Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)
1969-08-28 / 198. szám
A nőtincsi gombüzemben Mz öregségi és rokkanlsagi nyugellátás foSgősiaésöröl Értékes látvány részesei 1< .•!' Salgótarjánban a m vei József Attila műve. •* központ klubjának 1 , ■■ ái, ha a helyiség faija pillantanak. Augusztus 20-tól a hónap végéig itt látható Hibó Tamás és Bann Ferenc kiállítása, amelyet a megnyitón Iványi Ödön festőművész ajánlott a klubba látogatók figyelmébe. A kis tárlat egyik képzőművész látogatója ezt írta a vendégkönyvbe a kiállítás „mikrokörnyezetéről”: „Salgótarján, Főtér! Jól és szépen megformált, átgondolt formák, emberek a nagy jövés-menésben, jól érzik magukat a napfény sütötte be- um-kőházak mögött...” Ez a környezet valóban reprezen- tatív keretet nyújt minden fiatalos kezdeményezésnek, jó szándékú keresésnek. Néhány szót a két fiatalemberről is szóljunk. Hibó Tamás gyermekkora óta Salgótarjánban él. Jelenleg a varsói Akadémia Sztuk Piek- nyeh harmadéves hallgatója, grafikával és festészettel foglalkozik. Mestere prof. es vers Eugeniusz Arct. Hann Ferenc versei eddig a Magyar Rádió szolnoki stúdiójának műsoraiban hangoztak el, illetve vidéki napilapokban es a Palócföldben jelentek meg. Két évig tanított egy Nógrád megyei falucskában, most Salgótarjánban él. A tárlaton Hibó Tamás fametszetekkel, Hann Ferenc versekkel szerepelt. A metszetek — fiatal alkotójuk megfogalmazott szándéka szerint — nem egyszerűen illusztrációi a verseknek, önállóbbak azoknál, a verseket átszűrtén igyekeznek megjeleníteni, gyakran majdnem szabad asszociációk, képi alternánsok. A fadúcokra és a papírra képben és versben egyenrangúan vetül a két fiatal szándéka, a kiállás az emberért. A fametszetek tömören, összefogottan szólnak. Követik a versek általában népmeséi hangvételét, egyes motívumokat gyakran meglepő erőteljességgel jelenítenek meg. A Tizenharmadika három királya, a Litánia figurái, az örgek, a hét varjú, hét szelindek mély líraisá- gán kívül keménnyé, egyértelműbbé Válik a fametszeteken. Különösen vonatkozik ez a Litániá-ra. A vers igy szól: „Mennek az öregek feketén, szelíden, hét ökör jár lábnyomukban, hét varjú, hét szelindek. Föld- reroskad arcuk előtt az ünneplő tekintet.” A vers végén, mintha kicsit veszítene erőteljességéből. Együtt a Hibo-metszettel nem érezni ezt a kis esést. A legerőteljesebb metszetek közé számítjuk a Pici magzatunk, a Mint a gördülő kő című versekhez készült munkákat. Sokat sejtetőek az Arcom üres című vershez született metszet alsó részén látható motívumok is. Előbbi két fametszetben mindenekelőtt a komponálás biztonsága ragadott meg. A megyei József Attila művelődési központ dicséretet érdemel, amiért elősegítette a két — szervezeti keretekbe még nem tartozó — fiatal bemutatkozását a klubhelyiségben. Tóth Elemér 1969. január 1-től a 48/1968. (XII. 16.) számú kormány- rendelet és a 11/1968. (XII. 21.) SZOT számú szabályzat a nyugdíjak folyósítását újból szabályozta. Az említett rendelkezések értelmében a munkaviszonyban álló öregségi vagy rokkantsági nyugdíjas nyugdíját minden naptári év első napjától mindaddig korlátozás nélkül kell folyósítani, amíg munkabére — a naptári év folyamán — a 6 ezer forintot nem haladja meg. Azonos naptári évben több munkáltatónál munkaviszonyban álló nyugdíjas munkabérét egybe kell számítani a keretösszeg (évi 6 ezer forint) szempontjából. Annál a nyugdíjasnak akinek részére év közben állapítanak meg nyugdíjat, a keretösz- szeg annyiszor 500 forinttal kisebb, ahány naptári hónap a