KRITIKUS HELYZET — a róka csapdába esett — mondta örömmel a gúnár a kakasnak —, magam láttam. Helyzete, bátran állíthatom, kritikus. — Es most mit csinálsz? s- kíváncsiskodott a kakas. — Azonnal rohanok hozzá — válaszolt a gúnár. — Miért? Segíteni akarsz neki? nyugtalankodott a kakas. — Dehogy! Meg akarom mondani neki. amit gondolok róla’ Szemtől szembe! Nyíltan! Bátran! Addig akarom erőteljesen megkritizálhi, amíg nem késő — felelte határozottan a gúnár. — Amíg ebben a „kritikus” helyzetben van. .. "^ordította: László Anna: Férfipárbeszéd, férfilogika — Már azt hittem: zseb- metsző. — A legjobbkor gúnyolódsz! — Dehogy gúnyolódom. Csak érdekel: miért,- miben senki? — Mindenben. Egészében, ízig-vérig az. Még a külseje is.— — Találkoztatok ? szemébe nézni fgy nyilvánvaló... Iza is ezért hagyja ott.„ Szegény Bélán látszik is a kimerültség... Elfogyott a tor' fieneje __Csak már búcsúzh atna— Vigasztalja barátját: — Nem, Bélám, ettől ne tarts. Iza mégsem közönséges, durvalelkű asszony. Erről nem beszél — Aprólékosan, Ferikém, aprólékosan! Az első margitszigeti randevúnktól kezdve, amikor fiatalok voltunk, és részegen boldogok... Az első margitszigeti estétől kezdve, az utolsó ölelkezésünkig elsorol ő mindent. — Kihúzza magát, kérkedő, kevélykedő mosoly ül az arcára. — Még az sem gátolja, hogy ezzel esetleg kisebbségi érzést olt abba a nagyszerű urába. Mert mi veszekedtünk, vagdalkoztunk... világosabban... De ha leoltottuk a villanyt! — Majd éppen! Egyszer, mialatt Iza fürdőit, kivettem a retiküljéből a bajnok fényképét. Ez már a vége felé történt, akikor már sejtettem, hogy magánál melengeti a fotóját — És milyen a külseje? — Nézd... az nem lenne ízléses, hogy én taglaljam. Nekem is megvannak a magam hibái, nem tagadom, tudatos és nyílt ember vagyok. De egyet sohasem követtem el. Izléssértést még soha — Te Béla... attól félek, hogy még most is vetélytár- sadnak érzed azt az építészt. Pedig, ha sajnos lezárult... Bele kellene nyugodni. — Kitűnő vetélytáre, pompás viadal! ö éllig felfegyverkezve, ón. fegyvertelenül. Meztelenül! — Nem értem, mire gond- dolsz. Mivel fegyverkezett fel? — Tudással! Énrólam! Az asszonyok legfélelmetesebb és legsilányabb tulajdonsága Hogy kifecsegnek az égvilágon mindent Képtelenek diszkréten kezelni — Szünet. Gyulányi végképp nem tudja, mit higgyen. Szerencsére hozzák a kávéját, azzal foglalkozhat. Tatár folytatja: — Hja leoltottuk a villanyt, semmi nem volt érvényes. Csak az én kiapadhatatlan kívánságom! — Amennyiben Iza hízelgőt mesél rólad, az miért olyan nagy baj? — Mert akkor a rpúltat is elveszítem — ismét meggörnyed, ismét szenved. — Akkor semmi se az enyém, ami valaha történt közöttünk. — Szeretnélek tartósan megnyugtatni, Béla. De a szavak szegényesek ilyenkor. Mennem is muszáj, várnak. Fizetek! Nem jön a pincér. Némán ülnek. Gyulányi csak azért jegyzi meg, hogy mondjon valamit: —- Á mi vállalatunk kapcsolatban áll építészekkel. Jó- néhányat ismerek közülük. — Igen?! — kiált fel Tatár mohón. — Akkor talán őt is ismered! Mirosin. GézáBenczúr Gyula Ottten esztendSSvél ezelőtt, 1020. július 16-ám hunyt el a magyar képzőművészet nagy alakja, Benczúr Gyula. Nekünk, nógráddaferuaik, különösen illik legalább néhány gondolat erejéig megállanunk a nagy történelmi freskók alkotójának sírja és életműve mellett. Mert ha az Űj Magyar Lexikon téved is, amikor DoLányt teszi meg Benczúr szülőfalujának — Nyíregyházán született 1844. január 28-án —, voltak megyénkkel családi kapcsolatai is. Apad dédapja, István, Nógrádi megyéiben, Vatnyarcon volt evangélikus lelkész. Amikor Mikszáth Kálmán megtelepedett Horpácson, hívta Benczúrt ig a „jgöribe ország” festői tájaira. Benczúr előbb a Mikszáth-kúria közelében alkudott egy teleikre, majd később a dolálnyi kastélyt vásárolta meg, amelyet átalakíttatott és egy nagy méretű műtermet is építtetett magának. Élete utolsó szakaszában itt dolgozott a legszívesebben. Halála után nevezték el a kis települést Benczúr- fialvának és a falu temetőjében található a nagy festő kriptája. ÉLetmiűvéinek értékelése sokáig problematikus volt. Alkotásainak javát a kiegyezés utáni „boldog bélke” éveiben készítette, s a loyialitás nem használt művészetének. Példaként egyik legismertebb alkotását a „Budavár visszavétele a töröktől” című, a Millenniumra készített művét említhetjük. A megrendelők kívánságának megfelelően a kép közéipt erében Latbarin- glai Károly fővezér fehér lovas alakját látjuk, amint büszke tekintetét Abdurrahman utolsó budai pasa holttestére veti. Körülötte fehér parókáé osztrák hercegek. A figyelmes szemlélő azonban észreveheti, hogy legalább olyan hangsúlyt kap a harso- názó magyar lovas, v,agy Pet- neházy Dávid, alakja, aki láthatóan, vérével áldozott a. győzelemért. Benczúr tehát a hivatalos Magyarország urainak kívánságát is kielégíti, olyan kompozíciót alkotva, amilyenre karában „egyetlen európai festő” nem lett volna képes, másrészről azonban azt is megmutatja, hogy a tényleges áldozatot és hősiességet az egyszerű magyar vitézek példázzák és érdemük a 150 esztendős rabság megszüntetésében semmivel sem kisebb, mint a késve végre megjelenő nemzetközi seregeké. Minden méltatója kiemeli, hogy természet — s ember- ábrázoló tudása, munkabírása kimeríthetetlen. A „Hunyadi László búcsúja”, a „Rákóczi Ferenc elfogatásai”, a „Vajk megkeresztelése” mellett párját ritkító bemsőség- gel megszólaltatott képmásai bizonyítják Bemáth Aurél megállapítását: a művészet csak dicsérni tud. Benczúr Mikszáth arcképe is bizonyítja: a művész a szíve szerint váló dolgokról tud igazán festeni. Kiváltó volt, mint tanár ie. 1876-ban művészetének effismierésekánit kinevezték a Müncheni Akadémia tanárévá Ezt a megbízatásit is csak magyar állampolgársága megtartása mellett fogadta el, de amikor 1883-ban létrehozzák Budapesten a Mesteriskolát, az első hazai hívásra átveszi az iskola vezetéséit és húsz éven, keresztül lelkiismeretesen irányítja a kibontakozó tehetségek útját. „Nem nyomta el tanítványainak művészi egyéniségét, szabadon fejlődhettek, de megkapták hozzá a tudás szilárd alapjait.” Benczúr Gyula az utolsó nagy mester volt abban a vezető gárdában, amelynek működésié a XIX. százaid végére a magyar festészetet fellendítette — állapítja meg Telepy Katalin, aki ez ideig a legrészletesebb méltatást írta Benczúrról,. Szinte mindent elért, amit polgári származású egyén abban a korban elérhetett: a főrendiház tagjai sorába iktatta, a Magyar Tudományos Akadémia tagjóivá választotta — éppen a már említett Mikszáith-'portré volt az akadémiai székfoglalója — a Kolozsvári Egyetem dísz- doktorává avatta, a Szrt. István rend tulajdonosa volt. Halálának ötvenedik évfordulója alkailmával táisizltelettel hajtjuk meg az emlékezés zászlaját életműve ellőtt, igazat adva Gerevloh Tibor művészettörténésznek: „a közönség és a művészet ő általa talált egymásra.” Csubly László Palásti László: A filmkritikus Gyulányi feszeng. Ügy látszik, valami politikai vonatkozású titok lappang Tatár körül.,. Kínos. Minél előbb él kellene füstölni... Ügy is dolga van, nem számolt ezzel a beszélgetéssel. Mégsem ugorhat feL Óvatoskodik: — Persze, a te állásod exponált ... — Az állásomnak semmi köze... — Mert hogy mondtad:képtelenek diszkréten kezelni... — A legbenső magánügyeinket! Nekem Iza nem mesélt arról a nyikhajról. Eleinte rejtegette, később martuk egymást. De akivel jóban van! Annak aztán kitálal! Nem bírom a gondolatot... — gyötrődő vonások árkosodnak az arcára — nem bírom, hogy itt garázdálkodik a városban egy vadidegen féreg, aki á legintimebbet is tudja rólam. Gyulányi még kínosabban érzi magát. Nem mer Tatár nak hívják. Gyulányi azt remélte, mára végzett a sorozatos megdöbbenéssel. Most ismét! — Béla, bocsáss meg. Nem hittem... Gondoltam: ebben a helyzetben túlzol. Mirosin véletlenül csakugyan.... No, utolsó csibész. Sötét lakásügyeket bonyolít. Kiszedi az építtetők pénzét, aztán„. Tatár felugrik: — Rágalom! A szomszédos asztaloknál figyelni kezdik őket — Halkabban! És ülj le! Sajnálom, hogy így van, de biztos. Sokaktól hallottam. — Mi az, hogy sokaktól?! A sok, az egy. Aki fülbe súgja a rágalmat. A többiek aztán szajkózzák, terjesztik. — Honnan tudod, hogy így van? — Iza nem megy feleségül lakásüzérhez! Csalóhoz! Az ő morális igényességével! Ä nagymama Abonyból Jött látogatóba Budapestre hozzátartozóihoz. Másnap mozijegygyei kedveskedtek neki. Tizenöt éves unokájával, Péterrel ment a filmszínházba. Hazatérve megkérdezte tőle a fia: — Tetszett a fűm? — Nem. Péter megjegyezte? — Nekem tetszett. Kitűnő, újszerű film. És van mondanivalója. — Hát nekem is van erről a filmről mondanivalóm — mondta a nagymama mérgesen. — Van a filmben egy fiatalember, akitől folyton azt beszélik, hogy ilyen rendes, meg olyan rendes, és tudjátok, mit csinál? — Ugyan mit? — Zuhogó esőben érkezik és sáros cipővel megy be a lakásba! Le sem törli a lábát. Igen, a nagymama mindig rendes volt. O mindig letörölte a lábát. Egész Abony- ban példás háziasszonynak ismerték. Lakása ragyogott a tisztaságtól és a hetvenkét éves néni ugyanolyan frissen takarított, tisztogatott, tettvett, mint akár ötven évvel ezelőtt, fiatalasszony korában. — De mama, ez nem lényeges — oktatta mosolyogva a fia. — Ismerem a film témáját. Izgalmas, fordulatos, a női főszereplő pedig ... A nagymama dühösen félbeszakította: — A női főszereplő pedig megérkezik egy bőrönddel, és lecsapja a földre, aztán ruhástól végigfekszik a díványon. — Mert rettenetesen felin- dult. Súlyos megpróbáltatásokat kellett átélnie. Határozottan csengett a nagymama hangja: — Egy nőt nem érhet olyan felindulás, fájdalom, hogy a kofferjét ne pakolja ki azonnal. A ruhák összegyűrődnek, azokat minden rendes nő felakasztja. No, de mit várjunk egy olyan asszonytól, aki ruhástól vógigheveredik a díványon! Bezzeg az én időmben. A mamának igaza van — mondta békítőén a fia —, de ez lényegtelen és a film művészi értékét nem csökkenti, A nagymamát nem lehetett meggyőzni: — De csökkenti! A filmen gyönyörű perzsanyönyeget látni, és a nő szerelmese rádobja az égő cigarettát. Ha ez a művészi perzsa meggyullad, akkor szerinted nem csökken az értéke? — De nagymama, remélem, az a jelenet tetszett, amikor a férj megtudja, hogy a felesége gázolt és cserben hagyta áldozatát. Milyen nagy lelki válságon ment keresztül! Hiszen megtudta, hogy legjobb barátja autójának volánja mellé ült! Nemcsak gázolt, hanem megcsalta is! Gyönyörűen kidolgozott rendezés volt! A nagymama gúnyosan mondta: — Még hogy kidolgozott rendezés! Szép kis jelenet! Késő este van, a férj a kanári kalitkája előtt áll, és eszébe se jut letakarni... Önvédelemből Engem mindenki kerüljön el és mindenki jöjjön ide hozzám. Tőlem mindenki meneküljön és tömörüljön körém az utcán. Bolygókat felrobbanthattok, de rám nem emelhettek kezet: mert én élek. Mint a tengerek halai, hegyek f vadjai, mezők zöldje úgy vagyok én is. Fogalom vagyok. Mint a friss tej és mint a fény és mint a városok, mint a zajok szerte: az életet jelentem. Vigyázzatok! Rám nem emelhettek kezet, mert én vagyok az ember! TÓTH ELEMÉR: Révész Tibor Lóránt János: VÍZPART NÓGRÁD 1970. július 19., vasárnap 9
