Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
PANASZ Egyik nagyobb vállalatunk osztályvezetője panaszolta el az alábbiakat. Nem teszünk hozzá semmit, nem veszünk el belőle semmit. — őszintén megmondom, a prémium miatt most már végképp ki vagyok borulva! — panaszolta. — Nem az én prémiumom miatt, az osztályunk dolgozóinak prémiuma miatt. Tíz éve kísérletezem, hogy örömet szerezzek számukra és most be kell vallanom, végképp megbuktam. —- Eleinte arra gondoltam, hogy egyes egyedül a végzett munka alapján javaslom a jutalmak összegét Nem ment. Tudja kérem, mindenki úgy érzi, hogy ő dolgozott a legtöbbet. Rossz lett a hangulat s meggondoltam magam. Közelítettem egymáshoz a prémiumok összegét Az alsó és a felső határ között alig volt valami kis különbség. Mit gondol bevált? Nem! Még rosszabb lett a hangulat, mert most azok kedvetlenedtek el, akik valóban jobban, többet dolgoztak, mint az átlag. — No jó, nevettem magamban — egészen széthúzom a mezőnyt. A legképzettebbeket, apaikor szorgalmasak is voltak, összehasonlíthatatlanul magasabb jutalomban részesítettem a közepeseknél. Azoknak pedig akik semmi különöset nem mutattak, nem adtam egy fillért se. — Még rosszabb lett a hangulat. Sokan elkeseredtek, hogy nekik éppen úgy van családjuk, mint a másiknak, nekik ugyanúgy 3,60 tíz deka parízer mint a másiknak, és ehhez hasonlókat dohogtak. — ördögi ötletem támadt. Jó, legyen végre nyugalom Mindenkinek fillérre egyforma jutalmat adtam. Mit gondol bevált?.., Látom már tudja... Ezzel mindenkit megbántottam, mert mindenki úgy érezte, hogy degradál tam a szorgalmát és a képességét, hiszen azonos ju talmat kapott X-szel, Y-nal, Z-vel, akik pedig szerintük lényegesen mérsékeltebb képességűek. — Felhívtam a tudakozót, hogyan lehet igazságosan osztani a jutalmat. A tudakozó háromszor is megismételtette velem, hogy mi a kérésem, majd ezt mondotta: „Nem gondolja uram, hogy helyes lenne az ön részére egy kis idegszanatóriumi felülvizsgálat”? — Nagyon elkeseredtem, de teljesen még mindig nem adtam fel a reményt. Nemrégiben úgy éreztem, most végre örömet szerzek a munkatársaimnak. Ügy hozta a sors, hogy egy nagy összegű jutalomkeretet kaptam, és jó magas jutalmakat tudtam javasolni mindenkinek, és nagyon nagy különbségek nem is voltak a prémiumösszegek között. Mit gondol, örömet szereztem?... Ne szóljon közbe, látom tudja a válaszom. .. — Nem adtam fel a harcot, az ország egyik legjobb matematikusát kértem fel, jelentős honoráriumot ígérve, hogy dolgozzon ki nekem olyan premizálási rendszert, amelynek alapján mindenki többet kaphatna mindenkinél. — A matematikus sajnálattal közölte, hogy a tudomány mai állása szerint a Vénuszra el lehet jutni, sőt még távolabbra is, de ezt a számtani rendszert még nem ismeri. Levele végén udvariasan felhívta a figyelmemet, hogy nem ártana esténként jéghideg vízzel tussolni. Feljegyezte: Ordas Nándor Fiatalok fóruma HANN FERENC t v4z estét hozó lány Fáradtan Ölök a esupa-mosoly kertben, Gyümölcssíemek peregnek. mint túlérett könnyek. Hintázik a sárga Nap ai ágon, bogarak suttognak ősi meséket az avarmellű földnek. Várlak, fáradtan e bedzasörényű kertben, hol a fűben kristály-ráják úsznak álmos igazságokat keresve. Látom, hogy kilépsz a csendből, félretolod a sugárfüggönyt, s kezedből kinyújtőzik az este, R endkívül sajnálom, Bogy nem tudom a kisfiú nevét, és azt sem tudom, hogy hol lakik, kik a szülei. A sötétben az arcát sem sikerült kellően megfigyelni, csak szeplős orrára emlékszem, és arra, hogy rövidnadrágban volt, amelyet nem szíjjal, hanem a vállán átvetett és valahol a hasa táján gombolódó kantárral viselt. Egyszer nyáron elvetődtem a Visziljevszkij-szigetre. Nem Is tudom pontosan, hogyan nevezik azt a parkot, ahol leültem olvasni. Érdekes könyvem volt, és észre sem vettem, hogy közben beesteledett. Amikor már káprázott a 'szemem és nem tudtam tovább olvasni, becsaptam a könyvet és elindultam a kijárat felé. A park már üres volt, az utcákon égtek a lámpák. A fák mögül az éjjeliőr csengetyűje hallatszott Féltem, hogy becsukják a kaput és meggyorsítottam lépteimet. Egyszercsak megálltam. Ügy tűnt, valaki sír a bokrok között. Befordultam a mellékösvényre. Mint minden városi parkban, itt is volt egy kis kőházikó: amolyan őrbódéfé- le. Csak úgy fehérlett a sötétben. A fal mellett lehajtott fejjel egy hét—nyolc év körüli kisfiú állgodált és hangosan, vígasztalhatatlanul zokogott. Odasiettem hozzá és megszólítottam : — Mi van veled, fiacskám? Erre ő mintha parancsot kapott volna, azonnal abbahagyta a sírást, felnézett és annyit mondott: — Semmi. — Hogy-hogy semmi? Ki bántott? — Senki. — Hát akkor miért sírsz? Alig tudott még beszélni, könnyes volt a szeme, csuklott, szipogott. — No, gyerünk hazafelé, — mondtam — már késő van. A parkot is bezárják, nézd csak. Kézen akartam fogni, de a fiú gyorsan visszahúzta a karját és így szólt: — Nem lehet. — Mit nem lehet? — Nem mehetek. — Hogyhogy? Miért? Mi van veled? — Semmi — válaszolta. — Beteg vagy talán? — 'Nem, nem vagyok beteg — felelte. — Hát akkor miért nem jöhetsz? — ör vagyok — mondja, — Hogyhogy őr? Milyen őr? ~ Hát nem érti? Játszunk. — Kivel játszol? Erre a fiú elhallgatott, majd mély sóhaj után így szólt: *— Nem tudom. Ekkor — bevallom — azt gondoltam, hogy mégiscsak rosszul van és félrebeszél. • — Hallgass csak ide — forL. Pantyeléjev A becsületszó dúltam Ismét hozzá — miket beszélsz? Hogy van ez tulajdonképpen? Játszol és nem tudod, hogy kivel? — Igen — válaszolta. — Nem tudom. A pádon ültem, amikor odajöttek hozzám a nagyfiúk és azt mondták: „Akarsz háborúsdit játszani?” „Akarok” — feleltem. Erre elkezdtük a játékot, nekem pedig azt mondták: „Te őrmester leszel”. Az egyik fiú, a tábornagy küldött ide és azt mondta: „Itt van a lőporraktárunk — ebben a bódéban. Te fogod őrizni... Addig Itt állsz, amíg fel nem váltanak.” Én azt feleltem: „Rendben van.” Mire ő: „Add becsületszavadat, hogy nem mész el.” — No és? — Megfogadtam. — És aztán? — Hát, azóta vagyok itt. Állok, várok, de csak nem jönnek, — Aha, most már értem — mosolyodtam el. — Régen állítottak ide? — Még világos volt. — Most ők hol vannak? A fiú ismét nagyot sóhajtott: ■— Gondolom, már elmentek. — Hogyhogy elmentek? — Elfeledkeztek rólam. — És mégis itt állsz? — Becsületszavamat adtam... Már majdnem elnevettem magam, de észbekaptam, hi-, szén nincs min nevetni, a fiúnak valójában igaza van. Ha becsületszvát adta, akkor itt kell maradnia mindenképpen, — bármi legyen Is. Játék vagy nem, ez teljesen mindegy. — Hát ez történt, — mondtam. És most mit fogsz csinálni? — Nem tudom — válaszolta és ismét sírni kezdett. Ügy éreztem valahogyan segítenem kell rajta. De mit tudok én csinálni? Keressem meg azokat az ostoba kamaszokat, akik őrségbe állították, becsületszavát vették, ők pedig hazaszaladtak? De vajon gyorsan hol találom meg őket? Már biztosan meg is vacsoráztak, lefeküdtek és az igazak álmát alusszák. Egy kisfiú pedig őrségben áll a sötétben. És nyilván éhes is. — Akarsz enni valamit? — kérdeztem, — Igen — mondta, —- szeretnék. — Hát akkor szaladj haza, addig én helyettesítelek. — Igen-igen, — mondta a fiú. — De vajon ezt lehet-e? / — Miért nem lehetne? — Mert a bácsi nem katona, Megkapartam a tarkómat: — Igazad van, Ez nem megy. Nem foglak felváltani. Ezt csak katona teheti, és csak felettes. Hirtelen eszembe jutott a mentő ötlet. Ha csak katona oldhatja fel a becsületszó alól és válthatja fel az őrségben, keresni kell egy ilyen embert. Csak annyit szóltam a fiúnak, hogy várjon egy kicsit és gyorsan a kijárat felé rohantam. A kapu még nyitva volt, az őr valahol a park távoli részében járkált, onnan hallatszott csengője A kapunál körülnéztem, nem jön-e arra valamilyen egyenruhás, egy hadnagy, vagy akárcsak egy egyszerű vörösgárdista. De bossúságomra egy fia katonát sem láttam az utcán. Egyszercsak az út másik oldalán fekete köpenyes alakok tűntek fel. Megörültem, mert azt hittem, hogy haditengerészek. Átszaladtam az utcán és akkor láttam meg, hogy nem tengerészek, hanem ipari tanulók. Jött arra egy magas vasutas Is, szép zöld parolinos egyenruhában. De sajnos egyikük sem jöhetett számításba. Már-már dolgom végzetlenül tértem vissza a parkba, amikor a sarokban a villamos- megállónál hirtelen megpillantottam egy parancsnoki tányérsapkát kék lovassági szegéllyel. Talán még soha nem éreztem akkora örömet, mint ebben a pillanatban. Hanyatt- homlok rohantam a megállóhoz. De nem értem oda mire jött a villamos és a parancsnok, a fiatal lovassági őrnagy a többi utassal együtt felszállni készülődött. Lihegve rohantam oda, megfogtam az őrnagy kezét és rákiáltottam : — Őrnagy elvtárs! Egy percre! Várjon egy kicsit! őrnagy elvtársi _ . ..........” H átranézett és csodálkozva kérdezte: — Mi baj van? •— Majd meglátja — feleltem. — Itt a parkban, a kőhá- zíkó mellett őrségben áll egy kisfiú... Nem mehet el, mert becsületszavát adta ... Nagyon kicsi még.., Sír... A parancsnok ijedten tekintett rám. Nyilván ő is azt gondolta, hogy beteg vagyok ás nincs minden rendben nálam. — És miért kellek én? — kérdezte. , A villamos közben elment és a parancsnok nagyon mérgesen nézett rám. De mikor kinyögtem, hogy miről is van szó, nem spekulált sokáig, — Gyerünk, gyerünk — mondta; — Természetesen. Miért nem ezzel kezdte? Éppen akkor értünk a parkhoz, amikor az őr belakatolni készült a kaput. Megkértem, hogy várjon néhány percet, mert bent maradt egy kisfiú és az őrnaggyal most érte futunk, a park mélyébe. A sötétben csak nehezen találtuk meg a házikót. A fiú ugyanazon a helyen állt, ahol hagytam, — de ezúttal nagyon csendesen sírdogált. Megszólítottam. Majdnem felkiáltott az örömtől. — Íme, itt hozom a felettest — mondtam neki. Ránézett a parancsnokra és úgy kihúzta magát, hogy magasabb lett néhány centivel. — Őrszem elvtárs, szólt hozzá a parancsnok — milyen rendfokozata van? — őrmester vagyok — felelte a fiú. — őrmester elvtárs, megparancsolom, hagyja el az önre bízott őrhelyet. A fiú elhallgatott, szipogott és így szólt: — Milyen rendfokozata van? Neon látom hány csillagos? — őrnagy vagyok — válaszolta a parancsnok. Erre a fiú széles sportsapkájához emelte a kezét és azt mondta: — Értettem, őrnagy elvtárs A parancs az, hogy hagyjam el az őrhelyemet. Mindezt olyan határozottan, talpraesetten mondta, hogv mindketten elnevettük magunkat. A fiú is vidáman, megkönnyebbülten mosolyodott el Alighogy hármasban kiértünk a parkból, becsapódott mögöttünk a kapu és az őr néhányszor megforgatta a kulcsot a zárban. Az őrnagy kezet fogott a fiúval. — Derék legény vagy, őrmester elvtárs — mondta. — Igazi katona lesz belőled. Viszontlátásra. A fiú mormogott valamit és csak annyit mondott: — Viszontlátásra. Az őrnagy tisztelgett és látva, hogy közeleg a villamos, futni kezdett a megállóhoz. Én szintén kezet rázva búcsúztam a fiútól. — Hazakísérjelek? —• kérdeztem. — Nem, közel lakok, Nem félek — tette hozzá. Ránéztem szeplős orrára és elhittem, hogy valóban nem tél. Akinek gyermekkorában már ilyen erős akarata van és így lehet hinni a szavában, az nem fél a sötéttől, a huligánoktól és semmiféle szörnyűségtől. Amikor pedig félnő, bármi is lesz belőle, becsületes ember lesz. Ezért kezeskedem. Boldog voltam, hogy megismerkedhettem egy ilyen fiúval, és erősen, élvezettel szorítottam kezét. Oroszból fordította: Csongrády Béla Wofnór Zsolt /“M (I II f/ i / I fi Gyönyörű játék — Nézz a vízre! — mondta K. — Mit látsz? — — Észak dél ellen. Ha a túlsó partról nézném, fordítva mondanám. A feleletet a tó adta. Mert mit lát az ember a hegyből, ha a lábánál áll? Végtelen derűt, levelenként hulló nyugalmat, csipkézetten omló sorokat, amelyek eltűnnek valahol ... És ez a valahol, amit csakis a túlsó partról lehet megítélni, ez a valahol szabja meg a másik part lényegét. Mert a retesz felpattan. Aki Budapest felől érkezik, az ali- gai löszfal pereméről pillantja meg ezt a „tengeröblöt". Déli verőfényben a víz párát húz a kinyitott ablakok elé. A fehér vitorlák éles tűkként hasítanak a szemekbe, hogy meglovagolva a szeleket, kitérjenek a csodálkozó fürkésző tekintete elöl. Mindenkit meghat a látvány, s tovább haladva látképpé szélesül. Maga mellé ereszt, leenged a magas túrzásról, kinyílik, mint a repülni készülő bogár kitines szárnya. — Észak dél ellen — ismétli K. az előbbi félmondatot, — Mindegyik a másik tükrében rajzolja elénk a valóságot. A csodát mi visszük magunkkal, s a csodával az öröm- várás mohó kapzsiságát, amit a víz, a táj, az önmagukba csukódó hegyek plántálnak belénk. Kimondunk egy igazságot, amely tulajdonképpen féltve és félbe született igazság, vagy egyáltalán már a szó elhangzásával szétpattan, mint telítettség után a szappanbuborék. így van az utazó, aki délről az északi partot látja; a szemlesütve baktató dombokat, amelyeket megtör innen a mindenütt szálfaegyenesként égbe törő jegenyék sora. A víz partot mosó játékos vonala, és a jegenyék fel-feltörő, magányos és páros ívű zuha- taga kerek egésszé varázsolja a somogyi partot. A táj ritmusa rejtőzik a természet kottalapjai között. Ahogy lly- lyés Gyula átnéz a tihanyi fellegvárból Somogyba; „Hegy derekából nézem őket. A látkép itt csupa vízszintes ... Ebben állnak merőlegesen, karcsúan, de innen nézve is égig nyúlva a mihaszna jegenyék. S a táj így, itt velük, tízszerte több nyugalmat áraszt, mint másutt nélkülük... Miért biztonságosabb szinte általuk a táj, így magasból tekintve? Velük kapott kompozíciót; pontosan úgy, akár egy remek festmény. Jóvoltukból lett emberi... Emberi... ízlelgetjük a szót. Elsuhanó állomások (kár lenne itt most mindegyiket felsorolni, többet ér a menetrendből kitekintő névsor) és emberek színes, tarka serege. A. mosoly velünk született tulajdonság, s az arcunkra ül, ha látjuk a leszálló útitársakat. Ök már megérkeztek. Kezűkben pehelysúlyként ingázik a degeszre tömött bőrönd, az apróságok vad csatakiáltásai feledtetik a hirtelen lehűli időt. Mire ez a nagy ováció? A kerekek ritmusa, a közel és távol — szaggatottságában vízbe térdeplő part hullámzása már önmagában válaszra vár. Komolyan játszunk. K. ősz- szeráncolja homlokát, keze ujjain számolja a tó érdemeit. Az elején könnyen halad, mint matematikus az egyszereggyel. Aztán megakad. — A Balaton Közép-Európa legnagyobb tava — mondja kisiskolás módján a leckét. Területe 600 négyzetkilométer ... és vége a tudománynak. Jót nevetünk és el szomorodunk. Mert hányán megállnak ennél a számnál. Csak a tulajdonnevet ismerik és a tó partra érkező hullámainak selymes simogatását. Badacsony bazalttömbökből táplálkozó szőlőinek nedűit... És aztán semmi mást. Pedig itt van a napfény, ami megkülönbözteti a többitől. Áttörve az északi dombokon, egyszerre pásztázza végig a somogyi partot. Behatol mindenhová, meleg pillantásai páratlan temperáltságot biztosítanak. A föld egyik legsekélyebb tava. Bár egyes helyeken tizenegy méterre bukik le a tó talaja, átlagos mélysége három méter. Délen kilométeren keresztül dagaszthatja a fürdő- zö a vizet, míg úszásra, alkalmas területre ér. K. előveszi- a könyvet, amelyet a tudós, értő költő írt. A legszebbet, amit valaha is írtak a Balatonról. Vallomása túllép, a tó szeretetén, benne él, egyesül a körülötte mindig változó vízzel. „Májas és október közt a tó vizének átlagos hőmérséklete 20—22 fok. A viz a tudomány nyelvén al- kalikusan lágy, a költők nyelvén selymesen simogató, a háziasszonyokén mosásra, mosdásra megfizethetetlen. Partra érkező habja megannyi simo- gatás. Földdel érintkező viselkedésre a tó így nőies. Ellentétben a mindig elégedetlen tengerekkel, amelyek, mint tudjuk, állandóan szemetet, széndarabot, homokot köpködnek, s kedvük abban lelik, hogy sós verejtékű karjaik ökölvívó csapásaival orron csapják a gyanútlant. A Balaton nem is nőies; lányos. Nincs, aki ne ifjúkorára emlékezve üljön partjainál, akkor is, ha ősz fürtökkel érkezik oda. Nemcsak bőrünknek, e tó szívünknek is meleget szolgáltat.” Melegség... A strandoló sokszor csak a vizet látja, az alatta elterülő homokcsikot, ahol megfeledkezhet mindenről, átadhatja magát a viz ölelésének és a nap barnító sugarának. Pedig mögötte is világ van, hiába állítja le két hétre az óra mutatóit. Az idő könyörtelenül szánt a viz felett, a napokból csak a test színe marad m$g. Aztán az is elmúlik csendesen, s a látogató sóvárogva gondol az Újabb nappalokra, amikor átadhatja magát megint a víz csiklandozó játékának. Mi őrzi e táj szeretetét? Gyengédsége, lányossága? Azonosulás és szemérmetes- ség? Hódítás és átadatás? Ta- Ián az, hogy mindenkié. Mindenkit meghódít, magáévá tesz. A tájat hallgatni kell. Érteni nyelvén. Elhinni őszinteségét, kiszámíthatatlanságát. Robogunk tovább. A vízben összekoccanó vitorlák. A tó felett összecsukódó és szétnyíló felhők. A zápor minket is elkapott. Árnyjátékban úszik a Balaton. Gyönyörű játék! 3 NÓGRÁD - 1969. augusztus 3., vasárnap
