Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)
1969-09-28 / 225. szám
Barna Tibor A sebé Anna# Jósgrf Műszaki hiba Á beszélgetés keréken húsz esztendős. Megírására azonban csak most kerül sor. A késleltető okok elég szövevényesek, nem •is tartoznak lényegileg a történetbe. Ami elmondásra késztet, egy néhány soros újsághír, de erről majd talán későbben. A beszélgetés színhelye egy nagy vidéki város tüdőkórháza, kényelmes főorvosi szobája volt. Idő, mint említettem: húsz esztendővel ezelőtt. A főorvos, akivel szemközt ültem, azokban a napokban kapott Kossuth-díjat. A kitüntetés, mely a nevét egyszeriben országos hírűvé emelte, merőben új gyógyászati utat jelző vállalkozás eredményét, méltányolta. Megnyitotta a csonttuberkulózis felszámolásának útját. Eljárásának lényegéről faggattam. — Tudja, kérem, puszta elmondásra nagyon egyszerű az egész. Amit csinálok egészen, kézenfekvő és világos. Tételezzük fel, hogy a panaszos lábában, vagy karjában beteg csontrészt találunk. Az előző gyakorlat szerint a gyógyítás módja az volt, hogy a beteg résszel a végtag egészséges részét is eltávolítottuk. Az én új eljárásom lényege, hogy csak a beteg csontrószt vágom ki, ugyanakkor az egészséges csontot szeletekben szétnyújtom, s ez a kezelés idején eggyé forr. A végtag megőrzi eredeti hosszát, állapotát. Az eredmény száz százalékos gyógyulás. Hát ennyi az egész. De amíg idáig eljutottam, annak hosszú a története. Kíváncsian vártam, hogy beavasson a dologba, s néhány pillanat tűnődés után valóban elkezdte: — Kérem, én egyszerű proligyerek voltam. Igazán nem azért mondom, mert ez manapság divat, de szorosan hozzátartozik a dolgokhoz, végsősoron az elért eredményhez. A környezet, amelyben éltem, nyomorúságos emberek világa volt, bérkaszárnyák, salétro- mos odúik világa. Vígan tenyészett benne a tüdővész. Legközvetlenebb környezetemben szedte áldozatát a kór, a Morbus Humgaricus, a magyar betegség, ahogy akkoriban okkal nevezték, mert a „világranglistán” egyedül Lengyelország előzött meg bennünket. Kedves barátaim lettek áldozatává, így jutottam ama elhatározásra, hogy tüdősebész leszek. Nincs érkora hang rajta, amekkorát ő hall — Becsapta magát...-- Megtiltom! Hogy merészelsz!? — Semmit se tilthat meg! Az apja felemeli a kezét. Anya elkapja, két markába szorítja, de apa egyetlen rántással kiszabadítja magát. — Ha megüti Gyurit... — Anya száraz szemét az arcába fúrja. — Miatyánk. ki vagy a me:nyékben. . . — mormolja Lujzi mama szinte követelőn. Mennydörgés, süket dörej gyomrozza a házat, vakolat hull a falról, a sarokból su- sogás hallatszik. — .. .hadiüzemi igazolvány... csak egy pecsét. nem, az nem jó... hadiüzemi... Az ajtón eszeveszetten dörömbölnek. Apa leereszti a kezét, ökölbe szorított ujjai mintha lehúznák a vállát. Hatalmas válla alőreesiik, röviden, szaggatottan lélegzik, nyitott szájjal. Az ajtón egy asszony esik be, hátizsákját a földre dobja. — Jaj, azt hittem már... épp mellettem... a karomat súrolta. Én vagyok, Lujzi! Meg se ismertek?! — A feje kendővel van bekötve, lekapja a kendőt, vörös haja csapzot- tan tapad a nyakába. — Semmi baj! Itt vagyok! Egészben vagyok. Zoltán, mi van veled? Apuska, Gyuri... úgy álltok itt... Lilla, te sírsz? De hát mi történt? — Felfordult a világ — mondja Lujzi mama és nyögve feltápászkodik. taime arról beszélnem, milyen gondok között végeztem az egyetemet, s még utána is jó tíz esztendőn át filléres keresetű voltam. Kocsmai verekedésekhez szálltam ki, egy alkalommal a pesti Angyalföldön, amíg sérültemet • kötöztem, a hátamba nyomták a bicskát. Ma már az egész csak derűs emlékem, de akkor gondolhatja, nem túlságosan örültem a