nyugdíjazás naptári évében a nyugdíj megállapításáig már eltelt. Amennyiben a munkaviszonyban álló öregségi nyugdíjas munkabére a naptári év folyamán a 6 ezer forintot eléri, annak a hónapnak az első napjától szünetei a nyugdíj folyósítása, amely hónapban a munkabére a 6 ezer forintot meghaladja. Az azt követő hónapokban — bármilyen ösz- szegű munkabér esetén is — a nyugdíj folyósítása szünetel. (Pl. a munkaviszonyban álló nyugdíjas munkabére 1969. május 29-én éri el az 1969, évben a 6 ezer forintot, ebben az esetben a Emberi kéz érintése nélkül Teherfelvonó liftet építenek az ÉM Felvonószerelő Vállalat dolgozói a tolmácsi Erdőkémiai Vállalatnál. Az emeletmagas retortához kapcsolódó lift elkészítése 600 ezer forintba kerül. Az üzembe helyezés után köny- nyebbé válik a retorta kiszolgálása. Jelenleg a szárítóból csillén érkező fát szállítószalagra rakják át. A jövőben a csillét negyed fordulattal elmozdítják a sínpályán kiképzett szerkezettel és közvetlenül a felvonóba tolják be, ami a magasba lendíti, és a fa emberi kéz érintése nélkül jut el a feldolgozás helyéig. nyugdíjat 1969. május 1-tól már szüneteltetik mindaddig, amíg az év hátralevő részében bármely hónapban munkabért kap a nyugdíjas.) Keresetének összegére való tekintet nélkül, korlátozás nélkül folyósítják a nyugdíját annak az öregségi és rokkantsági nyugdíjasnak — bármilyen jogszabály alapján állapították is meg a nyugdíjat — aki mezőgazdasági termelőszövetkezetbe tagként belépett és ott fizikai munkát végez. Ha a nyugdíjas termelőszövetkezeti tag a termelőszövetkezetben nem fizikai munkát végez, nyugdíjának folyósítását akkor szüneteltetik, ha ledolgozott munkanapjainak a száma egy naptári éven belül a 120 munkanapot meghaladja. Ebben az esetben az öregségi, illetőleg a rokkantsági nyugdíj folyósítását a 121. munkanap teljesítését követő hónap első napjától a naptári év végéig kel] szüneteltetni. Ha a nyugdíjas a mező- gazdasági termelőszövetkezetben nem tagként dolgozik. abban az esetben nyugellátás folyósításának szüneteltetésénél bármilyen munkavégzés esetén a munka- viszonyban álló nyugdíjasokra érvényes szabályokat kell alkalmazni. A rokkantsági (baleseti rokkantsági) nyugdíjak folyósításának korlátozása hasonlóképpen történik, mint az öregségi nvugdíjaké. azzal a különbséggel, hogy a keretösszeg túllépése után a rokkantsági nyugdíj egy- harmadát, illetőleg a baleseti rokkantsági nyugdíj felét folyósítják. Ilyen esetben a rokkantság fokára tekintet nélkül a III. csoportba tartozó rokkant részére járó nyugdíj megfelelő hányadát lehet folyósítani. Az öregségi és a rokkantsági nyugdíj folyósítását — az előbb már ismertetett eseteken felül — szüneteltetik annak a nyugdíjasnak, akinek iparjogosítványa (iparigazolványa, vagy kisipari működési engedélye, háziipari értesítése, illetve vándoripari engedélye van, akinek hasznot hajtó jogosít, ványa van, aki orvosi, ügyvédi vagy mérnöki magán- gyakorlatot folytat, aki kereső tevékenységet folytató munkaközösség (ügyvédi, földmérői, oktatói stb. munkaközösség) tagja. Továbbra is hatályban maradt az a rendelkezés, amely szerint korlátozás nélkül folyósítani kell bármely jogszabály alapján megállapított öregségi és rokkánteági nyugdíjat annak a nyugdíjasnak, aki javító-szolgáilta- tó tevékenységre kapott működési engedély alapján folytat — Budapest területén kívül — javító-szolgáltató kisipari tevékenységet. Az özvegyi és a szülői nyugdíjat, valamint a baleseti járadékot a munkaviszony vagy a kereső foglalkozás tartama alatt is korlátozás nélkül folyósítják a munkabér, illetve kereset összegére tekintet nélkül. Aki nem hiszi... Beléptem a hatalmas üvegajtón a zsúfolt étterembe. Ahogy elhelyezkedtem az egyik asztalnál, rögtön meg. jelent a pincér, udvarias meghajlással kísért halk „Jó estét’’-tel köszöntött és nyomban felvette a rendelésemet. Amire elszívtam a cigarettát, már az asztalon párolgóit az étel. Amikor befejeztem a vacsorát, újra hozzám lépett, érthetően, mégis diszkréten megkérdezte, hogy ízlett az étel? — Egészségére — mondta aztán, majd készségesen érdeklődött, óhajtok-e még valamit, s mikorra parancsolom a számlát? A Stefánia sültet leöblítettem egy pohárka szamorodnival, míg a pincér észrevétlenül eltakarította az orrom elől a tányérokat. Jól- lakottan hátradőltem a széken és kényelmesen elszívtam egy cigarettát, csak utána fizettem. A visszajáró aprópénzt hálásan toltam a pincér felé. — Erre nincsen szükség — hárította el magától mosolyogva. — Mi a kalauznélküli közlekedés mintájára bevezettük a borravalónélküli kiszolgálást... örültem, hogy a vendégünk volt. Viszontlátásra, uram — mondta és emelt fővel távozott. Azóta mindig ide járok. Aki nem hiszi. — is — N. GNIGYUK Fordította SÁRKÖZI GYULA Riportregény 14. — Ezúttal Prihogykóval indul Zdolbunovba — mondta a parancsnok. — Koljának rokonai vannak ott. Ezek közül valamelyikkel meg kell beszélni egy fegyver- és robbanóanyag-raktár létesítését. Teljesen megbízható embereket válogassanak ki. Ne felejtsék el, hogy erre a célra semmiféle pince vagy verem nem alkalmas. Száraz, szellős hely kell. Rövidesen repülőgép érkezik Moszkvából és meghozza a fegyvereket és a lőszert. Ha megegyeztek és mindent elrendeztek, azonnal térjenek visz- sza az osztaghoz. A fegyvereket és a robbanóanyagot szekereken fogjuk elszállítani, valószínűleg többszöri fordulóval. Ott a helyszínen — folytatta Medvegyev —, képezzenek ki egy embert, aki tudjon bánni ezekkel a veszélyes tárgyakkal és amikor eljön az ideje, olyannak adjon ki belőlük, aki a mi emberünk. Ha baj történne, a raktárnak semmiképpen sem szabad a megszállók kezébe kerülnie. A feladat, elvtársak, nagyon komoly és felelősségteljes. Gnigyukot jelölöm ki parancsnoknak. Es még- egyszer ismétlem: erről a jelenlevőkön kívül senkinek sem szabad tudnia. Értették? — Értettük, parancsnok elvtárs. — Másnap délután gyalogosan útnak indultunk. Az éj leple alatt minél messzebbre kellett jutnunk, a nappalt erdőben vagy valamely tanyán tölteni, s a következő éjjelen megérkezni Zdolbunovba. Másfél nap alatt mintegy száz kilométert kell megtennünk. Az első éjjel útba ejtettük Tucsin városát. Ügy döntöttünk, hogy jobbról megkerüljük és ezért pár kilométerrel a város előtt letértünk az útról. A szeptemberi köd — 40 — alacsonyan ült a földek felett, körös-körül alig lehetett látni valamit, iránytűnk nem volt. Ezért csaknem egész éjjel bolyongtunk az ismeretlen mocsaras vidéken, ahonnan nem és nem tudtunk kivergődni. Kolja szemrehányást tett nekem: — Mondtam ugye, hogy balról kerüljük meg a várost, te meg jobbra tértél le. Most aztán itt van ni... Prihogyko mindig szeretett ellenkezni és mindent fordítva csinált. Amikor azt mondtam neki: „Pihenjünk”, így szólt: „Nem, gyerünk tovább”, amikor én javasoltam, hogy menjünk, ő ült le pihenni. Eképpen civakodva értünk el egy nyírfához, amely a mocsár közepén levő zsombékon nőtt, kis idő múlva pedig még egy pár fára bukkantunk. Megnéztük, melyik oldalukat borítja moha, arra kell északnak lennie. Miután tájékozódtunk, elindultunk a megfelelő irányba. Igaz, Kolja nemigen hitt ebben az elméletben, de amikor elértük a Szlucs folyót, belátta, hogy igazam volt. Alighogy megkerültük Tucsint és átkeltünk a folyón, pirkadni kezdett. Feltűnt egy tanya. „Itt kell majd eltöltenünk az egész napot — döntöttünk. — De vajon melyik ajtón kopogjunk be?” Én azt tanácsoltam, hogy menjünk egy roskatag, zsúptetejű házikóba, Koljának pedig egy bádogtetejű ház tetszett meg, amelyet magas kerítés vett körül. — Miért menjek a kunyhóba és szagoljam a bűzt? — dohogott. — Ott még ki sem pihenheti magát az ember rendesen. Gyere, menjünk ehhez a kulákhoz. Ennél jól is lakhatunk és puha ágyat vet nekünk. — Fialt meg elküldi a policájokért, hogy fogjanak el minket — tettem hozzá gúnyosan. — De mi mindenkit bezavarunk a szobába és senkit sem eresztünk ki a házból — fejlesztette tovább ötletét Nyikoláj. Nem, Kolja, nem szabad ezt tennünk. Mégis a kunyhóba megyünk. Prihogyko talán nem hallgatott volna rám, de észrevett egy göndör hajú leányt, aki akkor szaladt ki a kunyhóból, erre így szólt: — Hát jó, gyerünk. A leány apja már több hónapja betegeskedett. Ágyhoz volt kötve, a fiatal mezítlábas leány pedig, akin alig volt ruha, nem tudta mitévő legyen. Szegénykén senki sem akart segíteni. Elmondtuk, hogy az erdőb ől jövünk, hogy szovjet partizánok vagyunk és segítünk kórházba szállítani az apját. A leány szemét elfutotta a könny. — Maguk jó emberek — mondta felvidulva. — Ö, ha tudnák milyen nehéz itt a sorunk. — 41 — Krumplit főzött. Miután megreggeliztünk, felballagtunk a padlásra és lefeküdtünk. Kutyaugatásra ébredtünk. — Ez csak idegen lehet — mondtam Nyikolájnak és szememmel a nyíláshoz tapadtam. Jól látszott onnan annak a háznak az udvara, ahová Kolja akart bemenni. — Gyere csak ide, Kolja és nézz ki — szóltam bajtársamnak. A szomszédos ház udvarán két szekér állt. Két fekete köpenyes policáj téblábolt mellettük. Nemrég érkezhettek. E pillanatban ért fel a padlásra a kis gazdasszony (ebédet hozott), s megkérdeztem tőle, ki lakik a szomszédos házban. — Ö, valóságos vérszopó! Fia a tucsini policájóknál szolgál, éppen most érkezett látogatóba az apjához a barátjával. Lesz ma itt olyan ihaj-csuhaj, hogy na. Prihogykóra pillantottam. No. Nyikoláj, szépen pihenhettünk volna mi abban a házban, ugye? Ne menjünk át és csatlakozzunk hozzájuk? — Tudod mit — felelte —, inkább hajítsunk az ablakukba egy tankelhárító gránátot és nyikkantsuk ki ezeket a policájokat. Szörnyen utálta a policájokat, talán jobban, mint a nácikat. Gyakran lehetett hallani tőle: — A németek a mi ellenségeink. Ezt értem. Céljuk, hogy elfoglalják a Szovjetuniót és most teljesítik eszelős vezérük parancsait. De, hogy mit akarnak ezek a mocskok, kit szolgálnak? Én lépten-nyomon irtanám ezeket a rohadtakat. Ez alkalommal sem hagyta abba könyörgését, hogy végezzünk a policájokkal, akik a szomszédos házban mulattak. — Értsd meg, Nyikoláj, senki sem fog tudni róla. Medvegyevnek semmit sem mondunk. Ugyanakkor jót cselekszünk: kevesebb szemét lesz a földön. — Nem, nem engedélyezem — feleltem a parancsnok jogán. — Nem kockáztathatunk semmit, amíg nem teljesítettük a feladatot. Értsd meg: mi eltávozunk, a kislány meg itt marad az apjával. Csak nem hiszed, hogy a nácik megkegyelmeznek nekik? Ez utóbbi érvem lehűtötte Prihogyko heveskedését, s többé nem próbált meggyőzni, jóllehet látszott rajta, hogy nem nyugodott meg. Amikor besötétedett, útnak indultunk. Pénzt hagytunk a leánynak és megígértük, hogy újból betérünk hozzá, amikor visszafelé jövünk. (Folytatjuk) — 42 —
