Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
Szent magányosság A BUDAI hegyek egy rejtett zugában magányos sziklás csúcs magasodik az erdő fölé. Nincs túl messze a jelzett úttól, mégis mintha az isten háta mögött lenne. Mert nem visz arra még ösvény sem, s a vaktában mászkálóktól körös-körül tüskés bozótos védi a különben is riasztóan meredek oldalát. Erre a csúcsra szuszogott föl az első tavaszi vasárnap kora délutáni órájában a sörte hajú férfi. Fújtatva állt meg a kis laposon, nyalogatta tüskesebzette arcát, de egyidejűleg ragyogott a boldogságtól, hogy újra itt lehet, az ő rej tekén, ahol abszolút csend, tökéletes nyugalom és gyönyörű magány fogadja, ahol nem bántja dobhártyáját a város lármája, idegeit az emberek tülekedése, tüdejét a levegő szennye. Leült komótosan, a távolba nézett, nagy kortyokkal itta az ózondús levegőt, így töltött el nagy boldog semmittevésben jól félórát, amikor furcsa nesz ütötte meg a fülét. Fölriadt. Először azt hitte, talán valami állat jár a bozótosban, és megnyugodott, de pillanatok múlva vaslogikája rájött, hogy az állat nem liheg, vagyis nem így liheg és szuszogni meg egyáltalán nem tud, mert arra csak az ember képes, a teremtés koronája. Elmormolt magában egy olyan cifra miatyánkot, amire szintén csak az ember képes és a lapos szélére csúszott, hogy megnézze, ki az a vakmerő, aki megküzd a bozótossal, a meredekkel csak azért, hogy az ő nyugalmát megzavarja. Kukucskál a sörte hajú és látnia kell, hogy a bozótosban kifényesedett kopasz kobak mozog alatta. Tekintve pedig, hogy a hozzá tartozó testet takarja a sűrű, mintha elszabadult léggömb imbolyogna. Imbo- lyog a léggömb, de nem ide-oda, hanem konokul, kegyetlenül, s kitartóan föl, egyre följebb. A sörte hajú visszahúzódik a lapos pereméről, leül csak azért is a kellős közepére jól elterpeszkedve és elhatározza, hogy kerekperec megmondja a kopasznak, merre visz az út a túloldalon lefelé. Egyelőre nem néz hátra, de hisz érzi így is, hogy a léggömb ott liheg fölötte. Már köszörüli a torkát. — Adjon isten, szép jó napot! — szól ekkor az olyan dörgő basszussal, hogy belereszket a hegyvidék. A sörte hajú nyel, behúzza a nyakát és dühöng. — Hiába, ez a csend, ez a nyugalom, ez a magány, ez többet ér mindennél! Nem is beszélve a levegőről! Igaz-e? — szavalja a kopasz. A sörte hajú morog, mint a harapós kutya. — Hej, nincs annál nagyszerűbb, mint belebámulni innen a messzeségbe, jó mélyeket lélegezni és lehetőleg nem gondolni semmire. Igaz-e? — áradozik a léggömb, s hogy nem kap választ, hatalmas mancsával megveregeti a sörte hajú vállát. — Ha meg tetszik engedni? — Evvel már le is telpedett a földre. — Remélem, nem zavarom. — Mondja, majd megismétli tagolva, mert arra gyanakszik, talán süket az embertársa. — Nem — fúj rá dühösen a sörtehajú és tüntetőén hátat fordít. — Ha szabad kérdeznem uraságodat, nem lenne kedve egy parti sakkra? — kérdezi a kopasz. — En ugyanis mindig hordok magamnál zsebsakkot. Magam Szoktam rakosgatni, de ugye érdekesebb partnerrel. — A sörte hajú csak a fejét rázza. — Esetleg ajánlhatok kártyát, merthogy az is akad nálam — nevet a kopasz és huncutkodva oldalba böki a sörte hajút, aki majd legurul a szikláról. — Ha nem — nem — mondja a kopasz, miután udvariasan helyére billentette a kollégáját. Azután zsebéből cigarettát vesz elő. — Megkínálhatom? — Ha megkérhetem? A kopasz ért a szóból, engedelmesen elteszi a cigarettát. Kis idő múlva hatalmas almát vesz elő, megcsavarva kettébe töri, s az egyik felét a sörte hajúnak nyújtja. Azután cukorral próbálkozik, majd az újságjából kínál két oldalt. Ügy látom, -uram — szólal meg végül sóhajtva —, ön nem az a kimondottan barátkozó természet. — Bólintás a válasz. — Netán zavarja önt a puszta jelenlétem is? — kérdezi gúnyosan. — Igen — siet válaszolni a sürte hajú. — Ezt megmondhatta volna mindjárt — dörmög a kopasz. — Nem kérdezte. — Igaz, én szoktam ide járni, de ugye ez nem magántulajdon, és most ön volt itt előbb. Tehát levonom a konzekvenciát és... és volt szerencsém. A sörte hajú boldogan tapasztalja, hogy a kopasz sértődötten fújtat, föltápász- kodik és indul vissza, amer- ről jött. Hálásan néz a távozóra, de egyszer csak döbbenten látja, hogy már hónaljig a bozótosban megáll, s visszafordul. — Ha szíveskedne megmondani, hány óra van, mert az enyém megállt — kérdezi. — Háromnegyed három — válaszolja a sörte hajú. — ÚRISTEN! — jaj dúl föl a kopasz — már elkezdődött a meccs. — Előkapja zsebrádióját, s indulna tovább. — Uram a meccs? Az isten szerelmére — ugrik utána a sörte hajú —, jöjjön vissza! Nagyon szépen kérem, jöjjön vissza! Sólyom László Az út Skandináviából Dánián át, az északi-keleti tengeri csatornán keresztül vezet az NSZK- ba és vissza. A világnak ezt a legforgalmasabb víziót ját, 99 kilométer hosszú és 100 méter széles, több autó- és vasúti híd szeli át (felső kép), de nagy autókompokkal is át lehet kelni rajta (alsó kép). Különleges élménnyel jár a rendsburgi lebegőkomppal való átkelés, ami immár 57 év óta juttatja át biztonsággal a járműveket és utasait az egyik partról a másikra. 12 vastag acélkötélen függve 40 méterrel a vasúti viadukt alatt vezet pályája. Ha a hajók közelednek a híd felé, várnia kell, mivel ezen a fontos víziúton mindig a hajóké az elsőbbség Könyvszemle Hárem kiadó - öt újdonság Bár mindenből oly’ bőséges lenne a választék, mint könyvekből — sóhajt a recenzens, az asztalán halmozódó friss kötegeket méregetve. A szépirodalmon túl is gazdag a kínálat, nagy a csábítás. Mert ellenállhat-e az olvasó az olyasfajta csemege megízlelésének, mint az elmúlt negyedszázad huszonöt emlékezetes riportja? E csemegét a Kossuth Könyvkiadó kínálja, Életünk tükörben címmel. A válogatást Nemes György véV1 mesélte a múlt héten: — Képzeld, öregem, tegnap elkészült házunk előtt a betonjárda. Mind a két lépcsőház előtt megcsinálták. Az egyiket az első napon. A másiknak csak a felé készült el, másnap fejezték be. Hidd el, hogy ez a járda, ez a „bekötőút” valamikor hires őstörténeti lelet lesz. Olyan mint az ipolytarnóci. Egykét ügyes ember, ki tudja miért — talán a halhatatlanság vágyától vezéreltetve — beletette cipője nyomát. S most úgy áll a bekötőjárda: cipőnyomokkal kihímezve. Szerencsétlenségemre nem voltam otthon mikor készítették, s így én nem tudtam örökségül hagyni az utókor számára negyvennégyes, fekete félcipőm nyomát. Rá egy napra K.-vai találkoztam. Három gyermek apja. Nemrég költöztek be lakásukba. Meséltem neki 'Z. sztoriját, s ő válaszképpen az alábbi csemegével lepett meg: — Nehogy azt hidd, hogy ez egyedi eset. Nálunk például lefedetlen szennyvízvezetők találhatóak. És villanydrótok az út mellett. Egyszerűen nem engedem le a srácokat. Mentőfelszerelésem még nincs; mit csináljak, ha mondjuk lányom beleesik az egyik aknába. Talán hívjam a bányamentőket? Harmadnapon jövök a főutcán, találkozom Sz. barátommal. Elmesélem neki az előző napokban hallott sztorikat, mire ö így válaszolt: — Ez semmi, komám! Képzeld el, tegnap nem vittem be a kocsit a garázsba. Az utcánkban hagytam. Reggel jövök le a lakásból, s emtyg sáv napi jegyzet mini béri lábnyomokat találtam a kocsi tetején. A sötétkék alaptónusú kivirágoztatta a lépéseket, amelyeket összemértem cipőtalpammal, s megállapítottam: két számmal nagyobbak az enyémnél. Annyira boldog voltam, hogy azonnal hívtalak telefonon, hogy elmondjam neked ezt a kiváló élményt, de te nem voltál bent. No, ehhez mit szólsz? — Akkor hallgasd már meg az én mini-apróságomat is — szóltam, s belekezdtem a történetbe. — Egy hónapja elromlott a mellékhelyiségünk lefolyója. Egyszerűen nem gyűlik össze a víz a tartályban. Azonnal szóltam a házmesternek, aki szólt az illetékes mesterembernek, aki szólt a segédnek, hogy az szóljon a feleségemnek: mikor lesz otthon, hogy ő meglátogathassa a mellékhelyiségemet. Szó, ami szó, a segéd elindult lakásunk „irányába”, a házmester követte őt tekintetével, de még máig sem jutott el hozzánk, hogy megkérdezze feleségemtől: mikor lesz otthon, hogy megjavítsa az elromlott tartályt. Azóta több ismerőssel találkoztam, akiknek elmeséltem a történteket. A minik mindenkinél nagy sikert arattak. Sőt, bővült a kör, most már egy egész mini-regényt is megírnék ezekről a kellemetlen apróságokról. Ma délelőtt csak azon csodálkoztam, hogy eddig még nem találkoztam varázslattal, amely — ripsz-ropsz —, egyik pillanatról a másikra orvosolná ezeket a csodálatos tetteket.. Egészséges irigységgel figyelem azokat az embereket, akik nem törődnek ezekkel a dolgokkal, legyintenek rá, s továbbmennek teljes nyugalommal, tovább ketyegtetik agyukat, s csak akkor háborodnak fel, ha őket éri ilyen nem mindennapi „rettenetes” sérelem. Vajon igazuk van-e? Ha megvizsgáljuk érzésvilágunkat, beláthatjuk, hogy az éticsiga vonulásának lassúságával meggondolkodtató tények enyhén kifejezve is bosszantóak. Persze, ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy nem jellemzőek, csak elég gyakoriak. Mindenkinek akad bosszúsága. Csak azt nem tudom megérteni, hogyan terjed ezeknél a bosszúságoknál a munkamódszer továbbadása: hol beszélik meg a kellemetlenkedők a haditervet: az autón való korzózást, a betonba való be- lelépkedést, a szennyvízvezető aknák be nem fedését. Mert ezek a mini-események valahol egy ponton találkoznak: az érzéketlenségben. S aki talán részese, helyesebben okozója a történteknek, meghúzza a vállát: nekem ez így is jó, de a legjobban ő üvölt, ha öt is hasonló mini-sztori éri. Mosolygok ezeken a történeteken, mert olyan jópofák.' Jópofa az újságárusom is, amikor nem teszi el az Esti Hírlapot, pedig egy éve állandóan nála vásárolok minden újságot. Kössünk egyezményt — mondja, s akkor lesz újság. Nem kötöttem egyezményt. Nincs is újságom. Engem azonban aggaszt, hogy ezek a régebben alig észrevehető „minik” mostanában egyre jobban szaporodnak. Átadjuk magunkat az érdektelenségnek? Azt hiszem, hogy néha beletörődünk az efféle jelenségekbe, átsiklunk fölötte. Jót nevetünk, de belül közben idegesek leszünk, s nem győzünk meditálni: hogyan kímélhetnénk meg magunkat. Engem őszintén szólva az is zavar, s bizonyára másokat is, hogy az effajta idegeskedés ma már annyira hozzánk nőtt, hogy már attól is idegesek leszünk, ha nem vagyunk idegesek. Történések és élmények nélkül nem élhetünk, ezt is tudjuk. Megszokott és szabványként kezelt dolgok nélkül sem. De tessék nekem elhinni: a felsorolt miniket nem tudom történésként, élményként, avagy szokványként elfogadni. Keressünk más szórakoztató eseményeket és kíméljenek meg bennünket az efféle miniktől, tegyék nyu- godttá embertársainknak egyéb minikben amúgyis gazdag életét. Molnár Zsolt gezte, értő, s szerencsés kézzel. Nem volt könnyű dolga. Maga írja az előszóban, hogy tízezer riport közül emelhetett ki egyet. Sikerült a valóban legjobbakat választani a betűrengetegből. A legjellemzőbbeket mindenesetre. Ami szembetűnő: bár a riportot a pillanat műfajaként tartják számon, a huszonöt írás ellentmond ennek. A bennük rögzítettek: a nem halványuló múlt. Talán azért, mert az egyediben az általánost is képesek voltak meglelni és fölmutatni. A szerzők között — s már ez is sokat elárul a kötet értékéről — találjuk Illés Bélát, Illyés Gyulát, Déry Tibort, Váci Mihályt, Csák Gyulát, Örkény Istvánt, Ruffy Pétert, Bajor Nagy Ernőt. Katona Évát. Családszimfónia Sajátos mű a Kossuth másik újdonsága is, Fülöp János: Angyalföldi krónika című dokumentumregénye. Fölül egy malomgépész Pozsonyban a Donau lapátkerekes gőzösre; Rácz János feleségével együtt Pestre, a lehetőségek városába tart. 1865-öt írnak. A krónikás az ő nyomukba szegődik, s regényes elemekből, való tényekből komponálja meg a betűkkel írt családszimfóniát. Egy év, tíz, ötven, nyolcvan: a szimfónia tételei. 1945 nyaráig követhetjük nyomon a Rácz család sorsát, s személyes sorsukon át az angyalföldi gyárak proletárseregét. Egyéni drámák és történelmi csomópontok váltogatják egymást, fonódnak össze, miközben szemünk előtt formálódik a kopár puszta Angyalfölddé, gyárvárossá, forradalmi harcok színhelyévé. Sajátos vállalkozás a Kossuth harmadik újdonsága is, csak másként, mint az előző kettő. Sajátos, mert: úttörő vállalkozás. A Munkaügyi Minisztérium szerzői munkaközössége által írt Munkaszervezésről vezetőknek című kézikönyvhöz hasonlót hazánkban még nem jelentettek meg. A mű a gazdasági élet eddig rejtve maradt bőségszarujára veti a fölfedezés és fölfedeztetés villanófényét. A munka- szervezés hatalmas tartalékok fölszabadítójává lehet, ha: értik és alkalmazzák. Mi tagadás, ezen a területen sok mé|g a tennivaló, s a kötet szerzői tudományos megalapozottsággal tárgyalva a különböző témaköröket — így az emberi tényezők szerepét a munkaszervezésben, a munka- és időelemzést, az anyagi ösztönzést és munkaminősítést — a cselekvés helyes irányának megleléséhez adnak segítséget. Üzenetek az agynak Mindig öröm, ha egy tudós ismeretterjesztésre vállalkozik. Most különösen az, mert Ádám György fiziológus professzor maradéktalanul megoldotta a vállaltakat, sem a tudományos igényességből, sem a népszerűbb forma követelményéből nem engedve. Érzékelés, tudat, emlékezés című könyve, mely a Medicina Könyvkiadó gondozásában jelent meg, titokzatos birodalomba kalauzolja el az olvasót. Az emberi agy bonyolult biofizikai és biokémiai működését vizsgálja, az álomtól egészen a tanulásig, a tudatos és tudattalan folyamatokig. Alvás közben miért változnak az álom- látásos időszakok az álom nélküliekkel? Miként plántálható át az emlékezés — a „tudás” — tanított és tanítatlan állatok között? Miért hiszi anyjának a kiskacsa a gépet — ilyen és hasonló kérdések kapcsán világít rá a professzor az agykutatás értelmére, s eredményeire. A század sportjaként tartják számon a judót, a cselgáncsot, s tagadhatatlan: gyorsan nőtt népszerűsége. Ez indokolta, hogy a Sportkiadó Galla Ferenc kézikönyvét — Cselgáncs és önvédelem címmel — megjelentesse. A teljes részletességű, rajzokkal, fényképekkel kiegészített kötet nemcsak azért érdekes, mert az első magyar nyelvű munka e témáról, hanem azért is, mert a cselgáncs — új sportágként — ott szerepel az 1972-es müncheni olimpia műsorán. A könyvet az oktatók éppúgy haszonnal forgathatják, mint e nemes sport iránt érdeklődők. M. O. NÖCRÁD — 1970. április 26., vasárnap