Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)
1969-12-19 / 294. szám
Huszonöt év em'ékeibőf ff.) Az V. nevelésügyi kongresszus témáiból Egy orvos visszaemlékezik A szocialista tanár — diák viszony A balassagyarmati kórház 1944 december első napjaiban nehéz napokat élt át. A kórház előtti főútvonalon Őrhalom felöl végeláthatatlan sorokban vonultak a megvert németek és csatlósaik. A másodorvosi kar nagy része katonai szolgálatot teljesített. Mi két—három osztályon is dolgoztunk. December 4-én pihent meg a kórház udvarán a visszavonuló miskolci kórház személyzete és aznap igen sok sebesültet kötöttünk át, akiket tovább szállítottak. December 5-én a kórház vezetősége felszólított mindenkit, hogy készüljön fel a kiürítésre. Az osztályokról az összes beteget, akit csak lehetett, hazaküld- tünk. Még aznap este Összejöttünk a gépészlakásban és elhatároztuk, hogy nem hagyjuk el munkahelyünket. December 6-án reggel beszéltem a nőverek vezetőjével, Já- cinta nővérrel, aki kijelentette, hogy helyükön maradnak. Gál Lajos pedig a gépészekkel tárgyalt. Művész Lacival csináltattunk egy táblát, amelyre francia, orosz, magyar szöveggel ezt Irtuk: „A Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt” — kitettük a kórház kapujába. Szobámban felkeresett egy idősebb férfi és bemutatkozott: dr. Sternberg Jenő volt, a pesterzsébeti fogorvos. Kérte, hogy szeretne nálunk maradni. Szívesen fogadtam. Mondtam, hogy vegyen fehér köpenyt, segíteni fog nekünk, alig leszünk orvosok. December 7-én már elnéptelenedett az országút. Oj betegeket nem hoztak. A személyzet egy része sem jött a munkahelyére. A délelőtt folyamán a kórházi lelkész még egyszer kísérletet tett, hogy rábírja a kórházban levő betegeket a „visszavonulásra”, de senki nem hallgatott rá. A déli órákban egy férfi keresett. Dr. Héjj István szájsebész volt és kérte, hogy nálunk maradhasson. Nagy örömmel fogadtam, vele is emelkedett az orvosok létszáma. Délután a kórház felett alacsonyrepülésben, gépágyúkból tüzelve, Iljusinok húztak el. Lőtték az Ipoly túlsó felén felállított német tüzérséget. A németek ágyúztak, A lövedékektől a kórház épülete is több belövést kapott. Az egyik lövedék, amely a konyha bejáratánál robbant, súlyosan megsebesítette az egyik nővért, aki sérülésébe pár nap múlva belehalt. Estefelé a városból azt a hírt kaptuk, hogy a robbantások után kezdik a kiürítést. Ekkor dr. Bak Miklóssal, a nővérek vezetőjével és Gál Lajossal megtárgyaltuk a szükséges tennivalókat. A kórházban levő betegeket az alagsorba vittük és itt helyeztük el a kórházban levő személyzetet is. A súlyosabb betegeket, gyerekeket és a nővéreket a szemészet alagsorában helyeztük el. Itt voltam én Is. A hajnali órákban az alagsor ajtajából zajt hallottam. Kijöttem az ajtón és felnéztem. Két rohamsisakos, sátorlapos, géppisztolyát lefelé tartó katonát láttam. Fehér köpenyben voltam és kezemet magasra tartottam. Feléjük szóltam oroszul: „Orvos, városi kórház”. Az egyik leszólt: „Gyere.” Feljöttem a lépcsőkön. Megkérdezték: „Fritz jeszt?” Válaszoltam: nincs, csak sebesültek, betegek és gyerekek. Ezután előttük menve lementünk az alagsorba. Megnéztek mindent, a gyerekeket megsímo- gatták. A sebesülten, súlyos állapotban levő nővérhez is volt egy pár megnyugtató szavuk. Kijelentették, hogy elhozták a szabadságot, ezután mindenki szabadon, félelem nélkül élhet. Többen csatlakoztak hozzánk. Végigjártuk a kórház épületét. A reggeli órákban megérkezett a parancsnokuk is, egy főhadnagy. Látta, hogy már fáradt vagyok, behívott magához a felvételi irodába és megkínált konzerVvel és természetesen ittunk is. Azt mondta, már jelentette parancsnokának, hogy milyen nagy és teljesen ép kórház van itt. Kért, hogy