Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)

1969-09-27 / 224. szám

> A háború elől<é$7Ífé$énel< hozása megyénk lakosságára fii.) \ álnmwAám n háború kitörése előtt« a dolgozok küzdelme Felszabadulásunk 25. éu- jordulójára készülünk. Egy szörnyű háború és a dicső­séges Vörös Hadsereg har­cai után telt el egy negyed­század. De hogyan kezdő­dött, mi volt a második világháború előzménye Nógrád megyében, erre adunk most választ. A felvidék ide csato­lása és a háború kitörése közötti időszakban az egyik leg. jelentősebb politikai esemény a választás volt. A politikai pártok teljes intenzitással készültek a választási harcra, hogy minél több szavazatot szerezhessenek. Az országgyű­lési képviselők számát az 1938. XIX. te. 260-ban álla­pította meg. Ebből 135-öt egyéni, 125-öt lajstro- mos választókerületben kel­lett választani. Az 1939-es választási kampány Nógrád megyében is május 7-én kez­dődött. Minden párt gon­doskodott arról, rogy válasz­tási programját eljuttassa a választópolgárokhoz. össze­állították a jelöltek jegyzé­két is. amelynek alapján megszervezték a választási gyűléseket. A különböző propaganda- eszközök — a rádió, az újság, a falragaszok és kiadványok — s a gyűlé­sek szónokai nyomatékosan hangsúlyozták, hogy válasz­tópolgári kötelességének min­denki tegyen eleget, mert aki indokolatlanul elmulasztja, a törvény bünteti. A figyelmez­tetést a dolgozók közömbösen fogadták. Tudták, hogy a fe­nyegetés sem viszi előbbre az ügyünket, hiszen számukra teljesen mindegy, hogv me­lyik jelöltre esik a választás, egv sem fogja érdekünket képviselni. A Munka című jobboldali lap úgy tüntette fel, hogy mindenhol lelkes tömeg fo­gadta a jelölteket. Ezzel azonban ellentétes az üveg- gyári munkások sztrájkba lé­pése, akik helyzetük javí­tása érdekében állították le a munkát. A kilenc- napos sztrájk — amely­ben 1350 dolgozó vett részt — csak közvetlenül a válasz­tás előtti napokban fejeződött be. A választási kampány időszakában a képviselője­löltek a bányászok nyomorú­ságos lakáshelyzetével egyál­talán nem foglalkoztak, a bányászok viszont annál töb­bet. A MUNKÁS SOMSÁVAL senki sem törődött. Ha zú­gott a nép. lecsillapítására az egyházat is segítségül hívták. A bányamunkások részére lelkigyakorlatot szerveztek. Még Szent István jobbját is elvitték Salgótarjánba, hogy nagyobb hatással legyen a az emberekre. Ugyan­akkor módot találtak a nyílt fenyegetésre is. Elrettentő példaként az újság is írt róla, hogy röpcédula „enge- délynéküli” terjesztése miatt három egyént előállítottak és kihágási eljárás indult elle­nük. Ez azonban nem fé­lemlítette meg a cselek­vőket. A választási rend­szer sok ezer embert fosztott meg választójogától részben a falusi és városi proletariátus alsó rétegeiben, részben a 26 éven aluli fiata­lok körében. A VÁLASZTÁSI HARC alig ért véget, a hullám már­is összecsapott a megye urai­nak feje fölött. A demagóg ígérgetésekkel egyáltalán nem tudták a megye dolgozóit — különösen a bányamunkásokat — megnyugtatni. Látták, hogy az elmúlt hónapokban a háborús helyzet egyre jobban éleződött. A munkásság hely­zetén nem szándékoztak javí­tani, hanem egész belpolitiká­juk a háborút készítette elő. A soviniszta hangulatkeltés és az irredenta propaganda a szociális demagógiával át­szőve mindenekelőtt a fi­gyelmet a fegyverkezésre, a hadsereg fejlesztésére irány ít- totta. Ugyanakkor nagy haj­szát indítottak baloldali érzel, mű, haladó gondolkodású em­berek ellen. A belügyminisz­ter 1939 márciusi rendelete alapján intézkedett a szakszer­vezetek felülvizsgálásáról. Annak ellenére, hogy Hor­thy kopói megkülönböztetett figyelmet fordítottak a bá- nyászságra, a zagyvapálfalvi Frigyes-aknában dolgozók 1939. június 6-án béremelést követelve, abbahagyták a munkát. A sztrájkoló mun­kások benyújtották jogos kö­veteléseiket a bányaigazgató­ságnak. de azok hallani sem akartak annak teljesítéséről. Mivel intézkedés nem történt, a bányászok nem sokáig vá­rakoztak. Az Epres-lejtősak- na 600 dolgozója június 19- én sztrájkba lépett. A bányá­szok az ígérgetések valóra váltása érdekében tüntettek és Salgótarjánba indultak az igazgatóság elé. A baglyasal- ji csendórség útjukat allta és a bányászokkal együtt menete­lő családtagokat is durván bántalmazta, majd a töme­get szétoszlatta. A bányászok kérték, hogy a megye főis­pánja, bellusi Boross József dr. a helyszínen hallgassa meg követeléseiket és tegyen intéz­kedést kérésük teljesítésére — ez azonban nem történt meg. Ennek következtében több mint 2000 ember szüntette be a munkát. AZ ELKESEREDETT BÁ­NYÁSZOK sztrájkja egyre nagyobb méreteket. öltött. Csatlakozott hozzájuk a sag- újfalui üzem 300 dolgozója is. Június 21-én bejelentette a leállást a kisterenyej üzem 700 és a bárnavölgyi üzem 467 dolgozója. A többi üzemek is egymásután álltak le és jú­nius 23-ra a szénmedencében már 4200 bányász sztrájkolt. Mivel a minisztériumban járt.küldöttség az ígéreten kí­vül semmit sem kapott, a bányászuk a zagyvapálfalvi sportpályán a salgótarjáni fő­szolgabírót, Mattyasovszky Ka­mill dr-t hallgatták meg. Meg­alapozatlan beszéde nem volt több mint ígéret, melyet a bányászok elutasítottak es válaszként június 23-án már 6000-re nőtt a sztrájkolok száma. Ezzel az egész szén­bányászat beszüntette a mun­kát. A iparügyi miniszter csak hosszú huzavona után. június 27-én küldték a bérmegál- lapító bizottságot. A bánya­munkások, miután bizonyos mértékben orvosolták sérel­müket, beszüntették a sztráj­kot. A dolgozók látták, hogy a tőkésektől nem tudnak töb­bet kicsikarni —, mivel je­lentős széntartalékokkal ren­delkeztek. — Így meg kellett elégedniük a szerény ered­ménnyel. A rendkívül súlyos helyzetet értékelve Schmidt vezérigazgató-helvettes annak ellenére, hogy félt a munká­sok haragjától, mégsem volt hajlandó a munkabérek meg­nyugtató módon való rende­zésére. A bányavezetés gon­doskodott róla, hogy a mun­kásság a bizonyos béremelés ellenére se jusson nagyobb darab kenyérhez. Dr. Szomszéd Imre (Folytatjuk) Öreg ember a hegyen A gyermekkort jelentő em­lékek között talán minden emberben ott kereng a kör­hinta. Repül velünk deres, sárga, barna csikóival, hó- színfehér hattyúival, mérges­zöld sárkányaival — arany- drapériásan. Fejünk fölött, a forgó pádimentumán, a su­gárívű bordázatok között me­zítlábas srácok talpalnak körbe-körbe, mellük a fa­bordáknak feszül, ők repítik az alkotmányt. A tengelyrúd tövében áll a körhintás, mel­lette tölcséres gramafon krá- kogja az egy menetre szóló muzsikát. A körhintás kolom- pol, indul a forgó, a színes csikók, hattyúk, sárkányok alkalmi lovasai boldogan él­vezik a könnyű suhanást, * Él Csécsén egy idős ember, aki minden színházi esten ott ül. A nézőtéren megszokott helye van. Beck Antal bácsi nélkül talán el sem képzelhe­tő előadás a faluban — így mondják a helybeliek —, hja’, maga is nagy színházcsináló volt ifjabb években, ő szer­vezte. vezette, rendezte a mű­kedvelőket. Játszott is azok­ban a régi darabokban. De nem ez a legfőbb érdekessé­ge. Tóni bácsi volt annak ide­jén Nógrád első körhintása, meg mindenféle vásári mutat­ványosa. Kíváncsi lettem az öregre. A körhintázó gyermeki ko­romra. Milyen is volt igazán? ★ Az öreg ember kint él a he­gyen. Az öreghegyen. Itt így emlegetik. Az Öreghegy háta szőlőskert. Ki-ki maga nyitja, gondozza, szüreteli. Neki itt ezerhatszáz négyszögöle van a többié között. Valaki az ér- lelődés táján jócskán meg- dézsmálta a tőkéket, azóta él kint az öreg, vigyázza a szüreti napokig. Együtt baktatunk a sorok között, fürkészi a fürtöket, hogy ízelítőt szedjen vendé­gének. — Vén tőkék már — szól hátra. — Lassacskán kiszá­radnak, kimúlnak mint a gazdájuk... — Azt mondják, Tóni bá­csinak szép ifjúsága volt... A csutkakunyhó előtt te­lepszünk meg. Benne földre- vetett dunna — alighanem már csak itteni szolgálatra használatos —, egy nyurga lá­bú sámli, azon pamacs, szap­pan, borotvakés, vakult nik- kelű nyíróolló. Az öreg men­tegetőzve rámolja le az egyet­len ülőalkalmatosságot: — Borotválkozni készültem. Nem számoltam vendéggel. Idelunt szőrösen is megteszi. Meg aztán az én koromban!? Mert valamikor. . nem mon­dom. .. — Ügy hírlik errefelé, ne­vezetes ember volt. — Hát voltam kérem. Ha­zudnék. hogy nem voltam. Ismert engem mindenfelé a megye, még ma is sokan megismernek, akik a körhin­támon ültek. Múltkoriban megáll mellettem az utcán egy luxusautó. Kiszáll onnan egy elegáns ember, megszólít. Azt mondja: valamikor haj­totta nálam a ringlispilt. Mert úgy volt az kérem akko­riban: hatszor hajtottak, egy­szer ültek, passzióztak a gyerkőcök. Bizony, sok ilyen ismeretlen ismerősöm akad. — Tóni bácsi volt a megye első körhintása. Igaz? — Tulajdonképpen az apám. Tetszik tudni, Német­országból kerültünk ide a hintával, meg egyéb vásári mutaványokkal. Aztán itt te­lepedtünk meg, Lőrinciben. Apám ott vett házat, onnan jártunk mindenfelé Heves­iben, Nógrádban. Nem volt rossz élet az utazás és las­sanként én vettem át a mes­terséget. Ám alig tanultam bele, katonának vittek az el­ső háborúba. Az olasz fron­ton szolgáltam, de mondha­tom, nem sok idő után nagy szerencse ért. Egy nap fog­gyulladást kaptam, feldagadt az ábrázatom, vizes ruhával kendőztem. A tábori orvos meg amikor a sebeülteket vizsgálta, tévedésből engem is hazaküldött. Előbb Miskolcra vetődtem, majd haza, Lőrin­cibe. Folytattam újból amit abbahagytam. A háború után új, modernebb hintát vettem, azzal jártunk. — Meddig csinálta, Tóni bácsi? — Még a demokráciában is, 1967-ig. Mindenfelé a megyé­ben. Csak kérdezze meg bár­hol, de főképp Jobbágyiban, Püspökiben, Bujákon, isme­rik-e Tóni bácsit. Tarjánban már akkor megfordultunk apámmal, mikor a főtéri ál­lomás helyén még mutatvá­nyos tér volt. Szerették bár­merre, ha megyünk, mert iparkodtam lépést tartani az igénnyel. Volt, hogy körhin­tám, meg hajóhintám járt, később, mikor a húszas évek­ben divatba jött, normálfilme­ket vetítettem, saját agregá- torral, mert sok faluban ak­kor még a villany is foga­lomnak számított. — Emlékezne valamire a műsorból? — Játszottam néma-, felű-a- tos és hangosfilmeket vegye­sen. A némákhoz magam mondtam a történést, kísérel­nek a cigányzene szólt. Fő­képp a sziráki járást látogat­tam, mert az engedély nem mozira szólt csak képvetítés­re és ebben a járásban sze met húnytak a dolognak. Mindig érdekeseket vetítettem. Például: A párizsi rendőrség titkát, A cirkusz királynéja:, a Kikapás férfiakat, a Dávid és Góliátot, a Szalézi Szent Ferencet. .. Hanny Porten. Fedák Sári. Király Ernő, Rál- kai Márton. Lábass Juci, Bil­ler Irén, az öreg Latyi voltak az akkori idők sztárjai. Egyi- ket-másikat személyesen is­mertem. Fedákot, Rátkait, Lá­bass Jucit, mert bolondultam a színházért, egy-egy darabot látni Miskolcra, Pestre is el­jártam, a bátyám meg a Ki­rály Színház öltöztető szabója volt, s ha meg-meglátogattam, mindi.g bemutatott valakinek. Egyszer Rátkai azt kérdezte tőle: — Mondd, Szepi, ugye az öcséd van a folyosón? — Igenis, művész úr. Az öcsém nagyon szereti a színházat. Maga is játszik. — No, hát akkor kollégák vagyunk az öcskössel — mondta Rátkai. — Körhinta... mozi... szín­ház?. .. — Akkoriban már Csécsén éltem. Megiházasoditam. A pos­tamester lányát vettem el, akit csitri korában sokszor elkergettem a hintától, mert mindig a merevítő huzalokat rángatta. Csakhogy mire le­szereltem a katonaságtól, egé­szen szemrevaló eladó .ánv lett. Szóval hát azt akartam mondani: megtelepedve a fa­luban, műkedvelő együttest szerveztem. Az akkori színpa­dok sikeres darabjait ját­szottuk: a Mágnás Miskát, a Sárga csikót, a Túl a Nagy- krivánont, meg egyebeket. Bizony, nagyon szép sikereink voltak... Ismeri például azt a számot, hogy... S Tóni bácsi dúdolni kezd egy Lehár-melódiát. Ha jól emlékszem, A drótostótból való. — És azután? — Jöttek a gyerekeit... las­san megöregedtem, most 76 esztendős vagyok, de a szín­házszeretetem a régi. — Ss a körhinta?... — A körhinta elrepült az időben. Csak ez az öreg szőlő van, meg az öregség. Az öreg ember az öreg szőlőhegyen. Barna Tibor Fordította: SÁRKÖZI GYULA iO. Riportregény Be kell vallanom, kihasználtam azt, hogy Lidia olyan gondosan és pontosan teljesítette a tőlem kapott feladatokat. Méghozzá önző célokra. Mi. egyszerű felde­rítők, jóllehet volt pénzünk elég, mégsem tudtunk bár­mihez hozzájutni. A „Csak németeknek” táblákkal ellá­tott boltokban, amelyekben mindent kapni lehetett, az árukat csakis birodalmi márkáért (nem pedig frontmár­káért) árulták, nem németeknek pedig tilos volt oda be­lépniük. A parancsnokság nem engedte meg nekünk, hogy birodalmi márkával fizessünk, hogy ne keltsünk gya­nút. De néha bizony vennünk kellett egy-egy üveg rumot vagy pezsgőt, egy-egy csomag jó cigarettát, öngyújtót, francia parfümöt és más hiánycikkeket. Kuznyecov sokszor járt a Csak németeket kiszolgáló üzletekben, a mi csoportunkból csak ő kapott birodalmi márkát, méghozzá korlátlan mennyiségben. Mihail Sevcsuk és en, mint kereskedők nemegyszer javasoltuk Kuznyecovnak, hogy kössön üzletet velünk, de Nyikoláj nem állt kötélnek. Ö mindig hordott táskájában pár üveg konyakot, csinos női harisnyát, egy doboz cso­koládébonbont és néhány csomag első osztályú cigaret­tát. Ezekre a dolgokra új ismeretségek kötésekor volt szükség. Született egy gondolatom: mi lenne, ha megbíznám Lisowskát, hogy vágja meg egy kicsit Siebertet? AttóJ fogva a főhadnagy degeszre tömött aktatáskájából tüne- dezni kezdtek a hiánycikkek. Kuznyecov nem szólt sem­mit Lídiának (úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre), de ha velünk találkozott, káromkodott. A fiúk nevettek, amikor Marija Levickája lakásán hirtelen elővettem ebéd előtt egy kis üveg rumot. — 118 — — Honnan szerezted? — kérdezte Kuznyecov mér­gesen. — Lisowskától kaptam ajándékba — feleltem ártat­lan képpel. — Megkért, hogy kínáljam meg vele a fiú­kat. — És ő hol szerezte? — Honnan tudjam? Azt mondta, hogy egy törzs­tiszttől szerezte, aki fülig szerelmes belé és minden este drága ajándékokat visz neki. Még ezt a pár harisnyát is tőle kaptam. — Ezzel kivettem zsebemből a fekete se­lyemharisnyát. — Magának adom, Marija — mondtam Levickájának. Nem mindenki értette, miről van szó. Levickája megörült az ajándéknak, a fiúk irigykedtek rám, amiért ilyen nagyszerű ismerősöm van, mint Lídia, Kuznyecov pedig dühösen hallgatott. Mi mást is tehetett volna? Egyszer Lisowska kicsalta Paul Sieberttől az akta­táskát, mindenestül. — Egy kis meglepetést tartogatok magának — mond­ta nekem. — Milyen meglepetést? Kisietett a másik szobába és néhány perc múlva is­mét előttem állt, kezében a jólismert aktatáskával. — Van menyasszonya? — Van, miért? — Hol van Rovnóban, az osztagnál vagy Moszkvá­ban? — Az osztagnál. — Fogja. Ajándékozza meg vele. Lisowska kinyitotta a táskát és én gyapjúszvettert, kesztyűt, piros fejkendőt és még sok más holmit pillan­tottam meg benne Nevethetnékem támadt. — Az én menyasszonyomnak egyelőre sem ilyen holmikra, sem parfümre nincs szüksége. Osztagunknál különben is tilos az értékes ajándékok osztogatása. — Nem számít: fogja és mondja a parancsnokának, hogy tőlem kapta. — Kitől vette el ezt a táskát? — Paul Sieberttől. — Lopta tőle? — Nem, ő maga adta nekem. Elnyertem tőle. Vala­hová sietett, én feltartottam. Azt mondja, hogy ismerő­séhez, Gitel őrnagyhoz siet. Aznap este pedig Gitel hoz­zám ígérkezett. Ezt közöltem Sieberttel. Nem hitte el és hencegőnek nevezett. „Fogadjunk!” — mondta Paulnak. Bólintott. ..Mibe?” — kérdem tőle. Ö meg: „Nekem — 119 — mindegy”. A táskájára pillantottam és így szóltam: „A táskába!” — „Rendbe van!” — felelte Siebert. Nem teilt el egy fél óra és megjelent Gitel. Az én főhadnagyom mintha lenyelte volna nyelvét, amikor megpillantotta a kezemben. A táskának mégis búcsút mondtam. Vissza kellett adnom Kuznyecovnak, de azok után többé nem viselhette, és vett magának egy másikat. Ez után az eset után Kuznyecov óvatosabb lett. Most már nem lehetett tőle hallani olyasmit, hogy Lidia mindkét félnek dolgozik, jóllehet Giteílel való találkozá­sa nagyon meglepte. Gitel őrnagy gyanakodni kezdett Siebertre, hogy az angol hírszerző szolgálatnak kémke­dik. Válj a Dovger tudomást szerzett erről és figyelmez­tette Kuznyecovot. És éppen ezután találkoztak Lisowska lakásán. De végső választ arra a kérdésre, kicsoda voltakép­pen Lídia Lisowska, én és Kuznyecov csak később kap­tunk. XV. Vz X. számú pisztoly Még abban az időben történt, amikor tőrbe csaltunk egy német gépkocsioszlopot. A második kilőtt kocsi mel­lől az országúton felszedtem egy új Walter-pisztolyt. Számbavettük a zsákmányunkat, s kiderült, hogy nyolc pisztolyunk van, holott a németek csak heten voltak. Kolja Sztrutyinszkij ekkor így szólt: — Az az érzésem, hogy egy német meglépett. De a partizánok többsége, köztük Kuznyecov is, meg volt győződve, hogy elkaptunk minden németet. S az meg, hogy eggyel több volt a pisztoly, hát valamelyik tisztnek éppenséggel két revolvere lehetett. A pisztolyról kiderült, hogy tizennégy lövetű, a né­met haditechnika újdonsága. Ügy határoztunk, hogy át­adjuk Kuznyecovnak. Szívesen elfogadta és rovnói útjá­ra mindig magához vette. Egyszer Lidia asszony meghívta a főhadnagyot egy kisebb házi összejövetelre. Rajta kívül ott volt még a háziasszonynak néhány ismerőse: törzsbeliek és gestapó- sok. Persze nekem, mint „rokonnak” és „a megszálló rendszer odaadó hívének” szintén került egy hely az asztal sarkán. Az ilyen összejöveteleken sok mindent összefecsegtek a részeg hódítók. Mindegyik igyekezett a többit meg­hökkenteni valami új, eredeti, érdekes dologgal. Ehhez hasonló mondatok hangzottak el: — A führerrel együtt töltöttem egy estét Frankfurt am Mainban. (Folytatjuk) I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom