Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)

1970-01-11 / 9. szám

Jávor Ottó A suszter „csecsemője" A kórház is elment. A te­herautók ponyvája alól kivilá­gított a sebesültek lázas sze­me. Ügy néztek, jaj úgy néz­tek ... aztán a leszálló köd­ben csak a benzinfüst maradt. — Weg! Weg! -!• Badóné el- ódalgott a pékműhelytől.. Sű­rűsödtek az aknabecsapódások. — Jancsi! Hol vagy? Hol a fi­am? — sikítja Badóné. — Ugyan, ne tessék kiabál­ni. — Hol a fiam? Sapka, szvetter, kabát meg egy keskeny mészdarab a sap­ka alatt, ennyi a tízéves fiú. Már ott van az anyja mellett. — Hol a fenébe csavarogsz, te átok, te... — Badóné úgy akarja folytatni, hogy kitapo­som a béled, de tegnap látott egy haslövéses katonát. — A polcokon még ott van­nak a kenyerek, — mondja Jancsi. Csend lesz a pincében. Kinn suhognak, placcsognak az aknák. — Hm — krákog Heinits. — Ügv látszik, rövidesen ,.. Az emberek elfordítják fe­jüket.. — A . nagyon valószínű ... — Heinits segítség után kutat — .. ha a becsapódásokat figye­li az ember... tegnap még ... Heinits elhallgat. Pedig amikor lehurcolkodtak a pincébe! Heinits úr! Maga is! Hát nem menekült el! Mintha a ragyogó üzlet vonult volna le csempéstül, cégérestől, konyakosüvegek glédája közt a sajtharang, a nagy, a ragyogó sajtharang... meg az illatos zsemlék ... Aztán elromlott a dolog. Heinitséknek mindenük volt, és folyton ettek. Igaz, az utóbbi időben megvárták a sö­tétet, akkor súgja Heinits: — A második ládából... — és hallani lehetett, ahogy rágnak, s nyelnek ...A Badó gyerek­nek azonban azt mondta a ke­reskedő: — Tűnés! Tűnés! Az ügyvéd felesége is hiába próbálkozott. — Csak egy csi­petnyi zsírt, drágám, még van két tojásom, a rántotta ugye kiadósabb.,. —> Jaj, drágám, nekünk is csak éppen annyi... — de megfőzve, szeletekre vágva, kenyéren, mi is úgy szoktuk. Kenyéren! Hogy nem omlik a fejére a boltozat! — Szóval, tegnap... — pró­bálkozik újra Heinits. Az ügyvéd, dr. Jurek Odón még nem emésztette meg a kemény tojást, tüntetőleg há­tat fordít. — ... mi mindig jogállam voltunk — magya­rázza vitéz Pál Győzőnek. — A jogtörténettel behatóan fog­lalkoztam.. Ezzel nem azt aka­rom mondani, kérlek, hogy egy Papiniusszal, Stammlerral, vagy Hajnikkal felérek, de tu­dományos meggyőződésem, hogy a magyar államiságnak a keretet, az összetartó gerendá­kat a fejlett jogérzék adta. Er­re az egyre büszkék lehetünk Angliával is felvesszük a ver­senyt. — Igaza van, doktor úr! Egy görnyedt kis ember li­citál rá a fejtegetésre. A köz­beszólás megakasztotta az ügy­védet, bosszúsan néz Vágóra, szeme szinte rátűzi a sárga csillagot. De Vágó gyanútla­nul lelkesedik tovább: A szent- séges atya is, a püspök úr azt mondta, kérem szépen, fenn állt a szószéken, onnan beszélt a hívekhez, én a negyedik sor­ban ültem, kérem szépen, hogy őrizzétek a nyájat, amelyik benneteket legel... — Így mondta? ■— így, kérem szépen, hogy bennetek legel... — vagy a lelhetek mezőin, nem is... a nagy meghatottságban... — Na, ezt fiagyjuk, Vágó úr. Vitéz Pál Győző inti le a kis embert. Először is refor­mátus létére ki nem állhatja az ilyen pápista fecsegést, az­után meg ez a Vágó néhány éve még Wohl volt, mindenki tudja, akár fel is jelenthet­nénk, de — és erre a kézmoz­dulat utalt — vagyunk annyi­ra úriemberek, hogy nem tesszük. Vágó sértődött képpel el­hallgatott. Az ügyvéd azonban kizökkent a magyar jogállam­ból. — Csak nem fázol, kér­lek? — Pált kérdezte, aki fel­túrté lengyel bundájának pré­mes gallérját. — Meglehetősen hideg van. Dr. Jurek Ödön rápaskol csizmájára. Akkorát szól a csizmaszár, mint egy becsapó­dó akna. — Hehe, jó ez most. Egyszerű parasztcsizma. Né­hányszor vadásztam benne. Pál arra gondolt, vajon ki­től szerezhette a csizmát, és mikor járt Jurek vadászni. Aztán összerezzent. — Aszal a lövedékkel, Pál úr, igazán kellene valamit csi­nálni. Heinits aljas manőverre használta fel a szünetet. A lövedék reggel kilenc után tört be az egyik pinceablakon. Hintázott egy darabig Mayer úrnak, a suszternak az ágyán, aztán, mint egy jóllakott cse­csemő, elaludni látszott. A ke­délyek azonban egyre maga­sabb hullámokat vertek. Hogy felrobban, életveszélyes, ki kell vinni. A gyerekek, az asszonyok, az öregek, minden­ki, majd a férfiak . egyre szorult a kör. — Hozzá ne nyúlj! Robbanjon föl más! — sziszegte Pál felesége, és ő eddig úgy ült, mint egy tudat­lan nyuszi, aki süket is. Heinits aljassága nem ismer határt: — Egyedül Pál úr volt köztük katona, meg ugyebár vitéz is. Ugyebár. Az egész pince idenéz. Pál tudja, nincs me­nekvés. Ez a rohadt Heinits. Ráadásul csönd van. Éppen most nem lőnek. Ó, Iván Iva- novicsok, csak most néhány sorozatot! De nem soroznak. Talán épp kenyeret esznek szalonnával. Föláll, megindul a másik helyiségbe, ahol a susz­ter ágya a „csecsemővel.” Ami­kor megjelenik, mindenki fe­dezékbe vonul. Heinitsné egy párnát tesz a fejére. Vitéz Pál Győző megy az ágyak, ládák, hokedlik közt, mint egy alva­járó. A lövedéket kicsit maga elé tartja, és viszi ijedten, ahogy Judit vihette Holofer­nes fejét, bár ez az apokrif történet nincs benne a Károli bibliában. Amikor visszajön, csak any- nyit mond: — A szemétgödör mellé tettem. Azután ül maga elé mered­ve, jobb kezét szivére szorít­va, még izzadt homlokát se törli le. Mayer, a suszter hoz­zá biceg. — Köszönöm, Pál úv. Dr. Jurek Ödön érzi, neki is kell valamit mondani. — Tudod, kérlek, ahogy az ajtó­ból utánad néztem, micsoda kísérteties köd! Utoljára az Operában láttam ilyet, amikor azok az izé, azok a lándzsás istennők ott fenn állnak... Verdi vagy ki írta ... — Wagnerra tetszik gondol­ni, a Walkürre. Megint ez a Vágó. Jurek levegő után kapkod. És milyen fölényes. Mert közelednek az oroszok? Majd még... — Hát lehet, hogy Wagner. Az em­ber annyi operát látott... Pál már kifújta magát, itt az ideje, hogy visszaadja a köl­csönt. — A pékségből elmen­tek a németek. Heinits úr, nem kellene átmenni a kenyé­rért? „Hühü, én már megtet­tem a magamét, itt most én vagyok a nap hőse, te követ­kezel, te rohadt.” — Más raktárába? Hogy képzeli! — Inkább az oroszok vi­gyék el a kenyeret? — Más raktárába... „A te raktáradat félted, mi? Hova dughattad a cukrot, hol lapulhat a sajtharang?” Pál ér­zi, sok volt ez a mai nap, nem válaszol. A kórház is elment, a becsapódások, az éh ség, a lö­vedék, a várakozás, 6 senki se olyan hülye itt a pincében ... rugalmas elszakadás ... lerövi­dítettük a frontvonalat... szi­lárdan tartjuk a Körút vona­lát __nagypéntek nélkül nincs f eltámadás... csak tudná az ember, mi lesz... Kivágódik az ajtó. Azután csönd, a lépcsőn kit fegyver­telen magyar katona liheg. — Jó estét — mondja sokára az egyik. A szavaknak megvál­toztak a távlatai. Ez a jó es­tét is... — Menjenek a tizenhétbe — tanácsolja valaki —, ott civil­ruhát is kaphatnak. — Fiaim! Hát itt vagytok! Egy kövér főhadnagy buk­kan föl mögöttük. Nála sincs fegyver, karját magasba emel­ve lelkendezik: — Fiaim... Az egyik honvéd elkárom- kodja magát, azután szaladnak át a tizenhétbe... Lövések hangja! Közel? Tá­vol? Az ajtó bezárul. Minden­ki az ajtót nézi. Az ajtó nyí­lik valahova, de be is zár. Ho­va fog nyílni a pincébe zárt életek ajtaja? Erre gondolnak. Az asszonyok közül sokan kendőt kötnek, arcukat kor­mozzák. — Figyeli, Heinitsné, csak a lányát kormozza, magát nem — súgja Pál Vágónak. — Hja, kérem, az anyai szív! Ez a Vágó megbolondult. Röhög. Hangosan. i — Tudja, Pál úr, ha az én férjem lenne a Heinits, én se kormoznám magam. Vágó röhög. Ilyen közel len­nének az oroszok? Csönd. Mint egy közönséges ködös téli estén. Halkan nyílik az ajtó. Ez másfajta ajtónyitás. Egyszerre állnak fel. Egy géppisztoly, prémsapka, kiálló pofacsont, szűk szem... pontosak az el­ső, homályba vesző benyomá­sok ... a hang is... furcsa, mély, mintha azt mondaná: ...jó ...jó. A kar mozdulatát mindenki érti: üljetek le nyu­godtan. Később újabb katonák. „Ne­met, nemet nincs? Puska?n Sokan a szemüket törölgetik a pincében. Kinn vaksötét, kiál­tozások, nyolc óra, kilenc, a férfiak sehol. — Ha jogi szempontból né­zem, kérlek, teljesen abszur­dum ... Ez Jurek hangja. — De még tolmácsuk is volt. Ezt a felkészültséget! Mindent tudnak, kérlek, mindent Heinits oda se figyel. — A raktáram — súgja feleségének. Éles gyerekhang sivit végig a pincén, Badó Jancsi hangja: — Kenyér! Kitódulnak. Az ügyvéd is ki­ált, és rohan. Egy teherautó lámpája fénysávot vág az éj­szakába. Előtte kavarog a kőid. A kocsi lépcsőjén szovjet ka­tonanő. Int. A pékségből ki­emelkedik egy kenyér. Badó Jancsi megfogja, tovább adja. A sor., amelyben az ügyvéd is ott toporog, eggyel előre lép. Sólyom Lás%ló Ezerkilencszázhetvenet írunk ÉJFÉLKOR A házigazda a villanykap­csolóhoz. osont, gyors mozdu­lattal lekattintotta, és beleri­koltotta a sötétbe: Boldog új évet! Pillanatnyi áihltatos csönd után kitört a szokásos hang­zavar: Éljen! Szabad a csók! Az egyéni megnyilvánulá­soknak ebbe a kavargásába egyszercsak váratlanul közé recsegett kimérten, józanul Precíz Péter: — Engedelmet, hölgyeim és uraim, de még három perc hátra van! — Azon ne múljék! — Kicsire nem nézünk! Így és hasonlóképp hurrog­ták le az okvetetlenkedőt a szellemes vendégek. — Engedelmet, mégis...! *— erélyesedett a lárma fölé Pre­cíz hangja, s miközben gyu­fát lobbantva a kapcsolóhoz lépett és újra fényt varázsolt a szobára, megállt ott, az aj­tó mellett, és fejét kicsit fél­oldalt hajtva, emigy szóno­kolt: — Engedelmet kérek, de meg keli, n >gy értsetek. En ugyanis elhatároztam, ennek a szép kerek hetvenes évnek első pillanatában, vagyis pontban nulla óra nulla perckor új életet kezdek. Épp ezért nem közömbös szám 'inra. hogv ide vagy oda két-három perc. Javasolom tehát hr>ov hívjuk föl a pontos időjelzést, s az ott elhangzott közlés szerint rögzítsük óránkat, majd... — Mire vártok? — jött át a másik szobából a háziasz- szony hangja, majd utána személyesen 6 maga is. — Már rég elmúlt éjfél. így jár­nak azok, akik nem nézik a televíziót! — Ez az én formám! — sóhajtott föl Precíz. — Ezért nem tudok én soha új életet kezdeni, mert mindig elmu­lasztom a nulla óra nulla percet. ÉJFÉL UTÁN A házibuli után kis budai vendéglőben folytattuk az új év ünneplését néhányan a társaságból. Tekintve, hogy — relatíve — én voltam a legjózanabb, én vállaltam hajnal felé a számla kiegyen­lítését. A főúr első kézemelésemre ott termett és bemondásom alapján sebesen írta a szá­mokat a blokkra. Mikor vé­gére értem vallomásomnak, körülnézett az asztalon, vál­tott néhány bizalmas szót a pincérrel, majd szólott: — A nyolcadik palack Leányka bontatlan, úgyszin­tén érintetlen két kis üveg ásványvíz, s a halászléből, amit kettőben szervíroztunk, csupán egy adag. Olyan ellentmondást nem tűrő határozottsággal mondta ezeket és oly gyorsan kerekí­tette a közben összegezett számla végére a visszárukból nyert levonandókat, hogy nem is próbáltam vele vitat­kozni. — Négyszázhatvanhét fo­rint harmincöt fillér — közöl­te és átadta a számlát. Előkotortam öt darab piro­sat, kezébe olvastam és bic­centettem : „Köszönöm”. — De, uram! — háborodott rám sértődötten a főúr és az utolsó ötfilléresig elém szá­molta a visszajáró pénzt. t — Mert smuclg vagy! — súgta a fülembe Koeogi bará­tom és egy százast csúsztatott a főúr markába. — De kérem — kapta el kezét á főúr, mintha tűz érte volna — ezerkilencszázhetve- liet írunk, ha nem tetszene tudni! — Evvel hátat fordí­tott és ott hagyott minket a megszégyenülésben. Kitámolyogtunk az utcára, ahol magukat kínálva sora­koztak a taxik, minik és ma­xik, Volgák és Fiatok. Koeogi barátommal kettes­ben egy Fiatba szálltunk. Előbb őt fuvaroztuk haza, s így megint rám maradt a fi­zetés. Kapunk előtt, amikor kiléptem a kocsiból, az óra harminchárom forintot muta­tott. Elővettem két húszast, a sofőr kezébe nyomtam és „Boldog új évet!” mondván bevonultam a már nyitott ka­pun. — Halló! — kiált utánam a sofőr. Megtorpantam, megfordul­tam. Akkorra már ott állt előttem a huzatos kapualj­ban. — Uram, ha nem tudná, ezerkilencszázhetvenet írunk! — kiáltott rám fölháborodot- tan és markomba nyomta a visszajáró hét forintot. Bámultam a távozó sofőr után, s láttam milyen ne­mes, büszke fej tartással száll kocsijába; egy dühös pillan­tást vet még felém, majd be­rántja a kocsi ajtaját, hogy csak úgy csattan. Erre a csattanásra ébred­tem föl az új esztendő regge­lén. Pataki József: N0I FEJ Kerekes Imre vUeHé beszélek EGYÉNI FEJLŐDÉSEM elég furcsán alakult. Hatéves ko­romban, mikor iskolába ad­tak, nem nagy kedvem volt az egészhez. Hat év alatt ugyanis megszoktam, hogy nem járok iskolába. Szüleim akkor azt mondták, ez a gye­rek konzervatív. Soha nem lesz belőle reformer. Lehet, hogy fez a vélemény kissé el­hamarkodott volt, később ugyanis, amikor csak estén­ként kerültem haza az „isko­lából”, apám azt mondta, meglátjátok, ennek a gyerek­nek az életben még sok baja lesz. Ez mindent meg akar reformálni. Ez is maradt a formám. Mikor aztán beköszöntött a reform, azt gondoltam, na végre, eljött az én időm. Most aztán, kiélhetem ma­gam, nyitva az ajtó, előttem az érvényesülés perspektívá­ja. Sajnáltam a maradiakat, mert arra gondoltam, mi lesz most velük. De csalódtam. Mikor ugyanis véletlenül ta­lálkoztam egyik közismerten konzervatív nézetű barátom­mal (elhanyagolt hajzatot, piszkos inget, és rojtos nad­rágot viselt), csak félve mer­tem neki emlegetni a refor­mot. Nem akartam ugyanis, hogy köztem, mint a reform híve, és közte, mint közis­mert konzervatív között ki­éleződjön a helyzet. Egy da­rabig hallgatott, aztán ne­kem támadt. Mellébeszélsz, mondta nekem, és ott hely­ben kioktatott arról, hogy mi a reform lényege és jelentősé­ge. Hiába, mondta végül, van­nak sajnálatos esetek, ami­kor az egyén nem tud lépést tartani a fejlődéssel. Egy szóval se mondta, hogy rám­céloz, de messzdbenéző, áb­rándos tekintetéből kiolvas­hattam lemaradásomat és egyben azt is, hogy ő a nagy álmodozó. Búcsúzóul, hogy visszavágjak, célzást tettem piszkos ingére, és rojtos nad­rágjára. Jóindulatot és saj­nálkozást színlelve megkoc­káztattam a megjegyzést, hogy így mégsem járhat egy mai ember. Tévedsz, mondta, éppen ez a divat. És lené­zően vizsgálta frizurámat, amellyel éppen akkor jöttem a fodrásztól. Egyesek szerint egyéni fej­lődésem továbbra is elég fur­csán alakult. 40 éves korom­ban valahogy tudomást sem vettem arról, hogy betöltöt­tem a negyedik ikszet, mint­hogy 40 év alatt sem tudtam megszokni, hogy egyszer negyvenéves leszek. Tovább­ra is úgy viselkedtem, mint azelőtt. Például papírról ol­vastam fel egy előadást a re­formról, de az előadás végén csak egyetlen megjegyzést hallottam: ez egy konzervatív pali, még most is leírt szö­vegből szövegel. A nyáron szemrehányást kaptam egy boltvezetőtől, minthogy patá- liát csaptam, mert kánikulá­ban nem kaptam sört. Ott helyben meg is beszélték az eladókkal, hogy a fej, már­mint én, egy konzervatív pa­li. Az egyik oda is szólt ne­kem: tudja hol él maga apus- kám, én megmondom, a múlt­ban. A napokban szidtam a házmestert, mert hajszál hí­ján elvágódtam a havas jár­dán. Viszonylag szolid kis­előadást tartott arról, ha nem tudnám, még nincs tisztázva, hogy a járdatisztítás az ő kö­telme, vagy a köztisztasági hivatalé. Meg Is gyanúsított, hogy én még mindig azokra a bizonyos régi időkre gondo­lok, amikor ez egyértelműen az ő kötelme volt. Egyéni fejlődésem így hány- kódott teljes bizonytalanság­ban. Magamban azt hittem, hogy reformer vagyok, és időnként megrendüléssel érte­sültem arról, hogy ennek ép­pen ! az ellenkezője igaz. Nagy kő esett le a vállamról, mi­kor a minap találkoztam régi barátommal, a nagy refor­merrel. Most legalább kiönt­hetem a szívem, gondoltam, mindent bele, ami csak a re­formba fér. Félóráig hallga­tott egy dupla és kétszer há­rom konyak mellett a presz- sízóban, sűrűn bólogatott, hogy ő megért engem. Mikor befejeztem, vállamra tette a kezét és őszintén azt mondta: nézd, én tisztelem a nézete ­det, de hallgass rám, azt ta­nácsolom neked, hogy ne olyan hevesen. Megrendülé­sem láttán (a fogyasztást is én fizettem) haverságból ka­ronfogva hazakísért, hogy cs­erezzem magam olyan egye­dül. De ez már az év utolsó előtti napja volt. Bánatom­ban, hogy egy nagy reformer is így beszélhet, Szilveszter napján már reggel elkezdtem piálni. Feleségem meg is je­gyezte, már megint kezded, ügy mint tavaly. Te semmit sem változol. MOST, HOGY 1970-et kez­dünk majd írni, bevallom a legnagyobb zavarban vagyok. Ismét egy év van mögöttem, és én úgy viselkedem, mint­ha semmi nem történt volna. Változatlanul gondolathiány­ban szenvedek, mint az már az eddigiekből is kiderül.:, mert ha lenne egy kis eszem, azt mondanám, volt ami vök. holnaptól új életet kezdek. De ezt már mégse! Mert amióta az eszemet tudom, mindenki ezzel akarja elkezdeni az új évet. És akkor már tényleg én lennék a legkonzervatí­vabb reformer messze a ha­tárban. .. NOGRAD — 1970. január 11., vasárnap 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom