Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)
1970-03-05 / 54. szám
flfiuszonöf été történt Találkozás a csendőr tábornokkal (i.) Negyvenötben, február végén kaptam az üzenetet, hogy jelentkezzem a pártvezetőségnél. Hirtelen nem tudtam mire gondolni, hiszen január óta párttag voltam. A jelzett időben jelentkeztem, és a vezetőség már várt. Együtt volt az illegális kommunisták helyi vezérkara, élükön Gólián András párttitkárral. „Ismerünk tég-ed!” Rövid bevezető után közölték velem, hogy a párt milyen megbízással lát el. Meg kell szervezni a salgótarjáni iparmedence dolgozóinak szervezett ellátását. „Mi lesz az én konkrét feladatom?” — kérdeztem megilletődve. Fogalmam sem volt a feladat nagyságáról. Azt felelte Sulyok Sándor, hogy: „Egy küldöttség tagjaként elmégy Debrecenbe, ott felveszitek a kapcsolatot a pártközponttal és az Ideiglenes Kormánnyal. Tárgyalni fogtok a lakosság ellátásáról, és az üzemek beindításáról.” „De elvtársak! Hogyan tudom én ezt a feladatot megoldani, hiszen én még csak kereskedőinas sem voltam?” „Tudjuk, elvtárs” — mondották többen is egyszerre. — „Mi ismerünk téged, és bízunk benned. Te kommunista vagy, és most olyan feladatokat is meg kell oldani, amit eddig nem csináltunk.” „Hogyan jutunk el Debrecenbe? A vonatok még nem közlekednek, más közlekedési eszköz pedig nincs..„Azt is megoldjuk, élvtárs! Holnap reggel, innen a pártiroda elől indul a küldöttség, amelynek te is egyik tagja leszel. A küldöttséget egy szovjet tehergépkocsi fogja szállítani.” t Február 28-án a küldöttségünk elindult Debrecenbe, ennek tagjai voltak: Kilczer Béla építész, mint ideiglenes polgármester, Kozik Ferenc bányász; Faragona József bányász, Katona Gyula üveggyári munkás, Súlyán János bányász, Csanádi Miklós polgári iskolai igazgató, és még többen. Az utazás nem ment simán. Nagyon rosszak voltak az útviszonyok, még kísértettek a háború nyomai. A közúti hidak egytől egyig mind fel voltak robbantva. Többször átkeltünk ideiglenes fahidakon a Zagyván és a Tiszán. Bizony nem a legjobb érzést váltotta ki, amikor a recsegő faalkotmányról lenéztünk a jeges árba. Nem sokkal előtte pedig a küldöttség tagjai tologatták az autót, hogy fel tudjon kapaszkodni a siroki hegyre. A késő délutáni órákban érkeztünk meg Debrecenbe. Közben láttuk a nagy tankcsata nyomait, a szétlőtt harckocsik még ott hevertek szanaszét, az út két oldalán, és a földeken. Megérkezésünk után nyomban jelentkeztünk a pártközpontban, ahol gondoskodtak ellátásunkról. Másnap délelőtt az MKP központi vezetősége fogadta küldöttségünket. Sorban elmondottuk, hogy á pártszervezetünk milyen ifeladatok megtárgyalásával bízott meg bennünket. Minden egyes tagot külön- külön meghallgattak, és köz- be-közbe kérdeztek, így többek között, hogy milyen állapotban vannak a bányák, és az egyéb üzemek, hogy állunk élelmezés dolgában, milyen a munkásság hangulata, és így tovább. Kormányszintű tárgyalás A központi vezetőség összegezte a küldöttségünk által tett szóbeli előterjesztést, és közölték velünk, hogy a salgótarjáni iparmedence dolgozóinak gondjait az Ideiglenes Kormánnyal tárgyalják meg, és a tárgyalásra minket is meghívnák. A tárgyalás széles körű volt Azon nemcsak az érdekelt miniszterek és a miniszterelnök, Dálnoki Miklós Béla vett részt, hanem a pártok vezetői is. Akkor ismertem meg többek között személyesen Szaka- sits Árpádot is. Jóllehet, hogy amikor idehaza az eligazítást kaptam, közölték velem, hogy tárgyalni fogunk a párt központi vezetőségével, és az Ideiglenes Kormány tagjaival, mégis furcsa érzés volt egy tárgyaló- asztalhoz ülni olyan személyekkel, akik nem sokkal előtte még tábornoki egyenruhát viseltek. A küldöttség tagjainak előterjesztésére a miniszterek adták meg a választ, így természetesen legtöbb kérdésre Takács Ferenc iparügyi, és Vásár István pénzügyminiszter, valamint Faraghó Gábor közel látásügyi miniszter adott választ közölve, hogy milyen le hetőségek vannak a kérések teljesítésére. A történelmi hűség kedvéért az elhangzott kérdések és az adott válaszok közül csak egyet emelek ki. Katona Gyula, a Zagyvapálfalvi Síküveggyár megbízottja előadta, hogy mennyi pénzre és nyersanyagra volna szükség ahhoz, hogy a gyár beinduljon. A miniszter válasza a következő volt: „Kedves barátom, annyi pénz, amennyit maga az Üveggyár beindításához kér, egyelőre az egész országban nincs. A gyár beindítását egy későbbi időpontra halaszt juk.” Azon a tanácskozáson ismerkedtem meg személyesen Faraghó Gábor csendőr tábornokkal, mint közellátási miniszterrel, akivel a későbbiek során még többször találkoztam. Hatvan wagon élelem A küldöttségünk útja eredményes volt. A tízmillió pengős hosszú lejáratú kölcsönön túl, kaptunk 60 vagon élelmiszerkiutalást is, amelynek nagy része kenyérgabona volt. Az élelmiszerek átvételének technikai lebonyolítását már a kormány szakreferenseivel tárgyaltuk meg. így kerültem személyes összeköttetésbe dr. Szongoth Miklóssal, akivel a jó kapcsolatot több mint 20 éven át meg is tartottuk. Tehát küldöttségünk útja az elért konkrét eredményeken túl azért is eredményes volt, mert kialakítottuk azokat a személyes szálakat, amelyek a későbbiek során igen hasznosnak bizonyultak. Küldöttségünk dolga végeztével útrakészen állt hazafelé, csakhát közbejött egy kis technikai akadály, elfogyott a behzinünk. Várni kellett néhány napot, amíg a szovjet katonai parancsnokság utánpótlásából jutott nekünk is. Bognár József (Folytatjuk) TÉLUTÓ Üvegfúvók rajtszámmal Salgótarjánban, az öblös- üveggyár nemzetközileg is elismerten modern tanhutájában rendezte meg a fiatal üvegfúvók első hazai versenyét az Üvegipari Művek és a tarjám gyár vezetősége. Harmincöt versenyző — Salgótarjánból, Parádsasvárról és Ajkáról — két napon át vetélkedett a tüzes kemencéknél. Az első tapasztalatokat a tanhuta vezetője, Marek Aladár így fogalmazta meg: — Sem az iparágnak, szervezőknek, sem pedig a versenyzőknek nincs még tapasztalatuk az ilyen szakmai vetélkedőben. Az üvegfúvók többsége nem tudta betartani az előírt időt... Érthetően mindenki szebben akart dolgozni mint máskor. Krácsik Albert salgótarjáni üvegfúvó az ötös rajtszámol kapta. A második nap kora- délelőttjén már túl 'Volt a nehéz szakmai faladaton, megmintázta a kényes formájú, lehelletfinom poharat, a nagyon gondos megmunkálást igénylő — bizonyos szakmai rafinériát is megkövetelő — úgynevezett légbuborékos szárral készülő kelyhet és a többit, a kis kannát, a hutakész díszműárút. — Tősgyökeres tarjáni vagyok. Az édesapám bányász, de az egész családban sincs egyetlen üveges sem. Ötvennégyben kerültem a gyárba, valahogy úgy. hogy néhány barátommal együtt azt vallottam — szép szakma az „üveges”. Hárman vagy négyen léptünk be egyszerre. Akkoriban még nem voltak üvegfúvó szakmunkástanulók. Ügy kezdtem, mint mindenki. Először behordó voltam, azután golyóforgató, golyókészítő, majd pedig befúvó, ami tulajdonképpen a mai segédnek felel meg. A hatvanas évek azután a mi szakmánkban is meghozták a változást; szerFELESÉGEK A hús vétót mindig Feri- éknél töltötték. Ettek- iittak, pletykáltak, jól érezték magukat. Fenék jó házigazdák voltak, ezt nem tudták bizonyítani és. magyarázni, ezt csupán érezrték és. ez volt a legbiztosabb corpus delicti ! \éknél szabad volt sokat enn. es inni. Szabad volt az ev ést félbehagyni. Juci, a háziasszony nem szólt, a szemével sem szólt, hogy belépéskor töröljék le a lábukat, hogy a hamutartóba hamuzzanak. Juci egyáltalán semmiért sem szólt. És délután a háziék nem ásítoztak, nem pislogtak egymásra laposakat, nem jelentették be, hogy le akarnak feküdni, mert ezit ők évek óta már megszokták. És i.zt sem mondták, hogy ti csak •cvaterkazziatok egyedül, ne zavartassátok magatokat. .Vem. Sem Feri, sem Juci 'yent nem mondott és nem is tett, de még. csak nem is gondolt. Ők is jól érezték masukat, ott maradtak a vendégekkel és tiszta szívvel ittak, meséltek, egymás szájából véve ki a szót. • Béla ás Piroska a vonaton mindig bevallották egymásnak, hogy nagyon jól érezték magukat a sógoréknál. Mert Feri, a házigazda és a vendég Piroska édestestvérek voltak. Talán gyermekkorban, amikor egy házban, egy családban éltek nem is vették észre, mennyire szeretik egymást. De, hogy szétszaikadtak, a távolság és az idő összetör- Taszította őket, és ha találkoztak, könnyezve tudták egymásnak örülni. A karácsonyt mindig Béláéknál, a húsvétot mindig Feriéknél töltötték és esi. számukra szinte már ünnepi rituálévá vált. Most is húsvét volt, szép tavaszi húsvét, ibolyaillattal, főtt sonkával, friss hagymával és beiglivel. Azután bor és kávé következett, de a férfiak a Kávét már a másik szobában itták. Nem szerették a házi munkát, segíteni nem akar ódzott nekik, ezért hagyták az asszonyokat, rámoljanak, mosogassanak egyedül. A férfiak nem ittak, a nagy politikai vitában mindenről megfeledkeztek. A nők kivitték a kanosét és egymást biztatták. — Tudod, a Béla nem rossz fiú, de iszik. — Feri is. — Mi dolgozunk, ínég ünnepen is miénk a munka, igyunk. Borozgattak, iszogattak. Nem nagyon, de szemlátomást felhajtogattak. A férfiak először nevettek, aztán megdöbbentek. Piroska ledobta cipőjét és felhúzta a háziék nagyfiának cipőre szerelt hokikorcsolyájárt és ott bóg- nizwfet a hálószoba drága, nagy szőnyegjén. Juci a Kék-Dunát fütyülte, mert leánykorában a jégen mindig ezt a lemezt rakták fel, ha a kisvárosban jégtánc- versenyt rendeztek. Piroska fáradhatatlan volt. Szoknyáját időnként felleb- bentette, meghajolt és puk- kadlit csinált és odakiabált a férfiaknak: — Na, milyen vagyok? Mit szóltok? Az Almássy Zsuzsi volt ilyen? — azitán a házigazdához: — Ne félj, Feri, a szőnyeget kifizetem, nyolcezer forintunk van az OTP- ben. Az egész nem tartott sokáig, de kínos volt. Másnap a két férfi tapintatos volt, az egiész estéről csupán az ösz- szevagdáLt szőnyeg árulkodott. Tiszta abrosszal terítettek, kakaót ittak mazsolás kaláccsal, és kerülték egymás tekintetét. Aztán a férfiak ismét elvonultak. — Vajon, ilyen csúnyák, visszataszítóak vagyunk mi is? — kérdezte Béla. Feri, hallgatott, ment tudta, hogy ennél sokkal csúnyábbak szakítás A PRESSZÓBAN. — Nem bírok már hazudni. Már félek a feleségem tekintetétől, Ezt meg kell értened! — Szóval nem szeretsz? — De Jutka, tudod, jól, hogy.nem erről van szó. — i Hát, miről, szivi? — Értsd meg, fáradt vagyok! Fára&zt az egész ügy, az egész nagy szerelem, fáraszt minden. Halálosan fáradt vagyok. — Te? — Igen. Én. Unom a hazugságokat, a csalást, a bújká- lést, a rettegiésf. Alapjában véve én egy becsületes fickó vagyok, szeretem a munkámat, a családomat, a hazámat, az embereket, az életet, de a hazug életet már nem szeretem. — A hazádat!? Ha-ha-ha! Szóval megúntál? — Nem... csak. . — Mondd meg csak őszintén, megúntál. Igaz is, két év nagy idő. És én már negyvenéves vagyok