Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)
1970-01-16 / 13. szám
Szőnyi Márton katonája Művészeti életünk Ma is katona Báli Ferenc alezredes, huszonhat év után is fegyverrel kezében védi a szocialista Magyarországot, a hazát, amelynek felszabadításáért szovjet földön fogott fegyvert. A Szőnyi Márton ejtőernyős partizánegység egyik életben maradt tagjával. Báli Ferenccel, a Salgótarjánban megrendezett első országos parti zán-emlékülésen találkoztunk. ' ’éptermetű. erős testalkatú. őszülő hajú ember. Élete egy nagyobb lélegzetű regény témája lehetne: a sikertelen partizánakcló . után a Horthy vésztörvényszék halálra ítélte. A felszabadulást, a szovjet csapatok érkezését börtönben érte meg. t Partűániskolán Ha három r&szre osztjuk Ball Ferenc életének 1942-től 45-ig terjedő „exponált” részét. először a szovjpt földön felmorzsolódó magyar hadseregre}. s a fogságba esésről kell megemlékeznünk. — Nvékládházán születtom, Diósgyőrött és Miskolcon dolgoztam. 1941-ben ott voltam tartalékos katona A sors különös tréfája, hogy részt vettem olyan kiképzésben is. amely a partizán vadászok felkészítését szolgálta. Akkor még nem gondoltam, hogy később. 1944-ben egykori társaim vadásznak majd rám. De addig hosszú volt az út. Egy itthoni hadgyakorlat után, egyenesen a frontra vezényelték a 13. gyalogezredet: Az útirány Kurszk, a cél előtt harminc kilométerre azonban a partizánok felrobbantották a vasúti síneket. Gyalog mentek a Donig, ahol a magyar és német állások ‘ voltak. Két támadás után megsebesült, szabadságra utazhatott haza, ahonnan nem nagyon igyekezett vissza. — Fegyverrel utaztunk a személyvonaton. A brjanszki erdőn át haladva, minden pillanatban várhaté volt a partizánok támadása. Korpák és Fjedorov egysége uralta mélyen a front mögötti megszállt területet. Nem sokkal azután, hogy némi késéssel visszakerültem a Donhoz, szovjet ellentámadás indult azon a szakaszom. Visszavonultunk, zá- rótűzbe kerültünk, még sokáig mentünk nyugat felé és nem tudtuk, hogy már régen fogságban vagyunk ... A flekktífusz negyven kilóra aszalta Báli Ferencet, aki egy „feljavító” táborba került, ott rendbe hozták, helyreállították az egészségét. —• Szívesen dolgoztam a fakitermelésben, mert a munka erőt adott, az életet jelentette. Később Cseljabinszk mellett, egy nagy építkezésem dolgoztam, ott. találkoztam a magyar elvtársakkal, akik többszöri beszélgetés után javasoltak az antifasiszta iskolára. A juzsai 1 B5-ös számú partizántáborban hosszas elméleti képzést kaptunk. Megismertem Sziklai Sándort, Fogarassi Bélát, Lán- dor Bélát és a későbbi nógrádi partizánegység rádiósát, Kardos Évát. ök akkor már fegyverrel jártak, és a bevetésre készültek. Készültünk mi is tizenhármán, Szőnyi Márton vezetésével. Három ejtőernyő fi fán 1944. augusztus 8. A kijevi repülőtéren különös gonddal készítették elő azt á kétmoto- ros katonai utasszállító gépet, amelyen a Szőnyi-csoport indult bevetésre a fasiszták által megszállt magyar földre. A cél Ózd és környéke volt. Nógrádi Sándor, a Magyar Kommunista Párt moszkvai küldötte így búcsúztatta őket: — Partizánszerencsét elvtársak! Sajnos, a szerencsével hadilábon álltak. Már az ugrásnál is ütemzavar keletkezett, ezért hárman. Báli Ferenc, Csizmadia Gyula és Kiss Benjámin a leereszkedéskor elszakadt a csoporttól. Soha nem találkoztak többé. A csoport többségét óriási német, és magyar fasiszta túlerő morzsolta fel néhány nap alatt. Vezetője, Szőnyi Márton — árulás révén —, orgyilkosság áldozata lett. , — Az ugrás után a Bükk rengetegében, mind a hárman, rendkívül magas fákon akadtunk fenn. Csak nagy üggyel- bajjal értük el a talajt, az ejtőernyőket azonban nem tudtuk kiszabadítani. így hamar a nyomunkba szegődtek a partizán vadászok és a csendőrök. A csoporttal nem sikerült kapcsolatot teremtenünk. Egyik nap élénk lövöldözést hallottunk a távolból. Akkor még nem tudtuk, hogy a lövöldözés Szőnyiék összecsapását jelezte. Dédes felé igyekeztünk s Bán völgyébe, mert úgy tudtuk, hogy ott lesz a bázis... Az ellenség kezében A nagy fizikai megterheléstől, a kimerítő izgalmaktól elcsigázva a három partizán Arié határában egy kisebb mélyedésbe húzódva, elaludt. Akikor ébredtek, amikor a csendőrök már körülállták őket. Hússzoros erő fogta körül Báli Ferencéket. Vezetőjük, egy főhadnagy, sokáig nem jutott szóhoz a döbbenettől, amikor rájött, hogy foglyai magyarok! Éj jel-nappal faggatták, kínozták őket. Az egyik, lélegzetvételnyi szünetben Csizmadia megszólította az őrzésükre kirendelt csöndes, öreg katonát. — Bátyám, adjon egy cigarettát ... — Adnék, de nem merek. Mondja, mit csináltak maguk? Maguk miatt nem mehetnek á zászlóaljak a frontra. — Ugye, maga parasztember? — Paraszt a máséban, cseléd vagyok. — Mi azt akarjuk, hogy ne legyen úr és cseléd. Később csendőrök jöttek, s vonattal Ózdra szállították őket. A vonaton egy nyéklád- házi parasztember felismerte Báli Ferencet. — Feri! — kiáltotta. Nem válaszolhatott, a csendőrpuskatus nagy erővel lecsapott a lábfejéire. — Az ózdi SS-nél csak arra voltak kiváncsiak, ki ellen harcoltunk. „A németek ellen” — mondtam a kihallgatáson. — Csak ezt ne mondja: — kiáltotta a gépírónő. Formális tárgyalás utánBa li Ferencet kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet a Horthy- proklamáció után, életfogytiglani börtönre változtatták. A legvadabb nyilas terror is azt mutatta: félnek a fasiszták. „— A Szőnyi-csoport, a magyar partizánok küzdelme elősegítette népünk szabadságának kivívását. Vérük nem hullt hiába.” — írja egy helyen Nógrádi Sándor. Pataki László a szolgálat jegyében Kádár János elvtárs angyalföldi beszédében kitért a tudomány, a kultúra néhány kérdésére is. Az elhangzottak számunkra is lehetőséget kínálnak arra, hogy e gondolatok tükrében mórlegire tegyük , szőkébb hazánk művészeti életének néhány fontos kérdését. Mindezt a teljesség igénye nélkül tesszük, annál is inkább, mert hiszen irodalmi, képzőművészeti életünk gondjai, napi gondok, vizsgálatukat különböző szempontokból nap-nap után elvégezzük. Mégis szükségesnek látszik néhány, a Kádár elvtárs által is említett gondolat ismételt vizsgálata, elsősorban, az általánosabb tanulságok levonása érdekében. Témánkkal kapcsolatban a beszéd alábbi részét idézzük: „Az irodalmi és a művészeti életben érvényesül az alkotói szabadság. Az irodalom, a művészetek, általában a kultúra iránt növekszik a párt, a társadalom igénye. Azt várjuk az alkotó művészektől, hogy a tartalomra, a mondanivalóra helyezzék a fő hangsúlyt. A kifejezési forma az idők folyamán természetesen állandóan változik. De — és művészeinknek ezt kell megérteniük — a forradalom nem a művészeti formákban, hanem a társadalomban megy végbe. A legjobb művészek minden korban a haladó eszméket támogatták és fejezték ki. Elsősorban az a művészeti alkotás maradt fenn, amelyben ezek az eszmék kifejezésre jutottak. Ez a mi korunkra is érvényes, a mi művészeinknek művészetükkel a leghaladóbb eszmét, a szocializmust, a népet kell szolgálniuk. Az értelmiség zöme — köztük alkotó művészeink —, támogatja a párt és a nép alapvető célját, a szocializmus építését.” Az alkotói szabadság érvényesülése, ezernyi példa ezt igazolja, vitathatatlan. Nógrád megyében és Salgótarjánban inkább azt érdemes vizsgálni, hogy e szabadság birtokában, kevés előzménnyel, vagy éppen anélkül, hogyan bontakozott ki ma már kétségkívül országos rangú és hírű képzőművészeti élet, s hogyan kezdenek mindinkább izmosodni — ha gondokkal és bajokkal is —, azok az irodalmi próbálkozások, amelyeket a Palócföld című folyóirat körül figyelhetünk meg. Amikor Kádár János a művészetek támogatásáról szólott, s e támogatást a jövőre vonatkozóan is megígérte, számunkra nagyon is kézzelfogható anyagi és erkölcsi elismerésről beszélt. Képzőművészeti életünk jelenlegi rangja a megyei párt- és állami szervek, továbbá az üzemek, vállalatok támogatása nélkül semmiképpen sem fejlődhetett volna napjaink színvonalára. A teljes erkölcsi támogatáson túl, erről vallanak a salgótarjáni Rokkant-telepen felépült tágas, korszerű művészlakások, amelyek hatalmas műteremablakai napfényben csillogva pillantanak le a völgyben füstölgő, dübörgő gyárakra, az élet felgyorsult ritmusára, hogy a jelenségeket lényeggé alakítva, a művészet eszközeivel a maradandó gondolatiság, a műalkotás szintjére emeljék őket Igaz, Salgótarjánban rövid ideig még gondot jelent például a kiállítási csarnok hiánya, azonban ennek építésére is késaen állnak a tervek, s a későbbiekben új műteremlakásokra is számíthatunk. Párt- és állami szerveink évről évre a gazda szemével kísérik figyelemmel a képzőművészeti kiállításokat, s az új alkotások, egy-egy alkotóművész egyéniségének kibontakozását anyagiakban is, megrendelésekkel és díjakkal, támogatják. Erről vall — egyében kívül — idős Szabó István, Kossuth-díj as' szobrászművész nemrég avatott monumentális partizánemlékműve Salgótarján kiemelkedő részén, vagy Czinke Ferenc Munkácsy-díjas grafikusművész mozaikja a megyei pártbizottság épületében. De még más példákat is említhetnénk. Ide tartozik az a hatalmas anyagi támogatás is, amely lehetővé teszi, hogy városunk, Salgótarján, és a megye más helységei évről évre országos nevű alkotók köztéri alkotásaival gazdagodjanak. A Palócföld köré tömörülő szerzőgárda —• bár a szépirodalom művelésében ma még többé-kevésbé kiforratlan alkotókról, fiatalokról van szó —( biztosítéknak látszik arra, hogy egy idő után a jelenleginél még rangosabb irodalmi élet megteremtésének részese legyen. A Palócföld fejlődése, folyóirattá válása szintén nem történhetett volna meg a helyi párt- és állami szervek szerető gondoskodása nélkül. E támogatás a jövőben sem marad el. A folyóirat szerkesztése az utóbbi években kóncepciózusabbá vált, különösen a rovatok kialakítása, arányainak megváltoztatása értelmében. Megnövekedett például a helyi hagyományok tudományos feldolgozása, s az eredmények publikálása. Nagy lehetőséget nyújtottak erre a történelmi évfordulók is. A folyóirat Madách-száma, a Tanácsköztársasági emlékszám stb. méltó tükre bontakozó irodalmi életünknek. A tudományos kutatómunka megyénkben soha nem látott méreteket öltött, eredményes is ennek megfelelően figyelemre méltók. A Nógrád megye története című monográfiasorozat anyagának összegyűjtése és publikálása szellemi életünk legnagyobb vállalkozása. Ez a kezdeményezés országos viszonylatban is figyelemre méltó, hiszen a legelső megyei próbálkozások közé tartozik, amelyek egy-egy szűkebb tájegység történetének marxista szellemiségű feldolgozására irányulna!:;. S itt elérkeztünk Kádár János beszédének ahhoz a részéhez, amelyben arról szól, menynyire növekszik a párt és a társadalom igénye az alkotók, s általában a kultúra iránt Ez az igény önmagában is felbecsülhetetlen jelentőségű, hiszen újabb munkára, kutatásra, alkotó tevékenységre serkent. Ügy hisz- szük, ez megyénkben is folyamatosan beigazolódik. Az alkotók számítanak erre az igényre, s igyekeznek képességeikhez mérten eleget tenni feladatuknak. A tartalom, a mondanivaló sokfélesége ellenére, egy központi gondolatot fejez ki: jelenlegi szabad életünk gondjainak, örömeinek felmutatását. Ez természetesen különböző hőfokon és színvonalon történik, azonban mindenkor a felelősség jegyeit viseli. Megyénk alkotói, értelmiségünk nagy része, a párt és a nép szolgálatának jegyében végzi tevékenységét, ennek jegyében születnek eredményei. T. E. SZAMOS RUDOLF KÁNTOR ÉS CSUPATI — I-i-igen..: — hebegte, miközben baljával jobb csuklóján Kántor fogainak helyét simogatta. „Telefonálni akart a pasas, de kinek?” — töprengett lefelé menet Csupati. A szálló forgós ajtajában már Sátori jött velük szembe. „De hamar ideértél” — fogadta Csupati a főhadnagyot, majd a füléhez hajolt és ezt suttogta: „Figyeltesd a portást!”. Mire az utca felől a személyzeti bejáróhoz értek, az árkádos kapubejáró elé megérkezett a határőrség rohamkocsija is. „A helyzet?” kérdezte Csupatitól a kémelhárító csoport vezetője. „A nyomok a határtól idáig vezettek.” Sátori ismerte a csoportvezetőt és arra kérte, embereivel zárassa körbe a hotelt. Éjfél volt. Az étteremben záróra, lassan szállingóztak a vendégek. Izgalmában az üzletvezető remegő keze alig talált a zárba. Kantor könnyedén azonosította a nyomot, és ahogy az ajtó kinyílott, elsőnek lépett a szénporos, keskeny csigalépcsőre. Az alagsorban szűk folyosó vezetett az épület hosszában. A kazánház előtt haladtak el. Sátori az üzletvezetőtől megkérdezte: hol a fűtő? — Az éjszakásnak itt kell lennie. Ha az urak nem jönnek, már magam is kerestem volna, mert a konyha- séf panaszkodott, hogy nincs forró víz... — Kántor a gépház vasajtója előtt állt meg. „Nyisson be!”, kérte az üzletvezetőt a főhadnagy. A kazánházi ajtó azonban nem nyílott. „Ezt nem értem, kérem. Este tízkor váltottak, és az éjszakás fűtő nem iszákos ember... A portás is ellenőrizte. Talán a pihenőszobában tartózkodik.” A fűtők folyosó végi szobájába se tudtak bemenni. „Hol vannak a kulcsok?” — fordult az üzletvezetőhöz Sátori. „Az irodámban és a portán .. — 10 — — Hadnagy élvtárs, kísérje el a főnök urat és az összes alagsori helyiség kulcsait hozzák ide — utasította egyik nyomozóját Sátori. Kántor egyre nyugtalanabbul izgett-mozgott az ajtó előtt. Orrát többször is a szárfa réséhez dugta. Gyakran pislogott gazdájára, és tappan- csával is megpróbálta kinyitni. „Várj” — intette türelemre Csupati. öt percbe tellett, mire a csörgő kulcshalommal a hadnagy és az üzletvezető visszaérkezett. „Válassza ki a megfelelőt!” — mondta Sátori az üzletvezetőnek — „és a kilincshez senki ne nyúljon.” Ezután zsebéből kendőit vett elő, azzal fogta meg a kulcsot, és miután a zárba dugta, a kilincset is. Elsőnek Kántor ugrott a sötét helyiségbe. Csupati zseblámpájának fénycsóvája követte kutyáját és ahogy átlépett á küszöbön, nyomban vissza is hőkölt. A koszos vaságyról, fejjel a betonpadló felé, idősebb ember lógott. Alsóteste az ágyon, homloka könyökben behajolt alsókarjára zuhantan lógott, mintha még végső kétségbeeséssel a betonról vissza akarná nyomni magát az ágyra. Sátori felkattintotta a villanyt. „A fűtő” kiáltott fel rémülten az üzletvezető. — Megfojtották, méghozzá fonott dróthurokkal — állapította meg Sátori, miközben alaposan szemügyre vette az áldozatot. „Odaát mostanában ez a divatos gengsztermódszer” — jegyezte meg Csupati. Kántor ez alatt az öltözőszekrény ajtajával bíbelődött. Sarló alakú körme beleakadt a szekrényajtó kissé elálló alsó szélébe, és a kutya erős rántására reccsenve pattant fel a zár. Csupati a zajra odanézett: „Mit csinálsz?” — lépett Kántor mögé. A kutya a szekrény alsó reteszéből kisujjnyi vastag sodrott huzalt rángatott elő. „Főnök” — szólt Csupati —, „a hurok”. Sátori gyorsan intézkedett. Utasította a hadnagyot, hívassa ki a rendőrorvost, és a bűnügyi technikust. Csupatitól azt kérdezte: Tovább tudunk menni? — Kántor, mint a jó kopó, újra nyomon volt, s csak gazdája jelzését várta. Az intésre azonnal indult. Végighaladt a hosz- szú alagsori folyosón. A liftakna mellett, a főlépcsőház alján néhány ellenőrző szimatot tartott, majd felfelé vezette a csoportot. Ahogy a földszinti hallba értek, Csupati futó pillantást vetett a portáskarám mögött a különböző papírokkal buzgólkodó hoteljeire. Kántor odaszagolt a karámhoz. Halkan morgolódott, de azután mégis visszafordult, és a főlépcső kopott, bordó szőnyeggel borított járókáján indult felfelé. Csupati agyán csupán átsuhant a gondolat, milyen sápadt is a vörös hajú portás. Az első emeleten először balra fordult a kutya, ám néhány lépcső után visszatért. A keresztfolyosó végén, a — 11 — világító udvarra néző hátsó traktust célozta meg, és a sikátorszerű, gyéren világított hosszú folyosó távoli sarkából nyíló ajtó előtt váratlanul megállt. „Itt ki lakik?” — Kérdezte fojtottan az üzletvezetőtől Sátori. A kopasz, kövér ember zsebkendőjével törölgette izzadó homlokát. „A dizőzünk” — és a választ inkább sóhajtotta, mint mondta. — Kopogtass — utasította Csupatit a főhadnagy. A második koppanásra sem érkezett bentről válasz. „Kérem, azt hiszem, a művésznő lent lesz a bárban — kockáztatta meg megjegyzését az üzletvezető. „Nem baj... Nyiss be!” — És Csupati lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorogva engedett. Az elfüggönyözött ablakon halványan szűrődött be a szobába az utcai lámpa fénye. Sátori felkattintotta a villanyt „Az ördögbe” — hőkölt egy fél lépést hátra „Mi van itt?” — fordult az üzletvezetőhöz, aki hamuszürkévé vált arccal az ajtófélfának tántorgott: „Maca” — nyögte. — Kísérje le az urat az irodába — mondta egyik beosztottjának Sátori, és a másikat az alagsorban dolgozó rendőrorvosért küldte. „Oda a szállodánk jó híre” — motyogta az üzletvezető, és mint a részeg, imbolyogva botorkált ki a rendőr előtt a szobából. Az ágyon hanyatt fekvő, félig levetkőzött nő, nyakán tépett szárú masniként lógott négy nylon- harisnya szára. A nő mennyezetet bámuló üvegmerev szemeiben még benne ült a megdermedt rémület. Dula- kodási nyom sehol. Ahogy Sátori véletlenül megmozdította a paplant, a halott léje oldalt billent. „Bivalyerős lehetett a tettes” — állapította meg Csupati. „A nő úgy látszik nem védekezett, míg a gyilkos nyakára hurkolta a harisnyát...” — Főnök, te érted ezt? — kérdezte Csupati. Kettesben voltak a szobában és Csupatinak olyan érzése támadt, mintha titokban figyelnék őket. Kántor az ágy szélét szagolgatta, majd orrával az éjjeliszekrény ajtócskáját bökdöste. Csupati kinyitotta, és a fiókban egy vaskazettát talált. „Csomagold be” tanácsolta a főhadnagy, és Csupati egyéb híján, zsebkendőjébe csavarta a dobozt. A megérkező rendőrorvos véleménye szerint a halál fél, de legfeljebb egy órája csigolya- törés miatt állt be. Sátori meredten nézte a nőt. mintha szemeivel akarná életre kelteni. „Ha megszólalna, legalább egy szó erejéig” — töprengett. — Ezek a vacak nylonharisnyák. Teljesen meg vannak tőlük szédülve a nők.” (Folytatjuk)
