Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
... •* "9LC^J WyARI játék (Koppány György (elvétele) Tabi László \ Első szegtől az utolsóig Olyan szívósan invitált az drey, mintha valami különös érdeke lett volna, hogy megnézzem a házát meg a kertjét, Fogtam hát magam, $ amikor már vagy hetedszer jött értem, felkerekedtem. (Közbe- vetöleg gyorsan ideírom, hogy az „öreg” B, S. nyugalmazott tanácsjegyző, s . ííí ismerkedtünk meg Tlszagébicsen, ahol én nyaralok ű télen-nyáron itt lakik.) — Látja ezt a házat? — kérdezte, amint megálltunk egy szerény, de kedves családi ház előtt.- — Látom — feleltem, mert a tagadást céltalannak találtam. — Olvassa el, mi van a homlokzatára írva, ott a pad. léslyuk alatt „Magamcsináltalak” — ez volt odaírva. — Ügy nézze meg uram, ezt a házat — folytatta már bent a szobában, miközben a felesége uzsonnához terített —, hogy ez a ház az első szegtől az utolsóig nemcsak hogy az enyém, de a kezem munkájának eredménye is. Halkan és elismerően füty- tyeniettem. hogy én is részt vegyek a társalgásban, ő folytatta * — Sohasem voltam nagy jövedelmű ember. Harminc esztendeig tartott, míg ezt így, ahogy van, megcsináltam. Magam öntöttem a vályogot. Magam ácsoltam a tetőgerendákat, de még az ablakkereteket is magam gyalultam. A kollégáim hivatalos óra után mentek tarokkozni meg kuglizni. Én siettem ide az én kis telkemre és ácsoltam. szögeztem, fúrtam, faragtam. Mindent magami __ De hiszen ön ezermester! — kiáltottam fel — Minimum felelte — Nézze ezeket a csendéleteket a falon. Például azt a három dinnyét a kancsóval — Nagyon megkapó. — Magam festettem 1906 nyarán. De magam kereteztem is be. Mert ahhoz is értek ám. Éppen esni készültem az egyik bámulatból a másikba, amikor hirtelen megragadta a vállamat: — Jól ül? — kérdezte. — Pompásan. — Azt meghiszem — bólogatott büszkén — masszív székek ezek! Két hétig csináltam egy széket. De ezek aztán székek ám! Magam raktam a kályhát, magam üvegeztem az ablakokat, és nicsak milyen pompás pantallót varrtam magamnak a múlt nyáron! Megtekintettem a nadrágját és megelégedésemet fejeztem ki a látottak felett. Ezek után karonragadott és hátravitt a kisudvarba. — Hogy a kertemet magam művelem, azt mondanom se kell. Magam ültettem a gyümölcsfáimat, magam oltom őket, de néni bocsátom ám áruba a termésemet! Magunk esszük meg az egészet. Olyan büszkén nézett körül, mint az úristen amikor a világot megteremtette es az utolsó emberrel is készen volt. Kezdtem irigyelni ezt az embert. Életműve látható és megfogható teljes és befejezett egész. Kevesen mondhatjuk el ezt magunkról. Nem tudom nem több-e megcsinálni egy tökéletes széket, mint írni tökéletlen elbeszélést — erre gondoltam. Ez az ember még a vizet is másként issza, mint én. Mert 6 ásta a kutat (tér. mészetesen), és 6 csinálta a vödröt is (természetesen). Neki itt minden szöghöz személyes köze van. Némelyikről talán tudja, hogy az ujjára ütött, amikor beverte. De persze azért, azt a szöget is szereti. Sőt/ talán még jobban. — Tudja, mivel volt a legtöbb vesződségesi? — kérdezte. — A kutyaházzal. ' — Két óra alatt készült! kacagott jóízűen. — Hát akkor a rádióval. — Ne vicceljen. Rádiót minden kölyök tud csinálni. — Hát akkor nem tudom — A súrolókefével. Sehogy sem tudtam jól összefogni a sörtét. De három hét alatt azért meg voltam azzal is. — Hát mindent maga csinált? — Mindent. Magas, húsz év körüli fiú tűnt fel a kertajtóban és ment fel a tornácra vezető lépcsőn. — A fiuk? — kérdeztem. — Igen De nem a saját fiam. Minthogy az asszony húsz év alatt se lett amúgy, most húsz éve örökbe fogadtam egy fiút. Büszkén csillogott a szeme, ahogy hozzátette• — Magam mentem érte a lelencházba! Pádár András Tévedések játéka Endre az utolsó pillanatban érkezett az állomásra. A vonat már a hegyek közti szurdokban viaskodott az emelkedővel. A lihegő fiatalembernek éppen annyi ideje maradt, hogy jelentse; a táborban minden készen áll. A rövid szerelvény befutott. Vidám fiatalok ugráltak le a kocsikból, s körülvették a várakozók kis csoportját. A nagy forgatagban senki sem vette észre, hogy a forgalmista közben elindította a vonatot. A kocsisor csattanó rándulását éles, ijedt sikoly követte. Az egyik kocsi ajtajában egy karcsú lány bajlódott a beakadt bőröndjével. A fiatalok még fel sem fogták mi történt, amikor egy nyurga fiatalember két lépéssel fellendült az ajtóba. Előbb a lányt emelte le, majd a makacsko- dó bőrönd következett. Endre volt. Megtapsolták. Ö azonban mitsem törődve ezzel, a lányt kereste a szemével. A karjában érezte még a riadt szorítását. Amikor megpillantotta úgy érezte, elhagyja a józan esze. Ez lehetetlen! Anna itt? — mormolta maga elé, mint egy eszelős. Elhagyta az ereje, a bőröndöt majdnem leejtette. Mintha vértolulást kapott volna hirtelen, úgy lepték meg a gondolatok. Viaskodott magával, odavigye, vagy ne vigye a csomagot? Most ennyi ember előtt árulja el, hogy milyen Iszonyú vihart kavart fel benne a lány? Ezt nem szabad megtudnia senkinek. Sápadtan, minden szó nélkül dobbantotta a lány lába elé a nehéz bőröndöt. Az nyújtotta a kezét, de mintha a fiú indulata megperzselte volna, úgy kapta vissza. Ajka kérdő mosolyra szelídült. Endre fagyosan hátat fordított. Ha látta is valaki ezt a kis közjátékot, a következő percekben már feledte, Mindenkit magával ragadtak az események. A fiatalok elé érkezett ifjúsági vezetők alig tudtak rendet teremteni a sok kíváncsi lány, és fiú között. Aki az országos központtól érkezett — a táborparancsnok — rövid üdvözlő beszédet rögtönzött. De kit érdekelt a beszéd? Mindenki tudta, hogy ifjúsági táborba jött, ahol gyümölcsöt szed majd két hétig. És szórakozik, barátkozik. Endrét sem érdekelte a szöveg. Barta Lacit régebben ismerte már a központból. Szó szerint elmondta volna a Barta mondókáját. Majdnem mindig ugyanazt mondja a gyerekeknek. Gyerekek? — sajdult belé. Ezek már nem gyerekek. Anna már akkor, két éve sem tartozott a gyerekek korosztályába. Hogyan is történt a megismerkedésük? Milyen is volt akkor a lány? Küzdött magával, hogy felidézze a múltat, de a képzelete cserbenhagyta. Hirtelen mart belé a kérdés: Mit akar? Miért akarja látni a régi Annát, hiszen itt van a közelében? Megrettent saját magától. Még mindig megbúvik valahol a szívében a lány? Atviharzottak agyán az egyKÄRPÄT1 KAMII a muzsika... Mikor a muzsiké este odazárt mogáhoi s e gépszobában a nehézszagú gépek köldöklámpája sugárzott csupán, haxevittek a hegedűk, s e kürtök kutyamenesa megkaparta ajtód. Két ütőszerszám felébresztett, felültél a sötétben, azt hitted, váratlan megérkeztem,- Csak nincs valami baj? — megtapogattál Mint két tétel közt c várakozás, olyan volt, amfg elaludtál kitarkart vállal, félmosollyal, Olyan voltál, mint egy könyökben elhajlott üvegház az éjbe mosódott kertben; derengő belső fénybe vont a meleg álom. kori emlékek, a boldog órák gyönyörének ízét újra érezte. De valahonnét felbuggyant annak a napnak a keserűsége, s ez mindent elsöpört. — Endre! — hallotta a szó- lítást. Felriadt az emlékekből. Báván „meredt 'Bartara. — Te leszel az első szakasz parancsnoka! Idevalósi vagy, ezért hozzád osztjuk be a megyebeli lányokat és a három alföldi kislányt. Megadóan bólintott. Legyen. A többiek már s/amuiw., a fiatalokat. Ekkor vette észre, hogy Annát is hozzá osztottáK. Megragadta Barta karját. — Nem vállalom a megbízatást! A táborparancsnok összerántotta a szemét. — Mi van veled?! A fiú fojtottan jelentette ki: ki: — Ha az a lány hozzám kerül, nem leszek a szakaszparancsnok — s Annára mutatott. Barta gunyorosra fogta a szót. — Ha nem tetszik a rendszer barátom, szólj. Vagy te akarsz válogatni? Endre szemében indulat villant, mire Barta odaszólt Kapcsosnak: — Péter! Szólj az emberednek. Rendbontást nem tűrök. A négy kilométerre, levő táborba gyalog indultak a fiatalok. Katonás rendben, szakaszonként. Endre tüstént az élre állt. Gyors menetet diktált, hogy mielőbb hazaérjenek. A helybeliek még csak tartották a lépést a vékony, de izmos Endrével, hanem a dombokhoz nem edződött alföldiek lemaradtak. Lassított, s bevárták őket. Menet közben nem szólt senkihez, s ha kérdezték kelletlenül válaszolt. Mindenki észrevette, valami baja van a szakaszparancsnoknak. A fiú egész úton úgy érezte, hogy Anna mindig őt nézi. Pedig a lány alig mert rápillantani. Érezte, ő az oka a fiatalember indulatának. Endre pedig egyre jobban belelovalta magát ebbe a lehetetlen helyzetbe. Amikor az egyik ág nekicsapódott a karjának, azt gondolta Anna ért hozzá. Hirtelen megfordult, arcán tüzelt a harag. Mögötte azonban egy másik lány jött, akit idegesen félrelökött, s a sor végére állt. Ezután néma csendben folytatták az utat. De a fiút ez a szótlanság is ingerelte. Ez szabad teret nyitott gondolatainak, amelyek majd szétfeszítették. Most minden erőlködés nélkül íelidézodött benne Anna döbbent arca. Alig változott a lány. Sőt megszépült Az a párányi anya jegy a jobb arcén határozottan jobban áll neki. S a szamócaajka, amelyért hetekig epekedett, amíg megkapta. Hogy felvillanyozta ez a siker. S mennyire más volt mint a többi. Nem a megszokott találkozás, bál, csók, s vagy a lakás, vagy jöhet a következő lány! Szerelmes volt Anna hajába, testébe, feszes melleibe, s pokolian kí- ,vánta, de mégsem merte megpróbálni. Szerette a lányt. Amikor Endre megkérdezte akar-e a felesége lenni, a lány csak annyit mondott: „Ha úgy gondolod!” Rohant Pestre a gyűrűkért, s a következő vasárnap felkereste Annáékat. A lány apja, az egykori tizenöt holdas Beke Mihály azonban majd kidobta. Az öreg beszélni sem hagyta. Letorkolta, mint valami vásott kisgyereket. Kijelentette, hogy jött-ment me- lóshoz nem adja a lányát. A fiú a végén elvesztette önuralmát, s majdnem nekiment az öregembernek. Fájt a kiutasítás, de jobban sajgóit, hogy Anna