Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

Efua Theodora Sutherland Barna Tibor F o r u w a A tűshő elmondjam-e nektek, hogy Kyerefaso szüze, Foru- wa, a Királyt Anya lánya olyan volt mint a fiatal szarvas, oly kecses? Olyan volt ő, feltartott fejével, lágy- tekintetű, csodálkozástól ke­rekre tágult szemével. És könnyű volt a lépte, könnyed minden mozdulata. Ruganyosán lépkedett az ösvényen, mint egy szarvas, amely elkóborolt a csordától, s ilyenkor szemet gyönyör­ködtető látványt nyújtott. Senki sem haladt el mellette anélkül, hogy vissza ne for­dította volna a fejét. A falubeliek azt mondták, hangja olyan, mint a bam- buszíevelek alatt folydogáló patak csobogása; a mosolya l éha olyan, mint a virágzó liliom, máskor meg olyan, mint a napkelte. A pillangók sosem kerülik el a virágokat, inkább köröt­tük keringenek. Foruwa volt a falu virága. Elmondjam-e hát nektek, hogy a falu pillangói, a férfi­ak megpróbáltak körötte ke­ringeni, folyton-folyvást ke­resztezték az útját. Így szól­tak róla a férfiak: az én fe­leségem lesz. DE FELKELT A NAP és lenyugodott megint, ezüstö­sen fénylett a Hold, majd el­halványodott, múltak a na­pok, Foruwa egyre kívánato­sabb lett, mégsem lett senki felesége. Rámosolygott a pil­langókra, könnyedén intett nekik üdvözletét, aztán siető­sen ment a dolgára. „Jó reggelt, Kweku. Jó reggelt, Kwesi. Jó reggelt, Kodwo” — ám ez volt minden. így aztán azt mondták ró­la, miközben a szívük kalim­pált érte: „Büszke! Foruwa büszke... és igen különös”. „Íme, ott megy egy különös leány. Nemcsak afféle merev-nyakú- büszke, nemcsak afféle kebel- feszítő-én-vagyok-az-egyetlen- lány-a-faluban-büszke. Miféle büszkeség is az övé? Eljött az év vége, az ün­nepek ideje. Mert a gabona, az édesgyökér, s a kakaó be­takarítása után aratási ün­nepséget rendeztek. A falu férfias zajoktól, puskák zöre­jétől, szárnyaló kórusoktól volt hangos. AZ ÜJ ÖSVÉNYT törő szertartás véget ért. Az Asafo- harcosok a Király Anya háza felé meneteltek. Kemény volt a tartásuk, kemény a léptük. Amikor kellett, rávetették magukat az ellenségre. De most nincs többé vérontás. Nincs több mennydörgő har­ci zaj. A Király Anya kertkapuja előtt izgatott tömeg várta őket. „Csendesen, csendesen” — Intette embereit az Asafok vezetője. — „Íme itt jő a Ki­rályi Anya.” „Terítsétek elébe gyenge bárány bőrét...” És ott állt a Királyi Anya előttük, szép volt, magas, s az emberek elcsendesedtek. „Mi jó hírt hoztok?” — kérdezte lágyan. „Poros homlokkal tértünk meg ösvénytörő útunkból, anyánk. Fáradt, tövis szaggat­ta lábbal jöttünk elébed. Jöt­tünk, hogy felajánljuk férfi­asságunkat az új életnek.” A Királyi Anyát körülvet­ték legyezőhordozói, s ott szo­rongtak mind az asszonyok. A harcosok pedig egyenként lába elé tették fegyverüket, -> ekkor ő megszólalt: „Gyertek szüzek, asszonyok, járjatok ünnepi táncot a fér­fiakkal, akik ezentúl az új életnek szentelik magukat,” Csak egyetlen lány akadt, aki nem táncolt. „Ugyan, Foruwa!” — sür­gette a Királyi Anya. — „Mi­ért nem táncolsz?” FORUWA SZÓRA nyitotta aj­kát, de csak annyit mondott: „Anyám, nem látom őt itt”. „Kit? Kit nem látsz itt?" „Azt, akivel az új életet kell építenünk. Nincs itt. anyám. E férfiak arca mind üres; semmi nincs rajta, sem­mi a világon.” „Mi lesz belőled, leányom?” „Aznap, amikor rátalálok anyám, szaladok hozzád, s vé­get vetek aggodalmaidnak.” „Dehát, Foruwa, Foruwa — érvelt a Királyi Anya, noha szíve mélyén megértette a lá­nyát — öt éve már, hogy nő­vé avattunk. Barátnőd, Maa. nan férjhez ment. Barátnőd, Esi, férjhez ment. Mindkettőt véled együtt avatták. „Igen anyám, ők férjhez mentek, s lám a szikra ki- húnyt a szemükből. A fér­jük naphosszat pálmabort iszik a mangófák alatt, a bá­bokat tologatják a táblán, és talán már éppen új feleséget keresnek. Anyám, a férfi, aki­ről én beszéltem, nincsen itt.” A beszélgetést bizonyára ki­hallgatták, mert hamarosan mindenki tudta, mint beszélt Foruwa. Attól kezdve akad­tak olyanok a faluban, akik elfordultak, ha Foruwa arra jött. Elmondjam-e nektek, hogy eljött a nap, amikor Foruwa fürge lábakkal szaladt édes­anyjához? Felrántotta a kert­kaput, és ott állt örömtől su­gárzóan. Nyomában egy ide­gen lépkedett. Megállt, kemé­nyen, mint egy oszlop. Foru­wa így szólt a meglepett Ki­rályi Anyához: „Anyám, íme itt van az a férfi.” A Királyi Anya merengő pillantást vetett a lábát ke­ményen megvető, szálas ide­genre, és azt mondta: „A bölcsesség fényét hor­dod arcodon, fiam. Üdvözöl­lek és szívesen látlak. Dehát ki vagy te, fiam?” „Munkás vagyok — felelt csendesen az idegen. — A két kezem minden gazdagságom, csupán ezt ajánlhatom fel a leányodnak, Sokat utaztam, hogy lássam, miként dolgoz­nak az emberek más hazák­ban. Tudásom van és erőm.” Solymár Jóxsef Emeletes Ügy látszik, a katonakor em­lékei végigkísérik az embert egész életén. Ebben — az a véleményünk — a fiatalkorra való visszaemlékezést, minde­nekelőtt a hadsereg személyi­ségformáló, embert alakító munkájának van elsősorban szerepe. Solymár József a néphadsereg életéből meríti emlékeit. Anekdotázik. Törté­netei kedvesek, hangulatosak, és mint minden igazán komo­lyan anekdotázó, mesélő írá­sé: humorosak is. Solymár nem fakaszt hangos kacajt, inkább mosolygásra késztet, s a felismerés, vagy az emléke­zés együttérző, szelíd „így volt”-jára. ágyak Miről is szólnak ezek a tör­ténetek? — a bevonulásról, a civil- és a katonaélet közötti „mélyreható” különbségekről, a kalandról és a szerelemről, a menetgyakorlatról és más hasonló emlékezetes és „kü­lönleges” eseményről. 1 Az író érdeme, hogy ezek a történetek mégis sajátosan egyéniek. Természetes, jól ka- rakterizált szereplők lépnek elénk a könyv lapjairól. Gon­dolkodásmódjukban, szavaik­ban, tetteikben, kitapintható- an van jelen a hadsereg. Az Emeletes ágyak ízes ol­vasmány. Életünknek azt a részét idézi, amelyre mind­annyian szívesen melékezünk vissza: a fiatalságot. (Zrínyi Könyvkiadó). Felzúdulás támadt a falu­ban, és sokan nyíltan gúnyo­lódtak, mondván: „Íme, a büszke lány ezen­túl a földet túrja.” DE HAMAR, nagyon ha­mar eljött az idő, amikor Kyerefaso lakói másképp be­széltek az idegenről. „Ki ez — mondta egyikük —, aki dalt s verítéket egybe­vegyít, akinek a munka öröm, s az élet szép és teljes?” „Látjátok — mondták má­sok —, hogy szüntelen buz- gólkodása nyomán micsoda termést nyújt a föld!” „Téglává formálta az anya­got. Látjátok, micsoda házat épített magának, az egész fa­lu büszkeségére.” „Nézzétek, mily ügyesek az ujjai, kosár vagy kanna, kis- szék vagy gyékényszőnyeg — mindent elkészít, ha kell.” „Gyermekeink ott nyüzsög­nek körülötte, bámulják örömmel.” Később már nem elégítette ki őket, hogy naphosszat a bábúkat tologassák a táblán a mangófák alatt. „Látjátok, mi mindent tett Foruwa férje — jelentették ki —, vajon a falu fiainak nem kellene-e ugyanígy cse­lekedniük?” ÉS HAMAROSAN felkeres­ték az idegent, tanácsát kér­ték. Hamarosan ők is kint ve- rítékeztek földjükön, amely olyan termést adott, mint ko­rábban soha. A nők meggör­nyedtek a teher alatt, miköz­ben behordták. Új szellem ka­varta fel a falut. A sietősen összetákolt kunyhók egyre- másra eltűntek, s helyükbe új otthonok épültek. Kyerefa­so faluja újjá született. S íme, ismét eljött az ün­nepségek ideje. „Osee!” — hangzott a kultikus kiáltás. — „Atyáink feltörték számunk­ra az ösvényt. Mi építjük meg az utat. Vérükkel vették meg számunkra a földet. Mi erőnkkel építjük naggyá. Eszünkkel tesszük gazdaggá.” A férfiak nyomában a nők és gyermekek haladtak. A nők fejükön, réztálakban és arany edényekben vitték a föld terményeit: banánt és narancsot, olajpálmafa dióját, édesgyökeret és paradicsomot A gyerekek pedig büszkén hordozták körül a színes sző­nyegeket, kosarakat, játéké* kát, melyeket maguk készítet­tek. A Királyi Anya az újonnan épült falusi játszótéren figyel­te a menetet. S megpillantot­ta Foruwát, s szívét boldog­ság töltötte be, amint a Iá nyát nézte a többi asszony Dáviddal éppen húsz eszten­dő után hozott össze a vélet­len. Egy zebránál sodródtunk egymás mellé, s habár az el­telt időben alaposan meghú- sosodott, szelíd pocakot is eresztett, rögtön megismertem tűzvörös bozontjáról, jócskán túlméretezett orráról. Senki más nem lehet, csak Pucsera Dávid. Amikor megszólítottam né­mi bizalmatlansággal mustrált meg, de. néhány pillanat után kitörő örömmel ölelt keblére, a hátamat paskolta. — Nahát, Pikkolo!... Ezt az óriási véletlent. Te még élsz!?... — s karon ragadott, hogy áldomást igyunk a ta­lálkozás igaz örömére. — Na, mit szólsz hozzám? — kérdezte, amint letelepül­tünk egy tenyérnyi presszó­asztalhoz. Konyakot kért és kávét. — Mit szólsz, alapo­san megváltoztam, mi ? De meg sem várta a vá­laszt, úgy folytatta: — Hanem, ami téged illet, te sem húszesztendős vagy már, drága öregem. Gondo­lom, házas vagy. gye-0'*''’’ i kis állás. Én meg anyag­beszerző lettem egy pesti üzemnél. Hej, fiú, nagy idő, amikor együtt tró- geroltunk annál a kőműves­nél! Jó kis hecceket csinál­tunk ! ?... Emlékszel még a tűzkő esetre?... — Hogyne emlékeznék, mo­solyogtam vissza. S Újra vé­gigfutott bennem az egész mulatságos história. Régi romos házat bontot­tunk akkor. Egyik szárnyát a bomba szakította le, s hogy a megmaradt rész kárt ne tegyen valakiben, el kellett takarítani, öreg, borissza vál­lalkozó vezette a munkát, aki valami okból erősen kedvelt bennünket, s vala­hányszor megszomjazott, fel­rikkantott utánunk az állá­sokra: Na, fiúk, isztok velem valamit?.. Persze, nekünk se kellett kétszer tenni az aján­latot, már kúsztunk lefelé a magasból. Így aztán elég vi­dáman, meg könnyen teltek addig soha nem kóstolt mes­terségünk napjai. Egy napon, valahol egy harmadik emeleti romlakás éléskamrájában gondosan cso­magolt bádogdobozra akad­tunk. Lehetett olyan literes méretű és igen nehéznek ta­láltuk. Na, ebben aranynak kell lennie, vagy ékszerfélé- nek. néztünk össze Dáviddal, s félreeső zugba húzódtunk a zsákmánnyal. A titokzatos doboz, ha nem is aranyat rejtett, de annál alig lebecsülendőbbet a há­ború utáni nagy hiányok ide­jén. Szürkés színű tűzkővel volt tele. Kettőnk közül egyik sem volt a becsületrend lovagja, azért mégis úgy határoztunk: osztozunk a titokban és a zsákmányban az öreg mester­rel. János bácsi — így hív­ták az öreget —, mindjárt az­zal hagyta jóvá a szövetséget, hogy áldomásra invitált a szemközti kocsmába, részle­teiben is megbeszélni a teen­dőket. — Hát először is, fiúk, ho­ci csak egy szemet abból a kőből. Épp üres a gyújtóm. Nem húzom-halogatom a mondanivalót: a doboz tartal­ma közönséges hamisítvány volt, amilyet a háborús évek­ben százezerszóm kínáltak az utcai zugárusok. Esernyődről tokból, hasonlókból szabdalt hamisítvány. A ház valahai ’akója alighanem ilyen zug- 'rusokat ellátó manipuláns ’ ehetett, isten akárhová te­gye a gazfickóját, hogy bo­londdá tett bennünket. — Na, sebaj, fiúk, fogta vigasztalóra a szót öreg mes­terünk, látva elanyátlanodott ábrázatunkat. Ezen úgysem segíthetünk, az egész érték­telen vacak, nincs mit kezde­ni vele. Sajnos, nincs. Hanem mégis mondok nektek vala­mit: ha mór így adódott, leg­alább erkölcsi hasznunk le­gyen az egészből. — Erkölcsi hasznunk? — Az hát. Majd mindjárt elmagyarázom, de előbb ké­rünk egy friss túrt. A csapos újra töltötte a poharainkat, hörpintettünk, aztán János bácsi előadta ja­vaslatát : — Hát, fiúk. arra gondol­tam, megmutatjuk, hogy mi becsületes emberek vagyunk, akik a talált értéket beszol­gáltatják. Egy ilyen doboz tűzkő tekintélyes érték. S kötelesek vagyunk mi tudni, hogy közönséges hamisít­vány?!... Hát épp ezért elsé­táltak a rendőrségre és be­jelentést tesztek. A dobozt is viszitek. A rendőrségi ügyeletén egy őrmester elé .kerültünk. Kö­zöltünk mindent a részletek­ről, hol, milyen körülmények között jutottunk a dobozhoz. Az őrmester megvakarta a búbját. — Azt ám nem lehet.., csak úgy, egyszerűen itthagy­ni! Jegyzőkönyvet veszünk fel, s darabra megszámoljuk a do­boz tartalmát. Ijedten villantunk össze Dáviddal. Uram isten, ha ez számlálni kezd, három napig bent ülhetünk. Dávid menten aianlatot is,tett: jobb volna talán kilóra lemérni az egé­szet, úgy egyszerűbb a dolog. — Hogy képzelik azt? — intette le fensőbbségesen az őrmester. — Ennek darabra klappolni kell. az utolsó sze­mig —, s már számlálni is kezdte a köveket. Valahol az ötezrediknél tar­tott, de a dobozban nyoma se látszott a fogyatkozásnak. Emberünk lassan Izzadni kez­dett. s vörösödő arcán lát­tuk- mindinkább kijön a bé­ketűrésből, minket, meg az égés;> esetet a pokolba kíván valamennyi tűzkővel együtt. Mi hallgattunk eközben, csak belülről rázkódtatott mind­kettőnket a röhögés. Számold csak, ha nem kellett az okos ajánlat. A tízezredik szemnél pará­nyi gikszer tö-’tént. Az -^mes­ter tenyeréről a számlálat- lan szemek a számláltak kö­zé borultak és ezzel minden eddigi munka pocsékba ment. Azóta sem hallottam olyan szépségesen szép káromko­dást. Az őrmester eszelős dühvei felmarkolta az asztalra számlált kupacot és visszazú­dította a dobozba. — Számolja a büdös ro?­seb, én nem. v — Azért is mondtam, őr­mester úr, hogv kár... Mér­je le kilóra... Mert hogy ki­próbáltuk és hamisítvány ez valamennyi. Nem tudom, hogy sikerült kiiszkolnunk a szobából, de utá-na sok ideig széles ívben kerültük tájékát is az ügye­letnek. m Hát ez volt Dávid egyik jeles stiklije. Amiben — azt hiszem — én sem voltam egészen ártatlan. Nagy S. Jóxnef KEGYELET között. AZT AN ÉSZREVETTE Fo ruwa férjét. Karjában fehér bárányt hozott és vígan éne­kelt a férfiakkal. A Királyi Anya büszkén nézett rá. „Figyeljetek!!” — csenget: az Asafo vezér szava. — „Fi­gyeljétek, hogy vár ránk Ki­rályi Anyánk, ö a legszebb földünkön. Várja hogy le­moshassa homlokunk porát a belőle áradó béke hűvösévé! Terítsetek gyenge bárány bő rét elébe. Rakjátok elébe a föld terményeit. Rakjátok elé- fc’ kézműves munkátok gyű n leseit." „Könnyedén, könnyedét* lépdel a mi Királyi Anyánk mert ő a béke.” Fordította: Zilahi Judit Néhány lépésre a lakásom­tól van egy italbolt, amelyet magam sem kerülök el min­dig. A kassza fölött a falon gyászjelentést pillantottam meg. Fölvilágosítottak: egy heveny alkoholmérgezés áldo­zatáról szól, aki még három napja is makkegészségesen fe­küdt a sarok melletti asztal alatt. ben a bánattól könnyes szemű cimborái sóhajtva mutatták azt a jeles asztallábat is, ame­lyet fejpárnának szokott hasz­nálni. Nem volt túl öreg, de miután jó előre megitta a betervezett normát, voltakép­pen teljes életet élt, ahogy a jelenlevők emlékező szeretet­tel megállapították. Röpködtek az elismerő szavak, amelyek a vitatKatatlan tekintélynek mindenkor kijárnak.- — Egyszer fogadásból egy húzásra bedobott fél liter ru­mot, igaz, nem éhgyomorra, tíz cseresznyére, meg tíz he­gyes paprikára. Vagyis táplálkozott Ivás előtt — vettem tudomásul, s ahogy egy szikár, sörhabos ajkú fér­fiú kegyeletdús szavaiból ki­derült, nem csupán savanyú­sággal, komoly, tartalmas éte­lekkel. — Nagyon szerette a töpör- tyüs pogácsát! Egy pogácsára két napig tudott inni. Ha jól emlékszem, egy évben kétszer- háromszor, a nagyobb ünnepe­ken, evett főtt ételt is! — Felesége nem volt? — érdeklődtem. A választ az ujjait számolga­tó jelenlevő adta meg: — Volt nekije! Nekije volt. Vártam a folytatást, de el­allgatott, majd mintha mit sem mondott volna, tovább számolta az ujjait: egy, kettő, három . .. Nyak nélküli, csupa fej, csu­pa has, csupa dadogás férfi tárta föl az igazságot: — Hogyne lett volna! De az első nagyobb pofon után ott­hagyta! A hűtlen! Én tíz éve verem az asszonyt, mégis ki­tart mellettem. A boldog családi életet élő férfinak dagadt a keble, azután orra bukott és úgy maradt, én pedig továbbiakban a vezető­nek fejeztem ki részvétemet. Komoran bólintott. — Jó vendég volt! Záróráig ivott, mindig itt, ezt még nem látták máshol berúgni. A gyászjelentésre mutattam: — Az egész úgy hat, mintha az italbolt saját halottjának tekintené! A boltvezető rábólintott: — Koszorút is küldünk a te­metésért», Csak még nem tu­dom. mit írassak a szalagjára. Próbáltam segíteni. — Végső üdvözlet a törzs­ivónak! — Alighanem gyűjtünk egy szép sírkőre is — mondta az italbolt vezetője. —• Persze ar­ra is kellene valami szöveg. — Még mennyit ihattál vol­na -— adtam búcsúzóul taná­csot. Részben az alkoholtól, rész­Fiatalok fóruma Nagy Zsolt Csaba Hold összefonták a galambok sírokat elkerülő szárnyaik suttogó csapkodásával arcodnak minden vonását. A fény is, a sugár is, csak téged simított, az eső is, a hó is csak neked hullott, hogy átitassa hajadat. — frissen mosott szálait cevbefonja utána. Miért is lennének olyan szelídek a pillangók a virágok szirmain. iraté ha nem te miattad? Minden feléd visz, közelebb hoz téged a fényhez, a sugárhoz, a Napéhoz. és fényében hiába kereslek. Tudom; egyedül maradtál megint, magányosan. Bár lehet, hogy fázósan nevetsz, mosolyogsz, biztatsz becézel csillagokat, de a viszatérted »írom. a fényedet a fehéren Izzót, mert sötét lesz nélküled. NÖGRÁD — 1969. augusztus 24., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom