Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)

1969-11-16 / 266. szám

Ssnhonyi Károly az étteremben TÖPRENGÉS Art Buehwald ANTI-BEATLE Két nő HÁROM ÓRA VOLT, ebéd után. Benn ültek a íaburkola- tű helyiségben és nézték a nagy kirakatüvegen át az esőt. Fi­nom csillogás vonta be az utca kövét, a háztetőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edénye­ket, csak a gyűrt szalvéták, a borospoharak, meg egy félig elfogyasztott desszert őrizte az ebéd nyomát. — Mit csinálsz ezekkel a fog­vájókkal? — kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalap­ját sem vette le, szőke kontya belekuszálódott a piros kis se- lvemsálba a nyakán. Feszesen tilt, várakozón. Edit nem szólt, beszippantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal. — Mi ez? — kérdezte fojtot- tan Petra. — A gyufámat! — mondta Edit. Petra a kezeügyébe tette a gyufát. Vagy inkább dobta. De Edit türelmes volt, kivett egyet a dobozból, meggyújtotta, az­tán a hamutartó fölött lángra lobbantotta a fogpiszkáló-tá- kolmányt. A megfeszített szá­lak szerte repültek. — Látod? — szólt Edit mo­solyogva. — Felrobbant. ' Petra idegesen a pohárért nyúlt, ivott egy kortyot. — Matuska Szilveszter — mondta mosolyogva Edit. — Edd meg a desszertet, az­tán menjünk — mondta Petra. — Ahogy Matuska a biator- bágyi hidat felrobbantotta — nevetett furcsán Edit. — Lát­tad, nem? Pukk! Ennyi volt az egész. — Te nevetsz ezen — mond­ta Petra. — Nem tudok semmit sem csinálni, csak nevetni. — Megennéd azt a desszer­tet? — Ideges vagy — mondta Edit. Már nem babrált a fog­vájókkal, az asztalra könyö­költ, és öklével megtámasztot­ta vékony arcát. Minden vé­kony volt Editen: a szája, az orra, a szeme, a haja. A háta meggörbedt a könyökléstől. — És különben is esik. Hová akarsz menni? — Nem tudom, i; — Szétter­pesztett ujjaival hátranyomta magát az asztaltól. — Te ne­vetsz ezen az egészen. — Most már! — szólt nyo­matékkai Edit. — Én meg csak sírok — mondta Petra. — Naphosszat sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól. — Pukk! — nevetett Edit. — Szétrobbant, pukk!... — Közelebb hajolt Petrához. — Tudod, mit vallott annak ide­jén ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni parancsra rob- bantgatott. Hogy ő nem tehe­tett róla, a pusztítás volt az elhivatottsága. — Hagyd már ezt! — rán- dult meg Petra. — Istenem, edd meg a desszertet és men­jünk már. Az esőben is jobb, mint itt ülni. Edd meg és ne beszéljünk semmiről. EDIT ÁLMOSÁN BÓLIN­TOTT. De nem nyúlt a desz- szerthez. Körmével, mint egy is lándzsával az ajkát döf- 'idte. — Megmondom, mi a bajunk. Megmondom én... — Ne mondd meg! — Megmondom — hajtogat­ta Edit. — Rájöttem. Nincs hi­vatásunk. — Jaj, hagyd már! — De igen. Ez a baj. Se ne­ed, se nekem... Nincs. Élünk a nyakukon, hát persze, hogy vem bírják. — Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozdulat- -11. — Keresnek eleget! Pista % Laci is. Nekem mit mon- ■ ott Pista? „Csak légy mellet- >m, légy otthon, az nyugtat leg, ha otthon vagy...” Nem . z a baj. — De, de... — hajtogatta . dit. — Ez a baj. Se foglalko­zásunk, se hivatásunk. Esszük magunkat, esszük őket. Rájöt­tem. — Hát akkor menj el dől-' r ózni és kész. És akkor meg­javul a házasságod. Akkor nem -óbban fel. Menj el dolgozni, ha olyan nagyon tudod, mi a baj. EDIT NÉZETT KIFELÉ, az csőbe. Alig volt vendég az ét­teremben Szép faburkolatú helyiség volt, hímzett abro­szokkal, i faragott székekkel. Edit nézte a kinti csillogást. — De hová? — kérdezte halkan. — Mihez kezdjek? Nem tu­dom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy nincs hivatásom. — Bedilizel ebbe — mondta Petra. — És akinek hivatása van? Az is elválik, nem? — Azt én nem tudom... Ar­ra gondoltam, hogy talán bi­zsukkal kellene foglalkoznom. Valamikor volt kézügyességem. Talán bizsukkal... — Bizsukkal! — Vagy valamivel... Bejött egy férfi, magas, fe­kete, negyven körüli. A haja ázottan hullott a homlokára. Lelassított mellettük, legyűr­te felhajtott ballongallérját, megnézte őket. Petra egy pil­lanatig megfogta tekintetével, majd elengedte. A férfi ar­cán kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fe­jét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hangosan. A férfi tovább ment, keresgél­te a megfelelő helyet az aszta­loknál. Ügy ült le, hogy szem­mel tarthassa őket. — Nő, az­tán egy másik nő, aztán me­gint. Ennyi az egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted? — Hiába — ingatta a fejét Edit, — erre jöttem rá. Nem is ő miatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem ne­kem. — Jó, hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pillantott, amaz várta a tekintetét, cigarettára gyújtott és a füstön át, mint egy elfuserált filmjelenetben, felvont szemöldökkel nézte a szőke nőt. — Nevetséges — kuncogott Edit. — Ha belegondolok, ször­nyen nevetséges. Felöltözni, ta­lálkozni veled, veletek, ide jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varrónőhöz járni, kozmetikushoz, fodrászhoz... — Te megbolondultál — mondta szórakozottan Petra. A férfit nézte, hogyan rendel a pincérnél, válogatva az étla­pon, elegánsan, kimérten. — Eddig egészen normális nő voltál. — Meghülyülök. — Edit egy­re jobban összegörnyedt. -*» Már reggel kerülget a dili, ha végig gondolom a napot. Laci fél nyolckor elmegy, üres a la­kás, csak a széttúrt ágyneműk, a papucsok, a feketéscsésze... Ha belegondolok, hogy ma me­gint a kalapos, ebéd veled, vagy Lucával, vagy Terivel... — A nő játék, ékszer, dísz... Ez kell nekik, te bolond! A férfi odaát sört ivott; Pet­ra kihasználta a pillanatot, gyorsan kivette kézitáskájából a tükrét, meg a rúzst, mire a férfi felpillantott, már készen is volt. — Hát ez az, látod, ebben té­vedünk. — Edit bámult kife­lé, nem figyelte sem Petrát, sem a férfit. — Játék, ékszer, dísz!... — Halkan felnevetett. — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom, hogy nem igaz, és kész! Látom!... — Mit kiabálsz? Délelőtt tizenegykor gondol­tam egy merészet, valószínű a hőség hatására, a nyakamba szedtem a lábam és veríték­ben úszkálva — ki tudja, mi­ért? — ellátogattam a. Nem- tommocsolási Krémgyártó Vál­lalat egyik i üzemébe, ahol Ha­bos Kázmér csoportvezető fo­gadott. — Hány óra? — kérdeztem tőle kiszáradt torokkal. Lopva az órájára pislantott. — Nézze — mondta — az én órám nem jól jár, kérdezze meg talán a tudakozót — , és szégyenlősen elfordította a fe­jét. — Dolgoznak, dolgoznak? Ebben a melegben is krém­gyártja a Krémgyártó a kré­met? — érdeklődtem tovább minden meggyőződés nélkül. — Hát. . — habozott Ha- bop Kázmér. — Honnan is A FÉRFI FUTÓLAG, mint­egy Petrának szólóan megnéz­te Editet, aztán alig észreve­hető kis fintort vágott. Petra megélénkült. Jóságosán Edit karjára tette a kezét, megsi­mogatta. — Kicsit kiborultál mostanában, nem? Valamitől. De mitől? — Magamtól — mondta Edit. — Ülök a fodrásznál és nézem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom, hogy csak a borravaló­ért. Egyébként kis hülye nő­nek tart. Csak az a vicces, hogy igaza van. Nézem magam a tü­körben, nézem, hogy mit csi­nál a hajammal és látom, hogy egy kis hülye nő vagyok... — Majd elviszlek Bélához — mondta Petra. — Béla meg­vizsgál és felír neked valamit. Nyugi, nyugi. — Béla nem tud felírni ne­kem semmit — mosolygott Edit. Aztán: — A múltkor Te- riéknél találkoztam egy nőve! — szólt később. — Ismerem? — Kit? — Azt a nőt. — Nem, nem ismered. Én sem ismertem. Valami rokona Terinek. Csinos, szőke nő. Ta­lán negyvenéves. — Negyven? — Petra alig figyel Editre. A férfi, amott az asztalnál halat evett, lassan, előkelőén, mint egy király. — A férje nagyon beteg volt, halálosán beteg. Benn feküdt a kórházban, nem tudták meg­menteni. — Ki volt beteg? — Annak a nőnek a férje, akit Teriéknél megismertem. Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágya mellett, mégis akkor halt meg, amikor nem volt mellette. A férfi még a halevés köz­ben is tudta figyelni Petrát. — Iszunk még valamit? — kérdezte Petra Edittől. — És most tudod mi az a nő? — Micsoda? — Ápolónő. Tavaly elvé­gezte a tanfolyamot és abba a kórházba, arra az osztály­ra kérte magát, ahol a férje meghalt. És semmi más nem érdekli, csak a betegek. Ked­ves, udvarias, mosolyog.». — Szörnyű!... — Mi szörnyű? — önkínzás. — Nem hiszem — mondta Edit. — Ha láttad volna ott Te­riéknél, nem ezt mondanád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem. Látnod kellett volna. — Igyunk valamit — türel­metlenkedett Petra. — Talán konyakot. És itt tánc is lesz. nem? ötórai tea. Maradunk? SZÜLT A PINCÉRNEK és kért két konyakot. A férfi lát­ta,, hogy rendel és cseppet el­mosolyodott, elégedetten, -szá- mítóan. — Szia! — koccintott Petra Edittel. — Igyál és ne lógasd az orrod. — Nem, most nem — mond­ta Edit. Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövek- rel a tetőkre. Az emberekre. jött az elvtárs? Ja, onnan? Jé. tényleg? Hát, a munka, a munka... De rövidesen meg­érkezik a főmérnök elvtárs, majd tőle többet, ő az illeté­kes. Ügy-e, megért? — Hogyne, természetesen — válaszoltam. — S mondja, maguknál is meleg van, vagy csak itt, ahol én állok? — te­reltem másra a beszélgetést. Habos Kázmér bólintott, de nyomban utána kétségbeeset­ten megrázta a fejét. Értetle­nül néztem rá. Erre sajnálkoz­ni széttárta a karját. Ebben a mozdulatban benne volt a vi­lág minden határozatlansága, tehetetlensége, sűrítve, hőség­gel tetézve, meg az a nehezen leplezhető igyekezet, hogy mégis mondjon valamit, ami­vel nem mond semmit... Csak hápogás, tátogás sikeredett belőle. Egészen megszántam A legtöbb szülőnek az a baja, ha a fejükre zuhan egy olyan csapás, mint a beat­les, elfogja őket a pánik. Ahelyett, hogy felvennék ve­le a küzdelmet, falra másznak, vagy ki akarnak menni a vi­lágból, attól függően, hogy milyen az időjárás odakint. Pedig a beatles-probléma megoldása olyan egyszerű, hogy bármelyik szülő egyet­len nap alatt elsajátíthatja. Barátaim, Gordonék, akiknek két tinédzser gyermekük van az üvöltöző korosztályból, megszabadították az otthonu­kat beatles-izmustól egyszer s mindenkorra... Este átszaladtam hozzájuk egy pohár itókára, és azt íát­szegényt. Szívem elfacsarodott, mint egy meggyötört tambura. Lábammal zavartan tapsikál- tam az alattam összegyűlt po­csolyában. — Jól van? Hogy érzi ma­gát? — kérdeztem szánakozva és megtöröltem a homlokát. Habos Kázmér bágyadtan mosolygott. — Egy pillanat — nyögte. Odaugrott a telefonkészü­lékhez, szemében már diadal­ittas fények cikázlak, felvette a telefonkagylót, izgatott kéz­zel tárcsázott. — Halló, üzemvezető elv­társ? — hallottam a hangját, kicsit elmosódottan, mintha valahonnan távolról, egy má­sik évtizedből érkezett volna — Üzemvezető elvtárs? Itt Ha­bos. Tessék mondani, hogyan érzem magam?... tam, hogy tizenöt éves lányuk olvas. Gordonné kinn volt a kony­hában, mosogatott és közben teli torokból ordította: Je-je- je. A hordozható lemezjátszón egy beatles lemez pörgött, és Mrs. Gordon az edényekkel lelkesen ugrált ritmusára. — Az isten szerelmére, Anyu, lehalkíthatnád azt a szörnyű lemezt?! Olvasni sze­retnék. — Je-je-je — bömbölte visz- sza Mrs. Gordon — halálra birom a beatleseket! 1 Ránéztem a gyerekekre, akik megrándították vállukat. — Több mint egy hete van így. Undorító. Már a haver­jaim sem jönnek át. Mrs. Gordon kockacukrot kezdett hajigálni a gramafon- ra. — Fogjatok le! — üvöltöt­te — fogjatok le! — Jaj, Anya, teljesen meg­hülyítesz. Nem tennél már fel egy másik lemezt? — Ezt te nem érted — mondta Mrs. Gordon. — Je- je-je. Gordonék tizenhat éves fia lépett be ekkor és odaszólt húgának. — Még mindig? Húga bólintott. — Most játssza harmincad­szor. Ha ez így megy to­vább ... Közben hazajött Mr. Gor­don, a család feje. Beatles frizurája volt. — Je-je-je — üdvözölte gyermekeit. — Hej, Anyátok a számunkat játssza. A kislány kétségbeesetten nézett körül. — Én elköltözöm. — Tudod mit, elmehetnénk egy árvaházba. Nem is akad­nának a nyomunkra — mond­ta a fiú! — Még egyszer, Anya — ■ Htóttá Mr. Gordon. — De rztán hangosan, ahogy kell. — Én most felmegyek a padlásra — jelentette ki a lány. — Várj — mondta a báty­ja — megyek én is. M'ind a ketten kirohantak. — Elmentek? — bömbölte a konyhából Mrs. Gordon. — Aha — mondta Mr. Gor­don — megint a padlásra. Mrs. Gordon leállította a lemezjátszót és bejött a szo­bába. — Hű, ez aztán kemény munka volt. — Mi van Itt? — kérdez­tem. — A mi srácaink voltak a legnagyobb beatles-rajongók az egész környéken. Majd- ném az őrületbe kergettek bennünket. Pedig mindent megpróbáltunk. Megfenyeget­tük őket, könyörögtünk ne­kik, vesztegetéssel is próbál­koztunk, de hiába. Aztán AUcenak egyszerre leesett a tantusz. „Ha bennünket esz a fene a beatlesekért, akkor majd ők abbahagyják.” — Egyetlen tinédzsernek sem tetszik az, amit a szü­lei jónak tartanak — tette hozzá Mrs. Gordon. — így aztán Alice megvet­te a lemezeket, én beatles- frizurát csináltattam magam­nak. Mi indítottuk el az egész anti-beatles mozgalmat errefelé. Nem volt könnyű dolog, de azt hiszem, meg­tettük a magunkét — nyilat­kozta Mrs. Gordon. Töltöttünk a konyakból és jó két óráig Bernstein-leme- zeket hallgattunk, míg egy­szerre Mrs. Gordon hirtelen megszólalt: — Pszt, jönnek. Kirohant a konyhába, fel­tette a beatles-számot, Mrs. Gordon ugrándozni kezdett és boldog képpel övöltötte rá a belépő gyerekekre. — Je-je-je... Raáb György fordítása NOGRAD - 1969. november 16., vasárnap 9 Kiss Sándor Nem nyilatkozom...

Next

/
Oldalképek
Tartalom