legyek mellette, mert egy nagy kórház érkezik. A kora délutáni órákban megérkezett igen sok gépkocsival a hadse- regkórház. A parancsnoka Kurinyov orvos-alezredes volt. Azonnal hívatott. Először gosz- podin doktornak szólított, de miután én tovarls podpalkov- niknak neveztem, ő ts a továbbiakban mindig tovarísnak hívott. Mindig kellemesen fogok visszaemlékezni a vele való barátságomra, ö volt az, akt mindig érdeklődött problémáink felöl és mindent, amit csak kértünk tőle, segített. Még aznap, a délutáni órákban megbeszéltük vele az osztály szétosztását. Ml megkaptuk a szemészetet, a bőrosz- tálst, és a férfi elmeosztályt. A többi az övéké lett. A műtőt közösen használtuk. Megegyeztünk, hogy sürgős esetben ott operálunk, de ha nem sürgős, akkor a hét két napja a miénk a műtőben. A konyha is közös lett. Ezenkívül megkért arra is, hogy a személyzetnek tolmácsoljam a kérését: szívesen veszi igénybe a konyhaszemélyzet és a műtőszemélyzet segítségét is és ezért mindent megad, amire szükségünk lesz. Munkához láttunk mind- 1 nyáján, aki csak mozogni tudott, dolgozott, hogy még a sötétedés előtt el tudjuk végezni a szükséges tennivalókat. Munka közben hívatott a parancsnok: jön a sötét, villany nincs, van-e a kórháznak áramfejlesztője? Szóltam Gál Lajosnak, ö azt mondotta, van, de nem működik. Azonnal meg kell csinálni. Lementünk a gépházba, nekifogtak a munkának. Közben jött a sötét és jöttek a katonák. Gál Lajos főgépész talán életében még nem igyekezett úgy, mint akkor. Hollósi gépésszel együtt csinálták az áramfejlesztőt. Végre az ódaadó, kitartó munkát siker koronázta. Kigyúlt a fény. December 9-én a kórházparancsnokkal együtt jártuk végig a kórházat. Megnézte a mi épületeinket is. Bemutattam neki az orvosainkat, dr. Bak Miklóst, dr. Héjj Istvánt és dr. Sternberg Jenő bácsit. Elmondtam neki, hogy ők ketten idejöttek. Elismerőleg bólintott és dicsérte őket. Dél felé már sok sérültet hoztak. A kórházparancsnok azzal a kérdéssel fordult hozzám, nincs sebészünk? Azt válaszoltam neki, van, nagyon híres sebészprofesszorunk. Másnap reggel felkerestem Kenessey igazgató urat a lakásán. Nagyon örült, hogy meglátogattam és azt mondotta, szívesen bejön, csak a családját is behozhassa. Vlsz- szatérve, jelentettem a kórházparancsnoknak a kérését. Rendben, volt a válasz, kimenr tem autóval az igazgató úrért és családjával együtt behoztam őket a kórházba és a szemészeti osztály első emeletén csináltunk nekik helyet. Kenessey igazgató urat nagy baráti szeretettel üdvözölte Kurinyov alezredes elvtárs és ezután is sokszor órákig elbeszélgettek és minden alkalommal megkérdezte, nincs-e valami kérése vagy kívánsága? Lassan indult a kórházi munka. Mentőautónk nem volt. Orosz gépkocsikon, mindenféle járművön hozták a sebesülteket. Csak egyet említsek: méhen kívüli terhességgel, súlyos állapotban levő nőt egy kis, platós kocsin, melyre egy sezlon volt téve, a2on feküdt. Pár nap múlva fogytán volt a kórház tartalék élelmiszer- » készlete, nehézségek keletkeztek az élelmezés terén. Próbálkoztunk a környező községekből beszerezni, de ez még az első időkben nehézségekbe ütközött. Ezt megemlítettük a parancsnoknak, aki rögtön utasítást adott, hogy akik az orosz részlegnél dolgoznak, mindenben el legyenek látva. A kórházi betegeinkről Is gondoskodtak. Hasonlóan megkaptunk az egészségügyi raktárból is mindent. Még penicillint ts. Közben a Vörös Hadsereg sajtóosztálya által szerkesztett „Új Szó” is megérkezett és a lapokat Péter Pistával osztottuk szét a betegek és a személyzet között. Egyik nap Szécsény alól egy súlyosan sérült katyusás törzstisztet hoztak be a katonái. A szilánk leszakította az állkapcsát. Látni lehetett a lüktető nyakl ütőeret. Az alezredes parancsnok rögtön szólt nekem, hogy hívjam a pesti szájsebészt, hogy operáljon. Héjj Pista megcsinálta a műtétet. Visszavarrta az állkapcsot, gumicsövet helyezett a fogsorba és azon keresztül táplálták a sebesültet. Még most is magam előtt látom a beteget, a sebészet földszint belső szobájában, az ajtóval szemben ült az ágyon, két katonája éjjel-nappal mellette Volt. Nagyon szerethették. Gyógyultan távozott tőlünk. E sikeres műtét után, dr. Héjj István majdnem mindig az orosz sebészeten volt. Operált, sebesülteket kezelt. Az orosz katonák egymás között csak úgy hívták: a jó magyar sebész. Ezután már rendes kerékvágásban mentek a dolgok teljes egyetértésben és együttműködésben. Ennek egyik szép megnyilvánulása volt, mikor körülbelül a felszabadulás után két héttel ünnepséget rendezett a hadsereg és a kórház személyezete. Erre meghívtak minket is. K órházunk felszabaduláR sának 25 éves évfordulója alkalmával kegyelettel gondolok dr. Bak Miklós, Gál Lajos, Takács József és Róza Gyula elvtársaimra, akik már nem vehettek részt ezen a szép ünnepségen, de akik önzetlen és fáradságot nem ismerő munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy kórházunkban napjainkban nemcsak legmagasabb szintű gyógyító-, hanem tudományos munka is folyik. Dr. Gazsi József járási főorvos Mióta tervszerű nevelés folyik, azóta beszélhetünk tanár—diák viszonyról is. Szocialista értelemben azonban egész más tartalmat takar a kapcsolat a korábbi társadalmi rendszerekben kialakult viszonyhoz képest. A szocialista társadalom pedagógiájában abból az alapelvből kell kiindulni, hogy a tanár és diák közötti mindennemű kapcsolat, baráti légkörű munkakapcsolat. A tanár, felkészültségiénél fogva az ismereteik tárházát jelentheti a diák számára. Ennek ellenére őszinte és baráti kapcsolatnak kell kialakulni kettőjük között. Ismeretes, hogy a pedagógussal a gyermek még szüleinél is meghittebb kapcsolatot tud létesíteni, mert többnyire őbenne látja példaképét. Sokféleség A kapcsolat őszinte és tartalmas kiépítése különösen a középiskolás korban a legnehezebb. Már az általános iskola felső tagozatában, de sokkal inkább a középiskolában a szakrendszerű tanítás miatt igen sokféle egyéniségű és felkészültségű tanárral találkozik a tanuló, önkéntelenül, ösztönösen is összehasonlítást tesz félkészültségük, gyermekszeretetük, türelmük és egyéb jellemzőik szerint A tanár és a diák tartalmas kapcsolatának kiépítése érdekében már igen sokat tettek pedagógusaink, azonban még jócskán akadnak olyan gondolkodásúak, akik a fölé-, alárendeltségű viszonyból indulnak ki; azaz, a tanár az, aki tudja a tantervi alapdokumentumban lefektetett ismereteket és a diáknak kötelessége azokat átvenni, megtanulni Természetesen a jó tanár— diák kapcsolatnak elengedhetetlen feltétele, hogy a két fél kölcsönösen a szülőkkel is jó kapcsolatot tartson, és e hármas kapcsolat kiépítése már sokkal nehezebb, mint az előbbi. Mindenesetre a rendszeres családlátogatások, a szülői értekezletek, baráti találkozók, klubdélutánok sokat segíthetnek. Nézzük most ismét csupán a tanár és diák kapcsolatát. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy az tartalmas legyen? Legelső feladat, hogy a tanár az órájára mindig- pontosan és lelkiismeretesen felkészüljön, élje bele magát a gyermekek lelkivilágába. Érezze a tanulók gondjait és problémáit, s mindezek figyelembevételével úgy tartsa meg az órát, hogy az lehetőleg játékos és élményszerű legyen a tanulóknak. Az osztályban tanító tanárok más-más tanulót bízzanak meg a tantárgyi asszisztenciával, igy a KlSZ-megbízatások- kal együtt minden tanulónak jut olyan feladat, amelyet komolyan vesz és szívesen végez. Az órák szemléletes megtartása, illetve annak alapos előkészítése a gyermekeknek minden körülmények között élményt jelent, de a lelkiismeretes tanár is Örül az eredményeknek. Másik fórum Egy másik fórum az osztály- főnöki óra legyen. Sajnos, & heti egy órában csak a legszükségesebb problémákra lehet kitérni, de a többi órán elérhető családias, baráti légkör nagyban pótolhatja a hiánytó óraszámot. Tapasztalatból mondom, hogy egy jó osztályfőnöki órán teljesein felszabadultan és olyan őszintén nyilatkoznak meg a tanulók, melyet szaktárgyi órákon ritkán lehet tapasztalni. Nagyon eredményesek lehetnek a kapcsolat kialakításában az évenként megrendezett kirándulások is. Ilyenkor terjedelmes idő áll a pedagógus rendelkezésére, hogy megfigyelje a tanítványait, s ők csoportosan, vagy egyenként is kifejthetik véleményeiket. Ugyancsak jó módszernek tartom, ha a tanár egyénileg beszélget a tanulókkal, és olyan légkört teremt kettőjük között, hogy félelem és gátlások nélkül a legőszintébben elmondják problémájukat. Nagyon hálásak tudnak lenni a gyermekek a nehéz helyzetben adott segítségért. A klubdélutánok keretében is sokoldalúan figyelheti meg tanítványait a tanár, és olyan oldalról Ismerheti meg őket. amelyre az órák keretében nem nyílik lehetősége. Bizonyára sok kolléga' tapasztalta, hogy az órán csendben, sokszor félénken viselkedő tanuló milyen bátran és magabiztosan szerepel e»v klubesten, de fordított esel is előfordul. Különösen nagy a kontraszt olyan intézetekben, ahol a tanulók igen sokféle iskolából verbúválódtak. Igen jó módszer — bár még nagyon kevesen használják —, hogy megkérdezik a tanulókat, mi a véleményük az iskoláról, megtartott órákról, és egyéb, a kapcsolatokra jellemző esetekről? Kezdő fokon ezt névtelenül közölhetik a tanulók, kérdőíveken. Ahol már valóban őszinte a kapcsolat, ott a tanulók minden feszélyezettség nélkül alá is írják a nevüket, sőt kifejezetten büszkék arra. hogy véleményüket név szerint tartja nyilván a tanár. A tanulók — különösen középiskolás korban — a szellemi és testi fejlődésben a legkritikusabb életkorúak Közismert az e korban levő gyermekek fogékonysága, el- zárkózottsága vagy lelkesedése, erős kritikai érzéke, s nem egyszer fantasztikus elképzelése. Nem szabad ezeket lekicsinylő kézmozdulattal elintézni, mert ők azt nagyon komolyan veszik. Nagyobb figyelmet Az V. nevelésügyi kongresz- szusnak e kapcsolat kiépítésére annál is inkább nagyobb figyelmet kell szentelnie, mert a kiadott tézisekben szinte csak megemlítésre került. E témakör irodalma is olyan szegény, hogy hasznos lenne vitát indítani róla a pedagógiai szaklapokban. Végezetül annyit kell leszögezni, hogy a tanár és a diák között minden körülmények között kialakul valamilyen kapcsolat, de szocialista tartalmú csak akkor lesz, ha a nevelő arra tudatosan és tervszerűen törekszik, szerényen, de magabiztosan végzi munkáját, és a gyermekben kifejleszt: annak szükségességét, hogy saját magát is értékelje, s igényelje mások véleményét is. Kőszegi Jenő M jövőre már most gondolni kell A nógrádi szénbányák vlszszafejlesztése szükségszerű. Ennek okai sem ismeretlenek ma már. Az utóbbi időben megnövekedett szénigények mégis sok embert megtévesztenek, pedig látni kell, hogy ez a kereslet átmeneti jellegű. Lassíthatja ugyan a visszafejlesztés ütemét, de hosz- szabb távon nem oldja meg a gondokat. Ha a jövőben ugyanennyi szénre lenne szükség — nem kerülne előtérbe az olaj és földgáz, mint energiahordozó — akkor is a célszerűség azt követeli; onnan termeljék a szenet, ahonnan a leggazdaságosabban lehet. Ebből a versenyből pedig — legyünk őszinték — jó • néhány ma még teljes kapacitással dolgozó aknánk adottságainál fogva vesztesként kerül ki. A gond nem újkeletű. Az illetékes párt- és állami szervek már hosszabb idő óta foglalkoznak a megoldás kérdésével. Több kézzelfogható intézkedés is történt a szén- bányászatból felszabaduló emberek, családtagjaik, sőt a felnövekvő fiatalok * foglalkoztatásának biztosítása érdekében. Megváltozik megyénk ipa- iának struktúrája. Üj üzemek jöttek létre, és létesülnek ez után is, ahova mór ma és a jövőben még inkább kell a munkaerő. Az új üzem azonban nem bánya. Más munka- térületet jelent, más felkészültséget igényel az ott dolgozóktól. Átképzésre van szükség és ennek lehetősége nagyrészt már most adott. igaz. Elsősorban a szénfaltól hiányzik a munkaerő, viszont a műszaki és alkalmazotti kategóriában nincs létszám- hiány és ahogy mondják, már januárban mintegy 120 fő munkaerő-felesleg lesz. A Nógrádi Szénbányáknál eddig is volt több kezdeményezés. Állandósult az átképzés, elsősorban olyan vasipari és faipari szakmákra, amelyekre a különféle melléktevékenységnél igény mutatkozott. Még az idén vizsgázik például az a 25 bányatechnikus, akiket földmérési, geodéziai munkákra képeztek át. ök a földtani és földmérési irodá nál dolgoznak és dés lehetősége is Az ide tartozó fúróüzem szamára a jövő évben 20 fő részvételével fúrómesteri tanfolyamot szerveznek. Képeztek már át lakatosokat, esztergályosokat, hegesztőket, faipari és építőipari gépkezelőket, és még jó néhány szakmára dolgozókat. A belső lehetőségeknek azonban határa van. A vállalat melléktevékenysége sem fejlődik olyan ütemben, hogy valamennyi felszabaduló dolgozónak a jövőben munkát biztosítson. Ma több bányaüzemnél létszámhiányra panaszkodnak. Lehet, hogy átmenetileg ez A visszafejlesztés távlati tervei ismertek, és ha a megvalósulás lassúbb ütemű lesz is, mégis csaknem egyharma- dára csökken a szénbányászatban foglalkoztatottak létszáma. Sok olyan embert érint ez, aki talán ma még nem számít rá, vagy nem is akar. Amíg az egyik helyen létszámfelesleg keletkezik, a másikon, az új létesülő üzemeknél szükség lesz a mun- itt a fejlő-" kás kezekre. Az igazsághoz biztosított, tartozik viszont az is, hogy lassú a mozgás, kevés ma még az önként jelentkező, aki magára vállalná az átképzéssel járó gondokat. Erre csak néhány példát. A Nógrádi Szénbányáknál ma is szép számmal vannak technikusok, akik fizikai beosztásban dolgoznak, tehát nem a végzettségüknek megfelelő munkakört látnak el. Tavasszal az olajbányászat átképzésre kért technikusokat. Munka mellett két év átképzési időt biztosítottak volna számukra ebben a dinamikusan fejlődő iparágban. Nem akadt jelentkező. Korábban készült egy felmérés is arról, hogy a szénbányászat visszafejlesztésével ki milyen szakmára képezné át magát. Papíron volt jelentkező, de az utóbbi időben, amikor személyesen is megkeresték őket, alig akadt aki kitartott eredeti véleményénél. Nem könnyű új szakmát választani, de azt is látni kell, hogy végsősoron, ha az egyik. helyen nincs mód a foglalkoztatás biztosítására, akkor másutt kell keresni a boldogulás útját. Ehhez ma mér biztosítják a lehetőségeket. A Nógrádi Szénbányák vezetősége is mindent elkövet, hogy az átképzést elősegítse. Ismert az új, Nógrádba települő, itt létesülő üzemek igénye is. A szemléletben viszont még változást kell elérni. Az embereken is múlik a saját jövőjük. Akarat kell ahhoz, hogy reálisan számba vegyék a lehetőségeket és aszerint döntsenek, ki, hol találná meg legjobban számítását. Az átmeneti szénigényekből nem szabad messzemenő következtetést levonni. A visszafejlesztés a létszám- igény csökkenésével jár. Az átképzésre ma még, munka mellett is van lehetőség, tehát feltétlen érdemes ezzel a gondolattal foglalkozni, addig, amíg nem késő. A jövő igényeihez alkalmazkodni kell. B. J. NÓGRÁD — 1969. december 19-, péntek
