Nógrád. 1969. október (25. évfolyam. 227-253. szám)

1969-10-05 / 231. szám

I FELSZASÄBÜLl, is IRODALOM NAGY LAJOS Az elkövetkező heteltben ebben a rovatban fogjuk is­mertetni azokat az alkotáso­kat: regényeket, költői uta­kat, amelyek történelmünk sorsdöntő szakaszával és él­ményével. a felszabadulással foglalkoznak. Tanulságos le­het ez a felmérés mindeki- nek: az idősebb nemzedék emlékeit frissítheti fel, az if­jabb nemzedék számára pe­dig azt az élményt nyújtja, mint Bölöni György számára, aki a Pincenapló megjelené­se után írta ezeket az őszin­te sorokat: „A felszabadulás után az első könyv kezemben Nagy Lajos Pincenapló-ja volt. Számomra sokkal érté­kesebb volt ez a könyv mint másnak, s mint az akkori kritikának, mert Nagy Lajos élményéiből ismertem meg az ostrom borzalmasságát, nap­napi hitelességéből a pince- lakók rettegéseit, s annál is sokkal többet: a budapesti polgár közönyét, cinizmusát, hitetlenségét, mely a válsá­gos időkben is virágzott és sarjasztotta gaz termékeit.” Nagy Lajos (la83—1954) azon kevés írónk közé tarto­zott, aki már a felszabadulás előtt is büszkén vallhatta, hogy „nincsen eg'y írásom sem, amelyben szocialista vi­lágszemléletemet megtagad­tam volna, ellenkezőleg né­zeteimet mindig hirdettem és progagáltam, akár nyíltan, akár jelentéktelen dolgok ál­ruhájába rejtve”. Munkásságának javát a mintegy ötszáz novella meg­írása adja. Alakjai fullasztó levegőben élik le emésztő gondok, kicsinyes bosszúsá­gok között életüket. Az em­ber farkassá válásának szo­morú igazságait rögzíti remek képekbe. Akinek ebben a vi­lágban nincs pénze, annak soha se lehet igaza. A pénz­telenség, a kiszolgáltatottság lealacsonyítja az elnyomotta­kat is, a Favágó Jánosok, a sok kis áruember nemcsak munkaerejét, de sunyi aláza­tosságai, is felkínálja, csont­jukba ivódott az egymás el­leni bizalmatlanság, irigység, még jót se mernek tenni, hátha hálátlanság lesz a fi­zetség. Olykor már szinte vi­gasztalanul sötét az a kép, amelyet fest. Mi lenne, ha valaki feltalálná a panacea magnat, a minden bajok el­lenszerét? — kérdi. S a vá­lasz megdöbbentő: Megölnék erte! Mert a szolgaságba, az örökös rabság alázatába szo­rított ember éppúgy nem tudna mit kezdeni a végtelen ‘ lehetőségekkel mint a sza­badságát hirtelen visszanyert, ketrecbe Zárt oroszlán. Keserűsége csak akkor hagy alább, ha a társadalom der­mesztő hidegében a jövőre gondol. Mint a Január fe­lejthetetlen soraiban: „És egyszer 1930-ban, 31-ben, 1942-ben, vagy 56-ban egyszer majd kinyitjuk ablakainkat, kitárjuk ajtainkat, kiállunk a szabadba kiskabátban, fö- detlen fővel, felgyűrt inguj­jal, ércesen kiállunk, s nem fázunk többé! Nem nézzük a fokokat, akar 40 fok meleg­ben is állunk hő gépek mel­lett, ülünk a tüzek közvet­len közelében és kacagunk. Üj élet ömlik el bennünk. Belekapcsolódunk az idő fo­lyásába, elfeledjük mind a húszezer esztendőt, előre né­zünk. Hatalmunk alá hajtják a januárt, a februárt, a már­ciust és ,.. az összes ragado­zó vadállatokat. Megváltoz­tatjuk még az időjárást is.” Ennek a megálmodott jö­vendőnek az író szemében legnagyobb akadálya az el­lenforradalmi rendszer, bű­nös, népellenes politikájával. A Képtelen természetrajz cí­mű szatirikus kötetében ál­latmesékbe burkoltan mond­ja el véleményét, hogy a fi­gyelő rendőrszemek, a lelkes és tettre kész fajvédők gyű­rűjében mégis a lényegre irá­nyíthassa a figyelmet. „A ka­kas kukorékolásáról azt mondják, hogy a hajnalt je­lenti. Mostanában a termé­szetkutatók sok kodácsolást figyelhettek meg. de kukoré­kolást aligha”. Az urak gyűlölete mellett a szegények szerelme veze­: Pincenapló ti tollát: „szeretem azt, aki szegény, aki dolgozik, aki jo, aki mindebben velem egyet­ért”. Ez a szeretet és egy igazságosabb világ követelő várása. íratják meg vele az Anya c. allegorikus elbeszé­lését, amelyen 1930 táján minden reménységét az akkor agyonmocskolt Szovjetunióba helyezi és ábrázolja azt a reménykedő sóvárgást, ami­vel a letiport munkásság for­dult az akkori világ egyet­len szabad földje felé. Ez a magányos lázadó em­ber, aki a gyilkos gúny, a kíméletlen igazmondás fegy­verével harcolt, aki a meg­alkuvásra nem hajlandó em­ber erkölcsi nyugtalanságával várta a szocialista társadalmi rend emberszabadító közele­dését — az ostromgyűrűbe fogott főváros egyik hatodik kerületi pincéjébe szorult. Ott írja lobogó mécsvilágnál, egy pincébe zárt közösségen be­lül — naplóját. „Ügy fájt nekem a pince és fájt a környezetem mint ahogy a szívgörcs fáj” — jegyzi fel az író az 1945. ja­nuár 2-a és 18-a között tör­tén események krónikájában. Néhány tisztességes és jó szán­dékú, de tettre bátortalan ember között félelemtől ret­tegő, bujkáló zsidók, be-beve- tődő nyilasok mellett a pin­ce lakóinak zöme kispolgár. Nagy Lajos szemében ez a réteg a leggyűlöletesebb, hisz cinikusak, gyávák, fé- lemesen önzők ezek a kispol­gárok, akik az utolsó pilla­natig a j,végső győzelemben”, a „csodafegyverekben”, a „né­met virtusban” hisznek és reménykednek, akik sunyi alázattal nézik az ország ki­fosztását, pótolhatatlan érté­kek vandál pusztítását, s ugyanakkor minden képtelen híresztelést elhisznek a szov­jet katonákról és gyűlölettől habzó szájjal felnagyítva ad­ják tovább. Kártyázók és seftelők. kíméletlen zsarolók és kedélyes viccmesélők, egy­más torkát bármikor átha­rapni kész lapulók, akik még a világrengés tragikus órái­ban is a felfelé nyaló, lefelé taposó ember megvetésre méltó külsőségeihez ragasz­kodnak. Nagy Lajos tudja és ezt naplójában érzékelteti is, hogy mindaz, amit lát, ta­pasztal, az ellenforradalom 25 éves uralmának a következ­ménye, a fasiszta rendszer termelte ki ezt a réteget, hogy aljas eszméinek hordozó­ja, az emberi méltóságot meg­alázó terveinek megvalósítója legyen. Nagy Lajos világosan látja, hogy a történelmi felszaba­dulás még korántsem teremti meg a lélek felszabadulását, még kevésbé az em­ber szükséges átalakulását. Amikor a pincében megje­lennek az első vöröskatonák, mély felelősségérzettel jegyzi naplójába: „Elvégeztetett! Vé­ge a háborúnak, vége a pin­cének. a hallgatásnak, a lapu- lásnak. Másnak is van még vége, vajon? Kell hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak! De most még­is az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk... Még él az a szellem és az ör­dögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és működik.” Ez ellen a régi, de a fel- szabadulás óráiban már is­mét tovább munkáló szellem ellen harcol az író. A kispol­gárok mindent fitymáló, a felszabadítókat pimaszul le­kicsinylő, a gátlástalanságban korlátlan magatartása ellen emeli fel szavát. „Mondom, nem nyugalom következik, ha­nem további harc. Szakadat­lanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át.” — fejezi be a naplót, amely nemcsak kordokumen­tum, haríem figyelmeztető is az új nemzedék számára. Tanulságos olvasmány a Pincenapló, mert ma is figyel­meztet a kispolgári világnézet és morál lehetséges következ­ményeire és akik elolvassák, erőt meríthetnek a szocialista erkölcs kialakítása, a lélek igazi felszabadításának nem könnyű, de felem ni ően s-/4p harcához. Csukly László 8 NÓGRÁD — 1969. október 5., vasárnap CÉZÁR REGGELI UTÁN azonnal a tabiinumba ment és asztalához ült. Az asztalon el­intézetlen papirusztekercsek feküdtek, de a nagy Juliusz ezúttal semmi kedvet nem ér­zett a munkához. Cézár az ablakhoz ment és elgyönyörködött a táncot ta­nuló gall leánykák kecses mozgásában. Tunikáján át­kulcsolta karját és mosoly­gott. Perceken belül elterjedt a hír a villában, hogy Cézárnak jó kedve van. A hispániaiak- ból toborzott őrség lázas koc­kajátékba kezdett, Kalpurnia illatos olajokkal kenette be testét. A dolgozószobában Cézáron kívül csak ketten tartózkod­tak. Athénusz, az őszülő sza- kállú, görög származású éne­kes néma lantjára támaszko­dott és a hangulatos görög szüretekről álmodozott. Szkéva, az önkéntes félvak ajtónálló vasmarkát hüvelyében nyug­vó kardjának markolatán pi­hentette és arra gondolt, hogy Cézár valóban Isten és mint minden istenek, ő is halhatat­lan. — A nő az élet sója — je­lentette ki Cézár. — Mi lenne a tenger vizével só nélkül, mi lenne a tengeri fürdőből, ha nem lenne sós és mi lenne, ha nem kóstolgatnánk az élet savát. Szkéva, amióta elvesztette fél szemét és arcát az afrikai fegyverek összekaszabolták, roncs csupán. Jobb kezéről még három ujja is hiányzik, bár ereje és elszántsága a ré­gi. Mulatságosan hatott, amint Cézár megjegyzésére némi át­szellemül tséggel így válaszolt: — Az ám! Ha most egy uc- calányt markomba kaphatnék, bizony megápolnám. S bár lenne kő a húsa, Jupiterre mondom, megpuhítanám! Az öreg dalnok felkacagott. — No, lám, ti is csak öreg- szetek. Máskor előbb tettetek és utána álmodoztatok. Most meg.. Hangosan kacagtak mind­hárman. észre sem vették, hogy közben Fagita, az ügy­véd a lépcsőkig lopakodott. Legelőbb Cézár fedezte fel, amint az ablaktól ismét író­asztalához erőszakolta volna magát. — Légy üdvözölve, Fagita! — előzte meg vendégét, majd gúnyosan hozzátette. — Te tán úntad a várást az átrium­ban? Hiába, aki Cézárt meg­pofozta, sokat megengedhet maigának. Fagita, évtizede immár, it­tasan behatolt Cézár sátrába és az alvó Cézárt agyba-föbe veri, ha nem terem ott az éber Szkéva. Kijózanodván semmire sem emlékezett. s Cézár Cicero kérésére félre­tette az ügyet, sőt ahop' le­hetséges volt, titkolta is. — Négyszemközt óhajtottam találkozni véled, hogy némely értesülésem értésedre adjam. — Négyszemközt, Fagita?... Vajon józan vagy-e és meg­bízható, hogy Cézár kettesben maradjon veled? Nem Fagita! Ökölvíváshoz semmi kedvem! — Ám de úgy hírlik, hogy a szópárbajt kedveled. — Ha méltó ellenfélre talá­lok. — Egy ügyvéd kevés ne­ked? — Ha az az ügyvéd úgy játszik a szóval, mint vassal a vitéz, aki hajlítja, nyújtja Lakos György ^ r w ■ r I I rr Cézár jókedvű (Vázlat) vad kézi erővel. De te oly bé­na nyelvvel állsz és jársz & bírák körében mint a mérge­zett eb. — Lelhetsz még mérget nyelvemen! — Tán fenyegetsz, Fagita? Szkéva kardjára csapott. — Kegyeskedj Cézár meg­engedni, hogy darabokra me­téljem a dögöt! FAGITA KICSINYLÖEN NÉZETT végig a két szolgán. — Küldd ki őket, Cézár! — Nem — mondta Cézár. — Ok e szobának tartozékai. — A bútor nem hall és fő­leg nem beszél. — Valóban — jegyezte meg Cézár. — Hallottátok! A bútor nem beszél. Ehhez tartsátok magatokat! — azután ismét Fagitához fordult. — Nem tudták szegények, de most már Fagitához tartják ma­gukat. Fagita bölcset mon­dott: a bútor nem beszél. — Megbánhatod e gúnyt és a két tanút... — Már fenyegetsz is! — Nem szándékom, nagy Cézár. Csupán némi hírt hoz­tam Bithiniából és más pro­vinciákból. — Bithinia! Ifjúságom székhelye! Mi hír hát? — Még mindig emlékeznek ifjúságodra és a szép frigyre Ntkomédesszel. Cézárt amott csak királynénak említik. — No lám! Fagita felfedez­te az új hajóutat, mely cso­dás világrészeiket tár a hódí­tó elé. — Azzal győztél, mert pusz­ta gyanúnak adtad ki e tet­ted. Nevettél a rigmusokon, hogy még inkább gyanúnak tessék. De én tényeket hoz­tam magammal. Sikamlós, bá­jos részleteket. — Ez méltó hozzád, Fagita Hová Nikomédesznek csak dorongja ért, oda te mindjárt orrodat dugod be. S nem is haszontalan, mert nyomban úgy találod, hogy ott valami bűzlik. Ámbár már kisded ko­rodban rájöhettél volna, a bűz­üstökös csóváját merről hány­ja. — A szenátus majd komo­lyan veszi. Fajtalanságod már a ledért is megbotrán­koztatja. Az idősebb Kurió beszédében minden asszony férjének és minden férj asz- szonyának nevezte Cézárt. Garmadával csábítottad az előkelő hölgyeket. — Hagyták magukat. — Nem mertek Cézárral el­lenkezni. — De te mersz, Fagita. — Tehetem. Három hatos van a kockámon. — Sorold hát bűnömet. Lá­tom, kezedben vagyok. — Elcsábítottad Posztumiát, 1 Szervusz Szulpiciusz feleségét, Lolliét, Aulusz Gabiniusz ne­jét, Tertullát. Markiusz Krasz- szusz feleségét, de még Pom- peiusz feleségét, Muciét is megkaparintottad. — Szerettem én királynőket is. Eunoét, Bogud király fele­ségét. .. De legjobban mégis a csodálatos Kleopátrát szeret­tem. .. Az volt a kéj, bárso­nyos karjában hajózni. Üd­vömre fia nevemet vette föl. — Hódító hadjáratokat ve­zettél, diadalmenettel és la­komákkal hízelegtél a csőcse­léknek. Pedig magadnak szer­veztél hadjáratokat. Arannyal és drágakövekkel terhes lá­dákkal tértél haza Galliából. Brittaníába is csak azért ha­józtál át, hogy a remélt gyön­gyöket birtokodba vedd. A te ládáid sohasem ürülnek ki, de az államkincstár majdnem üres. Az igazi aranyat ott is rézre cserélted fel. Hol az ál­lam aranya? — Hja, fiam, akinek annyi asszony szerelmét kell elvisel­ni, annak az istenek kincse is kevés! — Tréfálj, de Fagita min­dent tud. — Faigita az isten. — Isten az, ki Cézárt mar­kában tartja. — És te markodban tar­tasz. — Jól tudom én, hogy tel­jes gyönyört egyedül Szervi- liától kaptál, bár nem voltál háládatlan. Egyetlen gyöngyös ékszerért hatmillió szeszter- ciuszt fizettél, de kedvébe jár­tál nyaralókkal, villákkal, földbirtokokkal is. — Szervilis... Hogyan tu­dott szeretni! Tulajdon gye­reklányát kínálta tálcán, hogy szivfeszítő szerelmét bizo­nyítsa. A tökéletest meg kell becsülni. S Szervilia, abban, amire vállalkozott, utánozha­tatlan. .. — MÁSOK HÁTÁN MÁSZ­TÁL FEL a legmagasabb polcra. Más pénzén vettél hi­vatalt, eltiportad, ki utadba került, s olykor a piszkos munkát léhűtő talpnyalóidra bíztad. Most a csúcson vaigy, ahonnan a legnagyobbat lehet zuhanni. — Nehezebben hull Cézár az első hélyről a másodikra mint a másodikról a legutol­sóra. .. Csak hát te nem látod ezt. Ahogy azt se láttad, ho­gyan