Nógrád. 1970. február (26. évfolyam. 27-50. szám)

1970-02-15 / 39. szám

FELSZABADULÁSUNK

IRODALMA

Sodor József

Emßerek és állomások

1

„Nem voltam én hős, szent, mártír vagy kisisien, /De jó volt, tömérdek, ttut vittem e testben/, Igazság, szabadság, békesség, s a szépség/ Alma ,draga, nagy szók!/, mik léptem vezették, /Sok bolond rajongást is, hiszen vihettem/. Es mint hittem, más lett sokszor, mire tettem.

Mire tettem, szép volt, egy igaz emberség, /S nem nyug- hattam, bármely címmel hogyha nyesték/, Szót sokszor emeltem száz ellen vitában/, Most már mindegy minden, de jó, hogyha álltam,

/S ha fáj, hogy mit hittem annyit, sok ma szólam/, „Más eszmény s való”:—ha hittem bízva, jól van.

Végső szókkal: Míg vagy, vallj csak jót, igazt itt, /Ha útszélre hull szód, van, kit jóra mozdít/, Tudom, mert megéltem, van ember, elég® még, /Kikért most indulva, mint a régi, égnék/. „Ha tíz Jó van, — s, ha egy” — szólt egy itt részegség, —/ S ma kezdvén másképp nem, soha nem tehetnék.”

Aki e szerénységükben is megindítóan szép sorokat leírta 19 kötettel a háta mögött „Végső szókkal” magyarázván meg ars poétikáját. Fodor József KoSsuth-díjas költőnk Erdély szülötte, Ady pátriájához közel, a Szilágysággal szomszédos Nagy- Ilondáról indult el magányos. küzdelmes élete pálcája 1896. április 22-én. Ötéves korában elveszítette édesanyját, majd tordai gimnazista korában édesapját is. Mint a négy gyermek között legidősebb, ő veszi át a vezetést a családban. Szánt, vet, pásztorkodlk, felváltva fogja hol az ekeszarvát, hol a jegyzői tollat. 1916-ban bevonult katonának, harcolt az olasz és román frontokon. Olaszországban a tellmaini hídfőnél súlyosan megsebesült, gránátszilánk érte és maga alá temette a robbanás, félholt állapotban ásták elő a föld alól. A légnyomástól egészen megbénult, hosszú ideig nem tudott beszélni, súlyos combsebével, tönkrezúzott csípővel hónapokig lebegett élet és halál között a különböző kórházakban. Főhadnagyi rangban szerelt le a háború végén.

A dicsőséges Tanácsköztársaság ideje alatt ismét katona: végigharcolta a honvédő háború szinte minden szakaszát, Tokajtól a Tisza vonalán át le Erdélyig... Harcos alakja, melyet publicisztikai cikkeiből is ismerünk, igazi harcok tükrében edződött tehát. A „Dalok az országúton” című versciklusának egyik legszebb darabja őrzi többek között 1919 emlékét. „Mielőtt a sor tovafutna /Emlékezz még egy régi útra/, Avval kezdted, s vele ha végzed, /Evvel lezárod az egészet/. Hiszen harcoltál volt előtte /Világ-zajló napok gyűröttje/. Tóiméin. Tölgyes ismeri múltad /A hadak útiét megtanultad/. Sok sebben, bajban, ami rágott. 'Mégis, egyre hints te virágot/. Ha a szemed messze odaréved, Mint visszaszámolsz negyven évet/, /Piros arccal t— ha hívni szánnád — /Mint keltél, nézd még a Tiszán át. S csúcsán, küzdőén haddal, s a hóval /Piros hittel és lobogóval/, Mert vitt még szebb harc, ifjú-könv- nved. /Aztán vetted a tollad. v a könyvet/. S még nem tudós: a gondla tépett —

Szolgálni a jót és a néoet./ Emlékezés hogy szerte lobban, Hát láb, ma lépj a régi sorban, /S nézd, zengd, mi tett szép láza nemrég/, S öregvő szívben lassan emlék. Emlék: ám még süt dús-verőén/. Erő, s úi had forrása bőven: /Mert értőbben, friss '•élt csodákon/. Épülsz, míg éls-r e vén világon.”

A Tanácsköztársaság bukása után effv ideig alkalmi rmmkákhó! él. Volt éiie- liőr raktári munkás, biztosítási intézetben tisztviselő.

1923-ban, amikor Mikes Lajos az Esti-lapok felejthetetlen szerkesztője felfedezte — már több száz vers költője volt. Mégis ez az év számít indulásának. Tóth Árpád mutatta be az induló költőt: „ ... Nem könnyű költő, egy- egy verse máris súlyos olvasmány. komplikált, nagyszerű muzsika”. József Attila, a proletárköltészet későbbi óriása ifi azonnal megérzi, hogy „van egy valaki, akivel érdemes felvenni a versenyt, különben ez a valaki nagy súlyával belém fullasztja a szót, az én gyönyörű igéimet egy másik igehirdető: Fodor József.”

Évekkel később a „Lihegő erdők” 1927-ben megjelent verseinek együtteséből kiderül, hogy mindenekelőtt lázadó egyéniség, aki „zendülésének színterét áttette a világegyetembe”. Költészetéről Szerb Antal találóan írta, hogy ez az ítélkezés, a tiszta ember ítélete a tisztátalan kor fölött.

Korai költészetének egyik legérdekesebb darabja „A paradicsomok és a kert”. A költő „Emlékek a hőskorszakból” című memoárjában elmondja, hogy eredeti szándéka szerint az a vers nem született másnak, mint egy különös természeti látvány visszaadásának. Ám amikor egy jeles előadóművészünk a MEMŐSZ. ban elő akarta adni, a Hor- thy-rendőrség egyik tisztje visszautasítja. Véleménye szerint a „paradicsomok valóban ártatlan valamik, de csak szósznak a hús mellé, nem pedig e versben, ahol úgy vannak tálalva, hogy még a hülye is láthatja. hogy ők a nagy, piros pofájú kizsákmányo- lók — és alattuk a sárga szá- racska a kiszívott vérű nép, aki olyasmit érez e költemény hallatán, mintha maga tartané ezeket a kövér paradicsomokat ..

A költői hivatásnak örök erkölcsi szabályai vannak, ez pedig az igazság, az emberség és a haladás szolgálata. A fasizmus előretörése és a háború Fodor Józsefet is végleg az új világért küzdők táborába viszi, egész életére elkötelezi magát népe sorskérdései mellé. A felszabadulás pillanataitól már derűsen és lelkesen készül az újjáépítés nagy munkájára, „víg mérés, erő, kedv, harc” lüktet verseiben. Magát a felszabadulási a Feltámadás című versével üdvözli, a szovjet hősöknek pedig a „Piros fejfák” című közismert versében hajt zászlót.

Az „Emberek és állomások” című könyvében folytatja visszaemlékezéseinek leírását A harmincas évek elejétől majdnem napjainkig terjedően beszéli el a vele és körülötte történő eseményeket. A visszaemlékezések is igazolják. hogy Fodor József mindig nvílt sisekkal állt szemben a jobboldal, a gátlástalan fasizmus képviselőivel, legszenvedélyesebben éppen azokban az esztendőkben — 1938—1944-ig —, amikor ez a legkockázatosabb volt. „Ettől az időtől kezdve verseim mellett, publicisztikában is igyekeztem álláspontjaimnak, az események jóformán minden mozzanatára reagálva hangot adni.,. míg a tollat kezemből ki nem ütötték”. Ezek a bátor hangú írások a zsidó- törvényeket, sajtócenzúrát, a jobboldali demagógiát stb. pellengérezték ki. De ugyanilyen elvi szilárdságot tanúsít 1949 után is

Fodor József ma ismét az egyik legaktívabb költőnk. A „nagy nemzedékből” nőtt bele irodalmi életünkbe. Emlékei, irányító munkája nagy segítség lehet a fiatalabb nemzedéknek. Ezért jó tudni, hogy a ”Jó volt szenvedni a csatán, /így nyer ön-oldást azután/, Ki csendben ül” költője, mint ezt emlékeit tar. talmazó kötete is igazolja, nem pihen, ■ hanem írásainak őszinteségével segít jobban megismerni mai valóságunkat is.