egyetlen szóval sem kelt a védelmére. A gyárban elkerülte a lányt. De csak egy hétig bírta. Egy forró nyári délután megkereste a lakásán. Anna egyedül volt. A világoskék köny- -ívfl ruha izgatóan emelte ki szépségét. Endre érezte, hogy ex vészéit. Megivapia a lány icarjat és rnaganoz rántó.,a — Akarsz a feleségen! lenni? — lihegte az arcába. — Persze — szakadt ki a szó a lányból és minden ízeben remegett. Nem nézett a fiú szemébe. Endrét azonban már magával ragadták az ösztönei. Élesen kattant mögöttük a lakás ajtaja. Endre másnap hosszú levelet írt Anna apjának. Elveszi a lányt, s tőlük különben sem fogadna el semmit a történtek után. Három napba sem. telt a válasz. Az öreg Beke csak annyit írt: „Döntsön Anna. Vagy ők, vagy a fiú!” Endre rohant az üzembe. A művezető közlésére azonban elkbmorodott. Anna két napja nem dolgozik. Beteget jelentett. De már az első este fiatalemberek társaságában látták az egyik mulatóban. A fiú dühe csak a műszak végére csillapodott. Kieszelte, hogy kipróbálja a lányt. Anna azonban nem volt otthon. Az egyik szórakozóhelyen lelte meg, nagy társasig közepén. A szemével villantott. jöjjön ki. A lány elsápadt, de engedett. • — Anna, megjött a levél! — újságolta a fiú. A lány idegesen kapta fel a fejét. — Milyen levél? A hangja remegett. — Apádék belegyeztek a házasságba... Annáiból önkéntelenül szakadt fel a szó. — Úristen! Ez nem lehet igaz! Endre összerándult. Pillantását a lány szemébe fúrta. — Te már beleegyeztél, igaz? Anna nekidőlt a falnak és nem válaszolt. Bentről részeg röhej hallatszott ki. Róluk beszéltek. Endrébe belényi- lalt a felismerés. Eddig vakon ment előre a maga útján. Nem hallgatott senkire. Elhanyagolta a barátait, s lám zsákutcába jutott. Kit szeretett ő? Kit dédelgetett? Fellobbant benne egy új érzés, a gyűlölet amely eltaszította tőle a lányt. Kirántotta zsebéből a kis dobozt, amelyben a két gyűrű lapult. — Ez lett volna a tiéd! — lendítette a lány szeme elé a csillogó karikát. — Csak lett volna, te!... A pofon nagyot csattant, még odabent is felfigyeltek. — Most merre? — hallotta Endre. Az elől haladók hangja riasztotta fel az emlékeiből. Jobbra intett. A fiú erőt vett a gyengeségén és előresietett. Elhaladt Anna mellett is. A lány ekkor jól érezhetően megragadta a karját. Mintha mondani akart volna valamit. Endre azonban lesöpörte magáról a lány kezét. A táborban tombolt az érkezés okozta felfordulás. Vidáman élvezte mindenki az áldott napfényt. Csak a két fiatal arcát felhözte a gond. Endrét az emlékek keserítették, a lányt a ketségbeesés színezte szürkére.' Mégis ő határozott előbb. Endréhez lépett és megkapta rajta az inget. — Mondd, ml bajod van velem? Mit vétettem én neked? Hiszen ma látjuk egymást először! Endre arcára torz mosoly terült. — Hazudni is megtanultál Anna? A lány döbbenten hátralépett. — Mit mondtál’ Én Júlia vagyok! Endre felkapta a fejét. Riadt mozdulatot tett. A lányban megvillant a gondolat. Szaladt a személyi igazolványért. A fiú hitetlenkedve olvasta az adatokat Két hét után újra elkérte Júliától az igazolványt. Olvasná még egyszer az igazat, pmét átsuhant arcán a döbbenet. Ilyen hasonlóság talán csak a regényekben, fordul elő. A táborból kézenfogva mentek el. N0GRÄD — 1969. július 6„ vasárnap