recsegett-ropogott a köztársaság, amelynek védel­mében élesítették nyelvüket ellenségeim. Demokráciát ját­szadoztatok, Fagita, de az idő reformokat követelt. Átszer­veztem a hadsereget, új törvé­nyeket hoztam, amerre szem ellát, mindenütt szilárd a bi­rodalom. S amerre nézel, ha­talmas építkezések kápráztat­nak el. Virágzik Róma biro­dalma. .. A nagyvilágon fű, fa és kő, föld és ég, mind az én dicsőségeim zengi. S állnál csak a nép elé, széttépnének mocskos beszédedért. — A nép a köztársaság pártján áll. — De most Cézár a törvény és Cézár a köztársasági... — A szenátus hinne nekem, s talán a szenátorok meg is győznék a népet. Cézár, ke­zemben vagy! — Kezedben, Fagita. Beval­lom, a kezedben. De vigasztal, hogy te parancsolsz a szád­nak és nem a szájad Fagiiá­nak. Mit kérne Fagita, hogy hallgasson a száj? — Látom, megértesz. . . Nem kérek sokat. Felét a kincsnek, -mit Galliáiban ra­boltál, felét gall lányaidnak és hispániai szolgáidnak. — Nem kérsz sokat. *: Ah­hoz mérten, ahogyan acsar- kódnak rám puhány és elő­kelő ifjak és vének, nem nagy ár. Jupiterre mondom, nem nagy ár... — Lám, ismered a közhan­gulatot! Köznépből tenni pa­rancsnokot a légiók élére! — Ez kényszerűség, Fagita. Egy birodalom nem tűrheti a rokonok és a pénzesek hatal­mi vágyát. Nem nemes kell ahhoz, hanem vitéz, tapasz­talt katona, hogy egy légiót pa­rancsnokoljon. Ez az igazi de­mokrácia. Fagita! Cézár köz­társaságában az arra méltó rabszolga is szenátorságig vi­heti! Helytartóim erősek, oko­sak és megbízhatók. A legiobb költők, dalnokók. írók, művé­szek udvaromban élnek. S ami birodalmunkban épül. a leg­szebb és legerősebb, ami ma lehetséges, S ahogy kedvelem nőben és férfiban a mestersé­gét értő. más fölé magasodó, tökélyre törő embert, ugyan­úgy borzongat a tökéletlenség. Ha rád nézek is, borzongok, Fagita. — Borzongj, de fizess! NAGY CSEND ÜLT A SZO­BÁRA. Kint még mindig ka­cagtak a gall lányok, de itt. bent hallani lehetett Fagüfi izgatott várakozó szuszogását Cézár az asztalról két pa­piruszt vett kezébe. Előbb a jobbjában levőt emelte meg. — íme az új törvény, ame­lyet ma kőbe vésnek. Mától a zsarolók halállal bűnhőd­nek. — Most a baljában levő tekercset emelte meg. — Ez viszont á szenátus felhatal­mazása, hogy Cézár zsarolási ügyekben egyedül ítélkez­het. .. Lám-lám, ügy véd vagy Fagita, mégis Cézár magán­életében vájkálsz, ahelyett, hogy a törvények után szag­lásznál!. .. Nos, Fagita, én most halálra ítéllek. ,. Szké­va, vezesd el öt! Fagita térdre vétette ma­gát. — Kegyelmezz, Cézár! — Egyszer már kegyelmez­tem. — Első kegyed élteti remé­nyemet. Vagyonom fele a tiéd, csak kegyelmezz! — Az egész, Fagita! — Imádott feleségem és szolgái így miből élnek? — Szolgáid és feleséged át­veszem, Fagita. Köszönd Cé­zár kegyét! Különben sem érdemied azt a törékeny asz- szonyt. — Imádom őt. Féleségemet nem kérheted. — Vigyed őt, Szkéva! — Nem! Vidd nőmet és vidd szolgáimat! Cézár nyomban írásba fog­lalta és Fogitával aláíratta a felajánlást. — Athénusz! Szólj szol­gáimnak — fordult azután a dalnokhoz — Fagita, felaján­lotta vagyonát Cézár birodal­mának építésére, s hogy Cé­zár volt kegyes elfogadni ezt. hálából ágyasházamba küldi feleségét 1 — S velem mi lesz? — Vendégem vagy. Legjobb falernumi borommal kínál­lak, s ha már vagyonod bir­tokba vettük, szélnek ereszte­lek. .. De tanuld meg, a zsa­roláshoz is tudás, értelem kell. Neked tényeid voltak és mire mentél? Én meg csak füllentettem a haláltörvényit és a, szenátusi felhatalmazást... — Nem félsz bosszúmtól? — A bosszúhoz, fiam, hata­lom is kell! 'SfSSSSSSSSSSSS/SSSSSSS/SSSSS/VSSSSSSSSSSS/SSSSSSSJÍSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSJSSSSSSSf/SSSSSJSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJSfSfSSSSSS/SSSSSArSSSSSSSSfSJSSSSSSSfSfS/rrf* II. //. Munro* VÉGET ÉRT a vadász­idény, de Mulletéknek me­gint nem sikerült eladruuk Bogáncsot. Az utóbbi három, négy évben ugyanis az a re­mény éltette a családot/ hogy a vadászidény alatt valami­képpen megszabadulnak Bo­gáncstól, de mindhiába. Az állatot először Dühöngőnek hívták, később keresztelték át Bogáncsra, jelezvén, hogy aki­hez egyszer odakerül, az ne­*— Hector Hughes Munro (gyakran használta a Saki ál­nevet) 1870-ben született Burmában. Évekig a West­minster Gazette című lapba írt kisebb humoros írásokat, tárcákat, majd külföldről is tudósította lapját. Irt néhány útikönyvét, s regényeket is, többek közt a „Bestiák és szuperbestiák”-at, valamint a „Négyszögletes tojás”-t. hezen tudja levakarni magá­ról. A vásári katalógusokban Bogáncs különféleképpen sze­repelt: egyszer mint könnyű­súlyú vadászló, másszor igás- ló. Toby Mullet több évig' lo­vagolt rajta, elvégre bármi­lyen lovon elboldogul az em­ber, ha az állat jól ismeri a vidéket. Márpedig Bogáncs igazán ismerte a környéket, hiszen a kerítéseken, sövé­nyeken levő lyukak legna­gyobb részét ő maga ütötte. Modora nem volt éppen esz­ményi, a Mullet család sze­rint azonban ez csupán abból fagadt, hogy Bogáncs határo­zott ellenszenvet mutatott né­hány tárgy iránt. Motorkerék­párokra, biciklikre rá se he- derftett, de a disznók, szeke­rek, út menti kőrakások és a túl vakító fehérre festett ka­puk úgy felingerelték, hogy eygszeriben ugrálni kezdett c az út kellős közepén. Ha pe­dig egy fácán repült fel a sövény mögül, Bogáncs is fel­pattant, égnek emelte két mellső lábát, hogy barátkozó kedvéről bizonyságot tegyen. Épp május volt, amikor Mrs, Mullet, Toby és jóné- hány leányzó édesanyja vá­ratlan hírt közölt szomszécl- jukkal, Clovis Sangraillel. — Ismeri a falunk új lakó­ját, Mr Penricarde-ot? Gaz­dag ember, egyébként közép­korú és igen csendes. Kép­zelje, Toby eladta neki Bo­gáncsot. CLOVISNAK LEGALÁBB egy napba telt, amíg meg­emésztette a hírt, de másnap aztán szívélyes gratulációkkal halmozta el az aszonyságot. — Milyen remek, hogy vég­re megszabadultak tőle. Ma­guk aztán igazán szerencsé­sek! Most legalább vásárol­hatnak egy tisztességes lovat. Én mindig mondtam, hogy Toby agyafúrt fickó, hát jár­jon továbbra is szerencsével — Jaj, csak ne kívánjon szerencsét — szólt Mrs. Mul­let drámai hangon. — Ez a legborzasztóbb dolog, ami csak történhetett. Clovis meglepetten nézett — Mr. Penricarde ugyanis — folytatta Mrs. Mullet re­kedtes hangon — éppen mos­tanában figyelt fel az én Jes- siemre. Először csak alig ész­revehetően, de most már egész bizonyosan. Tegnap, amikor a kertben sétáltak, megkérdezte, mi a kedvenc virága. Jessie mondta, hogy a szegfű és erre ma egy nagy csokor szegfű érkezik egy tábla csokoládé kíséretében. Aztán meghívta, hogy menjen el vele a golfpályára. Es most. éppen e kritikus pillanatban' Toby eladja neki a lovat. Szörnyűség! — De hiszen évek óta má­son sem törik a fejüket mint

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom