Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
Milivoje Perovic* Csak a nők N yári csendélet értik... Igen. szóról szóra így mondtam art a iu esetre a fegyelmi bizottság előtt, amely ta- nuker.t kihallgatott: „Női dolgok — Es mit ért ön ezen, ebben az esetben, igen tisztelt kartarsam? — fordult hozzam a bizottság egyik töprengő arcú férfitagja. — A csuda se érti az egészet. Legfeljebb csak a nők. .. .fiat igen. A vonatban voltaképpen nem történt semmi. De történhetett volna. Nagyon is könnyen. Ebben egyetértünk. Például, ha nem toppan be az ellenőr. i>oha jobbkor... Meg is kapják érte a büntetést; visszaélték á szolgálati helyükkel... Azóta valóban nem látok stewardesseket azon a vonalon. Visszajöttek a jól bevált „kalauzbácsik.” De hogy elmondjam, miről is volt szó. Gyakran utazom Pristinara. szolgálati ügyekben. Este rendszerint hálókocsiban, s másnap dolgom végeztével, a motorossal térek vissza a fővárosba. Azon az estén furcsa útitárssal hozott össze a liálófülkében a véletlen. Nadrágját begyömködte a hulladéktartóba, s amikor megmutattam neki a fogast, csak legyintett: „Jó az így is.” Felállt a kihúzható asztalkára, hogy feltornássza magát fekhelyére. — Leszakad! — szóltam rá rémülten, merthogy az asztal nyikorogva panaszkodott a tetemes súly alatt. — Miért nem a hágcsón megy fel? — Miféle hágcsón? — csodálkozott már odaföntről az úti társ. — Az ördögbe is! Ki hinné, hogy lajtorját is behurcolnak ebbe a mozgó há- lótermecskébe?! — mereszt- gette méltatlankodva a szemét a hágcsóra, s amikor azt is megunta, falnak fordult, és rövidesen horkolástól rázkódott velem a fülke. De ami még érzékenyebben érintett, amikor már-már elszundítottam volna, minduntalan leszállt kakasülőjéről és suhogó gyolcsgatyában ki-kisur- rant a folyosóra. Majd visz- szatérve nagyokat ásítozva, vakarózva -lógatta fölém másfél méter hosszú lábait. Érthető hát, hogy másnap, amikor felszálltam a motorosra és egy teljesen üres fülkére bukkantam, boldog reménykedéssel nyúltam el a finom bőrülésen: végre pihenhetek. A véletlen szeszélye azonban nem úgy akarta. Ugyanis egy fürge tekintetű, kihúzott szemű hölgy libbent be a kupémba — égszínkék uniformisban, illetve köténykével, amilyet csak a vonatbüfé főnöknője visel. Láttámra elbiggyesztette az ajkát, s amint a vonat megállt, mélyen kihajolt az ablakon és türelmetlen, ideges kiáltást küldött a peron felé: Mityaaaa! Kis idő múlva magas, barna fiatalemter. robbant be a kupéba. Feltűnő nagy orrától alig tudta megcsókolni a kékkötényest, aki szinte becéző rajongással, mint alvó gyermeket oly gyöngéden, helyezte el őt a szemközti pamlagon, s azonnyomban lehúzta mind a három keskeny kis redőnyt az ablakon. — Foglaltam számodra fülkét. de látod... — pillantott felém, csaknem nehezt^lően. — Nem baj — ütötte el a fiú könnyedén. — És ki helyettesít most a büfében? — Azzal ne törődj. S már folytatták is az enyelgést, minthogy tapintatosan, de sikeresen megjátszottam a már alvó utast, ölelkezés után egyik közös ismerősükre terelődött a szó. — Képzeld, Mile megnősült. — Kit vett el? Csak nem Azt a kancsal kis szöszit? •— Azt. De már el is váltak — Gyorsan ment. És miért? — Tudod, a fiú rövidre fogta. Terrorizálta, és a szöszt megunta... De az ám, ígértem neked valamit... Hozok egy kis csemegét... S azzal kiröppent a fülkéből, hogy percek múlva három stewardess-szel térjen vissza. — Íme, a beígért szórakoztatás! Az én kis utasszállító tündéreim!... A volt férjem, csajok! Négy évet éltünaegy födél alatt; meguntuk, elváltunk, de azért nem bírjuk egymás nélkül... Mind az öten ott zsivajog- tak, szorongtak, hahotáztan a szemközti ülésen. Éktelen ricsaj csattantott fel színlelt szundikálásomból, mialatt vonatunk az Ibár völgyében kanyargóit a zengő hidakon es morajló alagutakon. Hogy ki irányította, nem tudom, hiszen az egész személyzet itt szórakozott velem szemben: Mityával! Vihogtak, ugrasztották a nagy orrú exférjet, s a kék kötényes exíeleség szüntelenül a büfé és a fülkénk közt cikázott. Hol dupla adag sonkát, hogy egy púpozott tányér süteményt nyomott a nagy orrú ölébe, aki pillanatok alatt eltüntette a „menüfeletti” fogásokat, s amikcr a tálnyi gyümölcsöt is befalta, a csajok elvonultak, ők pedig feketét szürcsölgetve a gyerekről beszélgettek. — Miért nem jössz el már hozzá, Mitya? — kérdezte az exfeleség. — Mindig arra panaszkodik, hogy az óvodábeli pajtásai csúfolják: nincs is apja! Az este is azt mondja: „Apa itt hagyott, te meg folyton utazol; olyan vagyok, mint az árva gyerek.. A fiú nem szólt. Kint al- konyodott. A felvont redőny a kopár hegyre nyitott kilátást. Szótlanul nézték mindketten a sivár lejtőket, agyér növényzetű, meredek hegyoldalakat. — Szeretem ezeket a bokros völgyeket — szólalt meg nagysokára a nő. — Különösen ilyenkor, alkonypírban. — Berkenyebokrok — mondta a fiú. — Valahányszor itt megyünk el, mindig gyönyörködöm bennük. — Nálunk a falunkban vörös berkenyének hívják. Az édesanyám is így mondja, ma is. Hangjuk most halk, és szomorú. Nézem őket félig lehunyt pilláim alól, s azon tűnődöm: vajon miért válhattak el? Látom, útjukban vagyok nagyon. Kisvártatva a kék kötényes szól is a fiúnak, hogy menjenek át egy másik fülkébe. — A csajok reklamálnak! Gyere. Jó bőr mind a három. Csak egy kicsit pletykásak. Különben jó haverok. Mindig együtt járunk ezen a vonalon. .. Nemsokára benéztem a büfébe. Sehol egy üres szék. A zsúfolt asztalok közt a kék kötényes kígyózott, és szemével bűvölte a birodalmába tért férfinépet. Vajon ez lehet a válásuk oka? — merült fel bennem a kérdés. A minden férfinak tetszés mohó igénye? Ki tudja. Mindenképpen a gyermek bánja ... A kék kötényes csillogó szemekkel jelenti ki, hogy a fekete elfogyott. Közben látom, épp akkor teszi fel a rezsóra a nagy kávéfőzőt. „Ez már maszek kezelésben van” — jelenti ki kacér mosollyal. S percek múlva már viszi is öt kis pohárral a vagon valamelyik lefüggönyözött fülkéje felé, ahol Mityáját szórakoztatják a „csajok”. Dübörög a vonat a hűvö- södő éjszakában... És a következő pillanatban felszállt az ellenőr. Dudás Kálmán fordítása Barna Tibor A nagy szerep Én még ismertem Lajos- kát. Tulajdonképpen tiszteletlenség a neve mellé minden kicsinyítő jelző. Lajos- ka szikár, magas volt hunt egy villanyoszlop, s éveire sem sorolhatnám a teenager korosztályúak közé. A hatvantól inkább a hetvenhez közeledett, de senki nem vette rajta észre. Hiába, vannak, akik soha nem öregszenek meg. Lajoska ilyen volt. De az a kicsinyítő jelző zavar a neve mellett, mert amikor én Lajoskát megismertem, hihetőleg ott járt a hetvenben és semmi Kor nem gátolta, hogy benne legyen minden eseményben, mely a színház életéhez fűződött. Nyugdíjas színész volt. Abban az időben egyike ama szomorú páriáknak, akik siralmasan kevés nyugdíjból és statisztálásból tartották fenn magukat, próbálták enyhíteni a napi nyomorúságot. A jóérzésűbb rendezők mindig találtak valami elfoglaltságot Lajoskának, aki vérbeli színész lehetett, s határtalan ambícióval igyekezett helytállni a rábízott .összes kötelességnek. Például: s. primadonnának mindennap azt mondta a próbakezdésen: „Asszonyom, a színpad tálalva”... Vagy a bonvivannak:: „Uram, a színpad előállott”... — amiken a fiatalabb kollégáknak azt illett érteniük: az ebéd tálalva, a koési előállott. Mert Lajoska szerepe körülbelül ennyi vojt hajdani korában. Tudniillik: inas szerepeket játszott. De, mert a vidéki színészet sokmindent megkövetel űzőitől, Lajoska egynémely helyütt nem mindig ilyen ügyefogyott mondatok •szószólója volt. Épp ezért övezte bizonyos kegyelet, de az idő formai jegyekben múlandó eszközeiben, ha vérbeli mester is valaki, mégiscsak elöregszik. Csak a század kezdő éveihez kell mennünk: a színész úgy dekla- mált a deszkákon, mint valami vásári komédiás. És ma?... A színpad, az irodalom irányzatai elmúlnak, romanticizmus, realizmus, naturalizmus, szocialista realizmus, egymást követő természetes folyamatok. Lajoska abban az állapotban maradt, ahol valamikor a komédiázó pályát elkezdte, s nem is várt tőle immár senki mást. Lajoska deklamáló színész volt, nem szabadott rábízni egyetlen mondatnál is többet, mert a szöveg érkezésére olyan pózba vágta magát, mintha Tankréd lovag volna, vagy maga Hamlet. Ám ezen a délelőttön iel- virradt Lajoska csillaga. A vidéki színház Cyranot próbálta, egyetlen nappal premier előtt. Megszólalt az ügyelő csengője és hangja a hosszú öltöző mentén, s mert a csengőjelzésre nem érkezett válasz, maga, az ügyelő bújt ki a színfalak közül: — Kérem, rendező űr, Cyrano eddig sehol nincs! — Hogyhogy?... A szentségit!... Hát hogy próbálunk nélküle, mit képzel!?... A rendező dühödten és tehetetlenül toporzékolt a homályos nézőtéren. Nem tudta, mi legyen. Lajoskában ekkor melegült meg a lassan megalvadó színészvér, az ambíciók rég lefojtott igazgalma: — Rendező úr, kérem, ha akarja, helyettesíteném a művész urat... A rendező pillanatra a semmibe meredt. Lajoskát ré- gesrég a művészet lomtárába tette, csupán kegyeletből létezőnek tudta, de a kényszerítő helyzet kivételes döntést várt. Lajoska rezdületlenül leste a döntést a próbalámpák gyér fényében. S olyan izgalommal, mintha bírói szék ítéletére várna, élet vagy halál ügyében. Végre, rettenetes nehezen elhangzott az ítélet: — Nézze, Lajoska, nincs mit tennünk, próbáljuk meg Recitálja a szöveget, majd azután meglátjuk, mi lesz. Kezdjük tehát: első felvonás negyedik jelenet. A Fanyar végszavára: „Irgalmas Isten!.. — Tessék! Lajoska belevágott: — Nagy, nagy rengeteg! Te pisze tök, te hónapos retek. Jegyezd meg azt, hogy büszkén hordja képem. E függeléket, mely nagy orr, nemes, Nyájas, jólelkű, bátor, szellemes. ., Rettenetes volt a deklamá- ció. Lajoska minden vér- csöppje verítéket szórt az igyekezetben, de a színpadot betöltők döbbenten hallgatták a cikornyás monológot. A fiatalabbak száját inger rángatta, csak a türtőztető fegyelem segített, hogy ne nevessenek szemébe az alkalmi Cyranónak. A rendező hangja csak nagysokára akasztotta meg a dikciót' — Na, azt inkább, hogy: „Így szimplán hangzik... Így nincsen hatása!..” Lajoska megint elkezdte a zenélő mondatokat. Mintha hetven esztendejével valóban ő volna a fenegyerek, a krakéler hős, Rostand mester: — Így szimplán Hangzik., 1 így nincsen hatás. — Mondhatta volna szebben, kis lovag. Más-más hangnemből.... 1 Így ni, hallja csak: A rendező felordított a mélyből: — Lajoska!... Így ötven éve mondták!... Egyszerűbben és könnyedebben kérem!. Lajoska belehunyorgott az alulról jövő fénybe és ismert udvariassággal felelt: — Kérem, rendező úr, ahogy kívánja... Értem éiu És elkezdte megint a híres monológot. Mondta megállíthatatlan irammal végig, mintha egész színészéletét tenné rá: Ön sohse látta, s tán azt tudja csak, hogy hülye fráter is lehet lovag! De hogyha önben annyi lelemény Lett volna mégis, hogy kivágja szépen Mindazt, amit most öszehordtam én E díszes úri hallgatók körében, A kezdő mondat első negyedét Éles kardommal vágtam volna szét! Mert magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el! — Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!... Az idegen hang a kulisz- szák mélyéről harsant. Megérkezett Cyrano. A rendező idegesen kiáltott fel a nézőtéri homályból: — Vedd tudomásul, a késés félhavi gázsidban lesz! — Ugyan, öregem... Hát tehetek róla, késett az a rohadt busz?!.. S némi pauza és szussza- nás után: — Na mondd csak, hol tartunk most?... — Hát ott, hogy... — szólt vissza a rendező —, de Lajoska, menjen már ki a jár téktérből , ott, hogy... Kezdjük elölről az egészet. Űgysem ért fabatkát sem az egész mai próba. Ügyelő!.. Vigyázat, újra kezdjük a darabot. Szereplők!.. Az eddigit feledjük el!.. Na, Lajoska, mit ténfereg még ott?! Nem látja, hogy kezdünk?! Lajoska nem is tudta, mint ténfergett ki a deszkákról. Még mindig az utolsó mondatokat morzsolgatta: A kezdő mondat első negyedét Éles kardommal vágtam volna szét! Mert magamat ingúnyolom, ha kell, De hogy más ‘mondja, azt nem tűröm, el.. ■ Kioldalgott a toronyjáráson, mint a rúgott kutyák szoktak eltűnni gazdáik mellől. Lajoskának nem volt éles kardja, mellyel szétvághassa a megalázó pillanatot, s szó nélkül eltűrte a szavakat. Azt mondják, akik látták, hogy Lajoska a színfalak mögött keservesen sírt. Pedig színpadi élete során a legmélységesebb tragédiákban sem volt képes rá. Most keservesen sírt, mert használatlanul vénnek érezte magát. S alapjában ez Is volt. Akkortól senki nem látta a színház táján. Eltűnt, felszívódott az emlékezetben Talán már csak én őrzöm magamban, hogy valamikor, egy színpadi negyedórában Cyrano volt. Legalább én őrzöm. NÓGRÁD — 1969. július 13., vasárnap
