Nógrád. 1970. február (26. évfolyam. 27-50. szám)

1970-02-22 / 45. szám

FELSZABAOTLÄSUMR IRODALMA Szilvási La;os: „Majd ellágyul a festeti en száj, lejjebb ereszkedik a két barnás árnyalatú szempilla is, amikor megszelídül a dal­lam, és éneklőén felivel a zon­gorából újra meg újra a mel­léktéma. az érzés, ahogy a2 elkeseredett ember felnéz a verőfényes égre, s felismeri, és biztosan tudja, hogy az a Naptól ragyogó magasság az övé is, és vegyenek bár el tő­le mindent, fosszák meg min­dentől, amit szentnek, drágá­nak érzett... ezt az egyet, az élő végtelent nem ragadhat­ja el tőle semmi gonosz, mert a napfény, az égragyogás nem gyűrhető tarisznyába, nem birtokolható, hiszen mindenkié és senkié, s aki mégis magáévá akarja tenni, csak egyet cselekedhet: eggyé válik vele .Beetho­ven halhatatlan művének tol­mácsolásához fűzi Szilvási Lajos a fenti sorokat az „Ad- passionata” című regényében, amelyben azzal a kérdéssel viaskodik: félreállhat-e a be­csületes ember a gonosz erők elleni harcban? A regény írója, Szilvási La­jos egyike a mai magyar iro­dalom legolvasottabb íróinak. Szolnokon született 1932. ja­nuár 13-án. Keszthelyen érett­ségizett, a tanulás mellett volt kazánfűtő, pályamunkás, majd 1950 óta újságíró. Szép- író-pályafutása egy regénypá­lyázat megnyerésével kezdő­dik. 1950-ben Középiskolások című művével hívja fel ma­gára a figyelmet. Ez a re­gény — bár nem hibátlanul —, de jól mutatja a Mindszenthy- per idejének diákéletét. Egy Balatom-melléki kisváros a színhely, hetedik gimnazisták a hősök, akik a reakció or­szágos méretű támadásának időszakában vívják meg ön­tisztulásukért is harcukat. Szilvási Lajos jellemző írói sajátossága az olvasmányos­ság, az érdekes, nemegyszer kissé szentimentális meseszö­vés. Ez jellemző népszerű if­júsági regényeire is, mint a Bujkál a Hold és a folytatá­sának tekinthető Egyszer volt szerelem című regényeire. Ebben a két regényben a soproni Erdészeti Főiskoláról 1956-ban Kanadába disszi­dált fiatalok hányódásait, csa­lódásait és szenvedéseit mond. ja el. Középpontban Holló Péterrel, akinek sikerült visz- szatémie, leküzdenie az őt körülvevő bizalmatlanságot és megtalálnia szerelmét is, Auerbach főmérnök szép lá­nyát, Krisztinát. Üjabb regényeiben: Albér­let a Síp utcában. És mégis őrizetlenül, Kinek a sorsa. Ködlámpa című műveiben, mai életünk, különösképpen a fiatalabb értelmiség gondjai­val, magán, és közerkölcsi problémáival foglalkozik. Egyik legnagyobb vállalko­zása a fasizmus elleni harc, a második világháború esemé­nyeit megörökítő ciklusa. A Fény a hegyek közt, a Csil­laghullás, a Nem azért szü­letett népszerű darabjai ennek a sorozatnak, elsősorban ro­mantikus, kalandos voltuk miatt. A Csillaghullás című művében Szőnyi Mártonnak, a partizánná lett, és hősi ha­lált halt repülőhadnagynak (a regényben Szanyi Markus) és a magyar ellenállási és an­tifasiszta mozgalom számos hősének állít emléket. Emlé­kezetes alakjai maradnak Ká­bán János a kommunista moz­galom hőse, Mihály bácsi, a kommunista hajógyári munkás. Tanya, a partizánlány. Evelyn az amerikai újságírónő és nem utolsósorban a nagyon szépen megrajzolt Bajcsy-Zsi- linszky Endre alakja és tevé­kenysége. A múlt esztendőben immár narmadik kiadását megért Appassionáta című regénye 1944. október 15-én kezdődik. Ekkor ismerkedünk meg öt Appassionata nagyar katonával, akik meg­szöknek a frontról. Csak ők maradtak életben a század­ból, amely annak idején tel jes létszámmal és harci fel­szerelésben vonult ki a kele­ti frontra. Parancsnokuk, Türr Pál főhadnagy már szíve mé­lyéig megutálta a fasizmus minden megnyilvánulását, csak egyetlen cél vezeti: túl­élni a háborút, valami biz­tos búvóhelyen várni be az összeomlást. Tehetséges, be­csületes. bátor katona, aki fe­lelősséget érez a veletartó ka­tonák életéért is, s amikor bujkálásuk során összeakad­nak egy lezuhant angol re­pülőtiszttel. Gilberttel, lova­glásán védelmük alá veszik a sebesültet. A veszélyekben hűséges baj- társak segítője, bizonyos mér­tékig erkölcsi irányítója is Szojka, a kommunista meg­győződésű gépkocsivezető. ö az, aki arra ösztökéli főhad­nagyát, hogy nem elég a passzív utálat, tevékenyen is részt kell vállalni a gonosz elleni küzdelemből. A két fő­hős mellett emlékezetes ala­kok a regényben Gaszton, Pintér Pista, Hegedűs. Sok bonyodalom és kaland után egy vidéki rendházba húzódnak. Az író sok meleg­séggel ábrázolja az idős Zuárd atyát, aki elhurcolt zsidók és politikai üldözöttek gyerme­keinek nyújt menedéket a rendházban. Már-már úgy lát. szik. hogy békében tudják megvárni a felszabadulást, amikor megtudják, hogy a szomszédos völgyben egy őr­szakasz felügyelete alatt egy munkaszolgálatos század tar­tózkodik. Türr főhadnagy minden ellenkezése és ész­érvéi ellenére, Szojkáék aktív cselekvésre határozzák magu­kat. Megpróbálják kiszabadí­tani a foglyokat. Vállalkozá­suk azonban nem jár siker­rel. Egyik társuk halálos se­bet kap, a kolostort pedig nyi­las és német csapatok veszik körül. Bár első támadásukat még sikerrel vissza tudják verni, de a „parlamenterként’’ érkező nyilas hadnagy ember­telen követelése után, kényte­lenek úgy határozni, hogy fel­adják a kolostort. A nyilasok ugyanis azzal fenyegetőznek, hogy aknavetőkkel veretik a kolostort, és ez az ártatlan gyerekek és öregek pusztulá­sát eredményezné. Nagyon szépek azok a gon­dolatok, amelyekkel a kitörés előtt összefoglalják törekvé­seiket Ekkor már mindany- nyian látják, hogy kommunis­ták nélkül nincs ellenállás. Számolnak azzal, hogy a ki­törés során életüket vesztik, de „jó lesz ám a magyar em­bereknek, ha arra tudnak gondolni, hogy mégis akad­tak páran, akik megpróbál­ták.” A regény fő cselekménye mellett egy gyönyörűen bon­takozó szerelem történetét is végigkísérhetjük. Olga, az Ap- passionátát játszó zongora- művész és Türr főhadnagy között. A főhadnagy nem en gedi. hogy a lány is elkísér­je. Nem szabad, hogy az ő sorsa is a háború és a pusz­tulás legyen. Művészetével kell szolgálnia az emberiség békéjét és boldogságát. Az izgalmakban bővelkedő regény záróakkordjaként a bi­zonytalan jövő felé Induló ellenállók kis csoportja az Ap„ passionáta harmadik tételé­nek szárnyaló dallamai mel­lett hagyja el a kolostort. A zene a ..szép halál zenéje”. d<? az olvasó azzal a bizakodás­sal hajthatja be az ötszáz ol­dalas regényt, hogy „napfény” lesz az egész világ, nemsoká­ra vége a háborúnak. Csukly László 8 NÓGRÁD — 1970. február 22-, vasárnap ! f.altos György Á tél már kitom­bolta magát. El­engedte erejét és ernyedten tűrte, hogy a szelíd napsugarak el­tüntessék az utolsó hófoltokat is a járatlan hegyi utakról. A levegő még csípett, de már a hó patakokká egyesülő levé- hői kiérzett a tavasz hódító illata. A mozi előtt fiatalok vár­tak a pénztánnyitásra A fiúk kakaskodtak, birkóztak, a lá­nyok sálat bontottak és jó­ízűket kacagtak. Budai András, az új körzeti orvos dúdolva közeli tetté meg őket. Felesége váratlan halála óta először vidult fel a kedve. A mozi előtt észrevette a lányt. Ezen a napom már harmad­fzben találkozott vele Vé- konvka, csontos, nyúlánk te­remtés volt. haja varkocsba csavarva, és kis tarka ruhá­ja lobogott körülötte. Táncolt, örült a tavasznak. Nem volt rajta semmi különös az orra nagyobbnak is tetszett az arányosnál, a bőre is feke­tébben csillogott, mint a töb­bi lányé, aki ugyancsak fönn lakik a hegyoldaliban a nyo­mor skanzenjeinek megma­radt kunyhókban, kalyibák­ban, mégis vonzóbb hatást keltett az orvosra, minit a többiek, akik csak bámultak üresen a világba. A lány hirtelen abbahagy­ta a táncot. Tekintetük találkozott. Lát­szott, hogy a lánynak is fel­tűnt a harmadszori találko­zás. — Táncolj még, Vera! — kiáltott rá egy hosszú oldal- szakállas, nyegle kamasz. — A putriban, ahol tízen alusz­tok, úgyse táncolhatsz! A lány megirázkódott, ijedt szemében lappangó tűz pislá­kolt. — Te díszhuli! — mondta és élénkpiros nyelvét kiöl- tötte. Aztán könnyű lábakon elfutott a piacig, mert félt a fiú bosszújától. A fiú lassú, ütemes léptek­kel közeledett feléje. Akikor ért az orvos a lány mellé. Ez erős, eres kezével karjába kapaszkodott. — Védjen meg! — Ne féljen! — siaólt szelí­den az orvos. Tudta, hogy koránál fogva Vera a lánya is lehetne, mégis a nőt látta meg benne. Ügy nézte, minta virágot, mely bimbójának minden rezzenésével azt árul­ja el, hogy nyílni akar. — Vigyen magával. — Jöjjön! Vera még egyszer nyelvet öltött üldözőjére, azután asz- szonyos biztonsággal és ifjú ruganyossággal elindult a férfi jobbján. A fiú bosszúsan kiáltott utána. — Odavaló vagy te, a Dankó-telepre! Már a piac köziepén jártak, amikor a lányból kirobbanta harag ezer apró szilánkja. — En nem szégyellem!... Roma csaj vagyok na és?!... Én szeretek lakni a hegyen. Én nem is mennék azokba a cifra toronyházakba!... Az orvos játékosan meg­fogta a lány piros szalaggal átkötött varkocsát. — Most már biztonságban van. — Tehát menjek a dol­gomra? — Nem azt mondtam. — Hívjon meg egy feketére. — Mit mondanak? — Tehát szégyellj? Egy ro­ma csajjal... — A nagyapja lehetnék. A lányt láthatóan meg­nyugtatta, hogy csak a kor­különbséget restelli a férfi. Kedveskedve nézett a férfi acélkék szemébe. — Én fizetem — mondta. — Van pénzem... Blúza alá nyúlt és egy cso­mag egybecsavart tízforintost vett elő. Budai hangosan kacagott. — Késő is van — mondta, — Engem bármikor hívhat­nak telefonon.----- Hol lakik? — kérdez­te a lány. — Ott, a toronyban. — Hányadikon? — Hetediken. — Én még nem jártam olyan házban. A férfi némi tétovázás után, főként a reagálás Irán­ti kíváncsiságból így szólt: — Jöjjön fel! Megnézheti. A lény nagy fekete szeme tűzrelobbant. — Aha! Arra jó lennék, mi?! — Mire? — Tudom, hogy mire gon­dol. — Mennem kell. A lány a karjába kapasz­kodott. Elindultak. — Felmegyek. De csak azért... — Miért? — Mert én akarok, A lakás váratlan benyomást tett rá. Ügy nézte a süppedő, színes szőnyegeket, a leomló nylonfüggönyt, az üvegszek­rényt megtöltő nippeket, a kopottas, de gondosan kezelt bútort. mintha színházban lenne. A legnagyobb hatást azonban az erkély tette rá. A magasból tökéletes rálátás nyílt a hegyoldalra ahol a még megmaradt Dankó-telep házai kapaszkodtak egymás­ba. Most ő is hitványnak, zsúfoltnak, nyomorúságosnak találta az omiadékos, minia­tűr házacskákat. A szűk há­zak között vastag erekben hömpölygött a hóié és olykor kisebb-nagyobb csomókat markolt kJ a szemétkupacból — Én szeretem a mi há­zunkat — mondta erőszako­san, fogcsikorgató makacs­sággal. — Én nem szégyel­lem!. .. Nekem ott nagyon jó. Azt csinálok, amit aka­rok . Budai megmutatta a fürdő­szobát is. A lány megengedte a csa­pokat és belepaskolt a lan­gyos vízbe Azután a zuhanyt engedte meg a kád fölött. — Én még ilyenben nem fürödtem! A férfi lemondóan legyin­tett. — Kipróbálhatja! De sies­sen! — Kire vár? — Senkire. De telefonálhat­nak és akkor nekem mennem kell. — Hová? — Ahová hívnak. — Maga kicsoda'.' — Orvos. — Orvos? Maga át akar ej­teni engem. — Mért ejteném? — Mert meg akar vizsgálni. — Mért vizsgálnám. Nem beteg. — És ha én kérem? — Furcsákat kérdez. — No, jól van. Megfürdök. A férfi fenyőtablettát és habzóport engedett a vízbe, törülközőt és fürdőköpenyt adott a lánynak és magára hagyta. A szobába ment és a bőr­fotelbe ereszkedett. Szokat­lan érzés kerítette hatalmába. A nyitott erkélyajtón át be- hömpolyögtek az erjedő illa­tok. Tanácstalanul nézett az árva képernyőre, amelyből, mint fekete tükörből, kivilá­gítottak ősz hajszálai. Sokáig ült így, azután kiment a konyhába és a hűtőszekrény­ből szalámit, sonkát, vajat vett ki és néhány zsemlével, ecetes uborkával tálcára rak­ta. A lány sokáig nem jött elő. Már aggódni kezdett, hogy a gőz a meleg víz nem szédí­tette-e el? Becsukta az er­kélyajtót és megnézte a ra­diátort. hogy melegít-e? Min­den rendben volt, mégis nyugtalannak idegennek ta­lálta magát saját lakásában. Végre előlibbent a lány. Valóban libbent. Mezítláb rohant ki a fürdőszobából és a hosszú türdőkabátban. mint­ha estélyiben lenne, angolke­ringő-figurákat lejtett a sző­nyegen. — Megfázik! — szólt rá a férfi. — Egyszer egy királyfi mit gondolt magában. .. — Vegyen cipőt és üljön a radiátor mellé! — Mi az a radiátor? — Fűtőtest. Fotelt tolt az ablakhoz és melegre kényszerítette a lánvt. Tányérkán enni adott neki. — Valami piája nincs? — kérdezte a lény. — Hány éves? — Én mór tizenhat leszek. Nekem adhat. Viszkit. — Ivott már? — Nem. De a filmen min­dig azt isenak. Előbb isznak, azután esznek, azután meg... — Azután meg? — Sötét lesz a film. — De egyen! A lány beleharapott a son­kás zsemlébe és valami mély­ből jövő, szomorú fájdalom­mal. amelyben már az asszo- nyi érettség is benne rejlett, belebeszélt a világba. Nem a férfinak, nem az orvosnak, nem a vendéglátónak, kizáró­lag önmagának beszélt. — Én nem szeretek ott lak­ni a hegyen. Én onnan elköl­tözöm mihelyt csak lehet. Én nem állok szóba csak olyan fiúval, aki velem együtt me­nekül a hegyről. Én megőrü­lök, ha nekem ott kell leélni az életemet.. ^ A férfi kinyitotta a vitrint, egy díszüvegief vett elő, va­lamilyen tetszetős nevű desz- szertborrai. — Viszkim nincs — mond- ki- De egy pohár borral megkínálom... — A lány azonban nem zökkent ki ábrándjaiból. — Én megszököm a hegy­ről. Ilyen házban fogok lak­ni, mint az orvosok, meg a többi... Aztán váratlan hirtelen­séggel magához tért. Meg­emelte a hosszú szárú, rövid nyakú poharat. / — Erre mérget vehet — mondta és hálás kedvességgel felkacagott. Molnár Zsolt Allegro barbaro FELSZÁLLT A HATOSRA. Szórakozottan bámult kifelé az ablakon, megtörölte a kár­tyás üveget, s úgy natúrban, mintha senki sem lenne a vil­lamoson, fütyülni kezdett. Reg­gel óta az Kroica dallama gyö­törte, s az utitársak megrökö­nyödve tekintettek rá, s ő a második megállónál leszállt. Befordult a sarkon, belépett az épületbe, és elfogta a szoron­gás. Arra gondolt, hogy ma gyerekeknek játszik, tiz—ti­zennégy éves fiúknak és lá­nyoknak, akik miatta jöttek el a hangversenyre, hogy meg­hallgassák, s talán tanuljanak is valamit abból, amit ö meg­próbál eljátszani. A művészszobában tíz percet skálázott, aztán ránézett az órára, igen, kezdhetjük, me­gyek máris — mondta, mi­közben megropogtatta ujjait, és elindult a dobogó felé. A lámpa csak a színteret vilá­gította meg, és egy-két sort a nézőtérről. Mélyet sóhajtott, aztán lendületesen kiszaladt a gyerekek közé, meghajolt, le­ült és máris játszott. Gyerek­darabok szerepeltek műsorán, izgatottan várta az első tap­sot, ami be is jött. s ő újból meghajolt, szétnézett a szék­sorok között, és egy pillanat­ra elállt a lélegzete: az első két sorban mankók álltak. A gyerekek göcsdrtösen szorongat­ták a hatalmassá megnőtt szi­lánkokat, s közben egyik ke­zükkel mellüket és combjukat ütögették és mosolyogtak, igen, őrá mosolyogtak. Tekin­tetük hálás volt, és megértő, mint akik tudják, hogy őt is úgy mentették meg a vagonok alól. Megkapaszkodott a zon­gora szélében, állva maradt, mélyen az egyik gyerek sze­mébe nézett, aki alig látszott ki a székből, csak a két man­kó mutatta, hogy talán van ott valaki, de ő megtalálta az égő szempárt, amely tiszta tűz volt, és nem vette el tekinte­tét, hagyta hogy beléje fú­ródjon, s szinte kiáltásként mondta: ne csodálkozz, itt va­gyok, eljöttem, hogy lássalak, és meghallgassalak, igy aho­gyan látsz, fél lábbal, két man­kóval. LEROBBANT A ZONGORA MELLÉ, bele egyenesen az ál­lítható székbe, ujjait görcsö­sen emelte a levegőbe, a billentyűk fölé és játszani kezdett. A teremben halk mo­raj futott végig. A gyerekek maguk is csodálkoztak, hiszen a most elkezdett darab nem szerepelt a műsorban, titokban számítottak csak rá. hogy rá­adásként előadja. Megértették, hogy a zene elhagyta a való­ságot, s mindenki lélegzet­visszafojtva követelte a muzsi­ka vad. zord kiáltozásait, lük­tetését és forróságát, amely el­öntötte egyik pillanatról a másikra a termet. Előre ejtette fejét, szinte mellére szögezte, fekete haja záporként nyílott és csukódott össze. Szemei nyitva voltak és csak szuggerálta a zongorát, mint aki most akarja elmon­dani első és utolsó bánatát. A zongora szikrázott, s ahogy ki­felé tombolt a düh és a vég­telenség, az allegro barbaro bizarr akkordjai befelé meg­nyugtatták. Magasra emelte fejét, mint a lovak, ha vágta után szabadon hagyják őket, s belülről elkezdett egy dalla­mot. amely soha nem ér vé­get, ott szárad lelke mélyén, amitől szabadulni akar. de ra­gacsos, lucskos emlékeiben még most is ott él, s a zene vad rikoltozása felszabadít mindent, s talán ő is olyan gyerek most mint... Egy pillanatra letekintett a zongora mellől az első sorra, meglátta a mankó mellett a gyerek tágra nyitott száját, s feltűnt megint a rampa, teli vagonokkal, amelyet egy fel­nőtt sem mert megközelíteni, s a gyerekek is alig. akik pe­dig semmitől sem félnek. Eszébe jutott a város széle, ahol ritkulnak a házak. Innen lesték a vagonokat, amelyekről nem tudták, hogy mit rejte­nek. Aztán összebeszéltek — kültelki srácok — és diadalit­tas rohammal elfoglalták a hosszú szerelvényt, amely itt­ragadt a béke első napjaira. A felnőttek nem szóltak egy szót sem, megbújtak a házak fo­gazatai között, szótlanul bá­multák a gyerekeket, amint baltákkal és kövekkel lever­ték a lakatokat, és bevetették magukat a vagonok belsejébe. HATAN VOLTAK-E. VAGY HETEN? — már nem emléke­zett vissza pontosan, csak azt tudta, hogy a vagonokban méz és lekvár volt. Száz- és kétszáz literes hordókban lélegzett az annyira kívánt ínycsiklandozó tápszer, s a balták megint elő­kerültek. Bevágták a hordók tetejét és oldalát, úgy ahogy most dübörög az allegro bar­baro, tele dühhel és tehetet­lenséggel, csakúgy spriccelt a lekvár és a méz a becsapódó ütések alatt. A vagonok méz­ben és lekvárban úsztak, a kettő lassan keveredő, masz- szaként tekergő folyamában. És ekkor játszani kezdtek. Él­vezték a folyó cuppogását tal­paik alatt, s kitalálták, úgy kell járkálniuk a méz és a lekvár keverékében, hogy sar­kukat nem szabad felemelni. Nagyokat nevettek, s közben szájuk maszatns volt, mohón ették a lábuk alatt bugyboré­koló masszát, amely egyre na­gyobb mennyiségben hagyta el a vagont, ráfolyt a sínekre, betöltötte a sínpár közötti üre­get. i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom