Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
ZELK ZOLTÁN \Atyár végi vers Az alkony! nap köszötűkövén szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat. Nem lepkét, legyet, szúnyogot kutatnak a lég repedéseiben: az ősi huzalt keresik, mit két óriás csőr • tart kifeszítve hegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölött. S elindulnak. Miként százezer éve. Miként tavaly. A boldogtalanok, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik csuszamló szelekben, déli tűzvészben és a záporok szögesdrótjai között menekülnek a véreres szemű évszak elől. Nem igy a táj. A tó s a fák radarja ha jelzi is már a 'messzi telet, most vetkezik, öltözik igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz hordott kétszáz s néhány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. S hogy ők visszanéznek csak egyszer is? Ki tudja azt. TAMÁS ISTVÁN 'Szeptemberi szorongó szívvel állok a parton S a júliusvég csipkés ernyői alatt közönyösen úszik egy nyaláb csírátlan krumpliszár meg agyagsárgán néhány libatoll És várlak téged míg távol tőled vörös tehenek futnak széles mezők sárga útjain kék hegyek megnyílt patakjaihoz hol fehér bikák tartják az eget fekete szarvukon s a nyár fényes kagylótenyerébe és meríti a tengert megitatja a gyíkot. Suha Andor Egy délután a lakótelepen E ste hat óra, a lakótelep él, nyüzsög. Minden ablakban fej vagy kéz. minden ablakban tompán csattog a porrongy. Kétszáz ablak, kétszáz porrongy. A modern bérház ajtaja előtt két sámli. Rajta két feketén darvadzó varjú Két állig feketébe öltözött, fekete fejkendős öregasszony Megadóan hagyják, hogy arcukat cirógassa a késő délutáni napsugár. Egykor szép falusi estéket látott öregek, otthon éppen ilyenkor hajtották haza a jószágot és a port megszűrte az akác édes illata. Itt csak a por maradt, a sámli és a fekete főkötő. Jönni kellett. A gyerekeket Pestre helyezték. Nem is beszélnek róla, minek. A két Öregtől valamivel odébb három ember ütemesen dolgozik. A kocsimosó család. Öcska kis Fiat, de nagyon szeretik, mindennap munka végeztével, hogy hazatérnek, kisvártatva megjelennek hárman, sortban, vödörrel, szivaccsal. Nekik már nem jutott garázs, mindenki szeme láttára végzik dolgukat. Nyűg ez a kocsi. Az asz- szony combja ijesztően hatalmas, hurkás mint egy túltáplált óriás bébié. Széles háta húsvéti kötözött sonka. A vékony trikón áttetszik a melltartó kínnal összeszorított pántja, alatta, felette bugv- gyan a háj. Dolgozik, csorog róla a víz. Férje, Gandi. Pipaszár láb, a térdig érő sortban, a magáén kívül még öt idegen férfi lába odaférne. Egyetlen csöpp verejték nincs az arcán és a homlokán, pedig keze motolla, a derekát sem kíméli. A harmadik, a fiú. Jól sikerült, izmos gyerek, a munkát, talán a szituációt is rühelli. Arca szégyenlős, időnként minden ok nélkül röhög, és markírozik. Beül a kocsiba, fékpróbát tart, azután a világítást tanulmányozza, nyomkodja a dudát, sajnos minden jól szuperál. És akkor jön a haverja, ő a ház külön száma. Minden este és vasárnap a százméternyi járdán, a ház előtt, általában három-négy órát sétál, hátratett kézzel, le-fel, le-fel. Jól felépített, fiatal testét különböző maskarákba bújatja, hinné az ember, a cirkusz po- ■ rondjára készül, vagy éppen az ágyba bújna már a pizsamájában, de ő tempósan lépeget száz métert előre, száz métert hátra. Arca torz. Haja vékony szálú, seszínű, egyenes haj, hosszúra növesztve a vállát veri. Szemére a vakok fekete szemüvegét rakja és sétál. Egy-két óráig élvezi a helyzetet, sütkérezik az ablakokból rámeredő tekintetek bámulatában és akkor jön Ö, az igazi. Egy ország őrjöng érte. Alacsony, szemén a vakok fekete szemüvege, haja vékony, seszínű, egyenes szálú, hqsszú, a vállát veri. Járásában nyoma sincs annak a ritmusnak, amellyel egy ország fiatalságát megőrjíti. Felesége is jön. Feltűnően szép, szőke nő. Éppen egy fejjel magasabb híres férjénél. A kapuból még együtt léptek az utcára, azután egy méter, két méter, öt méter és az asszony előnye egyre nő, mert a férj okosan lemarad. Zsebébe nyúlkál, talán kulcsot keres, vagy mit. Kínos helyzet, de nem teheti nevetségessé a feleségét, hogy olyan magasra nőtt. Az asszony már a kocsiban ül a volánnál, akkor a férfi is siethet már. És titkos imádója, rajongója, majmolója, a gyenge másolat, aki egy kapu alól lesett, most kibújik és ismét rója a járdát, már ismét azt hiszi, hogy ő — ö! Van itt a téren egy kövér, de nagyon fiús leányzó. Ügyes, erős, bátor. Minden fiút megpofoz, biciklizik, futballozik, ha megúnja, lehozza hatalmas bernáthegyi kutyáját sétáltatni és ha évődnek vele, földhöz csapja a vele egykorú fiúkat. És a ruhája mindig tiszta, a zoknija mindig fehér, a cipője mindig ragyog. Sokat dolgozhat a mamája. A kutyája harapós, de nincs rajta szájkosár és ő mindenkit megnyugtat: — Ne tessék félni, csak játszik, nem harap a Bundi. A fiúk elkerülik, pedig fejlett, anyányi. Barátnői már ráébredtek testükre, már kisírták otthon a nylonharisnyát és borzalmas színű retikülök- kel sétálgatnak, lopva nézik a zöld gyepen focizó fiúkat, de azok nem néznek vissza. Semmit sem vesznek észre, rohannak a bőr után, poros, piszkos arcukon a fülük tövétől az állukig tiszta csíkokat mos a veríték. És a csupakéz, csupaláb leányok reményvesztetten, de azért a harcot fel nem adva ringatják fejletlen testüket és szomorúan konstatálják, hogy a nylonharisnyának, a retikülnek egyelőre semmi hatása. Tudják, más is kell majd ehhez a küzdelemhez, de már ma sem tudnak várni, türelmetlenek. A homokozóban a helyzet változatlan. Kifogyhatatlan energiával, kedvvel dolgoznak a kis emberkék. Fiatal apukák, anyukák vigyázzák mozdulataikat, barátkoznak, megértőén összemosolyognak. Az apukák észreveszik a kislányokat. a retikülöket. Kis marhák — gondolják a fiúkról — aztán ijedten, némi lelkiismeretfurdalással kapnak botladozó kicsinyeik után. Odébb száll a hinta, kis pa- linta. .. A lakótelep él, nyüzsög. Ezren és ezren laknak már itt, de még mindig épül a telep. Apró hangyák, tíz-, tizenhat emeletes házakat húznak az ég felé, dömperek robognak földdel, homokkal felpúpozott hátuk tűnik és tűnik el a kanyarban, hatalmas teherautók kész szobákat szállítanak a már fölrakott sárga függönyöket lobogtatja a szél. A dömper a ház mögül kanyarodik az útra, a sofőr semmit se lát, fiatal, sósvérű fickó, élvezi a sebességet. Először a homokozó gyerekek veszik észre, hogy a levegőben magasan és hosszan repül egy bácsi. Azután a focizó nagyfiúk látják, hogy repül a bicikli is és nyolcasba csavarodik a kerékpár mindkét kereke. Fékcsikorgás, csúszik a hatalmas gumi, a dömper megáll, a férfi éppen a kerekek előtt fekszik. Szeme nyitva, csodálkozik. Enyhe kísérlet, szeretne felülni, feltápászkodni. Száján kibuggyan valami, füléből patakzik a vér. Csendben, fáradtan visszafekszik az úttestre, hirtelen nagyon sápadt lesz az arca. Feje mellett összetört üvegcserepek, egy fél vekni, egy csomó zöldhagyma és egy jókora darab szalonna. A kenyeret fel kéne emelni, a port lefúim róla és megcsókolni, mert a kenyér az áldás, az élet. A dömperes első gondolata, nem is gondolata, inkább csak érzése ez. de rohan az üzletbe a mentőkért telefonálni. A zenészek már elmentek, a többiek a térről mind odarohannak és nézik az áldozatot, borzadállyal. kicsit messziről. Egyszerre százan, kétszázan, ötszázan állják körül az embert, valaki, aki ért a tudományokhoz, azt mondja, hogy koponyaalapi törés. Locsoló autó jön, a tömeg szétrebben, a hanyatt- fekvőt tisztességtndóan kihagyja a vízsugár A tömeg visszahúzódik, majd ismét gyűrűt alkot. Sikolt, üvölt a mentőautó szirénája. A tömeg ismét szétrebben. A kocsiból fekete darócruhás alakok ugrálnak, mozognak, körültáncolják a hanyattfekvőt, a szíve fölé hajolnak, aztán a halottat pillanatok alatt papírzsákba csomagolják. Fejére egy, - lábára egy papírzsák, a dereka egy kicsit kivan, de az nem fontos. Ketten felemelik az úttestről, a fű szélére teszik, ne akadályozza a forgalmat addig sem, míg a gyászkocsi megérkezik. Milyen kicsi az ember, ha meghal és papírba csomagolják. A darócruhás emberek ítéletét mindenki tudomásul veszi, a fiús leányzót elhúzza éhes, rokonalkatú kutyája, a fiúk újra választanak, most ezután ki-kivel játsszon a csapatban. A kocsimosó család oda se ment. Csak érdeklődnek az arrajáróktól, él-e még a hulla. Egy most érkező hölgy kék blúzban, zöldkockás aljban, aranyövvel a derekán, megkérdi a két feketébe öltözött Varjú nénit, mi történik itt. Az öregasszonyok nem tudják és fogatlan szájukkal bocsánat- kérőén vigyorognak, nem tudják, honnan is tudnák, hiszen nem az ő falujukból valók. Ablaka alatt egy ötéves kislány visítozik. — Anyu! Dobd le a liftkulcsot. ., Csontos Gábor Ali és Öli AZNAP DÉLUTÁN legalább háromszor összeoesZícK. Azzal kezdődött, hogy AU késve érkezett. Öli már rég ott ült a presszó ablakában, feltette a napszemüvegét, mert erősen odatűzött a nap és unottan szopogatta a coca- colát. Hamarosan feltűnt AH. Nem ment az ajtóhoz, hanem átemelte hosszú lábát a vályú alakú virágtartón. Lehajolt a feltolt kirakatablak alatt és lezöttyent Öli mellé a székre. — Na végrel — mondta Öli. — Egyezik a véleményünk — nevetett AU. — Méri van olyan jó kedved? — Még az se legyen, amikor egy ilyen frankó nővel találkozom? — Naponta részed van ben. ne — legyintett Öli előkelő könnyedséggel. — De legalább ne késnél folyton! — Kilencvenhatodszor is megmagyarázom: később végzem mint te. Mondtam, homi sétálj előbb, csak aztán ülj be. — Tudod, hányán leszólítják az embert séta közben? — Mutasd meg. ki volt, s én elkapom az ürgét! — játszotta meg a zord lovagot Ali. — Nem egyvalaki. mindig más. ..! De hisz tudod te azt, — Tudom. S kellően tel vagyok háborodva. — Ali a lányra mosolynott és megrendelte a saját coca-coláját. Tenyerét rátette Öli kezére és szenvedélyes hangra váltott: — Ügy mennék már. de úgy...! — Bolond vagy? Ilyen korán?! — Elismerem, hogy igazad van. De azért talán mondhatom, hogy én már rohannék? — Mondhatod — vonta meg a vállát Öli. — Nincs tán ellene kifogásod?! — Semmi az égvilágon. Legfeljebb megjegyzem, hogy túl önzőnek talállak. — önzőnek! Engem! — ha. hotázott Ali színésziesen. A többi asztaltól is mind feléjük néztek. — Nem zavar, hogy mindenki ide néz? — suttogta Öli — Na és?! — hirtelen abbahagyta Ali, mert hozták az italt. Némán megvárta, hogy a felszolgálónő kitöltse a felét a pohárba, megköszönte, s csak aztán fordult ismét. Ölthöz: — Jól le tudod hűteni az embert. — Téged minden öt percben le kell hűteni. — Erre büszke vagyok — bólintott Ali. — Különben ma porszívót és fotelokat szeretnék nézni. — Tudom, már mondtad. AU sértetten és méltatlankodva csóválta a fejét. Nem. is szólt többet, hanem fizetett. PAR PERC MÜLVA már egy kirakat előtt ácsorogtak. És itt vesztek össze másodszor. — Látod, ez az — mutatott Ali egv porszívóra. — Ühüm — hagyta rá Öli és egy nő után nézett, aki sárga pizsamanadrágban közlekedett. Ali lelkesen folytatta: — Ez felszínia a vasgolyót is. Elhiszed nekem? — Megrántotta Öli kezét, aki még mindig az idegen nőt figyelte. — Te ide se figyelsz? — Tudhatod, hogy egy porszívó nem hoz ki a sodromból. — El se képzeled, mennyi mindenre jó egy ilyen porszívó. Először is: lehet vele festéket fújni, mint egy szóró- pisztollyal. Másodszor... — Én azt hittem. hogy először is porszívásra való. — Ali rendíthetetlenül folytatta: — Másodszor! Csinálok hozzá egy áttételes tengelyt és ezzel fogunk kávét darálni, turmixot keverni, verhetsz vele habot... — Minek verjek habot? Hogy megborotválkozz vele? — Te habot fogsz verni és habcsókot sütői nekem. Borzasztóan szeretem. — Megvesszük a cukrászdában. — Szóval te nem fogsz habot verni? — Nem. — Nem sütsz habcsókot? — Nem. — tgy is jó...! De annyit mondhatok, én meg nem fogom lefújni a falakat. — Akkor nem fogod. .. — Nem is veszünk porszívót? ! — Felőlem.. .1 Ali már olyan dühös volt, hogy Öli attól félt, belecsap az öklével a kirakatba. Sietve magával rángatta hát: — Gyere gyorsan! Zöld a lámpa! NÉHÁNY PERC MÚLVA sikerűit harmadjára is összeveszniük. Összekapaszkodva járkáltak a hatalmas bútoráruház termeiben, nézegették az árcédulákat, s jobb híján a mások megjegyzéseit hallgatták. Templomi áhítatukban még suttogni sem mertek, míg egyszer Olit teljesen fel nem kavarta a látvány. — Nézd azt a sárga heve- rőt! — ragadta meg Ali karját. — Nem rossz — biccentett Ali. — Csak keskeny. — Kettő kell belőle. — Nekem az a kétszemélyes tetszik. Öli megbotránkozva nézett Alira: — Csak nem képzeled, hogy egy ekkora mozdonyt berakunk a lakásba?! Ragaszkodom az egyszemélyeshez. Sarokra fogjuk tenni. Ha nem tudnád, én modernül akarom, berendezni a lakást. — Én viszont — fortyant fel AU — göcseji parasztszobára vágyom! Meg tudnád indokolni, miért idegenkedsz a ketszemélyes heverőtői? — Mert nem modern. — Mondd meg, hogy nem akarsz velem egy heverön aludni! Öli kis meggondolás után azt felelte: — Ma már nem alszanak együtt az emberek. — Ne őrjíts meg! Majd én mindig átgyalogolok a másik sarokba... Öli nevetett: — Mondom, hogy önző vagy! Egyébként az az igazán modern, ha nem is a másik sarokban, hanem a másik szobában alszik az ember házastársa. Az alvás magánügy. AU már csak tátogni tudott. Ilyenkor dadogott is: — M.. .mondd, téged az asztal k.. .körül kergettek...? — Ne félj, semmit nem fogok megtagadni tőled — simogatta meg lefegyverzőn AU arcát Öli. — Csak épp a másik szobából fogok bekérezkedni... Megáll az ész! Öli derűsen folytatta: — Azt sem szeretem, ha mellettem horkolnak. — Dehát én nem horkolok! — indignálódott AU. — Majd fogsz. Eleinte senki sem horkol. Bezzeg azután' Hallanád csak az aput! — Én nem vagyok vén trotty! — Ne mondj ilyet az apámra! — Te közölted velem, hogy horkol. — Vedd tudomásul, ragaszkodom az elveimhez. Ne is vitatkozz tovább! Ali sziszegve ráncigálta maga után Olit: — Ha nem nézne minket az egész áruház, elintézném én a te elveidet...! S A KŐVETKEZŐ ÖT PERC végén egy sötét kapuzugban eszméltek. Kibontakoztak egymás karjából. — Ugye, mi sose fogunk veszekedni? — kérdezte Öli. — Soha — fújt nagyot AU és megint átölelte a lányt. Arra rebbentek szét, hogy egy testes nő rikácsol mellettük: — Ide jönnek ölelkezni! Mindjárt szólok a rendőrnek. Nevetve futottak ki a kapualjból, s felkapaszkodtak az első villamosra. Hosszan utaztak, Amikor beérted az erdő sorfala közé. leszálltak, s egy kis csapáson megindultak a fá-k sűrűjébe. Ide már csak néhány sugár vetődött be az út melletti lámpák távoli fényéből. Az ismerős kéttörzsű fánál kézenfogva csörtettek a bokrok között. Elérték a parányi tisztást. Ali levetette a zakóját: ■— Megint kevés az időnk. Öli lecsúsztatta a fa mellé a-retiküljét és egy bokorra dobta kosztümkabát ját. A lány suttogva kérdezte: — Remélem, nem felejtetted elhozni a plédet? — Csak nem nézel bolondnak?! — kérdezte AH dühösen. de mindjárt csökkentett a hangerőn, mert most aztán igazán nem akart veszekedést. — Ott van a lábad, előtt... Az ágon már nyitott torokkal himbálódzott az aktatáska. NÓGRÁD — 1968., szeptember 14., vasárnap 9
