Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)
1969-11-16 / 266. szám
Ssnhonyi Károly az étteremben TÖPRENGÉS Art Buehwald ANTI-BEATLE Két nő HÁROM ÓRA VOLT, ebéd után. Benn ültek a íaburkola- tű helyiségben és nézték a nagy kirakatüvegen át az esőt. Finom csillogás vonta be az utca kövét, a háztetőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edényeket, csak a gyűrt szalvéták, a borospoharak, meg egy félig elfogyasztott desszert őrizte az ebéd nyomát. — Mit csinálsz ezekkel a fogvájókkal? — kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalapját sem vette le, szőke kontya belekuszálódott a piros kis se- lvemsálba a nyakán. Feszesen tilt, várakozón. Edit nem szólt, beszippantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal. — Mi ez? — kérdezte fojtot- tan Petra. — A gyufámat! — mondta Edit. Petra a kezeügyébe tette a gyufát. Vagy inkább dobta. De Edit türelmes volt, kivett egyet a dobozból, meggyújtotta, aztán a hamutartó fölött lángra lobbantotta a fogpiszkáló-tá- kolmányt. A megfeszített szálak szerte repültek. — Látod? — szólt Edit mosolyogva. — Felrobbant. ' Petra idegesen a pohárért nyúlt, ivott egy kortyot. — Matuska Szilveszter — mondta mosolyogva Edit. — Edd meg a desszertet, aztán menjünk — mondta Petra. — Ahogy Matuska a biator- bágyi hidat felrobbantotta — nevetett furcsán Edit. — Láttad, nem? Pukk! Ennyi volt az egész. — Te nevetsz ezen — mondta Petra. — Nem tudok semmit sem csinálni, csak nevetni. — Megennéd azt a desszertet? — Ideges vagy — mondta Edit. Már nem babrált a fogvájókkal, az asztalra könyökölt, és öklével megtámasztotta vékony arcát. Minden vékony volt Editen: a szája, az orra, a szeme, a haja. A háta meggörbedt a könyökléstől. — És különben is esik. Hová akarsz menni? — Nem tudom, i; — Szétterpesztett ujjaival hátranyomta magát az asztaltól. — Te nevetsz ezen az egészen. — Most már! — szólt nyomatékkai Edit. — Én meg csak sírok — mondta Petra. — Naphosszat sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól. — Pukk! — nevetett Edit. — Szétrobbant, pukk!... — Közelebb hajolt Petrához. — Tudod, mit vallott annak idején ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni parancsra rob- bantgatott. Hogy ő nem tehetett róla, a pusztítás volt az elhivatottsága. — Hagyd már ezt! — rán- dult meg Petra. — Istenem, edd meg a desszertet és menjünk már. Az esőben is jobb, mint itt ülni. Edd meg és ne beszéljünk semmiről. EDIT ÁLMOSÁN BÓLINTOTT. De nem nyúlt a desz- szerthez. Körmével, mint egy is lándzsával az ajkát döf- 'idte. — Megmondom, mi a bajunk. Megmondom én... — Ne mondd meg! — Megmondom — hajtogatta Edit. — Rájöttem. Nincs hivatásunk. — Jaj, hagyd már! — De igen. Ez a baj. Se need, se nekem... Nincs. Élünk a nyakukon, hát persze, hogy vem bírják. — Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozdulat- -11. — Keresnek eleget! Pista % Laci is. Nekem mit mon- ■ ott Pista? „Csak légy mellet- >m, légy otthon, az nyugtat leg, ha otthon vagy...” Nem . z a baj. — De, de... — hajtogatta . dit. — Ez a baj. Se foglalkozásunk, se hivatásunk. Esszük magunkat, esszük őket. Rájöttem. — Hát akkor menj el dől-' r ózni és kész. És akkor megjavul a házasságod. Akkor nem -óbban fel. Menj el dolgozni, ha olyan nagyon tudod, mi a baj. EDIT NÉZETT KIFELÉ, az csőbe. Alig volt vendég az étteremben Szép faburkolatú helyiség volt, hímzett abroszokkal, i faragott székekkel. Edit nézte a kinti csillogást. — De hová? — kérdezte halkan. — Mihez kezdjek? Nem tudom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy nincs hivatásom. — Bedilizel ebbe — mondta Petra. — És akinek hivatása van? Az is elválik, nem? — Azt én nem tudom... Arra gondoltam, hogy talán bizsukkal kellene foglalkoznom. Valamikor volt kézügyességem. Talán bizsukkal... — Bizsukkal! — Vagy valamivel... Bejött egy férfi, magas, fekete, negyven körüli. A haja ázottan hullott a homlokára. Lelassított mellettük, legyűrte felhajtott ballongallérját, megnézte őket. Petra egy pillanatig megfogta tekintetével, majd elengedte. A férfi arcán kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fejét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hangosan. A férfi tovább ment, keresgélte a megfelelő helyet az asztaloknál. Ügy ült le, hogy szemmel tarthassa őket. — Nő, aztán egy másik nő, aztán megint. Ennyi az egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted? — Hiába — ingatta a fejét Edit, — erre jöttem rá. Nem is ő miatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem nekem. — Jó, hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pillantott, amaz várta a tekintetét, cigarettára gyújtott és a füstön át, mint egy elfuserált filmjelenetben, felvont szemöldökkel nézte a szőke nőt. — Nevetséges — kuncogott Edit. — Ha belegondolok, szörnyen nevetséges. Felöltözni, találkozni veled, veletek, ide jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varrónőhöz járni, kozmetikushoz, fodrászhoz... — Te megbolondultál — mondta szórakozottan Petra. A férfit nézte, hogyan rendel a pincérnél, válogatva az étlapon, elegánsan, kimérten. — Eddig egészen normális nő voltál. — Meghülyülök. — Edit egyre jobban összegörnyedt. -*» Már reggel kerülget a dili, ha végig gondolom a napot. Laci fél nyolckor elmegy, üres a lakás, csak a széttúrt ágyneműk, a papucsok, a feketéscsésze... Ha belegondolok, hogy ma megint a kalapos, ebéd veled, vagy Lucával, vagy Terivel... — A nő játék, ékszer, dísz... Ez kell nekik, te bolond! A férfi odaát sört ivott; Petra kihasználta a pillanatot, gyorsan kivette kézitáskájából a tükrét, meg a rúzst, mire a férfi felpillantott, már készen is volt. — Hát ez az, látod, ebben tévedünk. — Edit bámult kifelé, nem figyelte sem Petrát, sem a férfit. — Játék, ékszer, dísz!... — Halkan felnevetett. — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom, hogy nem igaz, és kész! Látom!... — Mit kiabálsz? Délelőtt tizenegykor gondoltam egy merészet, valószínű a hőség hatására, a nyakamba szedtem a lábam és verítékben úszkálva — ki tudja, miért? — ellátogattam a. Nem- tommocsolási Krémgyártó Vállalat egyik i üzemébe, ahol Habos Kázmér csoportvezető fogadott. — Hány óra? — kérdeztem tőle kiszáradt torokkal. Lopva az órájára pislantott. — Nézze — mondta — az én órám nem jól jár, kérdezze meg talán a tudakozót — , és szégyenlősen elfordította a fejét. — Dolgoznak, dolgoznak? Ebben a melegben is krémgyártja a Krémgyártó a krémet? — érdeklődtem tovább minden meggyőződés nélkül. — Hát. . — habozott Ha- bop Kázmér. — Honnan is A FÉRFI FUTÓLAG, mintegy Petrának szólóan megnézte Editet, aztán alig észrevehető kis fintort vágott. Petra megélénkült. Jóságosán Edit karjára tette a kezét, megsimogatta. — Kicsit kiborultál mostanában, nem? Valamitől. De mitől? — Magamtól — mondta Edit. — Ülök a fodrásznál és nézem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom, hogy csak a borravalóért. Egyébként kis hülye nőnek tart. Csak az a vicces, hogy igaza van. Nézem magam a tükörben, nézem, hogy mit csinál a hajammal és látom, hogy egy kis hülye nő vagyok... — Majd elviszlek Bélához — mondta Petra. — Béla megvizsgál és felír neked valamit. Nyugi, nyugi. — Béla nem tud felírni nekem semmit — mosolygott Edit. Aztán: — A múltkor Te- riéknél találkoztam egy nőve! — szólt később. — Ismerem? — Kit? — Azt a nőt. — Nem, nem ismered. Én sem ismertem. Valami rokona Terinek. Csinos, szőke nő. Talán negyvenéves. — Negyven? — Petra alig figyel Editre. A férfi, amott az asztalnál halat evett, lassan, előkelőén, mint egy király. — A férje nagyon beteg volt, halálosán beteg. Benn feküdt a kórházban, nem tudták megmenteni. — Ki volt beteg? — Annak a nőnek a férje, akit Teriéknél megismertem. Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágya mellett, mégis akkor halt meg, amikor nem volt mellette. A férfi még a halevés közben is tudta figyelni Petrát. — Iszunk még valamit? — kérdezte Petra Edittől. — És most tudod mi az a nő? — Micsoda? — Ápolónő. Tavaly elvégezte a tanfolyamot és abba a kórházba, arra az osztályra kérte magát, ahol a férje meghalt. És semmi más nem érdekli, csak a betegek. Kedves, udvarias, mosolyog.». — Szörnyű!... — Mi szörnyű? — önkínzás. — Nem hiszem — mondta Edit. — Ha láttad volna ott Teriéknél, nem ezt mondanád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem. Látnod kellett volna. — Igyunk valamit — türelmetlenkedett Petra. — Talán konyakot. És itt tánc is lesz. nem? ötórai tea. Maradunk? SZÜLT A PINCÉRNEK és kért két konyakot. A férfi látta,, hogy rendel és cseppet elmosolyodott, elégedetten, -szá- mítóan. — Szia! — koccintott Petra Edittel. — Igyál és ne lógasd az orrod. — Nem, most nem — mondta Edit. Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövek- rel a tetőkre. Az emberekre. jött az elvtárs? Ja, onnan? Jé. tényleg? Hát, a munka, a munka... De rövidesen megérkezik a főmérnök elvtárs, majd tőle többet, ő az illetékes. Ügy-e, megért? — Hogyne, természetesen — válaszoltam. — S mondja, maguknál is meleg van, vagy csak itt, ahol én állok? — tereltem másra a beszélgetést. Habos Kázmér bólintott, de nyomban utána kétségbeesetten megrázta a fejét. Értetlenül néztem rá. Erre sajnálkozni széttárta a karját. Ebben a mozdulatban benne volt a világ minden határozatlansága, tehetetlensége, sűrítve, hőséggel tetézve, meg az a nehezen leplezhető igyekezet, hogy mégis mondjon valamit, amivel nem mond semmit... Csak hápogás, tátogás sikeredett belőle. Egészen megszántam A legtöbb szülőnek az a baja, ha a fejükre zuhan egy olyan csapás, mint a beatles, elfogja őket a pánik. Ahelyett, hogy felvennék vele a küzdelmet, falra másznak, vagy ki akarnak menni a világból, attól függően, hogy milyen az időjárás odakint. Pedig a beatles-probléma megoldása olyan egyszerű, hogy bármelyik szülő egyetlen nap alatt elsajátíthatja. Barátaim, Gordonék, akiknek két tinédzser gyermekük van az üvöltöző korosztályból, megszabadították az otthonukat beatles-izmustól egyszer s mindenkorra... Este átszaladtam hozzájuk egy pohár itókára, és azt íátszegényt. Szívem elfacsarodott, mint egy meggyötört tambura. Lábammal zavartan tapsikál- tam az alattam összegyűlt pocsolyában. — Jól van? Hogy érzi magát? — kérdeztem szánakozva és megtöröltem a homlokát. Habos Kázmér bágyadtan mosolygott. — Egy pillanat — nyögte. Odaugrott a telefonkészülékhez, szemében már diadalittas fények cikázlak, felvette a telefonkagylót, izgatott kézzel tárcsázott. — Halló, üzemvezető elvtárs? — hallottam a hangját, kicsit elmosódottan, mintha valahonnan távolról, egy másik évtizedből érkezett volna — Üzemvezető elvtárs? Itt Habos. Tessék mondani, hogyan érzem magam?... tam, hogy tizenöt éves lányuk olvas. Gordonné kinn volt a konyhában, mosogatott és közben teli torokból ordította: Je-je- je. A hordozható lemezjátszón egy beatles lemez pörgött, és Mrs. Gordon az edényekkel lelkesen ugrált ritmusára. — Az isten szerelmére, Anyu, lehalkíthatnád azt a szörnyű lemezt?! Olvasni szeretnék. — Je-je-je — bömbölte visz- sza Mrs. Gordon — halálra birom a beatleseket! 1 Ránéztem a gyerekekre, akik megrándították vállukat. — Több mint egy hete van így. Undorító. Már a haverjaim sem jönnek át. Mrs. Gordon kockacukrot kezdett hajigálni a gramafon- ra. — Fogjatok le! — üvöltötte — fogjatok le! — Jaj, Anya, teljesen meghülyítesz. Nem tennél már fel egy másik lemezt? — Ezt te nem érted — mondta Mrs. Gordon. — Je- je-je. Gordonék tizenhat éves fia lépett be ekkor és odaszólt húgának. — Még mindig? Húga bólintott. — Most játssza harmincadszor. Ha ez így megy tovább ... Közben hazajött Mr. Gordon, a család feje. Beatles frizurája volt. — Je-je-je — üdvözölte gyermekeit. — Hej, Anyátok a számunkat játssza. A kislány kétségbeesetten nézett körül. — Én elköltözöm. — Tudod mit, elmehetnénk egy árvaházba. Nem is akadnának a nyomunkra — mondta a fiú! — Még egyszer, Anya — ■ Htóttá Mr. Gordon. — De rztán hangosan, ahogy kell. — Én most felmegyek a padlásra — jelentette ki a lány. — Várj — mondta a bátyja — megyek én is. M'ind a ketten kirohantak. — Elmentek? — bömbölte a konyhából Mrs. Gordon. — Aha — mondta Mr. Gordon — megint a padlásra. Mrs. Gordon leállította a lemezjátszót és bejött a szobába. — Hű, ez aztán kemény munka volt. — Mi van Itt? — kérdeztem. — A mi srácaink voltak a legnagyobb beatles-rajongók az egész környéken. Majd- ném az őrületbe kergettek bennünket. Pedig mindent megpróbáltunk. Megfenyegettük őket, könyörögtünk nekik, vesztegetéssel is próbálkoztunk, de hiába. Aztán AUcenak egyszerre leesett a tantusz. „Ha bennünket esz a fene a beatlesekért, akkor majd ők abbahagyják.” — Egyetlen tinédzsernek sem tetszik az, amit a szülei jónak tartanak — tette hozzá Mrs. Gordon. — így aztán Alice megvette a lemezeket, én beatles- frizurát csináltattam magamnak. Mi indítottuk el az egész anti-beatles mozgalmat errefelé. Nem volt könnyű dolog, de azt hiszem, megtettük a magunkét — nyilatkozta Mrs. Gordon. Töltöttünk a konyakból és jó két óráig Bernstein-leme- zeket hallgattunk, míg egyszerre Mrs. Gordon hirtelen megszólalt: — Pszt, jönnek. Kirohant a konyhába, feltette a beatles-számot, Mrs. Gordon ugrándozni kezdett és boldog képpel övöltötte rá a belépő gyerekekre. — Je-je-je... Raáb György fordítása NOGRAD - 1969. november 16., vasárnap 9 Kiss Sándor Nem nyilatkozom...
