Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
VÁCI MIHÁLY Szabadság! Tégy gazdaggá minket! A Duna—Tisza ezüst szalagján szívünk fölött egy amulett-ország A téli tájon didergő faluk az ingem alá bújnak melegedni. Egy-egy tanyára lelve felzokognak az ifjúság elő-ázsiai dalai. Meztelen szívvel érzem még a bundák durva szerelmét, — dédelgető melegét A világrahozó szegénység anyai ölét még áldva emlegetem. De nem akarok meghatódni többé! Levetkezem a lélek szűrhímzéseit, s a gondolat kalotaszegi kacskaringóit magamról lefejtem Európába értünk végre a népvándorlás kétezer éve után! S az értelmes erő lánctalpas traktorával szaggatnám fel gyorsabban ezt a táját: — tűnjön el a falvak borzassága és a tanyák sündisznó-szuszogása Hogy gyűlölöm már amit még annyira szeretek! — a szegénység megáldott ereklyéit, a befogott tehénkék kajla bánatát, a zsugoriság nyávogó imáit, a pislogó szemekben a babonák ragályos trachomáját Lassan széled a vert történelem Segítségedért hangosan kiáltok — szabadság! — Tégy gazdaggá minket! Gazdagság! Térdelj ide mellénk az Alföld szőnyegére, bíbelődj velünk. Neked csak játék, móka és ajándék, — mi meg itt gürcölünk kis makettjaidért! Építőköveidből rakd ki álmainkat. Rakogass palotákat, mintha dominóznál. Hol mutató ujjal a porba rajzolsz: csatorna kéklik, — hát firkálgass e tájra. Ujjaidat mártsd a homokba — megfogannak, s szőlőgyökerekkel szorítsd magadhoz a hazát, Szabolcsnak vegyél fémépítődobozt. Adj a parasztnak a boci helyett mú-t bőgő gépet, mely szelíden követi. Adj neki felhúzós kis gyárakat. Melléjük térdel és szinte játszogatva zümmögi éti a buzgóik odó ipart. Meglátod — így majd elfelejti a hóna alá bújó kiscsikókat. Szabadság! Tégy gazdaggá minket! Gazdagság! Tárd ki szárnyainkat! Bogárka nép voltunk — csak kaparásztuk létünk dobozának fedélét. Az emberiség tavasza virágzik. — Sürögve, zsongva beporozni virágait miránk is vár a sor, hogy kaptárunkba gyűljön az egyenlő sejtekbe osztott, illatozó nemzeti jólét. BENJAMIN LÁSZLÓ Tayasz Magyarországon Késő délután megeredt az eső, fölverte az utcát. Kéreg alól a levelek rttgy-fejecskéiket kidugták. Tavasz van! — locsogta a zápor, s ahogy Jött, máris elszaladt; s egy terhétől hajlott faágon érett-sárgán csüngött a nap. Az érzékeny földön lesett, ólat kerülgetett a róka, múlt még, de a földművesek elűzték nyers jelzőkarókkal. Erctáblára a betűket, állni az idők jégverését — törvényüket és nevüket ekéikkel a földbe vésték. PAKOLITZ ISTVÁN Óh, terebélyesedő szabadság! Meg-megcsóválják fejüket • a pogány, gondterhelt papok; de gyanúsítás nélkül elviselik, hogy szomorú vagyok. Nem előkelő idegenség ez, nem holmi l’art pour l’artnyavalya: félek, hogy azt kell féltenem, amitől féltem valaha. A prédikált szabadságnak ' j volt már korgó nagyböjtje; ha morogtam, sose nézték: ez is a mi kutyánk lcölyke; Alatta két vig hegytető kosárként ringatta a völgyet; kapaszkodtam emelkedő kedvem fokain egyre följebb, első gyümölcsre éhesen, sűrű levelű korai napra — könnyű lábakkal értem el a hegyeknél is magasabbra. Odalenn elhomályosult, majd eltűnt végképp, ami rOMt volt. Erdő, folyó, hegy, város, út helyén ezernyi kis színes folt virított; kitárult az ország, tágult szűkülve: az egészet láthattam már, mint a pilóták, ha a felhők közül lenéznek. Es füstölt, sípolt, dohogott, kattogott, zúgott Magyarország. Anyagot szült és szólt jogot, segítve munkásai harcát, akik lármás kohóiban sorsunk nyersanyagát keverték, s kedvüket mordul vagy vígan a lázongó vasakra verték. A szabad ország erejét éreztem, s felnéztem a napra: Hazám a föld? Hazám a nép, csak ő emelhet ily magasra. Országot, népet — s mind ami belül van már, szívembe fért el — nem engedem kiirtani magamból másképp, mint a vérrel Még sosem volt ilyen közel, bár kisebb lett már, mint a térkép folyóival, hegyeivel s lakóival szívemben elfért, ott dobogott, a szív helyén szabályozta a vér futását, hogy már nem is láthattam en — éreztem minden mozdulását. .. .Aznap született a fiam. Még csak egy fél nap óta élt, de ki élt alant, mindannyian roppant munkába fogtak érte. övé a szén, övé a len, neki fonnak, érte aratnak s övé a vers — a versenyen nem lehet, hogy hátul maradjak Kis ország, télből lábaló! Mélyében lüktetett a bánya — egy elmerült világ alól növő remények melegágya. Kertészei a hőt, a fényt az emberek közé kihozták; mint jövőnk bányászaiként a földalatti kommunisták. Szerszámon csillan a jövő, fiam jövője — de nekem kell megvédeni; harcoljon ő már csak anyaggal, elemekkel- A fegyver az apára vár még, s ha a tavaszra jön a nyár: legyen már a fiúknak játék, mi nekünk élet vagy halál Hajdan, kamyújtáai közelben hozzánk, de mégis immár Zt évnyire tőlünk, ma élőktől, a szenvedő világ új élet magvait vajúdta a föld színére. A lehetetlen, a tiszta valóéig köntösét öltötte magára, és mai legszebb tennivalónk tovább építeni az évezredes müvet, de a valójában csak IS éve szabaddá vált országot. A művész — ha hite milliók gondját vállára emelni — mindörökkön arra átkozottáldott, hogy lelkiismerete, és kínzó ösztókélője legyen az önakaratból munkára kötelezett millióknak. A költőnek a voroslobogós megváltásra, a felszabadulásra emlékezése sosem csupán és nem elsősorban a költőé. Az ő gondolataiban, kimondott szavaiban e néhány milliós nép, a szebb jövő felé vivő utakat járó Magyarország hite, győzedelmes boldogsága és hálás-köszönő visszatekintése bontja ki rímes-szép virágait. SIMON ISTVÁN Április 4. Könnyű szél a tavaszi, ringat fát, virágot. Kezdje, kezdje valaki a réten a táncot, fut a szél... hallani, nevetnek a lányok. VÉGH MIKLÓS Gyökerek és virág 2d évünk minden álma, életre vajúdott csodája, 25 éve minden hűség, minden öröm és keserűség. 25 evnek minden harca, hite, győzelme és kudarca — egy szóval minden, mit magadénak vallhatsz — az ő hitükben gyökeredzett, vérükből bontott szép virágot. Szurok napú, fertőzött világban éltünk, buborék létünk szurony vérezte pirosra, de messziről jöttek íjas hitével erősödtek az itthoni álmok, s megváltattunk Hajdani harcunk igazolja sápadt napunk aranyló szépülese, tornyaink sürgő épülése, a játékos fény gyermeked hajában, s hogy vetések hersegő zöldjén pufók falvak dobognak, hetyke kedvvel égrerikoltva gazdag jókedvük: hogy makknyi tanyák tv-antennáinak mesebéli fáin nyújtózik égre az emberi boldogság szövedéke: hogy városok izmos tenyerén dolgos munkás játszik, neki szánt betonpaloták játékdominóival alakítva a tegnapi álmoktól színezett, szebb emberi lét szivárványos-boldog világát Így hát mi marad nékünk kedvesb kötelesség, mint most visszatekintve, építni tovább e sokszínű, gazdag rendet magadért, s őértük. ILLYÉS GYULA 4 költő felel nem kóbor eb, de házőrző kutya, leit nem csábít a ringyó érdek: nagyobb csont, jobb szuka! Óh, terebélyesedő szabadság, cimbálják gyümölcsös ágad kik tegnap elibéd köptek s holnap köpnének utánad.' Óh, terebélyesedő szabadság ne csiklandj a nyakunkba: cinikus pofák vigyorognak, s egyre büdösebb a munka! Óh, terebélyesedő szabadság, féltve szeretlek: szétfoszló szavak hitelét őrizzék újra a tettek! KALÁSZ MARTON Ó, béke, béke Ó. béke, béke — lm: te vagy a lágy délszaki völgy, a sugaras madár, olajfűz szagában bolyongó, lépcső, melyen az ünnepet átnapozni olyan jó, s az a tenyérnyi hely, amit egy férfi most betölt, ki szálas fűben, fák között piktorai eleven színekkel, s álmos kuvasza az árnyból épp kilátszik: a sörért szalasztott gyerek, ki futva megy odáig, s zenétől csapzott kert előtt lelassít hirtelen. 4rekép Rangja: paraszt. A forradalmat tenyeréből etette mindig, Mellére szorított kalappal tiszteli, féli a hatalmat. A tengerinek meghajol, térdet hajt a krumplibokornak. Ha élni hagyják, szépen él: fölnéz az égre és dalol. Asszonya kenyeret ölel magához, hétfelé szeli. Ha néhanapján ünnepel, kitüntetésként szívét viseli. Kéz a kézben, s szívig ér kedvük muzsikája. Kék tó, bogár, pipitér láncukat csodálja. Egv-egy fiú ki-kitér. s úgy magában járja. Nézd a csapat szöszke lányt, akár egy bokréta. Nem fest ilyen szépet ám se ecset, se kréta. Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna. Ez a tánc most körbe ér egy országnyi réten. Járja velük zöld, fehér táj a napsütésben, összecsattan a tenyér, s újra kezdik szépen. Áprilisi friss, vidám kedvük táncba lüktet. E nap — érzi mindahány — legdrágább szivüknek. Száll a dal és száll a lány, ez a legszebb ünnep ... t Dolgozom: küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin” gyanítom; formaion^ azt is, amivé ti válhattok — azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak anyag bennetek s halvány akarat; akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat! II. Nagy föladat; mert nemcsak bátor nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor azt hallani, barátaim, hogy valaki előre rohant a korából egy új, egy tiszta tájig — az csak úgy látszik, a kor maradt csak hátra tőle, még jó, ha nem ekkép süvöltve a föl-fölbukó úttörőre: — Hova fut? Elbújt! Játszik! ^ in. Játszunk, — igy száll csak énekünk fel. Játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. Legyetek értelemmel hát irántunk, mert nincs vállalkozóbb, s bizakodóbb nemzet minálunk; a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, csupán a jót. IV. Ide teszem az akácról az illatot. Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Mert az illat a fán mégsem kevesebb, sem a vízen a fény; a lány, s fiú csak szebb, s elevenebb s magam is több vagyok, ha én általam erősödtetek. Semmiből nem lesz semmi? S ára van mindennek, ami valamire jó? Babrálva e világ dolgaiban valami mégis újdonan marad kezünkben, olvasó!
