Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)

1969-11-07 / 259. szám

AZT HISZEM önmnnánál mindig jobban érdekelte a másik smber. Hogyan is lehetne másként?

Ilinek hívták. A haja éjfekete. a szeme szürkéskék. Rengő kis mellein minőig feszült a blúz. mintha mindegyik kicsi lett volna rá. Tizenhat éves korától kezdve rajzoltak körülötte az udvarlók. De úgy tűnik néha a szülei leikébe ördögöt parancsolt az úristen, hisz’ soha senkihez hozzáadni nem akarták. Nagy- ra vágytak, mindig nagyobbra. Ha jött egy módosabb fiú: majd jön még tőle módosabb. Ha jött egy orvos, majd jöhet még igazgató-mérnök is. Ha jött egy funkcionárius? És hátha elveszi egy görög- katolikus pap?

Így gondolkodtak a szülei, mert nem volt semmijük, csak ez az egy szem lány. Negyvenötben öt hold földet kaptak. Ili negyvenegyben kezdett gimnáziumba járni és negyvenkilencben érettségizett kitünően. Hiába akart továbbtanulni. a szülei nem engedték. Majd férjhez mégy jól és megleszel, és megleszünk.

Engedelmes lány volt.

Pedig akkoriban az volt a szokás, hogy az egyetemek és főiskolák leveleket írtak a jó. képességű diákoknak. Kapott Ili is, nem egyet. Jöjjön a jogra: a megújult magvar jogásztársadalomnak szüksége van új tehetségesekre. Kollégiumi ellátást biztosítunk. Csupán, ha módjában van. egy szalmazsákot hozzon magával. Jöjjön a bölcsészeire: a megújult magyar szellemi élet várja a friss, népi tehetségeket. Jöjjön a Színművészeti Főiskolára, ahol íme. máris, olyan tehetségek nőttek fel, mint Szirtes Ádám. aki tanulás közben játszotta el a Talpalatnyi föld főszerepet. Tudja ön, mi az F—46. os búza? Legyen mezőgazda Folytassa ott a maavar föld felvirágoztatását, ahol F., a kapitalizmusban megnyomorított tudós abbahagyta.

Ilyen leveleket kapott. A Színművészeti Főiskola hívása egyébként nem volt véletlen. Ili tagja volt a falusi szín játszókörnek. Tagja?

Ugyan. Liblingje. A MADISZ és az EPOSZ közösen csakis öt támogatta.

Ezt a színjátszást a szülei sem ellenezték. Hadd legyen csak ott. mondták. Hadd lás. na mindenki, micsoda lány ö.

MENTEK A MŰSORRAL faluról falura és az édesanyja mindig vele volt. lilék játszották a Scapin furfangjait, az Úri murit, a Marica grófGalanthos Lajos

Micsoda lány volt

nőt meg az Éjjeli menedékhelyet.

Ili Vaszilissza-ként csodálatos volt.

A Scapin-ben elragadó.

Maricát nem lehetett volna megálmodni másként.

Hát persze, hogy jöttek az udvarlók.

Ezekre a falujáró utakra velük járt egy legényke. Az Úri muriban igen kicsike szerepet játszott, tán Hulla Jánost. A legényke bajuszt ra— Majd a szünetben.

— Készülhetnénk együtt.

— Jó — mondta a fiú.

— Csak annyiban különbözik. hogy nekem nem kell tanulni latint.

— Nekem meg éppen azt kell.

— Tudom.

Ment a kocsi. *

— Hát akkor felkészülünk együtt?

— Jó lenne — mondta a fiú.

gok illatoztak a dús indák tetején. Ők a sorok között jártak és tanultak. Ha a nap túl erős fénydárdákat dobált, a fasor hűvösébe mentek és leheveredtek a pokrócra. A legényke osztályfőnöke. aki kötelességének tartotta ellenőrizni a fiai felkészültségét, itt talált rájuk.

— Tanultok?

Ili olvasott, feküdt, járkált, sétált, és lassan az üresség kitikkasztotta. A falu szövetkezetének új. fiatal elnöke, akit a városi pártbizottság küldött le. megkérte a kezét. Jóképű gyerek volt. Mintha hasonlított, volna kissé a legénykéhez.

— Ehhez akarsz hozzámenni? — kérdezte az anyja.

gasztott, csálé kalapot tett a fejére, el akarta hitetni tizennyolc éves fejjel, hogy ő valóban Hulla János. Annyi idős volt, mint Ili. Menték a teherautóval és egymás mellett ültek. A legényke az édesapja csizmáját húzta fel, az édesapja viseltes bricsesznad• Tágjában feszített és Ilinek így igen tetszett ez a fiú. Legszívesebben csak mellette ült.

— Készülsz már az érettségire? — kérdezte.

Véletlenül, előadás közben hátul, a színfalak mögött odatévedt az arca a legényke arcához. Elvörösödtek és a következő jelenetben dadogtak kissé. Nem vette észre senki, csak ők.

MEGKAPTAK AZTAN az

érettségi előtti szünetet. Ili- éknek jó nagy kertük volt, teleültetve krumplival. A krumpli éppen virágzott. Lila, fehér és rózsaszín virá— Nagyon is.

Kényszeredetten beszélgettek még egy keveset. Bevezették az osztályfőnököt a házba és hideg tejjel kínálták. Az osztályfőnök nem fogadta el. felült a biciklijére és elment vissza a városba. A legényke kissé rosszül érezte magát.

— Akart ő neked udvarolni?

— Akart — mondta Ili. — Sokan akartak.

A legényke magyarból kitünően felelt. Az érettségi biztos. a történelmi tétel után megkockáztatta azt a véleményt, miszerint talán a fiú Népköztársasági Gyűrűvel érik majd.

Nem érett Népköztársasági Gyűrűvel. Latinból elbuktatták.

lilékhez többé a lábát se tehette be. Micsoda szégyen, egy fiú, akire a szülei mindent rááldoztak, és akkor a végén ez derül ki. Még ismerősnek se kell. Nemhogy barátnak. Semminek. Az ember az ilyet látni se kívánja.

ILI SOK DÉLUTÁN ült egyedül a szobában és nem szólt. Nem akart bántani senkit. Nem mert lázadni. Ült és nézte a falakat, meg a hajbókoló akácleveleket az ablakban.

— Majd elvesz valaki — mondta az anyja. — Tanultál. Elvehet akárki. Ha lennének grófok, egy gróf is elvehetne.

— No. persze.

— Egy báró.

— Igen — mondta a lány. — Akár egy báró.

Eljátszotta még a színjátszóknál a Gyilkos falut, a Kertész kutyáját és a Sybillt. Volt közben három kérője: egy fiatal orvos, egy harmincéves földmérő és egy anyagbeszerző. Közben a napok csak folytak.

— Igen.

— Nem mentél orvoshoz. Nem mentél tanárhoz. Majd éppen őhozzá? Egy éhenkórászhoz? Egy elnökhöz? Ez kell neked?

A következő szombaton édesanyja nem engedte be a házba a férfit. Azt mondotta: a lánya nincsen itthon, hát ugyan minek töltené itt a drága idejét?

AKKOR ILI ELŐVETTE édesapja katonaládáját és a szükséges holmikat becsomagolta. Megvárta, míg a szülei elalszanak. Akkor óvatosan kinyitotta az ajtót és kilépett az udvarra. Valami kevés holdfény esett a világra. Messze kutyák ugattak. Nem áz állomásra ment. nem akart találkozni senkivel. Tudta, hogy a legényke valamely városban van és abba a városba akart eljutni.

Kiment a faluból és a megyeszékhelyen vonatra ült. Nem kellett sok pénz, hogy eljusson a legényke városába. Hajnalban meg is érkezeit. Kérdezősködött bizonyos épületek után, ahol a íegénykét megtalálhatja és ezeket a címeket a járókelők meg is mondták neki.

De a legényét, hiába hitte, nem találta ott.

Valami nagy tömegbe keveredett. Rengeteg lány és néhány férfi, szaladgálások, zsongások, idegenségek.

— Maga mikor megy vizsgázni? — kérdezték, tőle.

— Nem . tudom.

— Van sorszáma?

— Nincsen nekem, dehát hogyan is?

— Na, itt egy sorszám és várjon.

Ott akkor ápolónői tanfolyamra vették fel a lányokat. Neki sem kérvénye, sem ajánlóCaontas Gábor

K

isgyermek koromból alig emlékszem valamire. de nagyapám októberi meséit nem felejthetem el sohasem. Engem nagyon szeretett, és gyakran a térdére vett. hogy meséljen nekem, őszintén megmondom, nem szeretem, amiket kitalált, mert hiszen nem voltak rendes meséi, olyanok, amiket anyám néha felolvasott a könyvekből. — de az októberi meséket száitátva hallgattam. Ez. hogy októberi mese, omolván bevett fogalom lett már a családunkban. leginkább anyámtól hallottam, ha szidta nagyapámat, mért tömi a fejemet már megint ezekkel a mesékkel. Ki is ment olyankor, hogy ne hallja nagyapám csendes szavát, dolgot keresett a ház körül, és amikor belőtt. gyakran úgy tűnt nekem, mintha sírt volna kint.

Már nagyobbacska voltam, talán harmadikos, amikor megértettem valamit ebből a rejtélvből. Előző évben nagyapám megvett hatszáz öl szőlőt a Homokháton. Nagy szó volt ez. csodálta is érte eleget mindenki. Hanem énnekem elárulta az öreg. hogv móka az egész, színlelés, csak papíron vette meg Mónus komájától a szőlőt, mert a gyerekei el akarták jussolni tőle. Volt is valami per belőle, de nagyapám felmutatta az írást, hogy ő Mónus Imrétől ennyiért és ennyiért megvette. Csak éppen azt nem tudta senki, honnan vette rá nagyapám a pénzt, és hogy Mónus hová dugta a gyerekei elől.

Hanem hát a szőlő meg az októberi mesék! Az történt, hogy amikor nagyapám beszüretelte az első termést, kijelentette nekem egy este:

— Na. gyerekem, az idén másként ünnepeljük októbert!

Hogy miként másként, az novemberben derült ki. annak is a hetedik napján. Mónus Imre bátyámmal, aki természetesen mellette dolgozott, mint „részes munkás”, előző napon lefejtették az ú.ibort. Késő estig vakoskodtak vele a gyertya mellett, de a nyelvüket sem érintették bele. mondván, hogy másnap lesz az ünnep. így aztán hiába tébláboltam körülöttük. nekem sem adtak egy cseppet sem. pedig nagyon vágytam rá. Lehet azért, mert addig csak egyszer kóstoltam életemben bort. s nagy titkokat seitettem benne.

Másnap reggel nagvapám korán felköltött. Míg öltöztem. egyre azon törtem a fejem, rnire készülhet az öreg. Fekete nadrágját húzta fel. hozzá a mellényes kabátját, szintén a feketét, amit legutóbb a nagyanyám temetésén láttam rajta. Amikor pedig leakasztotta a gerendáról § csizmáját is. és hagymát keresett. hogy kikenje vele ra- gyogósra, végképp csodálkozásba estem: csak nem halt tán meg valaki. Amikor aztán a foghíjas fésűvel nekiesett rit- kás hófehér hajának, amit soha nem fésült mással, mint az ujjával. megkérdeztem tőle'-*■ Ki halt meg. nagyapám?

— Meghótt ám a térgyed kalácsa! Inkább siess!

Hát siettem. S amikor készen voltam, a pitvarajtóból néztem, mit mű el még. Odament a ládához, és az aljából kivett egy papírost, amiből egy vörös vásznat bontott ki.

— Ehun-e. a fóradalom zászlaja — tartotta elém. Olyan vigyázva fogta két bütykös keze közt a gyűrött, tépett vásznat, mintha valami kismadár telepedett volna le a tenyerére és minden pillanatban attól kellene tartania, hogy elrepül. Én csak rámeredtem a vászondarabra, amelyik egyáltalán nem látszott zászlónak. De szólni nem mertem

A zászlót a kebelébe dugta a fekete kabát alá és elindultunk. Akkorákat lépett, hogy alig tudtam nyomon követni. A temető felé mentünk. „Mégis csak meghalt valaki” — gondoltam, amikor lefordultunk a Kasza-közön, amelyik

a temető sarkára ért ki. Ott már várt bennünket Mónus Imre bátyám. Szó nélkül kezet fogott nagyapámmal, aztán, ahelyett, hogy barackot nyomott volna a fejemre, mint máskor, nekem is oda- nyújtotta a kezét.

ja. se újraoltási igazolása nem volt. És este mégis bevonult a katonaládával a tanfolyam szálláshelyére. Ágyat kapott, takarót, mindent.

A SZÜLEIT TÖBBÉ nem látogatta meg. Soha többé nem ment arra a tájra. Megkapta az oklevelét és a beteg gyermekekkel törődött azontúl Megválasztották a szanatórium párttitkárává. Gyógyszerekért rohangált. A minisztériumban veszekedett. Aj városi tanácsnál lakásokat ku- nyerált az új. tehetséges fiatal professzoroknak. Egyetemi felvételek ügyében járt el. A napjai megtömődtejc és ha este hazament kicsi szobájába és kezébe vett egy könyvet, hajnaltájt arra ébredt, hogy égve maradt a lámpa.

Micsoda ember vagyok én?

Vitatkozott politikai ügyekről, magyarázott gazdasági változásokról. És mennyire szerette a gyerekeket.

Volt egy kislány: Marika. Már meggyógyult és senki nem jött érte. Se az apja. se az anyja. Nagyon szép kislány volt. Látszott rajta, négyéves korában, ha nem tőrödének vele. tíz év múlva már rossz lány lesz. Olyan ragaszkodó volt és olyan ártatlanul egyedüllevő, hogy a szíve megesett rajta. Amikor kiírták a kórházból és senki nem jött érte, magához vette. Sokáig várt, hátha jelentkeznek a szülei. De nem. Nem jelentkeztek.

Hanem egy új professzor jött. Fiatal tudós. Nemzetközi tekintélyéről annyit beszéltek, hogy az már pletykának is sok lett volna. Köteles- ségszerűen találkozott vele, hiszen a titkárnak és a főnöknek illő találkozni.

A legényke volt.

— Hogy élsz? — kérdezte

a legényke,

— Jól.

— Van lakásod?

— Van egy szobám. Meg egy kislányom, Marika,

— Milyen furcsa — mondta

a legényke. — Téged kell megkérni, hogy intézd el az átje- lentésemet.

v — Elintézem — mondta ő.\

AKKOR A LEGÉNYKE eljött tőle. Kiért a folyosóra is azt gondolta: micsoda lány volt? És még azt gondolta:

volt?

Már ősz hajszálak vannak a hajában, de csupán annyi idős. mint én. Harminhat.

Az ablakhoz lépett és a tavaszt nézte.----------------------t ■ | || ■

A temetőben szótlanul mentünk és elkanyarodtunk a sírokon túlra. Egy gondozatlan mezőségen áthaladva az ótemető süppedt sírhalmai közé értünk.

— Melyik az, te Péter?

Nem felejtetted el? — kérdezte Mónus bátyám.

— Ez lesz az! Megismerem a fejfát. Akácból faragtam.— Rövid nézelődés után megállt nagyapám egy félrehajlott fejfánál. Az idő feketére ette a tát. nem látszott azon már semmiféle betű. A teteje olyan volt. mint a csónak orra. ügyesen megfaragva. A két öreg egyszerre nyúlt a kalapjáért, fedetlen ősz fejüket meghajtották.

— A zászlót, koma...! — szólalt meg rekedt hangon Mónus bátyám.

— Előbb elimádkozom — mormolta nagyapám, és még egy röpke percbe telt. míg újra felemelte a fejét. Elgondolkozva körbejárta a besüppedt sírt, aztán megint oda- állt mellénk, elővette a zászlót, s ráborította a fejfára.

— Könnyű legyen a főd, Szalóczi elvtárs, neked is, meg minden proletárnak.

Mónus bátyám ráintett a beszédre, külön mozdulattal minden szóra. Én meg csak álltam bámulva. Azt a szót, hogy elvtárs, soha máshol nem használta nagyapám, csak az októberi mesékben. Szalóczi József nevét is onnan ismertem, az egyik mese egyedül csak róla szólott. Hát ez a Szalóczi csakugyan valóságos ember volt. Márpedig ha ide van eltemetve, als» kor úgv lehet.

8 NŐGRÁD — 1969. november 7., péntek

Októberi mesék