Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

Barna Tibor Erdos Fstrán Pára a szíven eggelfől estig annak szerelmei az em­bernek, amelyek úgy szépek, félbemaradtán. Hogy bimbót hajtanak, de va­lamilyen szeszélyéből a sors­nak, soha nem bomlanak pom­pázó virággá. Megmaradnak féligszületettnek s így kövül- nek belénk, mind az időknek végezetéiglen. Ilyen maradt énnekem Lívia. Ha Líviára gondolok, min­dig elönt valami benső meleg­ség, megpárásodik emlékétől a szívem és megremegett a rá- emlékezés. Túl a szerelmen, amely iránta bennem élt, em­léke, amely ma is cirógat, múlhatatlan és leróhatatlan hálám is az övé mert egy ki­csit életemet köszönöm meg neki. Vidéken voltam ifjonc ripor­ter és e városkában volt ő if­jú színésznő, mindenki üdvös­kéje, szép és finom, mint egy sévresi porcelánbaba. Ha vé­get értek a próbák, az esti elő­adások, együtt kószálgattunk a romantikus városban, vagy összebújtunk városszéli elha­gyott kisvendéglőkben és lázas szemekkel ittam ifjú pompája kimeríthetetlen szépségét. Egy­oldalú volt ez az érzelem, de hagyta, hogy szeressem, s ne­kem elég is volt ennyi. Hogy megtűrt és kedvelt és szívesen fogadott, sőt várt, hívott, ha valamiért elmaradtam a szo­kásos találkozásról, de néhány puha csóknál az esti bolyon­gások utáni jó éjszakát kívá­nások után, —' igen, ennél több nem is esett köztünk. Kedvelt, vagy szeretett — mint egy hűséges testvért, testőrt, nem bocsátott maga mellől — s erre voltam leg­büszkébb — fényes és pénzes gavallérok kedvéért sem. Mert felesleges mondani, olyan kis­városban, mint a miénk volt, szép számmal akadtak szolgá­latra kínálkozók. Szinte csak nekem pompá­zott ő, én voltam egyetlen társ, aki kapujáig kísérhette, sőt bebocsátást nyert, ha to­vábbi együttlétre vágytunk, mert magányos volt ő is, szelíd szép szavak cirógatá­sára vágyó. Egyszer csaknem megvertek érte, mikor kilép­tem a kapuján. Dühödt és sze­relmes falka állta el az utam, de mégsem lett semmi az egészből. Kettőnk ügyének tisztasága olyan higgadt nyu­gervnce. Ezt még kétezer megismételték. Elájult. Talán nem is a fájdalomtól, mert a fájdalmat már alig érezte, Inkább a kimerültségtől, iz­galomtól, Kibontották a spárgát, leöntötték vízzel, talpra rugdosták. MOST FRANCIA NEVE­KET kérdezgettek tőle. A rosszul kiejtett szavakra nyugodtan mondhatta, hogy egyikről sem hallott. Volt néhányszor a városházán, az ott rejtőző francia csoport számára vitt is üzenetet, ta­lán kenyeret is, de egyikü­ket sem ismerte, csupán a Francia—Magyar Pamutipar igazgatójának, M. Voreux- nak a nevét tudta, és egy idegenforgalmi tisztviselőnek a nevét hallotta. Tagadására néhány pofon következett. Fellélegzett. Az arcul ütés nem fájt. szinte pi­hentető volt, annál inkább a szégyen, a megaláztatás. Pedig még nem volt túl a nehezén. Ismét a Mária Terézia lak­tanyát hozták elő. Nem, itt valóban soha nem volt. Nevek hangzottak el, akik ott tevékenykedtek. Barátjá­tól legtöbbjét hallotta, azt is tudta nagyjából, mit csinál­nak, de a laktanyába való­ban soha még a lábát sem tatte be. — Nem voltam ott — nem tudom — nem ismerem — nem láttam — válaszolt a gyorsan pergő kérdésekre. És most lépett akcióba a fekete, aki eddig inkább csak asszisztált. A megkötözésnél segített, de nem látta, hogy galmat adott, hogy meghök­kentek tőlem, meghunyász­kodtak az ellenfelek. Zavartalan és felhőtlen sza­kasza volt az az év életem­nek. Talán egyetlen másik nem mérhető hozzá. Lehet, ta­lán a legostobább volt koráb­bi és további életemben, ami nő és férfi termé­szetes kapcsolatát, lehetősé­geit illeti. Lehet, sőt ma már bizonyosra mondhatom, nem Lívián múlott, Lívián nem múlott, hogy a szerelem és a vonzalom hús-vér közel­ségben is találkozzék, de en­gem boldoggá tett az ami van, az a szép semmi. Elgondolnom is rettenetes lett volna, hogy ept a szép semmit érzéki igé­nyeimmel kockára tegyem. Os­toba voltam? Lehet. A bódulatból, melyben egy teljes esztendeig éltem, csak akkor riadtam fel, amikor Lí­via búcsút mondott a társulat­nak. Más színházhoz szegődött és a sírás elválás után üresek lettek a napjaim. Sűrűn írta a kedveskedő leveleket, mégsem érezhettem közelségét, csak azt, hogy vonzalma igaz és távol­ságot álló. A háború már egyre köze­lebb érkezett hozzánk. Elkez­dődött a negyvennégyes esz­tendő. A levél, amely a tavasz eleji napon Líviától jött, hírül adta, hogy anyja kedvéért szerződést bontott vidéki szín­házával és előnytelenebbül bár, Pestre szerződik, egy színház­nak is alig mondható helyre, a Műszínkörbe. Ott állt ez a ro­mantikus, fából eszkábált szín­ház a Városliget kellős szívé­ben, amíg porig égette a há­ború a szomszédos, Feszty-kör- képes vurslival egyetemben, — szombaton és vasárnapokon játszott csak, persze, ehhez szabott színészgázsikkal, de Líviának nem volt válogatni valója. Elfogadta anyja kedvé­ért, aki rettegett magányosan az egyre gyakoribb légiesemé­nyektől. Ismét felébredt bennem a voltaképpen el sem szunnyadt vágy: Lívia mellett lenni me­gint, s ezúttal engem is meg­szánt egyszer a sors és kegyes volt hozzám. Állást ajánlott valami apró lapocska s én úgy kaptam a kínálaton, akár a fuldokló a szalmaszálon. Rokonoknál kaptam szállást, mást !s csinált volna, és ed­dig nem bántotta. — No, majd én — szólalt meg halkan és az íróasztal­hoz vezette. Egy kis masina volt az asztal szélére csa­varozva, valami olyasféle kis készülék, mint egy ceruzahe­gyező. Tudta: ez a „moszkvai rádió”, hallott róla eleget a cellában. Már elszánta magát min­denre. Rosszabb nem jöhet — gondolta — és elhatározta, hogy hang sem hagyja el többé a száját. Valamelyik elkezdte forgat­ni a „ceruzahegyező” forga­tó karját, a fettete odanyújiott egy kis fémrudacskát. Akko­ra henger alakú rudacska volt, mint a mutatóujja, faíogóval. — Fogja csak meg a va­sat — a feKete képű szinte kérlelte —, fogijameg és szo­rítsa. — Kézbe fogta. A tc- e- te megtekerte a fogót. Ebben a pillanatban Irtózatos áram­ütést érzett, olyanféle volt, mint amikor a villany meg­ráz valakit, de az ütések sokkal ritkábbak voltak, és jobban fájtak. Közben kérdés kérdést követett. — Nem tudom... nem hal­lottam .. nem ismerem ... — ezt hajtogatta egyre. AZ EGYIK CSAK forgatta a kis masina karját. Kínjá­ban nem egyszer leejtette a rudacskát, máskor markába szorítva, segítségül á fekete kezéhez kapott. Ilyenkor azt is megrázta az áram, mire a forgató felocsúdott, hogy ab­ba kellett volna hagynia a forgatást. Már a fekete is dühbe gurult Megint • issz«;->,. tözték a kezét, ezúttal hátul, és a rudacskát a gallérjába dugták, fülébe, fogai közé erőltették, majd lefektették a a hatvanhetessel jártam Ra­kó sr ende zőr öl, Lívia a város ellentétes peremén élt, a Fe­hérvári út legvégén, mégis bol­dog voltam, mert egy város adott tetőt hozzá kapaszkodó álmaim fölé. Június elején, egy vasárnap délelőttjén rettenetes szőnyeg- bombázást kapott a liget, pon­tosabban a hadicélú rendező pályaudvar. A földszintes ház­ból. mire napvilágra kapasz­kodtunk, semmi sem maradt. Rommá omlasztotta egy légi­akna. alája azt a néhány hol­mim és minden pénzem, ami a házban volt. Körül minden füstölt és jajveszékelt, én va­lami szorító sokktól űzve, ro­mokon, huzalokon át, rohanva tettem meg utam a belvárosi szerkesztőségig. Napokig a re- dakció pamlagján aludtam, új­ságokkal takaróztam, de az éh­séggel nem tudtam mit kez­deni. Havi fizetésem a romok alatt hevert s teljesen kilátás­talan vált a legcsekélyebb mértékig, hogy • valakitől pénzt szerezhetnék. Líviát már negyednapja nem láttam. Nem kerestem. A vgyedik nap délelőttjén pörrent a szerkesztőségi tele­fon. ö volt. — Hozzám jössz és kész — ez volt a beszélgetés vége és fél ára múltán beállított ér­tem. — Na, gyere, szívem... Együtt jobban megleszünk... Legalább addig, amíg lélegzet­hez jutsz. n a krumplinak annyi variációját azóta sem ettem, mint a Líviánál töltött gyönyörű hetekben, a Fehérvári út végén, abban a magányos bérházban. Es olyan tiszta ember sem leszek többé, mint azokon az esteken vol­tam, amikor ő takargatott bf egy nagy-nagy kék, puha pléd­del, s megcsókolt szép álomra, mint egy gyereket. Ugye, így volt, drága?... Hogy egyedül így szerettél és én csakis így szerettelek. Nincs azon hát ma sem semmi csodálatos; ha néha­napján hallok felőle, olvasok egy hírt valami bemutató sze­replői között a nevével, meg­párásodik a szívem. földre és lábujjai közé nyom­ták. Voltak pillanatok, amikor elállt a lélegzete, de nem se­gíthetett magán, mert a kér­dések egy részére nem is tu­dott válaszolni, más részüket meg kínzói jobban tudták, mint ő maga. Megkérdezték például, hogy Horváth Árpád mikor találkozott Szakasits- ékkal. Tudta, hogy találkoz­tak többször, de hogy mikor, hol, azt nem. Milyen megbí­zatást kapott Horváth Moszk­vából? Fogalma sem volt ró­la. A KOMMUNISTÁKKAL VALÓ kapcsolatok kérdései­nél már le kellett tenni a nadrágját is, és heréit a hurkapálcákhoz hasonló vé­kony pálcákkal verték. Vala­melyik — hogy melyikük, nem tudta —, megfogta a pál­cika egyik végét, a másikat megfeszítette és elpöccintet­te. Ilyen fájdalmat még éle­tében nem érzett. Ügy érezte, ereje teljesen elhagyja, és már csak motyogni tudott, azt sem tudta, mit válaszol, resz­ketett és sajgott minden tag­ja. Amikor a pribékek látták, hogy semmire sem mennek vele, levették a spárgát csuk­lójáról. Ujjait nem érezte, kezefeje, felső karja úgy be­dagadt, hogy a spárga vagy fél centire mélvedt húsába. Dörzsölgette kezeit, kapkod­va lélegzett. Nem hagyták sokáig békében. — Körbe futni! — ordította a hosszú és futnia kellett a szobában, körbe, a fal mel­lett, kétszer, háromszor, öt­ször. Most meg a futástól ful­ladozott. lábát úgy húzta, mintha ólomsúly lett volna rajta. Minden lépésébe bele- sajgott a fájdalom. Kovács Sándor reggel fél hétkor ért haza a szolgálat­ból. Zötyögő, csörgő kerék­párját betolta a szín alá, a nagy fekete vasutastáskát a konyhaasztalra tette, lefe­küdt, tíz óráig aludt, akkor felkelt, megreggelizett, majd vette a kapát és indult ki a határba. Látott a házajtón egy cédulát, amit a felesége hagyott: a boLtba mentem. Kovácsné ötvenöt evesen, elhízva, térdig befáslizótt láb­szárakkal is rendületlenül hitt szépségében. Arca ki- osattanóan piros volt. szeme mindig nedves fényű, boron- gós. Mindenkihez szokatlan kedvességgel szólt, szemtől szembe kínosan megtisztelte az embereket. — Szomszéd asszonyka, ara­nyos! Átkiáltott a kút mellett a kórókerítésen Pócosnénak. Szomszéd asszonyka, aranyos, mondta meg eg>szer, ae mar sokkal halkabban, amint a kis „újasszony’’ feltűnt a nyá- rifőző ajtajában. És mikor várakozó szemmel a kerítés mellé ért a fiatalasszony, mondta harmadszor is. Szom­szédasszony ka. aranyos! És mosolygott. Hacsak teheti mindig mosolyog Kovácsné, mert az ura váltótársa, az a szép szál ember, Onas Pista állandóan azt mondogatja: akkor szép ő igazán, amikór nevet, mosolyog. Pócos János kéthetes fele­sége zavarában szólt. — Itthon van Bözsdke né­ni? — Itthon vagyok én min­dig, aranyos. Az én lábaim nem bírják a mezőt — Engem meg kímél az uram. Pihenjek. Azt ígérte, az esküvő után hat hétig meg nem foghatom én a ka­pa nyelét se. Mert majd dol­gozhatok még eleget. Hát itt­hon vagyok. Kínos csend támadt Ko­vácsné elfelejtette, mit akart a szomszédasszonyától. Egyik lábáról a másikra dőlt nézte a megrokkant kórókerítést Két éve kerítette az ura Lac­kóval. Lackóval ? Lackó ad­dig segített, amíg a tartószá­lakat felkötözték a megfara­gott akácfa karókra: aztán ült fel a motorra, a kiskapu­ból kiáltott vissza. A többit már megcsinálja maga is. Megcsinálta az öreg. meg. Igaz estére végzett vele egye­dül, mire szolgálatba kellett — Elég. Húzza fel a ba­kancsot. Leült a földre, feltekerte a kapcát, de lábát nem tudta beleerőltetni a bakancsba. — Gyerünk, gyerünk! noszogatta valamelyik. A KAPCÄT ZSEBRE GYŰRTE és úgy próbálko­zott. Nem ment. Lába akko­rára dagadt, mint egy ele- fántiózisosé. A fájdalomtól, a megszégyenüléstől, Izgalom­tól. alig tudott ismét lábra állni. Visszahanyatlott, majd­nem elterült a földön. Ekkor vaiahonnét két csendőr ke­rült elő, ráemelték a katona­köpenyre, s félig hurcolva, félig támogatva felcipelték a cellába, belökték a szalmára. Végigterült a földön, nem volt ereje beljebb menni, va­lami derengett az agyában, hogy beljebb húzzák, aztán Boldizsár Iván dörmögő hangját hallotta, s az volt az érzése, hogy kollégája beta­karja. Elaludt. Eszméletlen álomban töl­tötte az egész napot. — No, mi baj? — dörrnö- gött mellette Boldizsár, ami­kor estefelé felébredt. — Fáj? — Há t.. . — de megint moccant, és megint belenyi- ladt a fájdalom — egy ki­csit. .. KÜLÖNÖSEN A HERÉJE és a hátgerince sajgott, úgy érezte, valami csontocska le­pattanhatott a gerincéről. Felemelte fejét, akkor vette csak észre, hogy valaki való­ban pokrócot terített rá. Jól esett a meleg, mert a helyi­ség ugyan fülledt volt, de a lehellet meglátszott a levegő­ben. .. Indulnia, de rendbe tette. Ma is jó volna még, de a tyú­kok igencsak kiíüródték az alját. A tyúkok, persze a tyú­kok. Azokról mindenkivel le­het beszélni. — Kikaparják ezek az ap­rólékok a kerítés alját, szom- szédasszonyka. Beszélgettek a tyúkokról déli harangszóig, Akkor jött meg Lackó egy barátjával valahonnan. A motort kinn- hagyták a kapu előtt. Ko­vácsné már csak megszokás­ból kérdezte: — Nem dolgozol? A fiú káromkodott. A má­sik válaszolt helyette. — Orvosnál voltunk. — Hogy ki nem sül a sze­metek! A két fiú ezen már csak nevetett, Kovácsné ott tett­vett körülöttük a konyhá­ban, s mikor megebédeltek adott egy húszast LacnonaK benzinre. Amikor késő délután már Kovács Sándor is megjött a mezőről, hogy szolgálatba ké­szüljön, Kovácsné akkor pil­lantott véletlenül tükörbe. Meglátta szébnyúlt szürke pu­lóvere alatt az új csipke- blúzát, s a méreg elfutotta. Egész reggel azon spekulált kinek mutathatná meg az új blúzát, amikor meg Pócosnét a kerítéshez hívta, nem elfe­lejtette? A tegnapi újságot vitte ki a kiskonyhába, belecsomagolni az ura vacsoráját, és szikrá­zott a szeme —, a mindig nedves, borongós szeme, a haragtól. Levágta csak az ura elé az asztalra a vasta­gon becsomagolt zsíros kenyér rét, és indult vissza levetkőz­ni, Ünnepre való blúz ez, nem arra, hogy ebben készít- gessen táskát, forgolódjon a konyhában. Kovács Sándor úgy kortyolta a paradicsom­levest, mintha semmit sem vett volna észre felesége ha­ragjából. Csak magában gon­dolta: mi baja ennek megint, és fél szemmel a tűzhely fe­lé pislogott, kerül-e még va­lami az asztalra. De, hogy az asszony sokáig nem jött, ő meg nem látott semmi bizta­tót a vason, ki ballagott a körtefa alá, felvett két-há- rom jó szotykos vérbélűt a fűből, hátát nekitámasztotta a fának, lakmározott. Mikor sötétedni kezdett átballagott az udvaron a gesztenyefa alá, kihajolt a palánkon; meg­nézte a toronyórát. Fél kilen­cet mutatott. örült, hogy még nézelődhet egy kicsit, mielőtt indulnia kéne. A futballpályáról piros-fehér csíkos dresszuen. csukában bicikliztek a szertár felé a fo­cisták. A legtöbb kerékpáron ketten ültek, öt-hat fiú meg csak szaladt a kerékpárok után, rugdosták messze maguk elé, meg keresztben az utcán a labdát. Csakúgy pufogtak a rozoga palánkkerítések. Leghátul ballagott a focis­ták után az edző, Cigány Pali, Vak Császárral a kapussal. Arra jól emlékezett még Ko­vács Sándor, micsoda center­half volt az a Cigány Pali vagy tizenöt éve. Mellette el nem ment a labdával senki a pályán. Ügy kiáltozták kórus­ban neki: tempó tirpák pari ababa: Érdekes, ahogy elgon­dolkozott. már sem a tirpák, sem a pari jelentésére nem emlékezett. No, de hogy ezt kiáltozták kórusban, az holt­biztos. Azt nem lehet elfelej­teni. Meg azt sem. aho«v tor­kuk szakadtából üvöltöttek _ m ár embemyi emberek, — a vesztésre t álló bécsieknek a meccs vége felé: ég Bocs mint a rongy, bűzlik mint a trágya­domb. Ott volt a közelben a teme­tő a Pillangó-parton, hoztak a gyerekek a koszorúkról papír­szalagokat. azokat mesgyujt- va lobogtatták. Ég Bőcs mint a rongy. ... Pedighát szomszédfalu, mé­gis micsoda gyilkos csaták voltak. Ezek a mostani tak- nyosok ahhoz képest, amilyen az akkori nagycsapat volt a járási egyben, nagy semmik. NÓGRÁD - 1970- ii A nyurga Ács Szoboszlal a ka­puban, Kozma, Benes a két bekk, centerhalf Cigány Pali, haifolni meg senki sem halfolt jobban, mint Fegyverneki, a* elcsapott katolikus kántor, elöl pedig a kis Jesi, Pálházi. Macsuga bolondították az el­lenfelet. Hogy cikáztak, cikáz­tak végig a pályán! Akkor jó volt az egész csapat, minden vasárnap kint voltak a mécs­esén. Fizetni nem Igen kellett, csak később aztán. De ha jöt­tek a jegyszedők akkor sem volt baj: fogta a Tkezét, kétszer is körteballagták a pályát előttük. Nem firtatta senki különösebben, van-e je­gye vagy nincs, most öt-hat forintot Is nii-z-nov arcát­lanok a nagy semmiért. Kiállnak az utca közepére, amelyik a pályához vezet, nem lehet elmenni mellettük. Pedig jók voltak azok a meccsek va­sárnapi szórakozásnak. Heh,át nyolcszáz forint, az nyolcszáz forint: nein futja mindenre. Akkoriban lehetett, most nem lehet. Ülni a fűben az embe­rek között. Lackó lovagolt a térdén, öt-hat éves lehetett. Szünetben mindig elkéredzke- dett a rajcsúrozó gyerekek kö­zé. Aztán köztük ragadt, az ellenfél kapujánál csúfoskod- tak, a meccs után meg csapa­tokban szaladtak hazafelé, mondani az eredményt. Mikor a toronyóra kilen­cet ütött, Kovács Sándor in­dult be a házba. Dörzsölte a könyökét, mert elzsibbadt, ahogy a palánkra támaszko­dott. A felesege nem volt ott­hon. Észre sem vette, mikor ment ki a kapun, úgy elbá­mészkodott. Beszélget valame­lyik szomszédban, gondolta Kovács Sándor, ilyesmiért so­ha nem haragudott. Hadd szó­rakozzon az asszony. Kitolta a színből kerékpárját, a csomag­tartóra erősítette vasutastás­káját. A kapu mellett lecsípett két szem szőlőt a lugasról, el­húzta a száját: kell ennek még három hét, hogy enni lehes­sen. A csomagtartón hangos­kodott a nagy táska, ahogy áthaladt a köves úton. Arra gondolt, a körte megint jól összetörődik, mire az állomás­ra kiér. A sorompó előtt a kocsmánál megállt, belesett aa ablakon. Szívesen megivott volna egy féldecit, de nem lá­tott benn ismerőst, aki fizet­hetett volna. Hogy aztán va­lamikor ő majd visszafizetné Fizetés után. mindig magánál hagyott 20—30 forintot ilyenek miatt. Tudta, hogy tíz óráig, amíg a szolgálata kezdődik, bőségesen van ideje. Ügyi* elég hosszú az éjszaka, hama­rabb csak nem lép szolgálat­ba. A sínek mellett lekariká- zott a térközi őr bódéjáig, le­ült az öreg Pongrácz mellé a keskeny padra. Beszélgetni. A beszélgetés nehezen indult; dohát ez evakorta ígv volt.' Később mikor szóba került aa állomásfőnök megesett lánya, jól el«-ö-nknztak. Aztán Ko­vács Sándor arról beszélt;' hogyha Óriás Pista, a váltó­társa megint nem söpri ki a raktárakat, már muszáj lesz szólni a főnöknek. M-rthát seper ő szívesen, ha kell nar- ponta hússzor is akárhol, de- hát más helyett minek seper­jen? Amikor a huszonegy-ötven­Ötös személv el za+vögöff plőt­tük, Kovács Sándor elbúcsú­zott a váltóőrtől. Az öreg Pongrácz mondta megint: hát in Sándor elhe­szélgetni. Gyere holnap is! Ö meg tolta a sínek mellett re. Szép, holdas — világos éj­szaka volt. Kovács Sándor visszanézett az öreg Pongrácz- ra. aki a haH-'-lá-ina sárga fényköteten hajlongott a bok­rok előtt. A hold körül furcsa alakú felhők úszkáltak. Rendes ember ez a Pong­rácz is. Kovács Sándor boldog volt. jókedvében fütv«vé<.7n j kez­dett: vidáman ráejtette kezét a nyeregre- így kell ezt. így kell csendesen, szépen élni. Tíz óra volt. ár 18., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom