Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
Barna Tibor or Jó két éve. hogy nem találkoztunk s most. ezen a nyáron. amikor megint összefutottunk, természetesen a szabványos kérdezősködéssel indult a beszélgetés — Hogy vagy?.. Amióta r ~'!n beszéltünk. — Kösz... Élek még egy kicsikét. Az ilyen kérdés, válasz se hideget, se meleget nem mond, közömbös tapogatózás, csak úgy, általánosságban. Aki felteszi a kérdést nem vár kimerítő választ családról, egész segi, anyagi állapotról és aki felel, tudja azt. hogy a legszűkebb közhelyekre kötelezett. De barátom ez alkalommal tovább szőtte a szót szokványosán, s elémsorakoztatta egy történet eseményeit, melyek immár több, mint három esztendősek, s amelyeket két évvel előbbi találkozásunkon ugyancsak elmondott. Ráismertem az első mondatok után, de hagytam beszélni, mert úgy éreztem, az ismétlésnek komoly alapja van, karmos tüske benne máiglan. Hát próbáljon megszabadulni tőié. Bizonyos kisebb közösség vezető embere, akiről szó van. Régi gyakorlatú szakember, s ahol van, épp azért van ott, mert a felettesei tudják, jobb kézben nem lehetne nála az üggyel járó feladat. 0 felelősséggel viseli a gondokat, több évtizedes gyakorlattal, hozzáértéssel. Több kitüntetést, oklevelet őriz, melyek mind azt bizonyítják, hogy méltó a tisztségére. Néhány éve nyári továbbképzésre rendelték sokadmagával, mert hiszen az élet nem áll meg; aki manapság nem tanul, képtelen lépést tartani a kor rohamosan szaporodó új Ismereteivel. Természetesen szívesen vállalta a dolgot. Az iskolára magakorú emberek kerültek egybe. Meglett, komoly férfiak, nagyobb részükben háborút megéltek, akik ismerték a front megpróbáltatásait, /nem zörgölőd- nek minden semmiségért. Egy diákszállóban kaptak otthont, de nyár volt, átalakításokkal terhes időszak. Vakoltak és festettek, a víz meg egészen elapadt az épületben. — Nézd, én nem vagyok kényes, sokmindent megpróbáltam. megszoktam az életben, de a zúgolódásnak igazat kellett adnom. Egyetlen lavór szolgálta a tisztálkodást napokon át, abba is háromszáz méterről hordták a vizet. Elég ez negyven embernek? Szóvá tettem a dolgot a felelősnek. Na, hát mit gondolsz, mi lett a dologból? — Biztosan másképp lett. Két nap múlva jött a megyétől egy vezető és nyilvánosság előtt lehordott a sárga földig, hogy kispolgári kényelem, meg satöbbi... Hogy egyesek szanatóriumnak képzelik a továbbképzést, holott valamikor örültünk volna, ha... de mit folytassam! A zúgolódók közül egyetlen nem akadt, aki felállt volna és elmondja: nem egyéni rigolyából kifogásoltam, amit máig jogosan kifogásolni valónak érzek. Sunyított mindenki, egyedül maradtam a panasz- szal. Eltelt a két hét, de úgy éltem már a többi között, mint a pestises. És akkor fogadalmat tettem magamban: többet soha, senki kedvéért ki nem nyitom a számat. De hallgasd a továbbiakat. — Lehet folytatása még? — Várd ki a végét, hogy elmondhassam. .. Néhány hét után járási értekezletünk volt. Az osztályvezető összegezte a továbbképzés hasznát, eközben azonban nem átallott megemlékezni a tanfolyam mozzanatairól sem. Hogy én. személy szerint a közszeilemet rontottam, hangulatot keltettem az objektív nehézségek ellen, ami elítélendő tett, hiszen húszegynéhány évvel előbb örültünk volna, ha... Szóval a sztereotip szöveg a múltról — egy kicsit unalmas már. Hidd el, a gyerekeinknek az iskolában nem operálunk ilyesmivel... Hogy mi volt a felszabadulás előtt, az a mai srácnak unalmas „duma.” Az érdekli; ma mi van, hogyan —, amit valóságosan kap... Hát nekem sejtelmem nem volt arról, hogy rosszul szólok a vízhiány miatt. De, engedelmet: megjártam az életiskolát, megszenvedtem a háborút minden kínjával, fogságával, az én koromban arra vágyik az ember, ha rendesen vetett ágyba fekszik. Tudom jól: a továbbképzés ma életfeltétel a hivatásunkhoz. Természetszerű, hogy vállaljuk, kötelességünk, de miért bűn. ha szót emel valaki? És éppen akkor, ha közös dologról van szó. Mondhatnám úgy is, nem nagy ügyről, de ha azt vesszük, nem is kicsiről. Ennyi ember együtt megkíván bizonyos elemi feltételeket. Na,én nem bírtam befogni a számat, hogy tisztességesen mosakodni sem tudunk, s ebből lett az egész kravar. Tessék, ítéld meg. — Igazad lehetett — mondom —, de jól érzem, nem nyugtattam meg a kurta válasszal. — Lehet, hogy nem volt — fordított egyet a társalgás logikáján. Lehet, hogy nem. Elvégre nem a gazdaségfele- lős dolga, hogy reggelenként bádogszámra vizet hordjon egy tanfolyamnak, mert mosakodni kíván, de az is biztos, ennyi embert nem szu- szakolhatnak egybe ilyen viszonyok közt. Most mór valóban érdekelni kezdett a tüske, ami eny- nyi idő után még mindig gennyez, képtelen behegedni a seb a szúrás helyén. — Valami bántalmad volt az ügy után? — Nem is egyszer... Már mondtam, hogy szememre hányták a járáson, aztán jóval később céloztak rá egy megyei beszélgetésen. Valahogy úgy, hogy elmaradtam a kortól, képzetlen vagyok. — És akik egyetértettek?.. — Hallgatnak, barátom, mint a sír... Persze, hogy hallgatnak.. -. Hiszen fekete bárány lettem. Egy ártatlan szókimondásért. — De hisz’ semmi baj — ahogy látom. — Semmi. Mindent ott végzel. ahol korábban — és becsülnek. — Ez igaz — legyintett melankolikusan panaszosom. — De hol a nyugalmam ?!.. Kimondták rám, hogy fejletlen vagyok s ez nekem rettentő állapot. — Talán látszat ellen vívódsz. — Én nem. Mert tudod mit csináltam, mióta nem beszéltünk ?.. Iskolára jelentkeztem. Tanfolyamra, hogy azt ne mondhassák, elmaradtam az időtől. — S pusztán ezért?.. Valahogy bizonyítani kell, kedves öregem. Azért olyan könnyen mégsem hagyom magam!.. * Ügy váltunk el, hogy nem értettem meg az egész históriát. Sem amiért csinálta, sem amiért csinálja... így látja okosnak. De ér e így valamit az egész? Lessenyei Márta: FURULYÁZÓ szavannában kóborló nomád tehénpásztorok életének egyik fő törvénye: a férfi megszöktetheti szíve választottját, legyen az leány vagy asszony, özvegy vagy aggszűz. De jaj neki, ha menekülés közben nyomára bukkannak. Akkor viszont nyert ügye van, ha eléri saját otthonát mielőtt megfognák. Történetünk estéjén Modio, a fivér hevesen veszekedett nővérével, Aminával. — Vidd a kezedet innen — kiáltotta a lány. — Hozzám ne merj nyúlni! — Allahra mondom — dühöngött Modio —, hiába próbálsz ellenszegülni. — Hazudsz! — sikított a lány. — Még ma éjjel Yallánál leszek, öt választottam férjül. — És mi lesz Janóval, akit apánk választott számodra? Mi lesz a marhákkal, amiket ő fizetett érted? — Az a ti dolgotok — mondta a lány. — Engedj el, te ördög! Megőrültél? A fiú felkapta nővérét, az egyik kunyhóba cipelte, s rácsapta az ajtót. Amina fiatal volt, élete legvirágzóbb éveit élte. Hosszú. sima haja leomlott a hátán a porba, arcán barázdát szántottak a könnyek. — Maradj, te nyomorult! — hallotta kintről a fivére hangját, majd a retesz kattanását és távolodó lépteit. „Kell. hogy legyen remény” — gondolta. Semmi sem választhatja el őt Yallától. Vajon az ő hibája-e. hogy nem szereti Jamát? Az apja előbb elfogadta a marhákat és neki csak aztán szólt. Ám a kérőről kiderült, hogy rogy- gyanó térdű, gyáva alak, aki könyörgött és rimánkodott, amikor a sharro-n a szokások szerint megkorbácsolták. Kiállta ugyan a korbácsolást, az igaz. de nem úgy, ahogy férfihez il'ik, s Amina megalázónak erezné, ha hozzá kellene mennie. Apja Járnának szánta őt. de neki bezzeg nem lesz dolga vele, amikor a többi lány majd csipkelődni kezd. hogy gyávához ment feleségül. „És hogy van a férjed? Az a híres férjed? Ha. ha, ha”. Yalla követte el a hibát, mert nem tartotta be a megegyezésüket. Pedig egyszerű volt. Neki és Yallának a? előtt kellett volna elmenekülniük a táborból, mielőtt Jama elhozta a bikát, a menyasszonyi váltságdíj első részletét. Yallának oda kellett volna jönni a kunyhójukhoz azon az órán, amikor a sakálok üvöltenj kezdenek a-szavanna fölött. Ott várt a dorowafa alatt a férfire, akit szeretett. A magas, széles vál- lú, ’ hullámos hajú férfire, aki Cyprian Eft íven si A szavanna törvénye be tudja törni a legmakacsabb bikát, apja istállójának legvadabb póniját is. Amina szerette széles mellkasára hajtani a fejét. Milyen más is az ő Yallája. mint Jama. Vajon Jama meg tudná-e védeni otthonukat a forgószéltől, ami végigseper a szavannán? Túljáma-e a vad kutyák, a hiénák, a leopárdok és az oroszlánok eszén, amikor azok megpróbálják megtámadni a csordát? Neki ígérték, amióta csak az eszét tudja, ötszáz darab marha szép ár, de ő nem eladó .. Aznap este, még a veszekedés előtt. Yalla eljött az ő tanyájukra. Megállt kint a dorowafa alatt és füttyentett neki. Amina óvatosan kikémlelt. Előttük nyújtózott a szavanna: minden az övék. Yalláé és az övé, ha most mennek. Ismét hallotta Yalla hangját, a megbeszélt jeladást, s nem habozott többé. Szaladt. Nem vitt magával semmit, még egy fakanalat sem. És ekkor állította meg a bátyja. Nem is sejtette, hogy egész idő alatt ott leselkedett egy közeli fa mögött. Egész falkányi vad kutya vo_lt vele, ráeresztette mindet Yallára. Aminát pedig megragadta, s csak nevetett a Lány fenyegetőzésén, karmo- lásain, átkain. Most pedig a kunyhó foglya, mégsem tudta elképzelni, hogy Yalla sosem lesz az övé. Bizonyára módot talál rá a férfi, hogy kiszabadítsa őt innen és magával vigye, mielőtt Jama a menyasszonyi váltságdíjnak mind az ötszáz marháját elhozza. Dehát honnan tudhatná meg Yalla, hogy ő most hol van, avagy hogy mikor jön Jama a marhákkal. Mindennek vége — gondolta Amina, és újra sírt. Verte az ajtót, kiáltozott és fenyegetőzött. If őzben a többi fivére is . hazatért a mezőről, s azon vitatkoztak, hogyan nyergeljék fel az esküvői lovat. Aztán egyikük úgy vélekedett, hogy neki majd fekete fátylat kell viselnie, de a másik leintette, hogy fehér a szokás. Micsoda badarságok! A legidősebb bátyja kijelentette hogy ő maga fog a menyasszony mögött lovagolni, egy pillanatig sem bízik abban a lányban — mondta — azok után, amiket Módiéval tett. És mindez ötszáz marha miatt.. Amina hirtelen rádöbbent, hogy csend öleli körül. A kis helyiség levegője nyomasztóan nehézzé vált, s neki egyszeriben köhögnie kellett. Aztán meghallotta a fivére rekedt hangját. — Tűz van! — kiáltotta a hang. — Hozzatok vizet!.. Tűz van! Amina megrezzent. Kicsiny börtönét betöltötte a nehéz füst. Az elkeseredés meg- százszorozta az erejét, úgy vetette magát az ajtóra. A füst most már tódult be a réseken. repedéseken. Odakint pedig a fiúk üvöltöztek, megpróbálták a riadt állatokat kordában tartani. Amina mér fulladozott. Hogy lehet, hogy rá nem is gondolnak? A teheneik fontosabbak nekik mint az ő élete? Egy kemény kéz belökte a kunyhó ajtaját, s érdes férfihang szólt rá: — Kövess! Yalla vagyok. Amina felvidult, de szó nem jött ajkára. Érezte, hogy a friss levegő átjárja a tüdejét. látta a sárga, ég felé lövellő lángokat. Megpillantotta a fivéreit, akik rohangálva gyékényszőnyegeket, te- iesköcsögöket, pénzes zacskókat hordtak ki a kunyhóból. — Fiúk, ott van a nővérünk! Fogjuk meg!. . — Yalla — zokogott Amina. Mit csináljunk? Jönnek utánunk. — Próbálják meg. A kunyhóm öt méríöldnyire van ide. Kemény hajsza lesz. Amina érezte, hogy karjába kapja és ráülteti felnyer. gélt lovára. Száguldottak. Mögöttük jöttek a fivérek, irgalmatlan és ügyes lovasok, akiket hevített a düh. Hallotta a mögöttük vágtató lovak patáinak csattogását. Allah, mi lesz velünk? Nyíl suhant el mellettük. Jobb lenne feladni az egészet. — Yalla,\forduljunk meg és menjünk haza. Hasztalanul rohanunk. A férfi hangos, dörgő kacagása szinte megrémítette. Vajon a mérgezett nyílon nevetett, amely ha eltalálja, egész életére megmerevíti a derekát, s örökké tartó köhögést okoz? Lovuk zilált a kettős súly alatt. Sziklásdombos terepre értek, ahol igazán megmutatkozott, ki a ió lovas. Itt az a hely, ahol a férfi elveszti őt, vagy megnyeri mindörökre. Száz helyen sajgott a teste, de az élőtök lebegő cél bátorságot öntött belé. Amina látta meg először a távolban pislogó fényt. — A kunyhóm — szólt Yalla. — Az én magányos kunyhóm. — A mi kunyhónk, talán így gondoltad. — Mindketten nevettek. Aztán Yalla felnyögött. — Eltaláltak! A hátam.., Yalla lecsúszott a nyeregből. S újabb mérges nyilak suhantak mellettük, miközben a távolság egyre csökkent köztük és üldözőik között. — Ha meghalok, menj tovább. Az én kunyhómban már nem nyúlhatnak hozzád. Ott... A mina hátrapillantott, észrevette legidősebb bátyját a sötétben. Yallának még a mászáshoz sem volt ereje. Amina vonszolta őt maga után. A közelből birkabégetés hallatszott. Elérték Yalla tanyáját de még nem voltak benn a kunyhóban. — Megállj, tolvaj! Néhány méternyire a kunyhótól, a tojóház mögött Amina lehajolt, aztán teljes erejéből megragadta Yallát és belökte a kunyhóba, maga pedig valósággal beesett utána. A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel: — A fertőtlenítőt... Amina bátyjai felsorakoztak Yalla kunyhója előtt. — Tolvaj! — kiabálták. — Add vissza a nővérünket! — Ti vagytok a tolvajok — szólt vissza Yalla. — Hát nem elloptátok a mennyegzői lovat? — Apánk és Jama nem nyugszik majd, amíg nem kárpótoltátok őket a marhákért. — Bízzátok rám — szólt Yalla. Aminának meg azt mondta: — A fertőtlenítőt.. A fivérek megfordították lovaikat és lassan visszaügettek saját tanyájukhoz. Az egyikük megszólalt: — Ez a Yalla igazi férfi. Felgyújtja a tanyánkat, elrabolja a nővérünket, és tolvajnak nevez bennünket, mert visszavettük a saját lovunkat, amelyet egy másik vőlegény számára nyergel- tünk föl. Hiába, a szavanna törvénye, ő nyert. Fordította: Zilahi Judit NÓGRÁD — 1969. augusztus 10., vasárnap 9
