Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)

1969-08-20 / 192. szám

Várhelyi József Grandpierre Lajos a végtelenből a kövesúttól Jelek A szobában csak a tévé kép­ernyője fénylett. Az óra su­gárzó körén vidáman lopako­dott előre a másodpercmuta­tó, s a doboz halkan dünnyö- gött valami álmosító muzsi­kát, Kellemes meleg áradt, a kissé félrehúzott függöny mel­lett berezgett az utca fénye. Időnként elmosódott hangok, léptek kopogása szűrődött a lépcsőház felől. Az emeleteken kinyitott vízcsapok megher- segtették a falakat. Lefekvés­hez készülődött a ház. Rozálka hálóingben, mezít­láb állt a szoba közepén és egyszerre érzékelt mindent. Pedig nem is figyelt semmire, csak befelé hallgatózott önma­gába, élvezte az idegeibe bor­zolódó jó érzéseket, a tompa fényeket, az érkező apró za­jok hullámverését az agyában, a hálóing latigy érintése nyo­mán végigfutó vibrálást a bő­rén. Rozálka nagyon szeretett így álldogálni. Ilyenkor úgy érez­te, hogy egy csoldálatos loká­tor, amely mindent felfog, ami körülötte létezik, sőt, ha akar­ná, odasereglenének köréje mind a bútorok, a virágok, egy intésére énekelni kezdené­nek a falak. A hálóinget is szerette. A pizsamával együtt a gyerekkorát is levetette, amikor férjhez ment — mon­dotta egyszer — meg külön­ben is, a hálóing asszonyt méltóságot kölcsönöz a nőnek. Persze, ezen Jupi csak csú- fondároskodott és rögtön fel­állította ellen-elméletét, ami­nek ürügyén olyanokat mon­dott, hogy a borostás kaktu­szok is elpirultak volna. De nem kell komolyan venni. Például őt se Rozálkának ke­resztelték, szép komoly neve van, Csendes Márta. Csak hát egyszer, amikor a haját két kis cicafarokba fonta, mint kislány korában, Jupi majd megpukkadt a nevetéstől és kijelentette, olyan mint a Ro­zálka a tanyai iskola első osz­tályából. Azóta rajta ragadt a név. A fürdőszobában valami csö­römpölt. Rozálka ezt is úgy érzékelte, mint a többi neszt, csak egy rezzenésnyit elmoso­lyodott. Jupi biztosan levert valamit, hát hogyne vert vol­na, amikor olyan ügyetlen. Persze, Jupi se ezen a né­ven szerepelt a matrikulában, hogyan is lehetne ilyen mulat-, ságos neve egy komoly tanár­nak. Vass János a becsületes neve. Félelmetesen tudja a történelmet és szenvedélyesen érdekli a politika. A zsebéből folyton újságok állnak ki és mindenféle cikkeket meg ta­nulmányokat ír. Amikor benn, az üzemben mondják, hogy ol­vastuk ám a férjed írását, Ro­zálka szerény arcot vág. de belül nagyon büszke és olyan­kor megengedi, hogy Jupi Ju­piter legyen. Pedig csak ő ta­lálta ki, hogy barátainak meg­magyarázza csúf nevét, amit Rozálka ragasztott rá. Még udvarolt János — ud­varolt, tudott is ő udvarolni! —, amikor egy hosszú sétájuk alkalmával (különben mindig hosszú sétájuk volt, ami abból állt, hogy Márta belekapasz­kodott János könyökébe és zötyögött mellette, mint egy utánfutó), hogy ugrassa a szóf­ián fiút, ránevetett: — No, mit jelentett ma az UPI? Já­nos felhorkant és felvilágosí­totta, hogy az nem upi, hanem ju-pi-áj. Mártika megsértődött és ráöltötte a nyelvét a nagy­okosra: — Jól van, te Jupi! — János ezen úgy meghökkent, hogy még máig is nevetnie kell, ha megrökönyödött ar­cát maga elé idézi. Azóta is ez maradt, a barátai előtt úgy magyarázta meg, hogy az a Jupiter rövidítése, mert ő akkora úr otthon, mint a vil- lámos föisten az Olümposzon. Dünnyögött a muzsika. Ro­zálka felkuporodott a meg­ágyazott rekamiéra, úgy ahogy az igazhívők szoktak leborulni a müezzin kiáltására. Arcát belefúrta a frissen mosott pár­nahuzatba. Rozálka ezt is nagyon sze­rette. Nem győzte magyarázni a hitetlenkedő Jupinak, hogy gyermekkorában mindig így szokott elaludni és az valami felségesen jó dolog volt. Most csak akkor űzi ezt a szertar­tást, ha friss ágyat húz, mert annak az illatát imádni kell. És úgy el lehet ringatózni ben­ne, mint ahogy az egész lakás­ban, amely ugyan nem több egy szoba összkomfortnál, de még egyen elférnek benne majd. Mert Jupi, azaz ebben a vonatkozásban János, azt mondta, hogy jövőre eggyel biztosan többen lesznek. És ha ő mondta, akkor úgy is lesz. A muzsika elhalt, a lépegető mutató finom füttyöket halla­tott. A tévé-hlradö követke­zett. Rozálka fel se emelte a fejét, mégis tudta, hogy .Jupi ott áll a fürdőszoba ajtajában, a szája szélén fehérlik a fog­krém habja, s nyomban kér­dezni fog: — Rozálka, ml lesz a híradóban? Így aztán még el se hangzott a kérdés, már mondta is: — Csúnya, buta emberek csúnya, buta dolgokat művel­nek egyrészt, okos, jó embe­rek okos szép dolgokat müvei­nek másrészt... Rozálka ezt egy szuszra ha­darta és oda se figyelt, mit istentelenkedett vissza a pár­ja. A vánkos átmelegedett az arca, a melle alatt, jól érezte magát, tovább akart gondol­kodni. Igen, akkor is így dünnyögött a televízió, ő már kissé álmos is volt, de Jupi biztatóan rámosolygott és át­nyúlt, hogy megsimogassa. Forró tenyere a mellét érte és ő később már csak arra esz­mélt, hogy valami jelek ér­keznek a végtelenből... Ami­kor pedig a képernyőn felsu­gárzott a semmi fehér fénye. Jupi szeme úgy égett, akár a csillag és azt mondta: — Meglátod, kislány lesz, olyan mint te voltál kicsi korodban. Két cicafarokba fonjuk a ha­ját és tizenhárom szeplő lesz az orrán. Azóta Rozálka sokat gondol erre és az esti álldogálások. meg a mohamedán álmodozá­sok új színekben tündökölnek, s néha azon tűnődik, nem len­ne-e becsapás, ha mégis fiú lenne és az apjára hasonlíta­na. Ezen még gondolkodni fog határozta el újból, amikor ko­pogtatást érzett a háta köze­pén. — Talán odébb vinné, kar- tásnő, a mérhetetlen hátulját! Rozálka pontosan tudja, hogy anatómiája szinte töké­letes. Nem sértődött meg te­hát, hanem ahelyett, hogy mozdult volna, feltételt sza­bott. — Csak akkor, ha dörmögsz, amikor bemászol. Ez Is olyan játék volt, amit Jupival nagyszerűen lehetett játszani. Dörmögött, brum­molt, amikor a fal felőli rész­re bevackolt és sose lehetett tudni, komolyan csinálja-e vagy csakugyan játszik. — De előbb fújd el a iévét, álmos vagyok. Ha Rozálka álmos, nincs erő, ami ébren tartsa. János tehát odaballagott a készülék­hez és engedelmesen legom­bolta. Mire beóvatoskodott a helyére, Rozálka már aludt is. Odakünn egyre sűrűbben szövődött az éjszaka. Nagy, várakozó csend ült a világra. És amikor a lámpák fénye sá­padni kezdett, a kukások meg- döndítették kannáikat a kapu alatt, Rozálka megmocorgott, mint az álmában pittyegő ma­dár. — Ugye, de nem tizenhá­rom lesz... — motyogta és boldog szuszogással aludt to­vább. Messze B izakodással indultam el munkahelyem (elé, a pusztai tanyai iskolá­ba. Tudtam, hogy a megszo­kott kényelemről le kell mondanom... Talán nem is fejeztem ki magam pontosan, hiszen a villany, a vízvezeték, a mozi, a könyvesbolt ma már a mindennapi élet szer­ves tartozéka Azzal a tudat­tal vállaltam el a tanítást, hogy a felsoroltakon kívül Is sok dolgot nélkülöznöm kell majd. De bíztam: hasznos munkát végezhetek és meg­nyugtatott a több mint húsz fős tantestület: tehát nem leszek magamra hagyatva. Az igazgató örömmel és kedvesen fogadott. Mivel dél­tájban érkeztem meg, nyom­ban meghívott ebédre, mond­ván. máshol úgvsem, óitok en­nivalóhoz. Már ötvenéves eimúlt. Elmondotta, hogy mindig tanyai iskolákban ta­nított és megszokta az ottani életet. Kétszobás lakásának bertxidezése azt bizonyította, hogy különösebb gondok nél­kül él. A terjedelmes köny­vespolc zsúfolt volt. találtam néhányat rajta a legújabban megjelent könyvek közül is. Ebéd utáni borozgatás köz­ben igazgatóm történeteket beszélt a tanyai tanítókról. Mindegyikből az derült ki, hogy életük változatos, mun­kájuk hasznos, szép. a leg­többen hivatásuk igazi hősei. Tudtomra adta. hogy engem egy távoli — tízkilométerre eső — tanterembe osztott be, amelyhez a nyilvántartás sze­rint huszonnyolc gyermek tar­tozott, első osztályosoktól nyolcadikosokig. A központi iskolában * az igazgatóval együtt nyolcán látták el a munkát, a többi pedagógus pedig, ugyanúgy, mint majd én, régi épületekből átalakí­tott, egymástól és a kövesút­tól távoJeső iskolában taní­tott. — Egyelőre nincs más'meg- oldás, ott kell tanítanunk, ahol lehet — mondotta és részletesen elmagyarázta, mi­ként foglalkoztathatom a leg­jobban a gyermekeket. Azt javasolta, hogy az alsósokat délelőtt, a felsősöket délután tanítsam. Figyelmeztetett: két napra való élelmet vigyek magammal. mert legalább ennyi időt vesz igénybe, míg lakást és kosztadót találok. — Addig hol alhatom? — Az iskolában. Mire mindezt megbeszéltük és mire a földművesszövetke­zeti boltban bevásároltam, már elmúlt öt óra. Igazgatóm elmagyarázta az utat és még utánam is kiáltott. — Lépj ki, mert rádsötéte­dik! Eltévedhetsz! Messze van a kövesúttól! J ó kedvvel indultam el. Szép, napsugaras őszi délután volt. Figyel­tem a vidéket. Szépnek talál­tam. Miután az útbaigazítás szerint letértem a kövesútról, különösen megnyugtatóan éreztem a szokatlan, tökéletes csendet és a mezők hasonlít- hatatlan illatát. Hol nedves, tapadós, fényes fekete földön jártam, hol bokáig süllyedt lábam a puha homokba, majd pedig olyan kemény és sima volt az út, mintha aszfaltot öntöttek volna rá. A figyel­meztetés ellenére i« kényel­mesen gyalogoltam és csak akkor döbbentem rá, hogy es­teledik, amikor egy akácerdő­be fordult az út. Mire kiér­tem belőle, besötétedett. Jó ideig haladtam a növekvő sö. tétségben, mikor végre balról, bizonytalan távolságból fény villant a szemembe. Azonnal lefordultam a szekérútról. Magányos tanyához értem. Amikor megtudták, hogy én vagyok az új tanító, nagy örömmel fogadtak. Megva- csoráztattak. Fel sem tettem a kérdést, hogy éjjelre befogad- nak-e, mert magam is láttam, hogy a két helyiségben ép­pen elegen vannak. Ezért örültem a gazda ajánlkozásá- nak, hogy elkísér az Iskolá­hoz. Meggyújtott egy vihar­lámpát, vállára vetett egy szürke pokrócot, így indul­tunk el a sötétségben. Oda­érve, kísérőm kivette rejtek­helyéről a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd meggyújtotta a falón függő lámpát. Segített fekhelyemet az összetolt pa­dokon elkészíteni, ideadta a pokrócot takarózni, aztán jó éjszakát kívánva, eltávozott. Egyszerre megéreztem, any. nyira egyedül maradtam, mint még soha, hiszen a leg­közelebbi tanya is legalább ötszáz méternyire volt tőlem. De bizakodtam, hogy már a legközelebbi estét emberek között, barátságosabb kör­nyezetben töltöm. Megvacsoráztam. A mara-, dék élelmemet az asztalra he­lyeztem. Aktatáskámat töröl­közőmbe burkoltam, hogy le­gyen mire helyeznem fejemet. Ráfordítottam a kulcsot az ajtóra, elfújtam a lámpát, az­tán valahogy elhelyezkedtem a padokon. Hamar elaludtam. De a kemény fekhelyen rosszul telt az éjszaka. Azt álmodtam, hogy fürdés köz­ben csalánbokrok közé kerül­tem és hiába kapdostam utá­nuk. a hosszú csalánszárak mégis hozzám értek és végig- szurkálták egész testemet. Reggel fáradtan, megviselten ébredtem fel. A kútnál, mos­dás közben vettem észre, hogy egész mellem és karom tele van hintve bolhacsípések­kel. Megértettem álmomat. Amikor azonban beléptem a tanterembe, újabb meglepe­tés ért: eltűnt az asztalról az élelmem. Teljesen bizonyos voltam abban, hogy kinnlétem alatt senki meg nem közelítet­te az épületet. Csakis éjjel vi­hette el valaki ennivalómat. Az ajtót azonban reggel zárva találtam és egy perc alatt meggyőződtem arról, hogy az ablakok is csukva vannak. Mégis nyomtalanul eltűnt az élelem.. . Miközben éhesen a gyermekekkel foglalkoztam, egyre jobban bosszantott, h'>av a talányt nem tudom megfej­teni. Délben hazabocsátottam a gyerekeket és elgyalogoltam a pusztára bevásárolni. Vet­tem élelmet, egy zseblámpát, egy csomag rovarirtót. Mindenképpen sötétedés előtt akartam hazaérni, ezért fel sem kerestem igazgató­mat. Bevásárlás után azonnal visszaindultam. Törődött, fá­radt és éhes voltam. talán ezért gyalogoltam egyre ko- morabban. Ügy éreztem, min­den lépésemmel mind jobban távolodom a civilizált éleitől. Flőbb a villanyvezeték ma­radt mögöttem, aztán a kö- vesút. majd a dűlőn is mind ritkábban mutatkoztak kerék­nyomok. . . Az iskolám köze­lében már csuonn egy kes­keny ösvény vezetett... A tanvák niég messze van­nak n—-nöstól. ezért a szál­láskeresést másnapra halasz­tottam. Egyébként Is megkér­tem tanítványaimat, hogy ér­deklődjenek szüleiknél, nem adhatnának-e nekem szállást. Reménykedtem, hogy kosztot is kapok. Lefekvés előtt gondosan be­zártam az ajtót, kipróbáltam az ablakok záríait ’s aztán megnyugodva burkolóztam a pokrócba, amelyet visszatér­temkor alaposan behintettem rovarirtóval. Éjjel hirtelen felriadtam. Ügy éreztem, mintha valaki járt volna a teremben. Hal­kan és óvatosan, hogy semmi zajt ne okozzak, zseblámpáért nyúltam, aztán felvillantottam a fényt. Éppen az asztalra. Élelmem körül natkánvok hemzsegtek. Megriadva ugrál­tak le. Hangos puffanással csa­pódtak a padlóra... Körbejár- tattam a lámpa fényét, min­denfelé patkányokat pillantot­tam meg. Feltápászkodtam és az asz­talhoz siettem. A kiló szalon­nából alig maradt valami. A kenyérben hatalmas lyukak tátongtak. A sajtból mór csu­pán morzsákat találtam. Így tűnt el hát az előző éj­szakai élelmem is... M eggyújtottam a petró­leumlámpát. Visszahe- veredtem a padokra. Sokáig gondolkoztam, mit csináljak? Közben elnyomott az álom. Aznap több mint húsz kilométert gyalogoltam... Reggelre a patkányok még a papírt is megették, vagy el­tüntették az asztalról. A terjengő erős patkány­bűztől felfordult a gyomrom. Ttt élni és tanítani?! Meg­rémített a jövő. Az igazgató és a tanyaiak örömmel, megbecsüléssel fo­gadtak. De a patkányok! A magány. . . összeroppantam. Hősök. igen. hősök a tanyai tanítók... És én... A gyermekeket már tizen­egy órakor hazaküldtem. Meg­szöktem. . . Begyalngeitam. 11 Elhallgatott. — Hát Ütköz.hen gondol­koztam — folytatta baü'ae — A gyerekek. . . Az egyik kis- lánv olyan szomorúan nézett rám. amikor hazaküldtem őket. mintha sejtette volna, hogy nem térek vissza. Hirtelen előrehajolt. — Mondja meg nekem, honnan lehet patkánymérget szerezni! — Felemelte hang­ját. — Mondja meg, ha kell saját pénzemen is veszek, de kiirtom, kiirtom a nyomorul­takat! — kiáltott bőszen. Körös menti csendvilág Fényképezte: Koppány György NÖGRÁO - 1969. augusztus 20., szerda 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom