Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)

1969-09-21 / 219. szám

Fiatalok fóruma Patakr Desso HANN 1LKLNC 'tfokáitf néztem tenyerei! ott a f oly ónál, ho) kíváncsi halak ugrattak az árnyékokon át. s fűzek borultak ránk — parázslóit az ég. Sokáig néztem néztem tenyered, míg eljött az éj is. a hajnal is megállt a hátunk mögött. Nem értem ma már miért nem hittem el a nap és a csillagok aludtak ujjaid között. NAGY ISTVÁN Ha eliössz Ha eljössz hozzám éjszaka tekinteted engem vádol, megóvnak bennünket mozdulataid. Elmehetsz, visszatérhetsz eléd kanyarodik az út. kapaszkodhatsz iában, virágban hajadon átfújhat a szél. Ha magamra maradok a szobában arcra borul a csend. JENEl KATALIN J\leked üzenek... Míg gondtól görcsberándult, bús, méla arcod felém tekint, mosolyod merész vonása hideg fehérséggel küzdve vigságért vív. — Gondom hová tegyem .............? — F ájdalmam mivé legyen .... ? Hallgatom, keserű szavakra fakadt önmarcangoló zúhatagodat. — Figyelj hát, most neked üzenek: A gond, mint örömhöz láncolt szolga — rab lelkünket marja égő fájdalommal; nyomot hagy rajtunk, változó világként varázsszóra • új, mindig új képet mutat. Bennem is megvan. Szitkozódom. Nem titkolom fájdalmamat. Látták már nekem is könnyes halványságba merülve arcomat. De nem dédelgetem! — nem babusgathatod te sem parányi életed — zaklatott világát burokba ne vondd! Nézz körül, tekinteted engedd szabadjára, vesd életed a sodródó árba; mások bajának, örömének társa hadd legyen, engedd —, hogy lelked millió lélekkel közös legyen: Közös a sors, osztott a bánat, az öröm. Mij jó az! — Fogadd meg, s eltörpült életed oly nagy lesz, nem ismer mást, közös érdeket csupán — mi éltett, mennyit éltetett! Csak ne feledd, Igaz Barát köszönő szót nem vár, nem kíván. Ha jövőd nyílt vágányát látom többet kapok. Többet, mint bárki más. (Salgótarján, .1969.) G A felső rakodón csak az ^ üres csillék gúvadoz- tak. Innen el lehetett látni a városig. Kékesszürke fátyol lengett a házak fölött, amit rövidesen szétcíbált a hideg, őszies szél. — Emberek, egy szóra.. ! Odagyülekeztek a művezető bádogból összerótt irodája elé. Vasárnap volt, s szemükben a félig kitörölt álmosság. Szíve­sen szundítottak volna még nyolc óráig, fél kilencig, de úgy vállalták, mind eljönnek. s rávernek egy kicsit. — Hányán vagyunk? — A művezető számolt: — Csak ti­zenöten? — Huszonketten. Valaki nevetett a bódé mö­gött. Előre nyújtotta nyakát a kiszögelésnél, úgy méregette a művezetőt. Még hárman ne­vettek, aztán csend lett. A szél végigpásztázott a kőlép­csőkön, felhőt kavart a kő­porból és megemelgette a bó­détető meglazult tábláit. — Jó, hogy mindnyájan el­jöttek — mondta a bódé aj­tajában álló művezető és az overál legfelső gombját is be­gombolta. — Tudják, mit kell csinálni? — „A fenét kérdezgesd!” — gondolta Jancsik, széles arca borotválatlan volt, nem szépít- kezett erre az alkalomra. Az előbb ő nevetett a bódé mö­gül, de ez a kérdés elvette a kedvét. — Tudjuk! — De nem áll­hatta meg, hogy gúnyos meg­jegyzését elhallgassa: — Teg­nap is mi dolgoztunk itt. Vagy talán most pincéryersenyt rendezünk?! — A lőmester nincs itt. ma­guknak kell a robbantásokat is elvégezniük — engedte el a gúnyt a füle mellett a mű­vezető. — Van aki ért hozzá? — „Már megint kérdezget!” — dühösködött a borostás Jan­csik. — A rakodó is ért hozzá — adta meg a felvilágosítást. — Mindenkinek megvan a vizsgája. Pilok, a csendes ember, há­tul hallgatott — Tulajdonképpen nem szabályos ez az egész — ma­gyarázta a művezető a közvet­len mellette állóknak, s arra gondolt, hogy már szombaton délután felballaghatott volna a vöröskővölgyi menedékház­y á v hoz, és most még vígan alhat­na az esti szalonnacsúrdítás jóllakottsága után. — Az igaz­gatóság tudta nélkül.. Hol vannak a szerszámok? — És a felelősség?! Ha baj történik, engem vesznek elő Rendőrség, bíróság ... Az emberek biccentés nél­kül otthagyták. — Nna, ki fúrja meg a lyukakat? — kiáltotta körbe Kaposi és a meredek kőfalra mutatott. — Pilok!... — kacagott fel éktelenül a borzas fejű Ma­kár. — öreg is, meg gyáva is ah­hoz — legyintett a szeplős Dió. Pilok szeme rávillant a fiú­ra: — Csak a köveket is úgy bírnád emelni, mint az üres fejedet. Fedezékbe húzódtak, mikor minden lyuk előtt, már senki sem szólt, csak az izmok bir­kóztak a nehéz kődarabokkal, a stangával és a bakóval. Annyira belemelegedtek a kő­törésbe. hogy a kabátok is lekerültek a vállakról. Távo­labb rakták le, egy csomóban. Mikor végeztek a lerobban­tott kő törésével, rakodásával, és szusszanásnyi szünet adó­dott, az emberek falatozni kezdtek. Pilok is térdére fektette a kabátját, és előhúzta zsebéből a nylonzacskót. A vajas ke­nyeret fintorogva elhajította. Valaki behintette kőporral. Kaposi felállt és odalépett az öreghez: — Te miért nem eszel? — Kőpor került a kenye­remre A szeplős Dió nyerítve fel­röhögött : — Micsoda ötlet! Mintha csak egyet gondolt volna ve­lem. Kaposi homlokán össze­futott a ránc: — Te, állat! — és Dió a képét fogva elhúzó­dott az egyik csille mögé. — Tavalyról maradt sza­lonna — mondta Kapocs!. — Kicsit avas már, de nem rá­gós. Pilok elfogadta. Sajnálta Di­ót. ö nem haragudott rá. — Hé, erősen kikötötted ma­gad? — kiáltott az irdatla­nul meredek kőfalon ereszke­dő legénynek, aki a második robbantáshoz készült fúrni. — 3 3 3 Próbáld megmozdítani azt az elálló tömböt A kőtömb a fejtésbe zu liánt, s apró darabokra pat­tant szét. Az emberek nem húzódtak fedezékbe, távol áll­tak a zuhanás helyétől, senki sem számított veszélyre. Diót. aki az alsó rakodó felett, a csillék tetejével egy szinten állt, egy jókora darab kő far­ba kapta, s rálökte a félig ra­kott csillére. Csikorgó, jajon- gó zörej hallatszott, s a fej­tés kis platóján megindult a csillesor. Rettentő véletlen, vagy átkos gondatlanság in­dította el a felgyorsulva dü­börgő vagonettákat — ki tud­ta azt most. A szerelvény ro­hant le a pályán, a hegyről, gazdátlanul. Dió mozdulatla­nul, elkábulva hevert a kőda­rabokon, és semmit sem tu­dott a rohanásról. Pillanatnyi döbbenet után rohanni kezdtek lihegve, esze­lősen a csúszós, meredek lej­tőn, hogy elébe kerüljenek a csillesornak. A csillék súlyo­sak, s az ember előttük ösz- szemorzsolható virágfej. Ho­gyan is gondolhattak megállí­tásukra. Pilok ott rohant legelöl, egyre gyorsabban, egyre ve- szettebb lett az irama. A töb­biek már nem bírták, Kaposi is felbukott egy kiálló gyö­kérzetben. Csak Pilok futott. Maga se hitte, honnan van egyszerre ennyi erő nyurga, sovány -testében. — „Dió veszélyben van, meg kell menteni...!!” Nekiugrott az utolsó csillé­nek. Elvétette az ugrást, nem tudott fellépni az alvázra, csak a csille felső peremét sike­rült kezével elkapnia. A töb­biek úgy látták, a kocsisor métereken át vonszolja maga után. Aztán fenn volt. Előbb csak az egyik lábát feszítette meg a csilleszekrényt tartó váz pe­remén, aztán a másikat is mellé húzta. Odatapadt a hű­vös fémhez, mint vizes üveg­hez a száraz levél. Aztán a kőre tornázta magát. Bakancsa alatt megbillent egy repedezett nagy darab kő. Négykézláb igyekezett elérni a fék ernyedten bille­gő fogantyúját. Hasra feküdt a köveken, és úgy tekerte a fogantyút körbe-körbe. A csillék megrándultak, de alig érezhetően, mint lovak hátán a bőr, ha légy érinti. A kere­kek visítottak a rohanásban, 9 de nem volt ereje még egyet fordítani a télikaron. A negyedik csille fékje hasz­nálhatatlan volt, a fogantyú csak forgott- körbe-körbe. de a kerekek nem szorultak. Az egyenetlen vaspályán jobbra- balra vágódtak a csillék. Kö­vek repültek szanaszét. két oldalt. A rázkódás, az éktelen zaj magához térítette Diót is. Rémülten emelte fel fejét, sápadt arcán nem látszottak a szeplők. csak a két szeme ke­rekedett sötéten. Az eséstől felsebzödött hom­loka erősen vérzett Pilok kimerültén kapkodott levegő után. Reménytelennek látta a fékezést. Pokolian csö­römpöltek, ugráltak alatta a csillekerekek. „A váltók!” — hasított eszébe a felismerés. „A biztos halálba rohanunk!” A szerelvény jobbra kanya­rodéit, valamit lassult a ro­hanása, de Pilok tudta, ez nem jelent semmit. Feltartóz­tathatatlanul dübörögnek a régi fejtés, az öreg bánya fe­lé. Ott nyílt a pálya, a terme­lőtér fölé hajló sínvégekkel. Menthetetlenül a mélységbe zuhannak. A csillék összela­pulnak, töredezetten szétre­pülnek, mint az elpattant gyöngysor szemei. És ha le- ugrana? Próbált felállni. És Dió, vele mi lesz, ő leugrani sem tud. Halálra zúzza mind­kettőjüket a sok száz mázsá- nyi kő és vas. Az ötödik csille fékje is rossz volt. Nyaktörő egyensú­lyozással sietve négykézláb és hason csúszva vergődött, húz­ta át magát kocsiról kocsira. Ott volt a hatodik féknél. Megszorította. Recsegve, ja- jongva, sivalkodva lassult az iram. Jókora kődarabok hull­tak a sínek mellé. Az egyilc vagonetta szekrénye kikapcso­lódott, kibillent — s hatal­mas porfelhő takarta be a közel levő csilléket. Aztán megállt minden. Pilok behúnyta a szemét, ő még mindig úgy érezte, ro­hannak. Aztán leült a csille tetején a kőre. Térdére fek­tette véres ujjait. Nézte a szeplős arcú, megrémült fiatal fiút és fáradtan, kimerültén mosolygott. "TJ ió vinnyogva kúszott a lábaihoz. Elkapta a kö­vektől felsebzett, felhasogatott, vérző kezet. Hirtelen az ar­cához szorította. S fennhan­gon, keservesen zokogott. Egy pillanatra elsápadt dühé- van, egy év múlva is emlék­ben, de aztán udvariasan vé- szem, hogy egy gépen ki mit 1 aszóit: csinált. — Valóban, uram! De a te — Ügy beszélsz mint aki négyszabás villáidat is ők épí- az egyetemen tanít — ordí- tették fel, s ha te megtanítod tottam Alira — de még eze- őket, a gépeket is felszerelik két a csavarokat sem tudtad — hat hónap alatt. rendesen megszorítani! ­Az európaiaknák saját klub- VAKMERŐ DOLOG volt ez, BARLAIVAL IRÉN válópe- felállítanunk, de úgy, hogy a tűk. készen kell lennünk há- juk volt a városban, s ott hiszen nem tudhattam, nincs­rén Ismerkedtem meg. Ép házigazdák készítik az egysze- rom hónap alatt. Sajnos, mi szokták eltölteni a vasárna- e más hiba is — de megütöt­ügyvédje voltam, ő tanúja, rűbb alkatrészeket, s ezeknek nem tettük hozzá az ins’Al- pót — ami az araboknál pén- tem a főnyereményt. Ali szem­Tárgyalás után együtt men- gyártását is nekünk kell beta- lah-t, mert akkor még nem tekre esik. Én ekkor határoz- mel láthatóan nem hitte, hogy tünk haza. nítanunk. Ugyanilyen szerző- tudtuk, hogy például két ara- tam el, hogy nem járok közé- egy-két hitvány apróságtól — Tudja ön — kérdezte az dést kötöttek egy nyugatnémet bot, aki vásárba készülvén, jük, hanem az arabjaimmal függjön a gép munkája, de utcán váratlanul —, miért ép- céggel is, s ebből kiszámíthat- nem kérte ehhez segítségét, maradok. Meghívtam őket mikor meghúzta a csavarokat, pen ötször kell a mohamedá- tűk, hogy az igazi nagy üzlet Allah büntetésből száz évre magamhoz, feketekávéval, a motor elindult és hibátla­noknak naponta imádkozniok? csak ezután következik, s az a elaltatott, hogy így figyelmez- édes süteménnyel kedvesked- nul működött. Nagy lett az — Nem! — feleltem. — De vállalat fogja megkapni, ame- tesse az igazhitűeket az efaj- tem nekik. El is jöttek, hol öröm! miért érdekes ez? lyik az első létesítményt gyor- ta hanyagság következménye- hárman, hol hatan — ennél a következő pénteken végre Ravaszul mosolygott: sabban és jobban készíti el. ire. Bizonyára emiatt vesztet- többen soha. Én mégis azt hit- sokan jöttek el hozzám. Ott — Mert ha én ezt időben Márpedig Schützék nem vol- tűk el mi is másnapra mind a tem, hogy viselkedésemmel volt Ali is. Egyik fülemmel az tudom, akkor Irénnek nem tak könnyű ellenfelek — ta- háromszáz munkásunkat. örömet szerzek nekik, s csak igazgatóra figyeltem, másíR­kell előbb elválnia, hogy Pé- lálkoztunk velük már máskor Pedig a cipekedés kezdetén utólag kezdtem gyanakodni, kai őrá, aki egy öreg arabbal tér felesége lehessen. Külön- is. még úgy látszott, mintha meg- hogy alighanem megbeszélték vitatkozott. ben érdekes történet. Ha HOMRABAN AZTÄN kelle- volnának. Vimádan sürgölőd- maguk között, ki tartja nálam _ Ezért ér többet a szamár akarja, elmesélhetem. metlen meglepetés fogadott. tek és negyed óra alatt meg- a frontot és ki tölti kelleme- mint a gép! — mondta az Akartam. Imádom a jó tör- Az üzemnek csupán a négy tanulták, mit jelent „hó- sebben az ünnepet. Még min- öreg. — Az magától is dolgo­téneteket... fala állt, a tetőre való üveget rukk!” — arabul. Hanem az- dig nem tudtam, miért csak zj,k. Legfeljebb a farkát kell Irén és Péter régen szeret- még csak akkor gyártották tán csavarkulcsért szalasztót- ötször imádkoznak az igazhi- megcsavarnod, ha makacsko­ték egymást, s csak azért nem valahol. De az igazgató — aki tam az egyiket, s az bámulva tűek. dik! házasodtak össze, mert Péter különben kardkovács volt az- kérdezte: „Az mi, Uram?” No, aztán végre felállítottuk _ £s ennyivel érsz többet nem akart az anyósához köl- előtt — megnyugtatott, hogy a Azt hittem, rosszul fordítót- az első gépet és nagy ünnepé- te mint a hajcsár! — kiabál­töznl. Inkább elutazott velem nyugatnémetek sincsenek jobb tak a szöveget, de egy másik lyesen bekapcsolhattam az ta Ali. — Mert a gépbe te sze­még egyszer külföldre, hogy a helyzetben. Egyébként ebben ember felvilágosított: áramot. A motor pedig felbú- reled bele az életet! szerzett pénzen lakást vegyen. az évszakban hat hónapig — Ali csak négy napja van gott — s mindjárt el is hall- _ Mégis bölcs ember ez az 0 megesküdött, hogy egy éven nem esik az eső, azonnal nálunk, uram! Addig tevehaj- gatott. Ekkor megszólalt há- Ali! — gondoltam, belül mindenképpen visszajön, kezdhetjük szerelni a gépeket csér volt, s karavánokkal uta- tam mögött Ali, a tevehajcsár, MÄSNAP AZTÁN megtud- Irén pedig, hogy ellenkező és háromszáz munkásával hat zott- ■ • Mii nem sejthette, hogy már tam, hogy talpig férfi is. Egy esetben férjhez megy az első hónap alatt el is készülhetünk. — És te régen vagy itt? arabul is tudok valamennyire: perc nyugodalmam nem volt emberhez, aki miatt nem kell _ Ha isten is úgy akarja! — A legrégebben! — felelte — Mondtam, hogy nem ért többet tőle. Mindent érteni anyjával veszekednie. _ tette hozzá sietve, azaz: büszkén. — Három hónapja semmihez! Amelyik európai akart és mindent meg is ta­Egy Hornra nevű kis arab Ins’Allah! itt dolgozom. érti ajlolgát, az nem vendé- nult. Rövid idő alatt ő lett a város szélén kellett kutakat De akkor sem nagyon el- IDEGESEN HÜZTAM — ^e i az arabokat! jobb kezem, s ez azért is sokat ásnunk és hidroglóbuszokat lenkezett, mikor mi azt mond- vagy talán ráncigáltam — fél- Nem szóltam semmit. Kinyi- ért, mert törzséből sokan dol­re az igazgatót és heves szem- tottam a motortetőt — és el- goztak gyárunkban, s ezek el- ' ^ | | rehányást tettem neki, amiért sápadtam a dühtől. Szeren- lenkezés nélkül teljesítették O NOGRAD — 1969. szeptember 21„ vasárnap J - becsapott. Munkásokat ígért, csémre pompás memóriám parancsait. Értios László Egy válóper története Hanem ez a törzs, ez me­gint olyan különös dolog. Ali­nak egy kis kamrája volt a nagy barakkban — de néha he­ten is laktak benne, mert sen­kit el nem utasíthatott, aki a falujából a városba látogatott vagy költözött. Ügyes-bajos dolgaik után is neki kellett loholnia. De ezért ő soha nem panaszkodott. Sőt! EGYSZER ÉPPEN munka­idő alatt akart elmenni az üzemből, hogy elintézze egy kis rokona ügyét, akit valami nőhistória miatt kizártak az iskolából. A henger már a darun himbálózott —,a frász kerülgetett, mi lesz, ha ép­pen most hagy itt. Máig sem tudom, hogyan jutott eszembe a törzsgárda kifejezés, de eszembe jutott. Elmagyaráz­tam neki, hogy nálunk a törzstag munkások ügyeit a főmérnöknek kell intéznie és megsért, ha az igazgatóhoz nem engem enged el. Fiatal ember volt az igazga­tó, s a leghaladóbb mindazok közül, akikkel Homrában megismerkedtem. Két szóból megértett és visszafogadta a gyereket. Én pedig, ezen fel­bátorodva, elpanaszoltam neki nehéz helyzetemet. — Elmesélek neked egy tör­ténetet — mondta erre moso­lyogva. — Hasznát veheted. Nagyon szent történet, de Allah bizonyára megbocsátja, ha kissé profánul beszélem el. ÍGY TUDTAM MEG végre, hogy Allah először azt kíván­ta, hogy az i'gazhívők napon­ta ötezerszer boruljanak le előtte. De Mohamed — akinek •»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom