Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)
1969-11-30 / 278. szám
F Szenográdi Ferencne: Könyöklő lány Harborits XfiUlós DUDOR A KUGLIGOLYÓN Öreg haverom. Lóg Oszkár úgy ült megszokott presz- szónkban, mint egy rakás szerencsétlenség. Pedig anyagbeszerzőből lőmeóssá avanzsált, amióta nem láttam. Ezért kellő tisztelettel ereszkedtem le hozzá. Bávatagon bámult felém. Magába öntötte kihűlt feketéjét és az én konyakomat, felugrott és lemondó legyintéssel harsogta: „Nincs más hátra, csak a Duna!” Majdnem futva tettük meg az utal. Beugrottunk a belső terembe. Itt végül elpanaszolta. hogy a Déli-Esti Hírharang „írjunk együtt” rovatában megjelent a hőn szeretett cége. a Kugligolyó Gömbölyítő Ktsz. Hogy nem egészen gömbölyű a kugli- golyó, hanem itt-ott dudori. Es emiatt Kákáncso Mónika panaszt tett. hogy férje elvesztette a vasárnapi ebédet. Ugyanis a kugligolyó nem oda ment. ahova a férje küldte. Es most mindenki lenézi a Kugligolyó Gömbölyítő Ktsz-t. Es itt jön a baki. Félbeszakítottam Őszit egy „miért nem írod meg?” költői kérdéssel. Rám bámult, hősi pózba vágta magát és elvi- harzott. A másnapi Hajnali Harsonában mégjelent Őszi válasza. A három becsület- sértést és öt sajtóvétséget leszámítva egész jó cikk volt. Még aznap megjelent az Esti-Deli Hírnök „No, de ilyet” hasábjain a válasz. Ezzel megindult a lavina. Ismételten nyilatkozott Kákáncso Mónika. írt a lapoknak Kis Péter a Kis utcából. Nagy Pista a Nagy utcából. A kugligolyó-gömbölyités közügy lett nálunk. Az érdekeltek kerek és csiszolt mondatokban a saját igazukat bizonygatták formás levelekben, amelyeket a nyomdászok három műszakban szedtek ki, hogy a nagy vita sajtóigényét kielégíthessék. Sőt a rádióban még esti mesét is mondtak a gyerekeknek ..Hogy gurítsunk?” címmel. Sok a tekekedvelő, de nincs kugligolyónk. Ami van, az is dudori. Es Lóg Oszkárnak azt a balga tanácsot adtam, hogy írja meg. És ő irt. Pedig jobb lett volna, ha meós létére irt. Mármint dvdoró- kat. fi iáis Sándor korlatok SZOMBATON ELMENTÜNK moziba, aihol valami szentimentális történetet játszottak, Arról szólt, hogy a férfi évek múltával, talán tíz év is eltelik, újra találkozik a lány- nyál, akit szeretett, s ez a találkozás egy új, bonyolult szerelem kezdetét jeleníti számukra. Bandi, akit még Dunakesziről ismertem, alvázlakatos volt, a Vagóngyárban dolgoztunk együtt, jómagam betanított kocsifény ezóként kerestem a kenyeremet ebben az üzemben; már az előadás alatt nyaggatni kezdett: — Keressük meg Fruzsinkét! Fruzsinika, a balatoni széplány, akinek a kegyeiért mindketten kitartóan versengtünk, s aki végülds hajszínre, felekezetre, zsebpénzre való tekintet nélkül a falhoz állított bennünket; történt erz pedig úgy, hogy a döntő pillanatban hadvezéreket megszégyenítő taktikával pártolt át egyikünktől a másikhoz, s tekintve, hogy ez- időtájit barátom és köztem szüneteltek a diplomáciai kapcsolatok, még elégtételt sem szerezhettünk magunknak; ez a lány karcsú alakjával, raccsos, virgonc nagyképűségével különös karriert futott be Bandi életének egén. Hazatérésünk után néhány hónappal mór teóriát álmodott a homloka köré, időnként fellángolt érte, fölhúzta magát, óráikon át ketyegett róla, mint egy rossz vekkerára. BENNEM ÜGY MEGSZÜRKÜLT Fruzsina képe, mint a kölni dóm bádogtomya. A nevét is elfelejtettem, talán nem is tudtam, azt hiszem Katinak hívták. Egy este, ültünk a mólón, lábainkat a vízbe lógattuk, rakoncátlan haja akkor ihletett arra, hogy átkereszteljem. így lett Fruzsina. A két hét eltelt, Fruzsi hazautazott Budapestre, valahova az Üllői útra, emléke pedig fölszáradt bennem, mint a leveleken a hajnali harmat. — Keressük meg Fruzsinkét! Keressük, de hogyan? A filmszínházból kijöttünk, nagy esőfelhők lógtak a fejünk felett, a kiözönlő népség behúzott nyakkal kémlelte az eget. Mi mégis, fittyet hányva az időnek, komótosan ballagtunk a patkon át, amíg megszületett a stratégia. A kerületi tanácson volt, aki bosszankodott, volt, aki nevetett. Végül egy középkorú, jó karban levő hölgy, olyan mosollyal, amilyen a művészeiknek, íróknak, költőknek és egyéb bolondoknak kijár, teljesítette a kérésünket. A nagy könyvből kikereshettük azoknak a Katiknak a lakcímét, akiknek kora hozzávetőlegesen Fruzsiinikáéval egyezett. A lakáscímekkel teleírt noteszlapokkal, vagy tíz Katira is rábukkantunk a nyilvántartásiban, nekivágtunk a nagy magyar nyolcadik kerületnek. Az első lakásban, Illetve már az előszoba ajtajánál egy borzas vénlány rohadt csibészeknek nevezett bennünket, akik így akarják kikémlelni a terepet, hogy aztán kirabolják a tulaj t. A második lakásba én nem mentem föl. Lenn ácso- rogtam az utcán, amíg Bandi Fruzsi felfedezésére indult. Köziben az ég kitisztult, a nap bőségesen ontotta a sugarait, a köd pillanatok alatt szétoszlott, hirtelen olyan világos lett, mint egy sötét szobában, amikor a csillár százwattos égői kígyóinak. Akkor láttam meg a férfit, akt légkalapáccsal, vasfűrésszel, nem messze tőlem, egy korlát kidöntésén fáradozott. Csak úgy egymagában dolgozott, de egészen megszokott látvány lehetett, mert a járókelők rá sem he- deri tettek. KÖZELEBB MENTEM, néztem egy darabig a jó emberit, aztán amikor a légkalapács elnémult, megszólítottam; — Nem lehet könnyű kioperálni a flaszterből egy ilyen korlátot. Csupa acél ugye, és betonba van ágyazva? — Az, Békebeli — mondta. — Aztán hogyan hívják azt a munkahelyet, ahol dolgozik, Korlátokat Kiszerelő Vállalat? — kérdeztem nevetve. — Sehogy se hívják — válaszolt egykedvűen és rátámaszkodott a korlátra. — Ez maszek dolog. — Maszek? Igazán érdekes — csóváltam meg a lejemet. — És a kereset? Ki fizet ezért? — Akad — mondta. Persze az értetlenségből is kijut. Tudja, hogy van "az, van akinek kell a korlát, van akinek nem. Akinek kell, az fizet, akiinek nem kell, rúg. Keserű kenyér ez, uram. — Hát minek csinálja? Menjen inkább esztergályosnak! — Miinek csinálom? — kérdezett vissza sérődötten. — Valakinek ezt is csinálni kell. Máshoz nem értek, meg kedvem sincs hozzá — nagy A titokzatos asszonyt, akiről a következőkben megemlékezni szándékozom, ne úgy tessék elképzelni. mint a krimik rejtélyes hölgyét, ö nem surrant, nem lopva jelent meg. nem váratlanul toppant elő. hanem szabályos beutalóval vonult be az üdülőbe a pogy- gvászt szállító kiskocsi mögött. — Kovács Pálné — nyújtotta kezét a gondnoknak, s tekintetében nyoma sem volt a seitelmességnek. mosolyában a kétértelműségnek, hangjában a fátyolozottságnak. Számomra mégis már ott, azon nyomban titokzatos volt. Álltam ugyanis a gondnok mellett, mint a többi beutalt és vártam, hogy elraktározzon. Nagyon rábámulhattam Ko- vácsnéra. mert egész egyértelműen közölte a gondnokkal. hogv a férje, aki nehézsúlyú bokszoló, csak harmadnap érkezik. Ettől kezdve csak lopva nézegettem, de szenvedélyesen. Szenvedélyem ugvanis hogy dacolva silány arcmemóriámmal próbálom megfejteni az utamba kerülő és ismerősnek tetsző emberek kilétét Kovácsné telt karcsú szőke mosolygós, olvan ..harminSólyom t ővs/ó A titokzatos asszony cas” asszony volt. Végtelenül kedves, előzékeny. jókedvű. aki az első nap kedvence lett az üdülőnek — mind a gondnoknak, mind a személyzetnek, mind a beutaltaknak. Csak nekem nem. Én gyötrődtem miatta. Hiába próbáltam ugyanis csodálatos módszeremmel elképzelni... Amikor hallottam, hogv Mancikának szólítják. arra gyanakodtam, tán avval a Mancikával azonos, aki a Bumeráng utcában fölöttünk lakott. Az a Mancika rázta a felemre ilyen kedves mosollyal a Dorrongyot. És szőke volt. korban egyezik vele és... akkor a fülembe súgta az asztal társnőm. hogv Kovácsné festi a halát. Az eredeti haisztne barna... Hm! Megvan! Tíz évvel ezelőtt, amikor kórházban feküdtem, ott volt egy Mancika nevű barna ápolónő, az szúrta belém ilyen kedves mosollyal az injekciót Épn közölni akartaim vele közös múltunkra vonatkozó fölis8 NÓGRÁD - 1969. november 30., vasárnap mérésemet. közeledtem az asztalához. Ebben a pillanatban Kovácsné rózsás arca el- fehéredett. kapkodva vette a levegőt. A szomszédja alma- hámozás közben megvágta az ujját. Egy csöpp vér kiserkent. — Ne haragudjatok, nem bírom a vért! — mentegetőzött a szőke asszony és szé. gvenlősen mosolyogva kltá- molvgott. A következőkben íróasztal mögé ültettem. mert volt nekem dolgom egy ízben mosolygós hivatali hölggyel. Nem stimmelt. Fantáziám bóbitát kötött a fejére, mert egvszer volt. hol nem volt. egy pincérnő. aki mosolyogva szolgált ki. Nem egyezett a két arc. Már-már szabad a gazdái kiáltottam magamnak, és elhatároztam. hogv megkérdezem tőle: honnan ismerem — természetesen mielőtt megérkezik a nehézsúlyú férje Vacsora után terveztem az akciót. Elkövetkezett a vacsora ettem a spenótot tükörtojással és gyűjtöttem a bátorságot. Egyszerre halk sikoly hallik. Látom, hogy a felszolgáló kislányt támogatják. Ott van mellette Kovácsné is. Ö vette ki a kezéből az almával teli tálcát. — Semmi. semmi! mondja a lány magához térve — egy kicsit megszédültem. Tessék ideadni a tálcát! — Nem. édeském. te csak ülj nyugodtan, majd én kiosztom a gyümölcsöt. — mondja Kovácsné és máris indul az asztalok között. Mindenki visszaül a helyére és türelmesen várja, hogy az önkéntes felszolgáló kedves mosollyal hozzálépjen. Talán a harmadik asztalnál járhatott Mancika, amikor egv néni ültéből fölágaskodva az almák közé kotor. — Ne tessék válogatni, maid én adok! — reccsen rá a szép szőke asszony megráncolódott homlokkal, komor tekintettel — Megvan! — tört ki belőlem soont.án a diadalordítás. Értetlenül és megrökönyödve bámultak rám a többiek. j^zégvenkezve lesütöttem a szememet, az abroszt néztem. A fehér te- -ítőn. mint filmvásznon megjelent a gvürpölcsüzlet ahol elég gvakran szoktam vásárolni egy mogorva, szőke aszszonvtói bimkaszemét ramfüggesztette. Elhivatottságról még nem hallott? Már régen kimondták az okosok, mindent lehet kontár módra, meg hivatásszerűen is csinálni. Még az utcaseprést is. Miért ne lehetne éppen ezit? Megértőén bólintottam: — Rendiben van. Nem akartam én megbántani magát, öreg, hiszen nem is ismerjük egymást. Én minden szükségszerű munkát és egészséges meggyőződést tisztelek. De mi szükség van ezeknek a korlátoknak a ki- döntésére? — Uram, ön még nagyon fiatal — mondta —, ezért türelmes leszek. Ezt a korlátot például kétszáz évvel ezelőtt építették, azóta a kitalálója, a tervezője, a megépítője is régen felfordult. Már seníki sem emlékszik, hogy mire való, csak találgatják, de mindenki tiszteletben tartja, kikerüld, mert senki sem akarja betömi a fejét. Tudja, milyen kemény egy ilyen korlát és milyen puha az ember feje? Valakinek mégis csak ki kell szedni a betonból a korlátokat, hogy az emberek szabadon járhassanak. IGAZAT KELLETT adnom neki. — De miért egyedül? — kérdeztem- — Szóljon a járókelőknek ! Hatan, nyolcán könnyebben boldogulnának. Szomorúan rámnézett. — Fiatalember! A járókelők kényelmesek és óvatosak, elmennek a korlátok mellett, kikerülik őket, rájuk támaszkodnak, vagy átbújnak- alattuk tetszésük szerint, de ki- d önteni eszükbe sem jut Legtöbbjük minden ócskaságot, hasznavehetetlen lomot, mindent, ami van, tisztel, így aztán némelyikük padlása olyan, mint egy keleti bazár, ahol az üres dpő- k rémes doboztól kezdve a félilábú szőrmekutyán keresztül a rozsdás vasszögig minden megtalálható, mig mindentől idegenkednek, ami még nincs, ami csak lesz, ami új és még nem ismerik. Maradok én, aki semmilyen korlátot ki nem állhatok, hogy kiidömtsem őket. És még né- hányan. Mert ne gondolja azt, hogy teljesen egyedül vagyok. j — Nehéz munka ez, sok a korlát, s végeredményben, bárhogy is van, kevesen vannak hozzá — mondtam csendesen. — És mi van akikor, ha a korlátok úgy elszaporodnak, hogy mozdulni sem lehet már tőlük ? — kérdeztem. *— Akikor- egymás torkának esnek az emberek. Van aki le akarja dönteni őket, .mások védik a korlátokat, ezen a címen aztán jól ellátják egymás baját. Azon igazán nem lehet csodálkozni, hogy a nagy harci zajban néhány korlát is kidül. De milyen áron? Mondja meg ezek után, szükség van-e arra, hogy valaki kitartóan irtsa a korlátokat, hídon, autóbusz-megállónál, vasúti átjárónál, üzemekben, hivatalokban, akárhol is legyenek elhelyezve? RAKENYSZERÜLTEM. hogy gondolkozzam. — Nézze — szögeztem le aztán az álláspontomat —, nem minden korlát felesleges. Van olyan amelyik szükséges rossz, de olyan is, amelyik kimondottan üdvére van a járókelőknek. Az élet nem dzsungel, azt szabályozni kell. — Maga tipikus kispolgár — torkolt le megvetően. — Mindenféle korlát a járókelők éretlenségét, kiskorúságát bizonyítja. A korlátozott élet bántó, megalázó, deformálja a jellemet. Higyje el, éppen elég korlátot állít a meztelen élet, ezek számát mesterségesen növelni, lehet, hogy bizonyos fokig szükséges, de fölöttébb veszélyes vállalkozás. Le kell dönteni a korlátokat és a járókelők ré lesznek utalva, hogy nagy,- korúsitsák magukat. Nem fognak részeg fővel a hidak szélén tántorogni, a vasúti átjáró előtt alaposan körülnéznek és sorba állnak az autóbusz-megállónál. Azit hiszem, ezt nem nehéz megérteni ? — Öreg, maga kiábrándítóan. idealista és szemellenzős — mondtam dühösen. — Elfelejti, hogy gyermekek, vakok, gyógyíthatatlan rövidlátók is vannak közöttünk, És amennyire én ismerem az életet, biztosan merem állítani, hogy mindig lesznek is. Gúnyosan mosolygott: — Maiga még nem ismer semmit, nem tud semmit. A tojáshéj még nem száradt le a fenekéről, de akkora szája van, mint a bécsi kapu. — Én azt mondom, mindenki tegye a magáét! — zárta le a meddő vitát. Ezzel beindította a légkalapácsot. NEM TÖRŐDÖTT tovább velem. Bandi már végzett a házban, ahova fölment, csüggedten várakozott rám a kapuban. Rögtön láttam rajta, hogy itt is sikertelennek bizonyult az akció. — Mit tárgyaltál azzal a vén bolonddal? — kérdezte, amikor odaértem hozzá. — Mindenfélét. Nem érdekes — mondtam. Fruzsi? — Megtaláltad ? — Találtam egy nőt, aki azt mondta, hogy járt néhány évvel ezelőtt a Balatonon, de nem emlékszik mindenkire, akivel találkozott. Ügy tűnt neki, hogy valóban voltak, akik Fruzsinának becézték, de ki figyel arra, amit intim pillanatokban fecsegnek a férfiak. Nagyon örült a látogatásomnak. Alig bírtam megszabadulni tőle. Elnevettem magam, Bandi is elmosólyodott. Belelapoztunk a noteszbe, aztán újult erővel kezdtünk Fruzsina keresésébe. Jártunk olyan helyen, ahol a házmester nagy patáliát csapott, olyan helyen is, ahol megértőén, nagyon 'kedvesen, szolgálatkészen fogadtak bennünket, csak Fruzsinát nem találtunk sehol. Mái- több, mint íéütu- cat helyen voltunk és maradék reményünk is szertefosz- löban volt, amikor egy nyolcadik, a menetrendiben sem szereplő lakásban egy öregasszony elmesélte, hogy neki volt egy albérlője, aki — jól emlékszik — Siófokon járt abban a bizonyos évben, sokat mesélt két fiúról, különösen valami Bandit emlegetett, de nem Katinak hívták, hanem Panninak és már . több, mint két hónapja elköltözött tőle, nem is tudja megmondani hova, csak azt tudja, hogy valamelyik kórházban dolgozik, a szülészeten ápolónő. Vásároltunk eigy marék tantuszt, bevagódtimk egy utcai telefonfülkébe, felütöttük a telefonkönyvet a kórházaknál, azután fölváltva tárcsáztunk, telefonáltunk. magyarázkodtunk, hogy megértsék, mit akarunk, míg ráakadtunk Pannira. Nyomban megbeszéltük, hogy másnap tíz órakor találkozunk az Alfa mozi előtt. Felelevenítettünk néhány régi emléket is. aztán sürgősen befejeztük a beszélgetést., mert néhányan egyre türelmetlenebbül dörömböltek a telefonfülke ablakán. Másnap a filmszínház előtt várakoztunk, a következő műsor filmkockáit nézegettük. Még nem volt tíz óra, amikor váratlanul valaki hátulról ránk köszönt: — Szevasz tok, srácok! ENNEK A KÉT SZÓNAK a reccsenése nem emlékeztetett Fruzsi hangjára. Megfordultunk, s ott állt előttünk Fruzsi, Fruzsi a szép, a karcsú, az utolérhetetlen, az el nem felejtett. Alig ismertünk rá. Csak a szeme volt a régi, meg a szája és a haja. Hitetlenkedve méregettük. Ez volna Fruzsi, akit szerettünk, akit Bandi évekig nem tudott elfelejteni? Ez a vastag, szeplős tehén? Lekókadt fejjel ballagtunk vele a pénztárhoz és megnéztük újra azt a filmet, amit szombaton már láttunk egyszer... T