dolognak. — Tíz év után végre egy kisebb vidéki város kórházába kerültem. Nem különösebben rózsás pozíció volt az sem. de legalább kísérletekre is időt nyerhettem. Tulajdonképpen ott végeztem állataimon az első csonttébécé-mű- téteket, s ezek eredményei alapozták meg a mai. általánossá vált gyakorlatot. — Ügy tudom, főorvos úr a csontsebészet mellett tüdősebészettel is foglalkozik. — Természetesen. Tudományos fejlettségünk mai állása szerint ez a legeredményesebb gyógyászati módszer. Eltávolítjuk a beteg tüdőrészt, s ezzel megmentjük az egészségeset. — A beavatkozás milyen eredményeket hoz? — Természetes, hogy mértékletes életmódra van szükség. Sajnos, nem minden betegem hallgat az intelemre. Említhetnék ismert futballistát, aki fél tüdővel rúgita tovább a labdát. Figyelmeztettem: nem lesz jó vége az esz- telenségnek, de nem hederített rám. Kutya bajom, főorvos úr — mondta —, s aztán, félév múltán itt találkoztunk ismét. De milyen állapotban láttam viszont!?... Hát ilyenek is akadnak. De olyanok is, miint az a fiatalasszony, akivel két év előtti súlyos tü- dőplasiztika után minap találkoztam. Viruló arccal gyönyörű kisbabát tolt a kocsiban. Egy másik meg, ugyancsak egy gyönyörű fiatalasz- szony, iám köszön az utcán: Jó napot, főorvos úr!... Nem tetszik megismerni? — Valóban nem emlékeztem az arcára. Azt mondtam neki: jöjjön be egy kontroli-röntgenre, megmondom, hogy kicsoda. — Hát igen... — tűnődött el a főorvos — az eredmény nem egészen rajtunk múlik, feltétlenül a betegen is. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy egy-két évtized, s a Morbus Hungaricus réme megszűnik, — mindenesetre megszűnik népbetegség lenni. — Ha vége a riadónak.. . — Lilla könnyes arcát apára emeli — én elmegyek Lujzi nénivel. — Eredj — mondja fáradtan apa. — Nem szabad elmenned! — Gyuri melléje térdepel, rémülten hajtogatja: — Nem hagyhatod itt anyát. ISZONYt ROBAJ hasít a levegőbe, s mintha egy hatalmas tenyér előrelökné a házat, minden megbillen, elcsúszik, valamennyien előreesnek, egymásra, keresztül a padokon, az ágyakba koppanva... A villany kialszik és a sötétben két gyerekhang csap egymásba. — Hol van apa!? — sikít Dorottya, s a kisfiú. — Itt vagyok! — Gyufa sercen, apa fél arca kibukik a sötétből, — Erzsébet, adja a kezét.. Drágám, merre van? — mondja csaknem könyörögve, a kisfiú kiáltozásától kísérve. Anya kezében gyertya lobban, s rögtön ki is alszik. — Itt vagyok — mondja, s mintha a fénnyel együtt a hangja is ellobbanna. Gyuri Kislujzi mellé tapogatózik. — Tegnap érkeztél... és azóta? Azóta hol voltál? — Hol lettem volna? Odahaza! Mi vaifütt? Ki ez a gyerek? — kérdi suttogva. — Ti buitatiátok? Vagy... A ZSEBLÁMPA hunyorgó fénye a nyakára siklik, borostyánláncára. — Vagy nemcsak bűjtotjátok? — Szájába veszi a duzzadt borostyánszemeket. •Részlet az író sajtó alatt levő regényéből. sz És ebben a sebészekre nagy feladat vár. — Ügy érti főorvos úr, hogy... — Ügy értem, hogy. ,. Szóval a tüdöplasztika máris hatásos a kór megállapításában. De... tudja, kérem, egy francia sebész ennél merészebb utat keres. Kutyákon végzett kísérletei egészen biztatóak. Azt csinálta, hogy egyik állat tüdejét a másikba ültette át. Rendkívül nehéz vállalkozás, számtalan eret kell kapcsolni, de a műtét sikerült. A kísérleti állat két hetet élt. Ezt az eljárást szeretném kikísérletezni. Természetesen állatokon. — És a későbbi, a gyógyászati alkalmazásnak milyen lehetőségét látja? A műtéthez egészséges szervre van szükség. — Természetesen. És valahai mentőorvoskodásomra gondolva a megoldást éppen a balesetnél elhunytak adhatják. Az ő egészséges szervük kerülhetne a beteg tüdő helyébe. Persze, amíg odáig érkezünk, a kísérletek hosszú- hosszú sorát kell bejárni, de nincs kétségem, hogy egyszer elkövetkezik az emberi műtés biztonságos lehetősége. Ha nem is én végzem már talán az elsőt, mindenesetre szeretnék tapasztalatokkal hozzájárulni. — Főorvos úr sokat dolgozik, jut-e ideje a kísérletekre? — Való igaz, hogy a sebészi feladatok erősen lekötnek. Nekünk tulajdonképpen négy órát szabadna műtenünk, a többi pihenésre szolgál, na de meg lehet ezt valósítani? Nemhogy ezt, de mást is nehezen. Képzelje, a portásunk jó ideig minden reggel fél nyolckor bezörgetett hozzám: főorvos úr!... Szabad Nép fél óra... Egyszer aztán megelégeltem és kikiáltottam: megtanultam én olvasni, eltudom olvasni magam is az újságot. Derűs arccal cigarettára gyújtott: — Na, azóta nem háborgatnak. « Mondom, a beszélgetés megírására különféle okok miatt nem került sor, a főorvossal is csak évek múltán, valami ünnepi esemény végén találkoztam. — Nos, főorvos úr, hogyan mennek a kísérletek? Felhagytam velük. Pontosabban: csak mellékesen végzem. Tudja, azóta annyi új gyógyászati út tárult fel, hogy az átültetésnek, mint tömeges gyógyítási lehetőségnek alig van jelentősége. Egyedül talán a végletes kóresetekben, amikor már más keresni való nincs. A jövő a gyógyszeres kezelésé. Ma már a nagy ha- tőerejú gyógyszerek egész sora van birtokunkban. Néhány év és a tébécé nem probléma számunkra. Sőt. mársem az, ha az eredményeket vesszük. A szervátültetés programja ezen a területen alighanem megmarad kuriozitásnak. Néhány éve a világsajtót szenzációs hír járta be: egy fokvárosi orvos szívátültetést végzett. Nemrégiben azt olvashattuk: meghalt Blaiberg, az idegen szívvel legtovább élők egyiike. M ost pedig a minap az a néhány soros híradás vonta magára a figyelmem: a Michigan állambeli Ann Árbocban tüdőátültetési műtétet hajtottak végre. Az 50 éves Albert Lee Carnick egy autóbaleset következtében elhunyt 17 éves középiskolás fiú bal tüdejét kapta meg. A hír olvastán úgy éreztem, el kell mondanom e jegyzet- lapokon heverő, régi beszélgetést. Már senki sem kérdezte, hogyan szalad a Skoda. Elmaradtak a tréfák is. Nem cukkolták, hogy mellette alszik a garázsban, hogy nem bir majd a nőkkel ezután. Mert nőkkel a megrögzött, agglegényeket lehet igazán ug. ratni, különösen az ilyen Me. zei-féléket... Vasárnap természetesen kocsival 'ment a sógorékhoz. Egyenként akarta vinni őket, de Lajos kinevette. Azt mondta, ilyen vékony dongajú emberekből akár hatot is vihet egy bejáratos kocsi. Végül csak megsértődtek, mert figyelmeztetni merte Lalikát, nehogy lecsöpögtesse a huza- tot fagylalttal. Sötétedés előtt indult haza. Az állomás előtt sorompót kapott. Elrobogott a személy. lassan emelkedni kezdett a kis kerítés. Megvárta, míg. teljesen felhúzzák, aztán Indított. Halk duruzsolással billent át a kocsi a kis emelkedőn. Szőke, telt karcsú osz- szony lépett elé az úton. Intett neki. — A városba ? — Igen. — Lekéstem ezt az átkozott járatot. — Tessék parancsolni! A kosarat talán hátra. . . kegyed pedig... 6, nagyon örülök... Előbbérünk, mint a vonat! — Üj a kocsi? — Egy hete kaptam meg. De régóta vezetek, nyugodtan rám bízhatja magát, asz- szonyom.. . Minthogy János a világért sem akart pénzt elfogadni a fuvarért, s egyébként is kiderült. hogy az asszonyka éppen a szemben levő ház harmadik emeletén lakik, legegyszerűbbnek látszott egy szerény vacsorával honorálni a szívességet. — Bizonyára valami hitvány kis vacsorát készítene — mondta az asszonyka. — Ez még az ánti-világban történt, amikor mindenki maszek volt és mindenki gebi- nes. A maszekség azt jelentette, hogy bizony keményen meg kellett küzdeni minden fillérért. A gebinesség pedig, hogy nem állambácsi ültette be a boldogot egy prímán fölszerelt üzletbe, ahol csupán az volt a dolga, hogy ami árut kiutaltak, némi vízzel felhígítva, vagy a mérleg tányérja alá ragasztott zsírpacnival súlyosbítva eladja, hanem még a rollóhúzót is saját magának kellett megvásárolnia, mielőtt boltját megnyitotta. Persze, még volt egy és más különbség az akkori és a mai világ között, de hát ez a mi történetünk szempontjából közömbös. * Az itt a lényeg, hogy a Szegvári Járásbíróság folyosóján hatalmas tömeg tolongott, A komoly megfigyelő azt is észrevehette volna, hogy két párt állt egymással szemben a szűk folyosón, és koma a komával, sógor a sógorral vitázott. Hogyne vitázott volna, amikor odabenn a teremben olyan csalási ügyet tárgyalt a kicsiny, ferde vállú bíró úr, amilyen nem fordult még elő Szegváron, mióta világ a világ. Nagy furórét keltett a dolog. Nem mondom, megtörtént, hogy valakinek eltűnt egy pár csirkéje (ugyanaznap a harmadik szomszéd fazekában puha csirkehús rotyogotl), de a kánya is el- vihette azt a gyenge csirkét, meg el is kódoroghatott. Hanem csalni, nem csalt itt soha senki. — Akik a Péter — kontra Szabó-ügyben vannak itt, fáradjanak be a terembe —. így Straub úr, a törvényszolga. Erre aztán benyomakodtak a szobának is szűkmarkúan mért terembe. — Péter János, álljon ide a biróság elé! — hangzott a bíró úr felszólítása, mire Péter János előcsoszogott. — Megértette a vádat? Matyiért a férfiak csak akkor igényesek, ha más készít nekik. Én ugyanis férjnél vagyok — sajnos. Bár talán nem helyes, hogy panaszkodom... nem rossz ember a férjem. Kalauz. Most is szolgálatban van... Hajnali háromkor gondolt arra először Mezei János, az áruház reszortfelelőse, hogy talán haza is kellene mennie. — Ugyan, kis butám. . — dünnyögte az asszony. — A kalauz bácsi kilenckor érkezik. Ráérsz nyolckor elmenni. — Hétkor nyitunk... A kollégák a jókedvet, a szokatlan előzékenységet, a vidám fütyörészést mind-mind a Skoda számlájára írták. Két hónap múltán is a kocsit irigyelték. Azt hitték, a dióbarna volán, az .üvegen sétáló ablaktörlő, az almazöld motorháztető lebeg János szeme előtt, amikor réveteg mosollyal kibámul a kirakatablakon. Pedig Ibolya hangja, kislá- nyos dünnyögése kapcsolta ki időnként az agyát. A kapcsoló! Micsoda ötlet! Ibolya egy zseni! Ez nem jutott volna eszébe. A férj este hétkor távozik, ha szolgálatba megy. Vonatra azonban csak nyolc • tízkor száll. Fél kilencig tehát várni kell. Hátha cserél valakivel, vagy más vonalra irányítják, s csak reggel kell beállnia. Fél kilenckor János kiáll az erkélyre, s figyeli Ibolyáék fürdőszobájának ablakát. Ha felgyullad a villany, s egy másodperc múlva újra elalszik, akkor indulhat. Ha há- romszor-négyszer gyullad és alszik egymás után, akkor veszély van, otthon a férj. A múlt héten is volt ilyen eset. Valóban fontos az előrelátás. Ibolya negyedkor feltette a krumplit. Barátfülét rendelt János. Azt pedig nem lehet Kus8Íng%ky Endre Hamis mérleg gát csalással vádolta Hosszú István, mert olyan szűkén mérte a vajat, hogy amit maga egy kilóban adott, az itt jelenvaló Hosszú István felperes pékmesternek csak nyolcvan deka volt. Felszisszent a fél falu. Hát most már csalójuk is van. Hiába, romlanak az erkölcsök. — Nem csaltam én, kérem, magyarázta Péter János és tagadott körömszakadtáig. — Hát akkor álljon ide Hosszú István. Hogyan is volt ez a dolog? — Ügy volt az kérem, tekintetes bíróság, hogy én minden áldott nap egy kiló vajat vettem Péter Jánostól, mert én pék vagyok, vagyishogy sütőmester, Péter János meg tejcsarnokos. Veszem ám, veszem a vajat már hónapok óta a kiflihez, soha semmi baj nem volt vele. Szép is volt, jó is volt, aranysárga, aranyillatú és friss mindig, mint a patyolat.. Egyszercsak azt mondja a feleségem, a Böske. — Te, Esvány, nincs mög ez a vaj egy kila, ez kévés. Mérd csak meg Esván, mögötte a fene ezt a vajat vagy mi, de nem ölég ez. — Hát jó, mondok, — megmérhetjük. Megmértük. Igaza volt az asszonynak, a vaj csak nyolcvan deka volt. Hát ez a panaszom tekintetes bíró úr. A Péter János hamis mérleget használt. Hamisat. Becsapott a. János hónapok óta, pedig jó komám volt mindig. — Na, látod — így, akkor a Böske — itt csalás van jelön. Most pedig följelehtöd ezt a csalót. Hát Így kerültünk ide tisztelt bíró úr. hogy a Böske igen erósködött. felfújni. Anti már nem 15* hét, azóta már elindult. — Kiöntöm én a konyakot is. Csak emelnem kell János elé, ha belép! És a kávé is... hadd főj jön! Tíz perc múlva fél. . . Pamparapatnm.. . Jesszusom' Ez Anti! Egy rövid csöngetés! És. . . próbálja a kulcsot! — Reggel megyek a hat huszohnégyessel. .. Mi ez? Kétszer vacsorázol? — Tudod. úgy. .. — Csend! Hát. idefigyelj! Hányra jön ? — Kicsoda ? — Azt akarom tudni én is! Hányra jön? Halljam! — Nem jön senki! Ha te nem hiszel nekem, hát ülj ide az előszobába a baltával, vagy a konyhakéssel. .. te bolond! — Hová mégy? — Kezet mosni! Alig találta a kapcsolót. Már görbítette az ujjait, hogy egymásután öt-hat gyors kapcsolással jelezzen a túlsó erkélyre: most aztán igazán nagy a, veszély, szerelmem! Csak most ne mozdulj! Egy... Aztán semmi, üres katta- hások. Hiába rázta, cibálta, ütötte, nem gyulladt többször. Az égő egyet villant, halkan pattant benne valami, aztán elsötétült. .. „Mi lesz itt?”... Mezei János három nap múlva nézett be az üzletbe. Bal szemét nem láthatták a kollégák a nagy kék folttól. Arcán ragasztások fehérlettek. Jobb fülét is kötés tartotta, bal lábára erősen biccentett. — Mi történt, komám? Karambol? — kapták körül mindannyian. — Semmiség — legyintett. — Műszaki hiba... Nem tudta, hogy igazat mondott. — Ehhez mit szól Péter János? A vádlott akkorát nyelt, de akkorát, hogy nagyon. — Tekintetes bíróság, nem csaltam én, kéremszépen. Becsülettel kiszolgáltam Hosszú Istvánt, jó vevőm volt, szép vajat adtam neki, jó vajat, mindig frisset. Kimértem mindig fájntosan, nem volt abba soha semmi hiba. Egyszer aztán elveszett az egykilósom. Elgurult az az átkozott jószág valahová, vagy ellopták. (De ugyan ki lopná el. nincs tolvaj ebben a faluban!) Azóta úgy mértem a vajat a sógornak, hogy a mérleg egyik tányérjában tettem a vajat, a másikba meg egy egykilós kenyeret, amit az itt jelenvaló Hosszú István pékmestertől vettem. Hát tekintetes biróság, így esett, hogyha kevés volt a kenyér, kevés lett a vaj is. Ezért a ko- mámuram a hibás, miért adott olyan kenyeret, aki nem üti meg az egy kilót. Ebbizony tiszta sor, így mindjárt másképpen fest az ügy. A vádlott panaszos lett, a panaszos vádlott, és ki tudja mivé nem fajul a dolog, ha Hosszú István nagyhitelen észbe nem kap és sürgősen ki nem jelenti: ha már ez az eset, nem bánja, visz- szavonja a panaszt — Ne tessék bíró úr for- cérozni ezt az ügyet, majd mi elrendezzük, nem lesz itten semmi hiba. A bíró úr tűnődött egy darabig, nem kellene-e most már Hosszú ellen vádat emelni? Aztán felülker ekeden benne a gondolat: legjobb it: megteremteni az Isten békéjét és szélnek ereszteni a vádlottat is, panaszost is. így tett. Sürgősen kiürült a terem, ment mindenki a dolga után. Aki pedig este a kocsma táján járt, azt láthatta, hogy a vádlott és a panaszos, mindegyik egy üveg borral a kezében, egymást átölelve tele- torokkal énekel: — Nem loptam én életemben! ... NÓGRAD - 1959, szeptember 28,, vasárnap jj
