Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
Jávor Ottó A suszter „csecsemője" A kórház is elment. A teherautók ponyvája alól kivilágított a sebesültek lázas szeme. Ügy néztek, jaj úgy néztek ... aztán a leszálló ködben csak a benzinfüst maradt. — Weg! Weg! -!• Badóné el- ódalgott a pékműhelytől.. Sűrűsödtek az aknabecsapódások. — Jancsi! Hol vagy? Hol a fiam? — sikítja Badóné. — Ugyan, ne tessék kiabálni. — Hol a fiam? Sapka, szvetter, kabát meg egy keskeny mészdarab a sapka alatt, ennyi a tízéves fiú. Már ott van az anyja mellett. — Hol a fenébe csavarogsz, te átok, te... — Badóné úgy akarja folytatni, hogy kitaposom a béled, de tegnap látott egy haslövéses katonát. — A polcokon még ott vannak a kenyerek, — mondja Jancsi. Csend lesz a pincében. Kinn suhognak, placcsognak az aknák. — Hm — krákog Heinits. — Ügv látszik, rövidesen ,.. Az emberek elfordítják fejüket.. — A . nagyon valószínű ... — Heinits segítség után kutat — .. ha a becsapódásokat figyeli az ember... tegnap még ... Heinits elhallgat. Pedig amikor lehurcolkodtak a pincébe! Heinits úr! Maga is! Hát nem menekült el! Mintha a ragyogó üzlet vonult volna le csempéstül, cégérestől, konyakosüvegek glédája közt a sajtharang, a nagy, a ragyogó sajtharang... meg az illatos zsemlék ... Aztán elromlott a dolog. Heinitséknek mindenük volt, és folyton ettek. Igaz, az utóbbi időben megvárták a sötétet, akkor súgja Heinits: — A második ládából... — és hallani lehetett, ahogy rágnak, s nyelnek ...A Badó gyereknek azonban azt mondta a kereskedő: — Tűnés! Tűnés! Az ügyvéd felesége is hiába próbálkozott. — Csak egy csipetnyi zsírt, drágám, még van két tojásom, a rántotta ugye kiadósabb.,. —> Jaj, drágám, nekünk is csak éppen annyi... — de megfőzve, szeletekre vágva, kenyéren, mi is úgy szoktuk. Kenyéren! Hogy nem omlik a fejére a boltozat! — Szóval, tegnap... — próbálkozik újra Heinits. Az ügyvéd, dr. Jurek Odón még nem emésztette meg a kemény tojást, tüntetőleg hátat fordít. — ... mi mindig jogállam voltunk — magyarázza vitéz Pál Győzőnek. — A jogtörténettel behatóan foglalkoztam.. Ezzel nem azt akarom mondani, kérlek, hogy egy Papiniusszal, Stammlerral, vagy Hajnikkal felérek, de tudományos meggyőződésem, hogy a magyar államiságnak a keretet, az összetartó gerendákat a fejlett jogérzék adta. Erre az egyre büszkék lehetünk Angliával is felvesszük a versenyt. — Igaza van, doktor úr! Egy görnyedt kis ember licitál rá a fejtegetésre. A közbeszólás megakasztotta az ügyvédet, bosszúsan néz Vágóra, szeme szinte rátűzi a sárga csillagot. De Vágó gyanútlanul lelkesedik tovább: A szent- séges atya is, a püspök úr azt mondta, kérem szépen, fenn állt a szószéken, onnan beszélt a hívekhez, én a negyedik sorban ültem, kérem szépen, hogy őrizzétek a nyájat, amelyik benneteket legel... — Így mondta? ■— így, kérem szépen, hogy bennetek legel... — vagy a lelhetek mezőin, nem is... a nagy meghatottságban... — Na, ezt fiagyjuk, Vágó úr. Vitéz Pál Győző inti le a kis embert. Először is református létére ki nem állhatja az ilyen pápista fecsegést, azután meg ez a Vágó néhány éve még Wohl volt, mindenki tudja, akár fel is jelenthetnénk, de — és erre a kézmozdulat utalt — vagyunk annyira úriemberek, hogy nem tesszük. Vágó sértődött képpel elhallgatott. Az ügyvéd azonban kizökkent a magyar jogállamból. — Csak nem fázol, kérlek? — Pált kérdezte, aki feltúrté lengyel bundájának prémes gallérját. — Meglehetősen hideg van. Dr. Jurek Ödön rápaskol csizmájára. Akkorát szól a csizmaszár, mint egy becsapódó akna. — Hehe, jó ez most. Egyszerű parasztcsizma. Néhányszor vadásztam benne. Pál arra gondolt, vajon kitől szerezhette a csizmát, és mikor járt Jurek vadászni. Aztán összerezzent. — Aszal a lövedékkel, Pál úr, igazán kellene valamit csinálni. Heinits aljas manőverre használta fel a szünetet. A lövedék reggel kilenc után tört be az egyik pinceablakon. Hintázott egy darabig Mayer úrnak, a suszternak az ágyán, aztán, mint egy jóllakott csecsemő, elaludni látszott. A kedélyek azonban egyre magasabb hullámokat vertek. Hogy felrobban, életveszélyes, ki kell vinni. A gyerekek, az asszonyok, az öregek, mindenki, majd a férfiak . egyre szorult a kör. — Hozzá ne nyúlj! Robbanjon föl más! — sziszegte Pál felesége, és ő eddig úgy ült, mint egy tudatlan nyuszi, aki süket is. Heinits aljassága nem ismer határt: — Egyedül Pál úr volt köztük katona, meg ugyebár vitéz is. Ugyebár. Az egész pince idenéz. Pál tudja, nincs menekvés. Ez a rohadt Heinits. Ráadásul csönd van. Éppen most nem lőnek. Ó, Iván Iva- novicsok, csak most néhány sorozatot! De nem soroznak. Talán épp kenyeret esznek szalonnával. Föláll, megindul a másik helyiségbe, ahol a suszter ágya a „csecsemővel.” Amikor megjelenik, mindenki fedezékbe vonul. Heinitsné egy párnát tesz a fejére. Vitéz Pál Győző megy az ágyak, ládák, hokedlik közt, mint egy alvajáró. A lövedéket kicsit maga elé tartja, és viszi ijedten, ahogy Judit vihette Holofernes fejét, bár ez az apokrif történet nincs benne a Károli bibliában. Amikor visszajön, csak any- nyit mond: — A szemétgödör mellé tettem. Azután ül maga elé meredve, jobb kezét szivére szorítva, még izzadt homlokát se törli le. Mayer, a suszter hozzá biceg. — Köszönöm, Pál úv. Dr. Jurek Ödön érzi, neki is kell valamit mondani. — Tudod, kérlek, ahogy az ajtóból utánad néztem, micsoda kísérteties köd! Utoljára az Operában láttam ilyet, amikor azok az izé, azok a lándzsás istennők ott fenn állnak... Verdi vagy ki írta ... — Wagnerra tetszik gondolni, a Walkürre. Megint ez a Vágó. Jurek levegő után kapkod. És milyen fölényes. Mert közelednek az oroszok? Majd még... — Hát lehet, hogy Wagner. Az ember annyi operát látott... Pál már kifújta magát, itt az ideje, hogy visszaadja a kölcsönt. — A pékségből elmentek a németek. Heinits úr, nem kellene átmenni a kenyérért? „Hühü, én már megtettem a magamét, itt most én vagyok a nap hőse, te következel, te rohadt.” — Más raktárába? Hogy képzeli! — Inkább az oroszok vigyék el a kenyeret? — Más raktárába... „A te raktáradat félted, mi? Hova dughattad a cukrot, hol lapulhat a sajtharang?” Pál érzi, sok volt ez a mai nap, nem válaszol. A kórház is elment, a becsapódások, az éh ség, a lövedék, a várakozás, 6 senki se olyan hülye itt a pincében ... rugalmas elszakadás ... lerövidítettük a frontvonalat... szilárdan tartjuk a Körút vonalát __nagypéntek nélkül nincs f eltámadás... csak tudná az ember, mi lesz... Kivágódik az ajtó. Azután csönd, a lépcsőn kit fegyvertelen magyar katona liheg. — Jó estét — mondja sokára az egyik. A szavaknak megváltoztak a távlatai. Ez a jó estét is... — Menjenek a tizenhétbe — tanácsolja valaki —, ott civilruhát is kaphatnak. — Fiaim! Hát itt vagytok! Egy kövér főhadnagy bukkan föl mögöttük. Nála sincs fegyver, karját magasba emelve lelkendezik: — Fiaim... Az egyik honvéd elkárom- kodja magát, azután szaladnak át a tizenhétbe... Lövések hangja! Közel? Távol? Az ajtó bezárul. Mindenki az ajtót nézi. Az ajtó nyílik valahova, de be is zár. Hova fog nyílni a pincébe zárt életek ajtaja? Erre gondolnak. Az asszonyok közül sokan kendőt kötnek, arcukat kormozzák. — Figyeli, Heinitsné, csak a lányát kormozza, magát nem — súgja Pál Vágónak. — Hja, kérem, az anyai szív! Ez a Vágó megbolondult. Röhög. Hangosan. i — Tudja, Pál úr, ha az én férjem lenne a Heinits, én se kormoznám magam. Vágó röhög. Ilyen közel lennének az oroszok? Csönd. Mint egy közönséges ködös téli estén. Halkan nyílik az ajtó. Ez másfajta ajtónyitás. Egyszerre állnak fel. Egy géppisztoly, prémsapka, kiálló pofacsont, szűk szem... pontosak az első, homályba vesző benyomások ... a hang is... furcsa, mély, mintha azt mondaná: ...jó ...jó. A kar mozdulatát mindenki érti: üljetek le nyugodtan. Később újabb katonák. „Nemet, nemet nincs? Puska?n Sokan a szemüket törölgetik a pincében. Kinn vaksötét, kiáltozások, nyolc óra, kilenc, a férfiak sehol. — Ha jogi szempontból nézem, kérlek, teljesen abszurdum ... Ez Jurek hangja. — De még tolmácsuk is volt. Ezt a felkészültséget! Mindent tudnak, kérlek, mindent Heinits oda se figyel. — A raktáram — súgja feleségének. Éles gyerekhang sivit végig a pincén, Badó Jancsi hangja: — Kenyér! Kitódulnak. Az ügyvéd is kiált, és rohan. Egy teherautó lámpája fénysávot vág az éjszakába. Előtte kavarog a kőid. A kocsi lépcsőjén szovjet katonanő. Int. A pékségből kiemelkedik egy kenyér. Badó Jancsi megfogja, tovább adja. A sor., amelyben az ügyvéd is ott toporog, eggyel előre lép. Sólyom Lás%ló Ezerkilencszázhetvenet írunk ÉJFÉLKOR A házigazda a villanykapcsolóhoz. osont, gyors mozdulattal lekattintotta, és belerikoltotta a sötétbe: Boldog új évet! Pillanatnyi áihltatos csönd után kitört a szokásos hangzavar: Éljen! Szabad a csók! Az egyéni megnyilvánulásoknak ebbe a kavargásába egyszercsak váratlanul közé recsegett kimérten, józanul Precíz Péter: — Engedelmet, hölgyeim és uraim, de még három perc hátra van! — Azon ne múljék! — Kicsire nem nézünk! Így és hasonlóképp hurrogták le az okvetetlenkedőt a szellemes vendégek. — Engedelmet, mégis...! *— erélyesedett a lárma fölé Precíz hangja, s miközben gyufát lobbantva a kapcsolóhoz lépett és újra fényt varázsolt a szobára, megállt ott, az ajtó mellett, és fejét kicsit féloldalt hajtva, emigy szónokolt: — Engedelmet kérek, de meg keli, n >gy értsetek. En ugyanis elhatároztam, ennek a szép kerek hetvenes évnek első pillanatában, vagyis pontban nulla óra nulla perckor új életet kezdek. Épp ezért nem közömbös szám 'inra. hogv ide vagy oda két-három perc. Javasolom tehát hr>ov hívjuk föl a pontos időjelzést, s az ott elhangzott közlés szerint rögzítsük óránkat, majd... — Mire vártok? — jött át a másik szobából a háziasz- szony hangja, majd utána személyesen 6 maga is. — Már rég elmúlt éjfél. így járnak azok, akik nem nézik a televíziót! — Ez az én formám! — sóhajtott föl Precíz. — Ezért nem tudok én soha új életet kezdeni, mert mindig elmulasztom a nulla óra nulla percet. ÉJFÉL UTÁN A házibuli után kis budai vendéglőben folytattuk az új év ünneplését néhányan a társaságból. Tekintve, hogy — relatíve — én voltam a legjózanabb, én vállaltam hajnal felé a számla kiegyenlítését. A főúr első kézemelésemre ott termett és bemondásom alapján sebesen írta a számokat a blokkra. Mikor végére értem vallomásomnak, körülnézett az asztalon, váltott néhány bizalmas szót a pincérrel, majd szólott: — A nyolcadik palack Leányka bontatlan, úgyszintén érintetlen két kis üveg ásványvíz, s a halászléből, amit kettőben szervíroztunk, csupán egy adag. Olyan ellentmondást nem tűrő határozottsággal mondta ezeket és oly gyorsan kerekítette a közben összegezett számla végére a visszárukból nyert levonandókat, hogy nem is próbáltam vele vitatkozni. — Négyszázhatvanhét forint harmincöt fillér — közölte és átadta a számlát. Előkotortam öt darab pirosat, kezébe olvastam és biccentettem : „Köszönöm”. — De, uram! — háborodott rám sértődötten a főúr és az utolsó ötfilléresig elém számolta a visszajáró pénzt. t — Mert smuclg vagy! — súgta a fülembe Koeogi barátom és egy százast csúsztatott a főúr markába. — De kérem — kapta el kezét á főúr, mintha tűz érte volna — ezerkilencszázhetve- liet írunk, ha nem tetszene tudni! — Evvel hátat fordított és ott hagyott minket a megszégyenülésben. Kitámolyogtunk az utcára, ahol magukat kínálva sorakoztak a taxik, minik és maxik, Volgák és Fiatok. Koeogi barátommal kettesben egy Fiatba szálltunk. Előbb őt fuvaroztuk haza, s így megint rám maradt a fizetés. Kapunk előtt, amikor kiléptem a kocsiból, az óra harminchárom forintot mutatott. Elővettem két húszast, a sofőr kezébe nyomtam és „Boldog új évet!” mondván bevonultam a már nyitott kapun. — Halló! — kiált utánam a sofőr. Megtorpantam, megfordultam. Akkorra már ott állt előttem a huzatos kapualjban. — Uram, ha nem tudná, ezerkilencszázhetvenet írunk! — kiáltott rám fölháborodot- tan és markomba nyomta a visszajáró hét forintot. Bámultam a távozó sofőr után, s láttam milyen nemes, büszke fej tartással száll kocsijába; egy dühös pillantást vet még felém, majd berántja a kocsi ajtaját, hogy csak úgy csattan. Erre a csattanásra ébredtem föl az új esztendő reggelén. Pataki József: N0I FEJ Kerekes Imre vUeHé beszélek EGYÉNI FEJLŐDÉSEM elég furcsán alakult. Hatéves koromban, mikor iskolába adtak, nem nagy kedvem volt az egészhez. Hat év alatt ugyanis megszoktam, hogy nem járok iskolába. Szüleim akkor azt mondták, ez a gyerek konzervatív. Soha nem lesz belőle reformer. Lehet, hogy fez a vélemény kissé elhamarkodott volt, később ugyanis, amikor csak esténként kerültem haza az „iskolából”, apám azt mondta, meglátjátok, ennek a gyereknek az életben még sok baja lesz. Ez mindent meg akar reformálni. Ez is maradt a formám. Mikor aztán beköszöntött a reform, azt gondoltam, na végre, eljött az én időm. Most aztán, kiélhetem magam, nyitva az ajtó, előttem az érvényesülés perspektívája. Sajnáltam a maradiakat, mert arra gondoltam, mi lesz most velük. De csalódtam. Mikor ugyanis véletlenül találkoztam egyik közismerten konzervatív nézetű barátommal (elhanyagolt hajzatot, piszkos inget, és rojtos nadrágot viselt), csak félve mertem neki emlegetni a reformot. Nem akartam ugyanis, hogy köztem, mint a reform híve, és közte, mint közismert konzervatív között kiéleződjön a helyzet. Egy darabig hallgatott, aztán nekem támadt. Mellébeszélsz, mondta nekem, és ott helyben kioktatott arról, hogy mi a reform lényege és jelentősége. Hiába, mondta végül, vannak sajnálatos esetek, amikor az egyén nem tud lépést tartani a fejlődéssel. Egy szóval se mondta, hogy rámcéloz, de messzdbenéző, ábrándos tekintetéből kiolvashattam lemaradásomat és egyben azt is, hogy ő a nagy álmodozó. Búcsúzóul, hogy visszavágjak, célzást tettem piszkos ingére, és rojtos nadrágjára. Jóindulatot és sajnálkozást színlelve megkockáztattam a megjegyzést, hogy így mégsem járhat egy mai ember. Tévedsz, mondta, éppen ez a divat. És lenézően vizsgálta frizurámat, amellyel éppen akkor jöttem a fodrásztól. Egyesek szerint egyéni fejlődésem továbbra is elég furcsán alakult. 40 éves koromban valahogy tudomást sem vettem arról, hogy betöltöttem a negyedik ikszet, minthogy 40 év alatt sem tudtam megszokni, hogy egyszer negyvenéves leszek. Továbbra is úgy viselkedtem, mint azelőtt. Például papírról olvastam fel egy előadást a reformról, de az előadás végén csak egyetlen megjegyzést hallottam: ez egy konzervatív pali, még most is leírt szövegből szövegel. A nyáron szemrehányást kaptam egy boltvezetőtől, minthogy patá- liát csaptam, mert kánikulában nem kaptam sört. Ott helyben meg is beszélték az eladókkal, hogy a fej, mármint én, egy konzervatív pali. Az egyik oda is szólt nekem: tudja hol él maga apus- kám, én megmondom, a múltban. A napokban szidtam a házmestert, mert hajszál híján elvágódtam a havas járdán. Viszonylag szolid kiselőadást tartott arról, ha nem tudnám, még nincs tisztázva, hogy a járdatisztítás az ő kötelme, vagy a köztisztasági hivatalé. Meg Is gyanúsított, hogy én még mindig azokra a bizonyos régi időkre gondolok, amikor ez egyértelműen az ő kötelme volt. Egyéni fejlődésem így hány- kódott teljes bizonytalanságban. Magamban azt hittem, hogy reformer vagyok, és időnként megrendüléssel értesültem arról, hogy ennek éppen ! az ellenkezője igaz. Nagy kő esett le a vállamról, mikor a minap találkoztam régi barátommal, a nagy reformerrel. Most legalább kiönthetem a szívem, gondoltam, mindent bele, ami csak a reformba fér. Félóráig hallgatott egy dupla és kétszer három konyak mellett a presz- sízóban, sűrűn bólogatott, hogy ő megért engem. Mikor befejeztem, vállamra tette a kezét és őszintén azt mondta: nézd, én tisztelem a nézete det, de hallgass rám, azt tanácsolom neked, hogy ne olyan hevesen. Megrendülésem láttán (a fogyasztást is én fizettem) haverságból karonfogva hazakísért, hogy cserezzem magam olyan egyedül. De ez már az év utolsó előtti napja volt. Bánatomban, hogy egy nagy reformer is így beszélhet, Szilveszter napján már reggel elkezdtem piálni. Feleségem meg is jegyezte, már megint kezded, ügy mint tavaly. Te semmit sem változol. MOST, HOGY 1970-et kezdünk majd írni, bevallom a legnagyobb zavarban vagyok. Ismét egy év van mögöttem, és én úgy viselkedem, mintha semmi nem történt volna. Változatlanul gondolathiányban szenvedek, mint az már az eddigiekből is kiderül.:, mert ha lenne egy kis eszem, azt mondanám, volt ami vök. holnaptól új életet kezdek. De ezt már mégse! Mert amióta az eszemet tudom, mindenki ezzel akarja elkezdeni az új évet. És akkor már tényleg én lennék a legkonzervatívabb reformer messze a határban. .. NOGRAD — 1970. január 11., vasárnap 9
