Nógrád. 1970. június (26. évfolyam. 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
f vsdrhapf jegyzet Üdvözlet a betű művészeinek M a országszerte megemlékeznek a János-ünnepsé- gek során az egyik legszebb mesterség — bátran mondhatjuk —, a hivatástudatot igénylő, nyomdászok munkájáról. A mai kor embere már el sem tudja képzelni az életét könyv, újság és egyéb nyomtatványok nélkül, annyira mindennapos, nélkülözhetetlen, mondhatni közszükségleti cikké lett a nyomtatott betű. Már pedig ha ez igaz, akkor minden tiszteletei megérdemelnek azok, akik ezt a nagy szakmai ismeretet, lelkiismeretességet, irodalmi és nyelv- műveltséget igénylő pályát választották és ezen szolgálják a magyar közművelődés ügyét. A találmány születésének pillanata sohasem véletlen — írja Szerb Antal —; az emberek mindig csak azt találják fel, amire szükségük van, és azt mindig fel is találják. A könyvnyomtatást már várta a szellem, amikor a valóságban megjelent. Gutenberg — Gensfleisch János (1400—1468) találmánya valósággal forradalmasította az írás-olvasás és az egész népművelődés ügyét. A könyvnyomtatás feltalálásával ugyanis elősegítette a világi művelődés terjedését, hisz az első nyomtatott könyvek között már nemcsak vallási, teológiai, hanem világi tartalmú műveket is találunk. Így bár leghíresebb munkája a kéthasábos, 42 soros Bibliája, fennmaradt egy 14 oldalas nyelvgyakorló könyvecskéje és egy csillagászati naptára is az 1448-ik esztendőre. Hazánkban, sok nyugat-európai országot megelőzve, már 1472-ben működik Hess András budai nyomdája. A német származású Hess András korában egy római tipográfusműhely kiváló munkása volt. Itt ismerkedett meg vele Karai László budai prépost, aki Mátyás királyunk követeként 1470-ben Rómában járt. Ű hívja meg a neves nyomdászt, vállalva minden költségét, amely az akkori viszonyokat tekintve tökéletes felszerelésű műhely felállításához szükséges. De hiába minden technikai felkészültség, megrendelő nem jelentkezik, munka nem akad. A tétlenséget megunva, 1473-ban saját kiadásában megjelenteti a Chronica Hungarórum című művet. A magyar nemzet történetét írja le e munka a honfoglalástól Mátyás király koráig. Ez az első Magyarországon készült nyomtatvány. E munkára azonban sem a Corvinákban gyönyörködő királyi udvar, sem a nemesség nem figyel fel, végül a mester csalódottan visszatér Itáliába... A reformáció, a hitviták azonban új lendületet adnak a könyvnyomtatásnak is. A XVI. század végén már körülbelül harminc műhely dolgozik az országban, közöttük olyan jeles mesterek, mint a brassói Honter-Honterus János, az újszegedi Erdősi Sylvester János, továbbá Heltai Gáspár, Huszár Gál és Bornemissza Péter. De eleink közül a legnagyobb tisztelettel M. Tótfalusi Kis Miklósra emlékezhetünk (1650—1702), aki jobbágy származású fiúból vált az akkori világ szellemi központjában, Amszterdamban, a kor legnagyobb nyomdászává. Olyan nagy tekintély volt, hogy amikor Arcsil, grúz király fel akarta állítani az első grúz nyomdát, a polgármester Tótfalusit ajánlja, aki egyszerűen nemcsak kimetszi a minta szerint az első grúz betűket, hanem mint maga mondja, „módosabb betűket csinált nekiek, melyen igen őrültének”, vagyis a grúz írás nyomtatott betűit ő szerkeszti meg. A sok megbízatás, a világhír mellett komoly jövedelmet is jelentett Tótfalusinak. , mikor 1690-ben hazatér 50 000 forintra rúgott egy évi jövedelme. Érthető tehát, hogy a gazdagodó polgár öntudatával, nagy üzleti tervekkel és nemes kulturális célkitűzésekkel érkezik Erdélybe. De tervezett Biblia-kiadásához támogatást nem kap. Ekkor írja: „Hozzáfogok én egy szegény legény lévén és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves kódolása többet tészen, mint egy országnak ím- mel-ámmal való igyekezeti.” 4200 példányban ki is nyomatja a Bibliát, ez a legszebb könyv, amelyet Erdélyben, abban az évszázadban kiadtak — de sikert nem ér vele. Több javítást végzett a Biblia nyelvezetén és azt fegyvernek szánta a Habsburg-hódítók és az őket kísérő jezsuitiz- mus ellen. Igyekszik a nyelvi egyszerűséggel is tudását úgy adni tovább, hogy azt a legegyszerűbb emberek is megérthessék, ugyanakkor egyéb munkáiban a hatalmasokat is keményen támadja. Ezt olvashatjuk ki Siralmas panaszából is, amelyet az 1697. évi kolozsvári tűzvész alkalmából ad ki. A vers a város urainak felrója tobzódásukat, irigységüket, rájuk olvassa, hogy a szegényt nyomorítják, az özvegyet és árvát mindenéből kiforgatják és a megvesztegethető bírák futni hagyják a bűnösöket. Szinte természetes, hogy ellenségesen fogadják. A legsúlyosabban az érintette, hogy őt, aki polgárságánál fogva különbnek tartotta magát a feudális érdekek képviselőinél, lebecsülték, hitvány vasművesnek nevezték. „Annak a hitvány vasművesnek vajki sok hasznát vette a világ, s vehette volna e haza is ... Professzorok és papok jobbaknál jobbak vannak, ilyen hitván vasműves pedig nem csak Kolozsvárott, hanem egész Erdélyben, nemhogy Erdélyben, de az egész magyar birodalomban, nem hogy ott, de még az egész világon sincsen." „Mentségében” ugyan még megpróbál támadva védekezni, de aztán kénytelen meghajolni az egyházi hatalmasságok előtt... Csalódott, álmaitól megfosztott emberként hal meg. S folytathatnák a sort a kiválóbbnál kiválóbb nyomdászok működésének felemlegetésével, szólhatnánk a reformkorszak nagy nyomdászáról Kliegl Józsefről, aki a mai szedőgép első ősét szerkesztette, vagy a gyomai Kner-nyomda remekeiről, amelyek világ- színvonalra emelték a magyar könyvművészetet, de ez a számvetés nagyon messze vezetne. j nagy elődök nyomában ma is dolgoznak kiváló /I szakemberek a vörös vándorzászló mutatja, hogy szűkebb pátriánkban, Nógrádban is. Most bensőséges ünnepükön kívánjuk, hogy ezt a munkát a jövőben is végezzék minél több sikerrel, ezzel is gazdagítva nyelvünk és népünk kultúráját. Csukly László Illyés Gyula Miért léptek ki az érettségizettek ? Nem könnyű, de megéri Amióta Móricz Zsigmond lehunyta a szemét, az írók céhében kiimon.datlan.ul is o az eiső a uasuaiOic Között, deciig akkor még — egyebek Közt — „csak” a felfedező vallomásának is beillő Oroszország, a remek Petőfi-tanulmány, a mueg targynaguasa- gával is lázadó és lazító Puszták népe és néhány kitűnő verseskötet volt mögötte. .. Aztán a nácizmus üldözöttje lett, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, aki ragyogó riportsorozattal (Honfoglalók között), népgyűlé6i szónoklatokkal, tanulmánnyal (Kiáltvány a parasztság művelődése ügyében) a nemzet pallérozódását segítő intézet vezetőjeként, folyóiratot szerkesztve — a nép sorsának jobbra fordulásáról álmodott, fiatalkori álmáinak valóra váltását sürgette, támogatta, ábrázolta. Az irodalomnak csaknem valamennyi műfajban olyat teremtett, amire büszke az ország. Az Ozorai példa, a Fáklyaláng, a Dózsa György a nemzeti drámairodalom maradandó becsű reprezentánsai. Költészete még filozofikus darabjaiban is őrzői a népi fogantatás varázserejét. A Megy az eke, a Szekszárd felé, Az új országgyűléshez, a Bartók, egyaránt klasszikus példái annak a költészetnek, amely nem „leereszkedik” a néphez, hanem a magas gondolatiság szféráiba magával ragadja azt. Filmforgatókönyv, új drámák, fordítások kincses garmadája, irodalmi tanulmányok, nagy nemzetközi sikerek és sok más mellett a Kháron ladikján című kötet vallanak arról, hogy a határainkon túl is legjobban ismert és becsült mai magyar iró alkotóereje most, hatvannyolcadik évében is szinte kiapadhatatlan. (B) Majdnem egy évvel ezelőtt néhány érettségizett ipari tanulóival beszélgettem a budapesti Közlekedési Nyomda pásztói telepén. A fiatal lányok beszámoltak életükről, első munkahelyükről és indulásukról, vágyaikról és terveikről. Akkor úgy látszott, hogy megtalálták helyüket az új üzem alakuló kollektívájában. Azóta egy kivételével valamennyien hátat fordítottak választott szakmájuknak és első munkahelyüiknek. Mi lehet az oka? Csak kényszerűségből, jobb híján csaptak volna föl Ipari tanulónak? Még mindig nagyobb lenne a munkapadnál az íróasztal vonzása ? Van-e szerepe távozásukban a kétéves tanulóidőnek és az alacsony ösztöndíjnak? Mivel indokolták kilépésüket ? A telepvezető, Lackófi János nem tud a kérdésekre határozott választ adni. Nem faggatta a lányokat szándékukról. Be kellett érnie szűkre szabott magyarázattal és indoklással, hiszen aki menni akar, nehéz tartóztatni... — Lehetséges, hogy a telepen eltöltött időt csak átmeneti megoldásnak tekintették — mondja elgondolkozva. — Talán csak arra vártak, hogy valami előnyösebb munkalehetőség adódjon a környéken. Ügy tűnt, hosszúnak tartják a tanulóidőt és keveslik az ösztöndíjat __ I tt nem árt elidőzni egy kicsit: „Hosszú a tanulóidő és kevés az ösztöndíj.” Tudni kell, hogy a tanulóidő pontosan annyi, amennyit az országos rendelkezések az érettségizettek számára előírnak. Az ösztöndíj pedig nem kereset, csupán állami támogatás, anyagi segítség a szakmát tanuló fiataloknak. De arról sem lehet megfeledkezni, hogy ezek a lányok már nem gyerekek. Nagykorúak, tizennyolc-tizenkilenc évesek. Ruházkodási, szórakozási és művelődési igényük sokkal nagyabb, mint amit a tanulóbér megenged. Szüleik általában munkások és mezőigazdasági dolgozók. Anyagi lehetőségeik nem mindig teszik lehetővé, hogy felnövő gyermekük keresetéről le tudjanak mondani. Bár nemcsak lemondásról van szó, hiszen a gyermek — ahelyett, hogy hozna, viszi a pénzt a háztól — továbbra is támogatásra szorul. Valójában nem sajnálják a forintot gyermekük továbbtanulására, de ha fiúk, vagy lányuk maga vállal kereső foglalkozást, amire az előbb felsorolt okokból következő belső ösztönzés készteni, belenyugszanak — talán egy kicsit meg is köny. nyebbülnek — nem gördítenek akadályt az útjába. A végeredmény: a lányok az azonnali kereset kedvéért lemondanak a később biztos megélhetést, nagyobb fizetést nyújtó szakmáról. (Természetesen a kilépésnek lehetnek más okai is, hiszen van, aki felvételt nyer valamelyik felsőoktatási intézménybe, vagy nem ízlik neki a munka és jobb elfoglaltságot keres.) Az egyetlen, aki megmaradt a telepen a könyvkötészet mellett: Kovács Klári. Tőle kérdezem, tudja-e hova mentek dolgozni kilépő társai ? Ki ide, ki oda. Elsorolja, hol helyezkedtek el azok, akik innen kiléptek és tud valamit róluk. Életük alakulása egy ponton megegyezik: valamennyien kereső foglalkozást választottak. Klárika a korábbi beszélgetés alkalmával azt mondta, hogy valójában óvónő szeretett volna lenni, de erről az elképzeléséről — isimerve, hogy milyen nehéz bejutni az óvónőképzőbe — hamarosan letett. Vágyait és a lehetőségeket mégis egyeztetni tudta. Egy rokona kedvet ébresztett benne a nyomdászathoz. Jelentkezett felvételre az üzemhez könyvkiötőipari tanulónak. Az eltelt hónapokban megbarátkozott a munkával és megszerette leendő szakmáját. — Már magam is csináltam könyvkötésit — újságolja. — Régi kiadványokat kötöttem be... — S hogyan sikerült? — kérdezem. — Jól. A barátnőmnek tetszett. .. — Mit csinál most? — Nyomtatvány okát gatok. hajto— Délután két óra van. Mennyit hajtogatott a kakezdés óta? mun* — Tizenhéteztret. — Nem fárasztó? — Nem. Ez az egyik könnyebb munka. leg— Mi a terve? — Azt hiszem, hogy maradók. A hátralevő egy év már gyorsan eltelik és szakma lesz a kezemben. .. Félévkor csupa ötös bizonyítványt vitt haza a szüleinek. Feltehetően a teljes évet sem fejezte be rosszabb eredménnyel. Az ösztöndíja a második félévben már megközelítette a háromszáz forintot. Nem sok, de egy kis szülői támogatással már a legszükségesebbre elegendő. S, ha ezekben a hónapokban nem is könnyű a helyzete, egy év múlva szép munkával 1600— 1800 forintot, vagy még ennél is többet keres majd, s bizonyára sokan irigyelni fogják... Kiss Sándor SZABÖ GYULA: ESŐ UTÁN Csodás éke az elérhetetlen égnek szivárvány abroncs fogja a föld dongáit össze, eső után ébred, s köszönti az élet, a vízfüggöny mögött aranycseppjeinek sűrű özönét. Kiszikkadt föld szívja az égi nedveket, s az eső utáni friss szagot majszolom magamba én is éhesen, mint a virágok, s mint a kisgyerek a pitypangokkal játszok így — eső után. A cipőt évekkel ezelőtt vettem, elegáns volt, nemes vonalú, alkalmas arra, hogy az ember pávává válván benne, pökhendi tekintettel mérje végig ormótlan csukában csámpáié embertársait. A cipő elegáns volt, nemes vonalú, nem ő tehetett róla, hogy gazdája lába korántsem mondható nemes vonalúnak. Rövid, de könnyes, sziszegős, tyúkszemes küszködés után a cipőipar eme remeke bevonult a szekrény aljába az öncélú szépség, a 1’ art pour 1’ art, avagy Inkább a F áb pour 1’ áb páros dokumentumaként. — Most mi lesz vele? — kérdezte nejem oly aggodalommal, mintha e cipellőcs- ke sorsa elválaszthatatlanul összeforrt volna az ő életével. — A cipő sorsa a hordás... Előbb, vagy utóbb eléri ez a végzete — válaszoltam a cipő szorításától felszabadult bölcs filozófusként, mert tudtam, hogy akkor még meglehetősen ifjú, pelenkáiból alig kibújt gyermekem a fejlődés törvényei szerint majd bele nő ebbe a cipőbe. A gyermekek lábai növésének a titkát ugyan még nem fejtették meg a tudósok, de minden bizonynyal növekedése közben akad olyan időszak, amikor a nekem nem jó, pompás és nemes vonalú cipő neki már jó lesz. Hogy ilyen pillanatnak jönnie kell, ennyit a középkori alkimisták és a mai szülők is tudnak. A cipő tehát ott hevert Gyurkó Géza: A c sámfára simult testével az egyik szekrény aljában, csendben és türelmesen várva azt a pillanatot, amikor majd egy talpas lábú kamasz felrántja, hogy utána tüneményes gyorsasággal tünkre is tegye őcipőségét. Teltek a hónapok, az évek, a cipő várt, én is vártam. Nem voltam sem ideges, sem bizalmatlan, tudtam, hogy csak évek kérdése és találkozik a láb és a cipő. Az én cipőm és az én gyermekem lába. Nagy pillanat lesz! — Ha nagy leszel és jól viselkedsz, megkapod ezt a pár cipőt — mondogattam fiamnak növekedése és magatartása bírálata közben rendszeresen, hogy a cipő szinte már nem is cipő lett, hanem fogalom és mérce: a kamasszá, a jóvá válás fogalma, és a kö- lyökmagatartás mércéje Lett. Legalábbis a szememben. Mert a gyerek fölényes nemtörődömséggel, a cipő mozdulatlan rezignáltsággal várva a nagy találkozásit, amikor az apa cipője már jó lesz a fiú cipőjének is. Űjabb évek teltek el, srnár csak centiméterek választották el a célt és a találkozást, amikor valahogy, magam sem • rr ipo tudom miért, néhány hétre félrenéztem, kiment a fejemből a cipő, amely nem jött ki magától a szekrényből, hogy szólt, figyelmeztetett volna. — Na, itt a cipő... próbáld fel — jutott eszembe egyik este, s már hoztam büszkén a hosszú évekkel ezelőtt vett. elegáns, nemes vonalú férficipőt. — Eléggé konzervatív csuka ez — így hangzott az első megjegyzés, amelyet a cipő is, én is mély felháborodással és a mai fiatalságról alkotott elítélő közös véleményünkkel vettünk tudomásul... — Neked, minden konzervatív. .. Ilyen cipő nimos fiam több. Ez egy olyan cipő. Évekig neked tettem félre, meg fognak őrülni a haverok, ha majd benne látnak — magyaráztam mind lelkesebben, amint a srác fűzte, húzta a cipőt. Ki kellene vágni az orrát — mondta vigyorogva. — Mit csinálni ? Ezzel a cipővel? — sikoltott fel bennem a dühödt fájdalom. .. — Vagy le kell vágni a lábamból — tette hozzá változatlanul fumigáló és lekezelő vigyorral... — Tudniillik kegyetlenül kicsi. Megdöbbenve álltam és néztem. Tényleg kicsi. Az évek óta félre tett, a fiú számára félre tett, egykor nekem kicsi cipő, már neki is kicsi, pedig csak néhány hétig1 felejtkeztem meg a cipőről és íme, kicsi, használhatatlan, célta- Lan megformált bőrdarab lett megint belőle. — Most mit csináljunk? Dobjuk el, adjuk el? — örült és szomorkodott egyszerre a gyerek anyja, — Á, minek... Tegyék el apuék, aztán majd elteszem én is, s ha fiam lesz, majd neki odaadjuk — adta a tanácsot a gyerek, nem tudni, gúnyból-e, vagy komolyan, A cipő most ismét a szekrényben van. És ón csak attól félek, hogy amilyen hebehurgya, meggondolatlan ez a kölyök, későn adja majd oda az én volt, az ő volt cipőjét a leendő fiának, az én unokámnak, ki majd gúnyos képet vágva azt tanácsolja az apjának. az én fiamnak, hogy tegyék el ezt a cipőt, az ő fiának, tehát az én fiam unokájának, azaz az én dédunokámnak. Érdekes lenne, megvárni, amint a dédunokám vigyorogva szól majd az apjának, aki az én unokám, hogy a cipő... De: ne. ne tervezzünk. NOGRAD — 1970. június 28,, vasárnap *)
