Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
Gontort András Vaddisznóhússal töltött paradicsom KOVACSNÉ — született Je- szecsics Jolán — az üzem takarítónője, szorgalmasan törölte gyöngyöző homlokát. Megtett mindent. A falak ragyognak, az emelvényig bíborszőnyeg vezet, a székek, katonás rendben. Mentette, ami még menthető. Az üzem szánalmas eredményeit nem tudta semlegesíteni. ö, mint bizalmi arról is értesült — ez egyébként nyílt titok volt —, hogy a pré- miumosztás elmarad, és Zortos elvtárs olyan beszédre készül, hogy beleremegnek a falak. Ezen próbált enyhíteni. Az emelvényen néhány szál szegfűt is elhelyezett. Rajta ugyan ne múljék. Csak az a beszéd ne lenne. Elvégre a dolgozók idegei sincsenek fából. A főkönyvelő és a személyzetis munkamegbeszélést tartottak az illemhelyiségben. Egy ideig elhalmozták egymást szidalmakkal, jelzőkkel, aztán a főkönyvelő váltott; mély levegőt vett, meghúzta a kallan- tyőt és halk hangon beszélni kezdett — Nézd, Lacikám, össze kell fognunk, nem tudjuk mit fog mondani, de ki lehet találni. Néked itt dolgozik a sógorod, az apósod és a nővéred. No, ez túlzás, hogy dolgozik, de itt vannak. Én pedig egyet, s mást elnéztem, az Igazat megvallva mindnyájan emberek vagyunk, tévedhetünk. Neked két gyereked van, nekem három. Vigyáznunk kell magunkra. — Igazad van, Pistikém. Nem fogjuk hagyni, hogy egy ilyen Zortos kibabráljon velünk. Elvégre ő tehet róla, ő az igazgató. Eddig is utálták, egy kedves szó, kevés, annyit nem képes kipréselni magából, ezentúl még jobban fogják utálni. Meddig mehet ez? Fel kell készülnünk a harcra. Most menj ki előbb te, aztán majd utánad megyek, ne mondják, hogy mi ketten... Zortos elvtárs, amikor kilépett a minisztérium kapuján, nagyot nyelt, mélyet szippantott a friss levegőből és szomorú, lesújtó pillantást vetett az utcaseprő fele. Aztán egy határozott mozdulattal kinyitotta a gépkocsi ajtaját, odaszólt a sofőrnek „az üzembe”, majd megmerevedett. Amit aznap átélt, az valóban nem csekélység. Reggel még várakozásteljee pillam^st vetett puskájára, a hátizsákra, amit jó hitestársa készített ki. összeszedte papírjait, a beszédét, amit a vadászszövetség esti bankettjén fog elmondani; beült a kocsiba, gondolta minden együtt van a jó vadászathoz. Még benéz az üzembe, és egy óra múlva Vecsés határán is túl lesz. És akkor jött az a pecsétes levél a minisztériumból. Tudta előre, hogy jönni fog, csak egy héttel későbbre várta. Bejelentette az esti gyűlést, sutba dobta a fegyvert, úgy érezte magát, mint megcsalt szerető. A GÉPKOCSI LASSAN zö- työgött a külváros felé. Egy óra még a beszéd. De azt nem teszik zsebre. Ekkor hirtelen észrevette Kovácsot, vadásztársát, aki épp a kocsma felé botorkált. Megállította. — Hát hogyan, te nem mentél? — Nem, öregem, az asszony addig zsémbeskedett, végül lemaradtam. No, gyere iszunk valamit, aztán beszélgetünk. — Nem lehet, nekem még... — Ugyan. S ezzel egymásba karoltak, megindultak a Vörös Fácán felé. Zortos amint meglátta barátját, visszaemlékezett a régi szép napokra, a vadászatokra, a vacsorákra. Elérzékenyült, csöndes rezignáltsággal szólalt meg; megiszunk két üveg bort. Jó? Engem senki nem szeret. Cudar ez az élet. Aztán ittak. Régi szép idők. Nők, nagy vadak, fácánok. Újra ittak. A gépkocsivezető már nagyon ideges volt. öt perc múlva kezdődik a gyűlés. Ott feszengett a vendéglő ablaka alatt; vajon bemen jen-e? Aztán úgy döntött bemegy. Zortos, amikor meglátta a sofőrt, érezte, hogy valahová még mennie kell. Elbúcsúzott Kovácstól, és megindult az ajtó felé. Képzeletben lelőtt két vaddisznót, s most magában nyúzni kezdte őket A nagyterem megtelt, sápadt arcok lesték az ajtót. A teremben pisszenés sem hallatszott. A sofőr bekísérte az igazgatót, előtte még megkérte, hogy ne énekeljen; az elvtársak biztosan már nagyon várják — mondta. Zortos semmit sem értett Nagynehezen megtalálta az emelvényt és beszélni kezdett: ......Elvtársak! Vadásztársaim! H a a vaddisznót közvetlen a lövés után zsigerelik, a legalkalmasabb hús erre a dagadó. De, ha a vaddisznó gyomorlö- véses, inkább a nyakrészből készítsük. Ha a megmosott, szilánkmentes húst húsdarálón átdaráljuk, sót törött borsot, 8 dkg zsírt két darab tojássárgáját keverjünk hozzá és ösz- szedolgozzuk a hússal. Amikor ez kész, nem túl érett, szép fej paradicsomok alsó részét körben kivágjuk, és a kivágáson keresztül eltávolítjuk a magos, leves részét. A paradicsomot megtöltjük a fent leírt húsmasszával, nyílással felfelé tűzálló edénybe rakjuk, tejföllel leöntjük, és sütőben lassú tűzön, kb. fél óra hosszáig sütjük. Eredeti edényében tálaljuk fel. Most hat óra van. Fél hétre elkészül. Egészségükre elvtársak.” A dörgedelmes tapsot már nem várta meg. Felesége borogatást tett a fejére, hamar el. aludt. ZORTOS MÁSNAP már semmire sem emlékezett. Csodálkozva tapasztalta, hogy a hivatalában mosolyognak, kedvesek hozzá. „Mindenki szeret” — állapította meg. „Milyen furcsák is az emberek.*’ (h.u*»v<ui> uyoigj lelveicle) Gyurhó Géza Korszakalkotó találmányaim Sokat töprengtem már, hogyan és milyen találmányokkal szolgálhatnám legjobban önmagam és az emberiség jólétét, és meg kell mondanom, nem egy pompás és korszak- alkotó ötlet fogant meg a megfoganásra oly termékeny agyamban. Eszembe jutott a Behring-tengeri zárógát terve, jelentős előrehaladást értem el a fotonrakéták hajtóműveinek kidolgozásában, nem beszélve arról, hogy sikerült olyan légycsapót konstruálnom, amely a reaktorokban csellengő mezonokat egyszerűen odakeni a falhoz ... Tőlem származik az az ötlet is. hogy az éjszakai és rengeteg energiát fogyasztó közvilágítást a nappal kellene pótolni, nem beszélve a szárazság elleni vizes védekezés ötletétől. Ám mindig és mos- tanig éreztem, hogy ezek a találmányok lehetnek ugyan hasznosak, érdekesek és talán még számomra erkölcsi sikert hozók is, de mégsem ilyenekre van szüksége az emberiségnek. Többre, nagyobbra, hasznosabbra. Mígnem: olvastam, hogy baj van a cipőkkel, mer, leválik a talpuk, bár a gyár esküszik, hogy nincs baj a cipőkkel, nem válik le a talpuk. És ez adta a bombaötletet. Cipőgyáraink térjenek át a levált talpú cipők gyártására és a selejt az, amelyiknek nem fog leválni a talpa. így aztán a cipők gyárai nyugodtan áttérhetnek a selejt gyártására. Nem lebecsülendő az állandóan folyó golyóstollak gyártása sem, mert ha a vevő tudja, hogy a golyóstoll, amit vesz, az már gyárilag állandóan folyik, egyszerűen oda lesz az ámulattól és a gyönyörtől, ha amit vett mégsem folyik. És minden bizonynyal nem fog levelet írni a szerkesztőségek panaszrovatai, nak. Helyes lenne nem gépeket, hanem csak alkatrészeket gyártani, így aztán senkinek sem vohia oka, sőt joga sem, hogy az alkatrészhiányra panaszkodjék, panaszkodjanak a géphiányra. De az sem lenne igaz, mert ha lenne elég alkatrész, akkor azokból otthon mindenki összeállíthatná a kedvére való legszükségesebb gépeket. A mozilátogatók csökkenése tárgyában több ízben benyújtott MOKÉP- és kulturális panasz megoldása is kézenfekvő. Nem a közönség kevés, hanem a mozik száma sok és a sok mozi közül is sok a nagy mozi. Becsukni a mozik felét, a megmaradtokat átalakítani 20—25 személyes kamaramozikká. Az így felszabaduló helyiségekben megoldást nyerne a magyar filmgyártás krónikus helyhiánnyá ... Csatai Erzsébet A horgászbot J ános bácsi még nem gondolt semmi rosszra, amikor elővette a horgászbotokat. Közeledik a tavasz, nem árt rendbehozni őket Még akkor sem gyanított semmit, amikor Matild néni vészjóslóan megállt a háta mögött. így ment ez immár huszonkét esztendeje. Matild néni minden egyes alkalommal cirkuszt csapott, ha János bácsi a horgászbotokat nézegette. Hiába. Ennyi esztendő után sem tudta megszokni, hogy János bácsi előnyben részesítette kedvenc horgászbotjait. De ez a mostani megállás valahogy más volt, mint az eddigiek. Matild nini szemé- oen nagy elszánás tükröződött. — Jó, hogy jössz, Matild — nézett hátra János bácsi — szükségem lenne egy új botra. Adjál nekem pénzt. Délután el is megyek megvenni. — Azt már nem! — repli- kázott Matild néni, mint akinek hirtelen piros paprikát szórtak a szemébe — én erre a haszontalanságra egyetlen fillért nem adok. Ideje lenne, hogy végre megjöjjön a* eszed, és abbahagyd ezt a szamárságot! — Csak nem sajnálod azt a kis pénzecskét? — Sajnálom bizony. Entölern egyetlen fillért sem látsz erre az ostoba horgászatra. Hiszen még halat sem fogsz soha! Minek akkor az egész! Ideje lenne, hogy végre a családoddal és a feleségeddel foglalkozz a horgászás helyett. — Ez az utolsó szavad? — Ez bizony! Aztán tehetsz, amit akarsz! János bácsinak sem kellett több. Ha te így. — gondolta —, én hasonlóan. A horgászbotot mindenképpen megveszem. Fogta, benyúlt a szekrénybe és elővette a megtakarított pénzt. Kabátot, kalapot húzott, és nekiindult a városnak. Meg sem állt a sportfelszereléseket áruló üzletig. — Mit parancsol uraságod? — Hát... talán egy jó kis horgászbot kellene — bizonytalankodott ' a megtakarított pénz miatti rossz lelkiismerettel János bácsi. Az eladó egy pillanat alatt megérezte, hogy ez az ő em- Dere. — Nagyszerű horgászbotja- ink érkeztek. Egyik jobb mint a másik. Tessék választani. — Elég drága — habozott még mindig János bácsi. — De ez olyan bot, amilyen önnek még nem volt — hin- táztatta előtte csábítóan az eladó —, ezért érdemes pénzt adni. János bácsi lelki szemel előtt felötlött Matild néni arca, és abban a pillanatban döntött. — Tessék becsomagolni! Az eladó erre a nem várt győzelemre vérszemet kapott. — Csak nem fog uraságod álldogálni horgászás közben, ha már ilyen nagyszerű botot fogott ki? Príma kemping- székeink érkeztek. Nagyszerű ülés esik rajtuk a tó mellett. Nézze meg, valamennyit csak ajánlani tudom. A székek valóban szépek voltak. Es János bácsi lába reumás. Egykettőre határozott. — Azt is tessék mellétenni. — Most már bizalmasan megmondom önnek, valódi, ritkán kapható zsinórjaink is vannak. Na meg, hal tartó edény. Tessék venni tartalékba az új horgászbothoz. Nem bánja meg uraságod, azt garantálom. Jáno6 bácsi érezte, hogy már sodorja az ár, de nem tudott ellentál lni. — Legyen az is — mondta megadóan. Aztán hazafelé indult a nagy csomaggal. — Most már mindegy — motyogta egy vendéglő előtt. És ami nagyon ritkán fordult elő vele, beült egy féldecire. Az egy féldeciből kettő • lett, majd három. — Matild úgyis kidob horgászbotostól, székestől, zsinó- rostól együtt — gondolta bánatosan. — Főúr, még egy fél konyakot! Lassan este lett. Matild néni már a rátámadó árnyakkal viaskodott. — Ja}, szegény János! Biztosan elütötte valami! Annyi bajról hall az ember manapság. Jaj nekem, vagy talán elemésztette magát. Nem élem túl, ha valami baja lesz! Csak epen és egészségesen megjöjjön a drágám, soha nem mondok neki egyetlen rossz szót sem. K özben egyre a kaput leste. Tíz óra felé bizonytalan léptekkel beóvakodott János bácsi, hóna alatt a pakkal. — Hát ebben mi van? —- kérdezte Matild néni zordan, miután szemügyre vette hites ura állapotát — mit vettél, te János? — Hát a horgászbotot, meg meg... — dadogta János bácsi a konyak hatására. Aztán hirtelen eszébe jutott a mentő ötlet. — Egy széket neked, drága Matildom, hogy 'legyen min üldögélned majd tavasszal a kertben. Mindig azon siránkozol, hogy fáj a lábad. Hát akkor Itt van! — Mindig tudtam, hogy neked én vagyok az első — érzékenyült el Matild néni, aki rögtön átlátott a kegyes csaláson. — Azt mondom én neked, János, legyen a tied ez a szék. Jobban kell neked, ha mégy a vízre. Nekem meg holnap megvesszük a tavaszi kabátot, amire mindig azt mondtad, minek az neked Matild? Tudod, azt a kétezer forintosat. Hát ennyit csak megér, hogy neked adtam a széket? Igazam van, János?... NŰGRAD — 1970 március 1., vasárnap