Cfiukly László

S NÖGRÁD — 1970. február 15., vasárnap

a távot, sokunk közös tsmerősével, nem először

találkoztam a minap. Sárgán, csontosán, soványan futott, mint máskor, egy irdatlan-ormótlan gumirádlis kocsit húzva maga mögött. Valahányszor találkozom vele, mindig ezt a kocsit húzza. Csúnya kocsi, csúnya ló és nem nyerne szépségversenyt a kocsisa sem. De nem a kocsiról, kocsisról, gumirádliról. hanem a lóról szeretnék elmondani valamit.

Valamikor én is kijártam az ügetöre. Kimentem egy-két versenyre, s elnéztem, hogyan futnak a csodaszép paripák. a fehérek, feketék, a pirosak meg a kesék, hogyan trappolnak a gyönyörű pejek. Kecses kis könnyű kocsik előtt vágtattak a fiatal csikók, amelyek kint az ügetőn sem soványak. sem csúnyák nem voltak, ellenkezőleg. Szép volt a pálya, szép a futás, amely verseny volt a javából, de amelyről mindenki tudta — vagy legalább sejtette —, hogy nem mindig a valóságos erőviszonyok alapján dől el, nem mindig a legjobbak, legszebben futó és legtisztábban versenyző paripa és hajtó győz. az igazi versengés a pénzért, az izgalomért és persze a látványért volt érdekes. Az tige- től napok, a szerdai és a hétvégi napok meg a vasárnapi nagy futamok, az izgalmas derbyk a serlegekért sok ember számára valóságos ünnep- számba mentek. Engem azonban nem az emberek, nem a nyereség, hanem a lovak érdekeltek. A nyereményhez egyébként is pénz szükséges. Ha valahol maradéktalanul érvényesül az a mondás, hogy a pénz csinálja a pénzt, akkor az ügetőn ez fokozottan így van. Akinek nincs pénze, az nem nyerhet. Marad a tiszta, de azért nem minden tanulság nélkül való szemlélődés és az érdek nélküli gyönyörködés a futamokban, lovakban.

A mi korunk különben sem kedvez a lovaknak. Hovatovább a múzeumba, állatkertbe, vagy ameddig ez az intézmény még fennáll — az ügető- re kell elmenni, hogy lovat lásson az ember. A régi jóbarát. a mindennapos segítőtárs rövidesen a bölény érdekességével és ritkaságával is felVatahi László

A 16

ereje

veszi a versenyt. Néztem a pályán a paripákat, a nagynevű táltosokat — majdnem azt írtam: Pegazusokat, pedig csak bizonyos asszociációval (már tudniillik annyiban, hogy nagyon sok írót, hires költőt láttak azok a lelátók) lehet itt az ihletet jelképező szárnyas lovakról említést tenni. De sok költő, író esett le az ügetőn ilyen „Pegazusról”.

Szépek voltak, kecsesek, izmosak és büszkék — igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés — büszkék arra, hogy a leghosz- szabb távot is egy lendülettel, jó hajrával, egyenlő tempóval, ritmussal, egyforma fejtartás- sai és lábszedegetéssel futották végig. Mert az ügetőn a legfontosabb lótulajdonság az, hogy a paripa nem keveri ösz- sze az ügetést a vágtával, a galoppal.

Hogy mégis mi a különbség az ügetés és a vágta között azt a lovak megtanulták a kemény tréningek idején — gyanítom, az ostor segítségével —, a pénzüket vesztett emberek pedig egy-egy futam végén, amikor kiderült, nem jó lóra tettek: a Vakapád, a Jeromos vagy a Favorit akkor „vágott fel", amikor már nyerésben volt a futam, és két kézzel tágította a zsebét a fogadó, hogy a nagy pértZ beleférjen. A felvágós ló a legbiztosabb tippet is meggyilkolja, és arra kényszeríti a szerencsétlen szerencsehajhászt, hogy a futam végén szitkozódva, sírva, nevetve vagy néma elszántsággal tépje a .legapróbb darabokra a tikettjét. Az a 16, amelyik felvág, vagyis a sima futásból egyszerre Csak átcsap egy csúnya vágtába — bizony menthetetlenül kiesik a versenyből. Az ilyen lóra mondják, ha ráadásul kiszámíthatatlan is, hogy „fux”, sötét lovacska.