és kövér és nem vehetem fel a versenyt a fiatalokkal. Rendben. Megértettelek. Nem kellek, de ezt szebben is előadhattad volna. Nem kellett volna a hazádra hivatkozni, meg az emberiségre. És ne félj, a szemrehányás elmarad. Tudom; pontosam annyit adtom neked, amennyit te adtál nekem és én őszinte vagyok: sajnálom, nagyion sajnálom, hogy már vége. Szép lett volna még... OTTHON. — Hol voltál, fiacskám? Mit képzelsz te, én nő is legyek, feleség is, anya is, háziasszony is, cseléd is? És én marha, mindezt vállalom és te este hét után jársz haza? — Szívem, ne... — Milyen férj vagy te? És milyen férfi vagy te? És milyen családfő vagy? Hazaadsz kétezer forintot olyan gesztussal, mintha a Nóbel-díjat raknád az asztalra elsejénként. És ezért mindent kívánsz. És én? És a megbecsülés? És a szeretet? Más gondos férj... De te? Vedd tudomásul, hogy én még, hogy én még... igenis, én még egy igényes nő vagyok, akiért a hivatalban is... vedd tudomásul, hogy sokan odavannak értem. A főnök is fölfal a szemével. Te, te, szerencsétlen! — Tudod, hogy szerették, és én is tudom, hogy csak ezért mersz bántaná, mert tudod, hogy szeretlek. Könyörgöm, ne bánts engem, Irma! — Adj egy altatót, és holnap reggelig ne is lássalak. . . (Suba) vezettebbé vált a képzés, vizsgát tettünk, szakmunkásokká válhattunk. Sokáig, a modern tanhuta elkészültéig, az üzem kemencéinél dolgozott. — Heten, nyolcán voltunk egy brigádban kehelyfúvók. Jó brigád volt, a Godó István- féle. A brigádvezetőnk az egyik legkiválóbb mester a szakmában. Nemcsak az üveggel, az emberrel is tudott bánni. Nekünk bármilyen munkát adtak — elvégeztük. A legkényesebbet is. Godó nagyon jó szárhúzó, az öccse meg a talpkészítés specialistája. Hát így valahogy, mindenki értett valamihez... — Olyan szakma ez, tudja, amit húsz—huszonöt évig tanul az ember. Húsz év után mondhatja el magáról valaki, hogy most már jó üveges. Nagy szó; De még jobb, ha más mondja róla. A tervezők megcsinálják a rajzot, de a minta „csak” elképzelés, sokszor nem is a legszerencsésebb. A rajzból az üvegfúvó formál valóságot. Kelyhet poharat, búrát ezerfélét. — Mi kell hozzá? A legfontosabb a jó érzék. Az „üvegérzék”, ahogy a szakmában mondják. Az üvegfúvó keze könnyű, mint... Mint az üveg. Már a merítésnél kezdődik,, Nem mindegy, mennyit vesz a folyékony anyagból. Pontosan el kell találni, azután ügyesen forgatni, fújni egyenletesen, mintha egy siép dalt énekelne az ember. — Formázás közben mindig a rajzra gondolok. Nem tudok másra gondolni, se családra, se focira, se másra. A rajzot kell teljes terjedelmében megmintáznom. A kéz és a láb dolgozik a legtöbbet. A leghamarabb is ezek fáradnak el. Régen a tüdőbaj volt az üvegfúvók szakmai betegsége. Most jó magasak a műhelyek, sok á levegő, kevesebb a baj. A tanhutában hat. vannyolc óta dolgozom. Szakoktató vagyok fiatalon, nem egészen harmincévesen. Itt szinte laboratóriumi körülmények között tanulhatnak a fiatalok. Sokan érdeklődnek az üvegfúvó szakma iránt, ezt a legutóbbi pályaválasztási napok alatt is lemérhettük. Legközelebb negyvenöt salgótarjáni fiatalt vesz fel az üzem üvegfúvó tanulónak. De jönnek Parádsasvárról és Ajkáról is. Jelenleg ötvennyolc elsős és harminchat másodikos tanulónk van. — Ez a verseny azért jó. mert minden versenyző győzni fog. Megnő a szakmá becsülete és vele együtt az üvegesek szakmai önérzete is. Jo, hogy így van. A gépesítés korában egyre nagyobb az igény az emberi kézzel, tüdővel formált poharak, tálak, kelyhek. háncsok, korsók, a szépen metszett-íestett üvegek iránt. Pataki László NÖCRÁD — 1970. március 5-, csütörtök I