Az a jó ló, amelyik egyenletesen, egyforma tempóval fut, nem vág fel a táv felénél vagy közvetlenül a cél előtt, végig versenyben marad és lehetőleg elsőnek érkezik. A jó

lovak arra voltak büszkék, hogy egyenletesen tudtak futni és nyerni vagy akár veszíteni is felvágás nélkül, mert ez a legfontosabb. A diszkvalifikált ló nem jobb a kecskénél.

Azt a lovat, amelyikről beszélni szeretnék, szinte naponta látom a város utcáin. Ez az a bizonyos csúnya, sárga, sovány, kisfejü és nagytestű, csapzott szőrű elég öreg jószág, amelyen az a legfeltűnőbb, hogy nem megy lépésben. Ezt a lovat én lépésben menni még nem láttam. Mindig futott és mindig egyenletesen szedte a lábát, úgy, ahogy talán valamikor az ügetőn futhatott, vagy szeretett volna futni, ügyelve arra, hogy ne vágjon fel, mert akkor megcsapkodja a hajtója, kifütyöll a közönség, mert a közönség akkor veszti el a pénzét, ha ö „felvág".

Néztem ezt a kiöregett ügetőmént, ahogy a város egyik végétől a másikig, aztán meg vissza, egyenletes, Szép tempóval futott, maga után húzva a rettenetes gumirádlis tákolmányt, rajta valami rossz zongorát, szúette fiókos szekrényt vagy más házi ócskaságot. Néztetn ezt a tiszteletreméltó lovat és közben arra gondoltam, hogy ülő lenne levennem a kalapom. Illő lenne köszönteni ezt a kiöregedett mént, akitől — így mondom, embernek kijáró tisztelettel — „akitől" talán a legfontosabb dolgot tanultam meg. Ez az öreg ló nem vesztette el a reményét. Elhiszi ma is, hogy valamikor még sorompóba állhat és előtte is felrántják majd a startszalagot, 6 is elindulhat a többiekkel együtt egy nagyszerű futásban, egy szép és gyors, tiszta és nyerő versenyben. Nem vesz tudomást arról, hogy mi van mögötte, nem vesz tudomást az évekről, a sok száz vagy ezer kilométerről, arról a hatalmas súlyról, amit kiöregedett derbycsikóként hurcolt

távol a pályától, a város alvégétől a felvégéig Futásában nem befolyásolja a zötyö- gő kocsi, a kisfröccsös gazdája, a gyakrail oktalanul és Céltalanul csapkodó Ostor csípése. Nem vesz tudomást egy Sereg olyan körülményről, amely más lovat esetleg rég a hentes keze alá hajtott volna, hogy Önként hajtsa szomorú lófejét a bárd alá.

Sok mindenben különbözik a többitől, de a leglényegesebb különbség mégis abban van, hogy van valóságos lóereje. Ereje a reményhez, ahhoz, hogy majd jobbra fordul. Ez a remény őrzi lömlvoltát, versenyló lényét, amelynek megtartásához szüksége van a vele összefüggő vagy inkább, hozzá kapcsolódó erőre, a lóerőre.

A gép lóereje abban van. hogy hány átlagosan számított erejű lóval egyenlő a teljesítménye, a teherbírása. A ló lóereje — azt hiszem, most már tudom — azzal határozható meg, hogy milyen tartósan képes megőrizni a reményt egy olyan életért és célért, amely a legjobban futó, legtisztábban versenyző lovak előtt lebeghet csak.

Az ember ereje — ezek után én legalábbis így gondolom — nem is lehet más, mint az a képesség, amelynek segítségével megőrzi álmait, és folyton, minden körülmények között, minden visszahúzó súly és szembejövő gát ellenére is törekszik azzá lenni, amivé szeretett volna gyermekkorában, vagy később, fiatalabb éveiben. Akkor még nagyon egyszerűnek, tisztának és szabadnak tűnt a pálya, nem látszottak azok az akadályok, és nem kerültek ránk azok a súlyok, amelyek nélkül az élet, sajnos, elképzelhetetlen, de amelyek nélkül elviselhetetlen is lenne.

a z időközben felbukkanó akadályok és a néha mázsásnak érzett súlyok sajátja, hogy az erőtleneket, a reményvesztettekét, á gyengéket és a belenyugvókat. arra kényszerítik, hogy lemondjanak az álmaikról. Arról, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképpen még ebben az életben versenyképesek legyünk.

Barna Tibor

A színész elköszön

A SZÍNÉSSZEL a darab

szünetében találkoztam. Az első felvonásban volt néhány mondata, ázzál végzett is. Vissza vedlett furcsa törökös kosztüméből szürke utcai civillé és betért Ide, a kul.túr- házzal szomszédos presszóba. Fáradtnak tűnt, ahogy mellém telepedett. Máskor harsány vidámsággal köszöntött, ha találkoztunk, most csak kesernyésen mosolygott. Szokatlan állapota meglepett. A kesernyés mosoly mögötti okot fürkésztem. Bizony, nem mai gyerek. Dohányhamuszí n arcét elnyűtte a színpadi festék. Nyúlánk alakja is mintha megroppant volna kissé — eddig ezt nem figyeltem meg — persze, színpadon kitartja magát, az más, ott nem ernyedhet eh mint most, az apró presszóezéken. Itt mér magánember, megteheti, kinek, mi köze hozzá, vége a szerepnek, nincs semmi kedve tovább játszani egy fáradságos, terhes pózt.

Szórakozottan kavar gáttá a kávét.

— Fáradtnak tűnsz, Palikám — jegyeztem meg.

— Csodálod? — pillantott fel a csésze párolgó gőzéből. Arcán még mindig azzal a furcsa, grimaszszerű mosollyal, mely az üdvözlés pillanatában vetett görcsöt arcára. — Hja. öregem, vége a komédiának. Finita, la commedia. — Karjával széles ívet ka- nyarított a levegőbe, mint klasszikus hősöktől búcsúvétel jeleneteiben megszoktuk.

— Nem értelek. Minek van vége?

— Én tulajdoniképpen búcsúzni jöttem hozzáld. Láttalak a nézőtérére gondoltam, megkereslek. Éz az utolsó szerepem. Még eljátszom néhány helyen, amíg a darab fut, de nálatok most léptem deszkára utólszor. .. Hát elbúcsúzom. És köszönök mindent.

Megütött a tőié szokatlan,

levert hang. A különös rezignáltság mely mostani tartásából áradt.

— Tréfálsz ugye, öregfiú?,

— Egész életemben most beszélek legkomolyabban — jelentette ki, s hosszút kortyolt kávéjából. — A legkomolyabban. Gondolom, épp eleget bohóckodtam ahhoz, hogy egyszer komoly lehessek. Most itt az alkalom.

— De ilyen hirtelen. ..?

— Persze. .. Hirtelen, — Szinte késleltetve a műveletet. cigarettára gyújtott, csak néhány szippantás után folytatta: — Nektek. Privátoknak. .. Mi nektek húsz év, amit én végigcsináltam!? Esőben, sárban, .hóban, latyakban, fagyban, hideg falusi öltözőkben, dermesztő színpadokon?! Holnap, holnapután, és azután és húsz esztendőn át mindig máshol... Mit tudjátok ti, ml nálunk ennvi idő!...

MEGINT SZIPPANTOTT,

én nem tudtam, mit feleljek a szemrehányásra.

— Bocsáss meg, kérlek, nem akartalak megbántani. Te voltaképp ama kevesek közül vagy, akik pontosan tudják, megértik. De mégiscsak én csináltam. És elfáradtam. Elég volt Betöltöttem az időm, rászolgáltam a pihenésre. Nálatok ma játszottam el a hattyúdalom. És, látod, így kell elmennem a színpadiról, hogy szinte senki észre sem veszi. Ilyen vacak kis semmiben, egy Ali Csorbadzsihán, aminél kezdő koromban nagyobb szerepeim voltak.. . Na, jó, ha így rendeltetett, legyen meg a direkció akarata.

— Csakugyan méltatlanság. .. veled.

— Tudod-e, hogy valamikor a pályánkról lelépőnek búcsúfellépte volt, fényes és pompás búcsújátéka, legkedvesebb szerepét csinálhatta. Virágokkal, babérkoszorúkkal, ajándékkosarakkal, aznapi kassza bevétellel, színháztól, publikumtól. Mosí észre sem veszik, hogy eltűntem, legfeljebb néhány művészbarát bedientes, hogy ni- csak, de rég nem látjuk ezt a Palit!... A feleségem, Git- tus még tovább csinálja, legalább egy évig, hogy kilegyen a jubileumi éve a társulatnál, aztán ő is agyőt mond. De ő legalább azt mondhatja, értelme volt a küszködésnek: Jászay-díjas. Ez is valami a beesülés ranglistáján. De mit mutathatok fel én?... Olyan húsz évért, amit a kutyának sem kívánok. Déryné Színház?... AZ új, ifjú pályatársak mérföldes ívben elkerülik még a tájékunkat is. S talán igazuk van. Mért vállaljanak olyan missziót, ami fölött százötven éve eljárt az idő. Mert százhúsz—százharminc esztendővel előbb már mindenfelé, szerte az országban épültek a kőszinházak — Déryné, a vándortháliák kora lejárt. Ezt támasztottuk fel mi Nem vitatom, lehet, volt idő mai korszakunkban, amikor valóban űrt töltöttünk be. missziót egy valóban nemes ügyént, olyan helyeken, emberek között, ahol és akik előtte a színház fogalmát sem bírták. De ma?... A tévé korában?... Csak nézz bele az adatokba. Az életterünk egyre zsugorodik. Kevesbeddk játszóhelyeink látogatóink száma. A tévével, barátom, versenyképtelenek lettünk, be kell látnunk előbb, vagy utóbb — akár tetszik, akár nem.

— Túl sötéten látsz, azt hiszem.

— Sötéten ?... Lehetséges. De nézd csak: én májusban betöltőm a hatvanét és hatvan felé — hazafelé. Ilyenkor már belénk elegyül valami fáradalom az élet dolgaival szemben. De bárhogy is van, fejlődés törvénye, ha megtette kötelességét a mór — a mór mehet Így van ez

emberre! és Intézménnyel

egyaránt. Az élű színház közvetlen hatásával, varázsával Siem a mozi, sem a televízió nem végezhet, ezt szentül hiszem. De a gyenge műkedvelésnek és az elemi színpada feltételek híján álló színháznak máris harangoznak.

— Mért csináltad mégis?

— Ez az, amit magam sem értek. Nézd, én nem voltam akármilyen színész a pályán. Rákosi Szidj híres iskolájából egyenesen a Király Színházhoz szegődtem, később is a legrangosabb vidéki helyeken játszottam. Harmincnyolcban például Horváth Árpád debreceni társulatánál, Ladányi Ferenccel, Szabó Ernővel, Neményi Lilivel, Kőműves Sándorral — és nem alárendelt szerepekben. Táncos- komikust, buffób prózai karaktereket Negyvenöt után iá Kecskeméten, Sopronban rendeztem, voltam sízinész. Aztán ötvenegytől itt, a falu- zónái. Ez a húsz év, pajtikám, több volt, mint elég. Rettenetesen elfáradtam, elmondtam a szerepem és most eltűnők a balfenéken.

SZERETTEM VOLNA felvidítani némiképp. Megfogtam a karját, hogy felrezdít- sem magába fordult hangulatából:

— Az eltűnéshez, Palikám, egy jó, hatásos abgang is kell. Amire bejön a taps. Te ne tudnád, hogy a komikus nem tűnhet el abgang nélkül!?

— Igiazad van. Az abgang fontos. De engedd el mégis kérlek. Színpad nélkül nem megy. Attól tartok, most te sem mulatnál rajta, mint máskor. Most alighanem komolyan bőgném el magam.

Hirtelen sarkon fordult, én hosszan bámultam utána. Arra rebbentem fel, hogy folytatásra csöngetnek. Ördög vinné el ezt a Palit. 'Egész elrontotta az estémet.

Nem is néztem tovább a játékot,