Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)

1969-07-22 / 167. szám

4 képernyő előli

Barangolások

...Ha jó a vége

— Minden jó, *ha jó a vége — tartja a mondás és ezúttal is igazat lehet adni neki: ha az emberiség új tudományos-technikai korszakának jelentős eseményeiről sugárzott műsoron kívüli (tv- műsoron kívüli) Hold-közvetítést számítjuk — jó vége volt a múlt heti televízióműsornak'

És ha már a vége tolakodott az elejére, folytassuk a sort visszafelé. A vasárnap esti politikai kabaré („csak 14 éven felülieknek!”) és a Tévészőttes között nem csak s Holddal. hanem az új Nepp-sorozatot, a Mézga családot bemutató új rajzfilm- érdekességgel is találkozhattunk. A Gusztáv-soroza- táról híres stáb most egy mai magyar családot mutat be, a fantasztikum savával-borsá- val ízesítve az egyébként is érdekes mai történetet. A bemutatkozás jól sikerült, a harmincadik századból érkezett hipertabletták degeszre hizlalták a ..jópofa” Mézga famíliát. Kíváncsian várjuk a folvtatást

A Mikroszkóp Színpad műsoráról készített politikai kabaré a legpolitikaibb kabaré, amit egyáltalán elképzelni lehet: a napi eseményekhez, a legfrissebb hírekhez és a legrégebbi hibákhoz egyaránt

szellemesen, csípősen „hozzászóló" Komlós János és társulata (közönsége is végeredményben, hiszen a nézők részt vettek a* játékban, a színészek pedig nézőkként jelentek meg a színen) jó néhány. igazán izgalmas társadalmi kérdést dobott fel. A válaszok: nem mindig ingereltek nevetésre, még fanyar mosolyra sem. Látni és állást foglalni a jobbért —erre tanít Komlós. És ez bizony nem mindenkinek egyformán vidám dolog!

Vasárnap délután a Cse- rednyicsenko rendezte Alpesi ballada című szovjet filmet láttuk. A téma: fogolytáborból. az SS elől menekülők helyenként izgalmas, érzelgősségével nem egészen mai története, vagy inkább kálváriája. Ki kell emelni Ljubov Rumjanceva (új arc a magyar nézők számára) ritkán látható eleven alakítását és a kiváló szinkront, amely Földi Teri érdeme. A táncdalfesztivál első idei elődöntőjén húsz magyar könnyűzenei újdonsággal találkozott a néző. Mivel a táncdal- szerzéshez nálunk mindenki ért, ide írom a véleményem: a Metró-együttes száma jobban tetszett mint a Koncz Zsuzsa énekelte „szürke sláger”. ..

A novellairodalom gyöngyszemei közül ezúttal egy Dosztojevszkij- és egy Nagi- binij-elbeszélés dramatizált változatát láthattuk, mindkettő jól sikerült átültetés, különösen a „Férj az ágy alatt” című rövidjátékfilm tetszett. Ebből jó lenne több, igenis, kell a könyvíró a képernyőn.

A családtervezésről folyó televíziós vita legfőbb erénye, hogy ráirányítja a figyelmet a társadalmilag és egyénileg is hasznos tervezés jelenlegi buktatóira, a túlzott, vagy rosszul felfogott családtervezés egyéni és közösségi veszélyeire. A hasznát azonban nehéz lenne lemérni. A heti műsor jelentősebb eseményei: Németh László: Petőfi Mezőberényben című tévéjátéka („árnyaltabbá tette Petőfiről alkotott képünket”?!), egy jól sikerült emlékezés Vlagyimir Majakovszkijra (75 éve született a költő), és a Jeunesses Musicale nyitó hangverseny a MÉMOSZ nagyterméből. Az első esemény a Madách Színház előadásáról készült felvétel (Szakonyi Károly: Ördöghegy). A darab érdeme, hogy mai problémára figyelmeztet — hátránya, hogy nem tud kivethető-kivezető utat mutatni.

(pataki)

nps r «11* r

1 izenneqrvmillio tankönyv

A napokban megjelent miniszteri utasítás értelmében megszűnik az általános iskolákban a kötelező tankönyvbegyűjtés, minden diák számára új könyveket biztosítanak. Az új tanévre összesen 14 millió tankönyvet adnak ki. Hogy az általános iskolai szülők segíteni tudjanak gyermekeiknek a tanulásban, több olyan kiadványt készítettek, amelyekben megtalálható a különböző házi feladatok megoldása, s így ellenőrizni lehet majd, hogy a gyerek jól oldotta-e meg azokat. A gimnáziumi és szakközépiskolai tankönyvek nagyobb részét a nyomdák augusztus 19_ig készítik el, és augusztus 21-től már vásárolhatók az üzletekben.

Könnyűzene - ecetes uhorkával

Már vártuk! A szeles, esős nyár okozta nyomott közérzetünkből csak a táncdalfesztivál hiányzott. Azt reméltük, hogy vigaszsá- got hoz. Mert a táncdalfesztivál elragadó színfoltja nyári hónapjainknak. Idősebb és fiatal — nemre való tekintet' nélkül — átadja magát a zene langyos hullámainak, és az utcára kikerülve folyton az éppen feltűnő slágert fütyüli. Fütyülné! Mert mi ragadhatott meg benne a szombati első elődöntő

után? A komplikációk. Kicsavart

zenei menetek, fáradt bíat-együite- sek. Ki tudna akár egy fél dallamot is eldúdolni a szombati mezőnyből? Férfiasán bevallom, én nem. Csak az ecetes uborka ízére emlékszem, amit tévénézés közben eszegettem, családom körében.

Azért egy pár szám tetszett. A Bergendi-együttes újjászületése, az Alagút ötletes szövege. Tetszett Koncz Zsuzsa száma. Monyók Ildikó és Mátrai Zsuzsa előadásmódja. S ezenkívül semmi más. A Hun- gária-együttes kifárasztott. Hol

vannak a régi szép napok? Erre bizonyára csak ők tudnának választ adni. Poór Klári sem tetszett. Indiszponált volt. Az év összes várható bakizásait egy este teljesítette. És a ruhák? — szólal meg bennem egy hang. De erről is csak az ecetes uborka ize jut eszembe.

Aradszky a közvélemény segítségét kérte. Én a táncdalszerzőkét. Szeretnék jobban emészteni, s ha egyszer elmegyek valahova táncolni, táncolni szeretnék és nem könnyűzenére lötyögni.

<m)

A festőparadicsomban

ÍGY SZÁMOLTAM be Knak Kilián-telepről. aki szívére tett kézzel magyarázta: ha mindez így van, ő is megnézte volna ezt a „csodatábort.” Az esővel együtt átkozta ismerőseit, akik elragadták, s ráadásul egy unalmas napot töltött velük.

— Nincs semmi baj! — szólalt meg ötperces hallgatás után. Felmegyünk a hegyre, meglátogatjuk L-t, a festőt.

A táborból is csatlakoztak hozánk: V., a tanár-költő, felesége és egy diák. Kilián-te- lepen egy kicsit meglepődtünk, mert nem adtak jegyet a pénztárnál. A buszon azonban annál könyörtelenebbül hajtották be a menetdíj árát, amikor Zánkáról elindultunk Csobánc felé. Ahogy esteledett, úgy tisztult ki az ég, a felhők megunták a széllel való csatározást, megadták magukat, hagyták, hogy a megújuló légörvények délebbre vigyék őket. A táj szépsége így is lenyűgözött bennünket. Északnyugat felé haladtunk, az egykori vulkánok mögött, hol közelebb s távolabb a vízhez. Lazán ereszkedő dombok között vitt utunk, a dombhátakon sárgásán ragyogott az érett gabona. Ahogy közeledtünk a végcél felé, úgy szaporodtak egyre jobban az útmenti szőlők. Mindegyikünk az ablakra tapasztotta szemét, szerencsére a sötétedés még nem ért utol minket.

— Csobánc-Szőlőhegy! — A tájat kutató szenvedélyünkben a kalauz kiáltása zavart meg. Üti társaim ijedten szemlélték az elénk merevedő hegyet, amely szíriként kibukó, feltünedező várfalaival egy békésen alvó állatot ábrázolt, s egyben egy hegymászás tényét vetítette elénk. Gordonművelésű szőlők, fehérre meszelt présházak között haladt utunk. Néha megálltunk, néztük a karéjként szétterülő hegyeket, melyek mint a féltő anyai gondoskodás, szeretettel veszik körül a vizet. Kapkodtuk fejünket, a tóti hegy, Badacsony, Gulács, Szentgyörgy- hegy között válogathattunk az ötödik oldaláról, mely gazdag medenceként, kör alakúra

vágja le a Balatontól a Szigli- get után elterülő síkságot. Messziről idelátszott a víz, partján már gyújtották a lámpákat, s mi mehettünk tovább a vízmosás mentén, melyet ki- döntött szőlőtőkék jeleztek.

A présház előtt feszesre kihúzva állt a sátor. V., a tanárköltő nevetve jegyezte meg: táborból táborba cseppentünk, a sátor a Balatonnál mindenhová elkísér bennünket. Kiáltásunkra kinyílt a présház ajtaja, előkerült L„ aki már teljesen lemondott rólunk, nem bízott érkezésünkben. Egy szempillantás alatt előkerült a pincehideg bor: a hegy így fogadta az érkezőket, kibontva mutatta meg éltető hatását.

Másnap jött a faggatás. K. könyörtelen kérdező volt. Jogában állt a többiek helyett is kérdezősködni, akik reggel fájó szívvel mentek vissza a táborba. Sajnáltak itthagyni ezt az első pillantásra romantikusnak tűnő világot, amely feltáratlanul maradt meg továbbra is számukra, s nem volt egyéb, mint egy ötperces kiruccanás emléke.

K. NEM JÁRT MÉG a

Csobáncon, csak L. és a barátok elbeszéléseiből ismerte. És a képekből, melyek nosztalgikus vágyat ébresztettek benne. Még a műteremből ismerte a Raposkát és a többi olajképet. De rézkarcot is láthatott a házról, ahol a pincehideg bor megeresztette nyelvét, s a legutóbbi rajzokat, amelyek most Miskolcon szerepelnek.

— L., a festő szűkszavú ember. Hármat is kérdezhetsz, míg másnál egyre is kitelne három válasza. Nyaranta a Csobáncra vonul, itt tölti föl magát, találja meg témáit, hogy azok a tarjániakhoz kapcsolva megteremtsék kesernyésszínű, szűkszavú képeit, amelyek gondolatailag a kereten túl is folytatódnak, s így a kép mögé is betekinthetsz.

K. elmélkedéseit hallgattam a kitisztuló időben, aki máris prezentálta az itt, eddig eltöltött órák benyomásait. Közben a Balaton-vidék egyik legszebb kőtemetőjét, a Kümagast

szemléltük felülről, amely komoran húzódott a présház alatti dombon. Mint kihűlt és itt maradt teknőctöjások, a hirtelen kisütő napban élesen sütkérező pengeélek, úgy nyugszanak a kövek a szőlők között. Aztán Gyulakeszire siklott tekintetünk. Innen indult Bernáth Aurél, s nyaranta ide tér vissza L., aki második szülőhelyének tartja a vidéket. Tarján ipari tömbjei, füstöt okádó kéményei itt vegyülnek el, oldódnak fel a pannontáj líraiságában. Míg a környék derűjével ismerkedtünk, L„ a szőlőkötözés közben megpihenve sarlót élesített. A fűkaszálás után a vízhordás komoly művelete következett. Háromszáz méterre volt a kút, a közművesítés itt még ■ csak álom maradt! Igazi nomád életet éltünk. L. is talán ezért szereti ezt a hegyet; a pedáns, minden kényelemmel ellátott városi élet itt leleményekre készteti az embert. A természet megdolgoztatja ót, kiszakítja a festészet gondolati és fizikai munkájából, emberközelből a tájba emeli.

— Rajzoltál valamit? — tesszük* fel a kérdést L-nek. Ö válaszképpen elmosolyodik. — A szőlővel foglalkozom. Megnyugtat, mint a víz vagy a horgászat. Majd ha hazamegyek Tarjánba, akkor törnek fel az emlékek. Vázlatokat azonban készítek.

K. elneveti magát. A laikusokra gondol, akik azt hiszik, hogy egy festő nem csinál semmit, csak „fest”. Sűrű magyarázkodások közepette szertefoszlatja ezt az ábrándot.

ESTE A PRÉSHÁZBAN

vígan táncol a falon a petróleumlámpa fénye. Annál szomorúbbak vagyunk K-val, hogy holnap el kell válnunk ettől a festőparadicsomtól. De előttünk van még az igazi túra a Balaton körül, s L-t is nyugodtan hagyhatjuk csendes birodalmában.

Molnár Zsolt

ARKAGYIJ VE1NER-GEORGIJ VEINER:

FORDÍTOTTA: KASSAI FERENC

12.

— Vedd a sapkád és szaladj, a Gorkij utcán nyitva van a Csemege. Végy valami jót. Addig én előkészítem a munkát.

Szaveljev szemmel láthatóan nem égett a vágytól, hogy útnak eredjen a farkasordító hidegben, de ahhoz sem volt túl nagy kedve, hogy étlen-szomjan üljön egész éjszaka...

Tyihonov felhörpintette a teáját, majd á felvágott maradékait papírba gyűrte és széles mozdulattal a papírkosárba hajította.

— Kosárlabdázol? — kérdezte Szaveljev.

— Jól van, eleget ültél a babéraidon! *Rá se szolgáltál a vacsorára. Nemcsak kenyérrel él az ember.

— Hát ez Igaz — dörmögte Szaveljev. — A te brigádodban nyugodtan adhatnának tejet, vagy valami mást védőitalt.

__ Ülj csak le szépen, és ahogy Odesszában mondják: fülelj ide. Felírtam erre a cédulára a telefonszámokat, és testvériesen megfeleztem veled. Ved,d a kagylót és kezdd.

V

éget ért a nyomozás ötödik napja.

SZOMBAT

Sztasz felállt, kihúzta magát, öklével megdörgölte a szemét, s lassan, óvatosan megfordult fejében a gondolat: ma talán minden befejeződik, s végre alhat... Sza- veljevhez lépett, gyengéden megrázta:

— Ébresztő, öreg! Negyed kilenc!

Szaveljev megrázkódott, felült és még .csukott szemmel közölte:

— Szépet álmodtam...

Az arca gyúródott volt, karikás a szeme. Szaveljev

vörös hajába túrt:

— 34 —

— Sztasz, nincs egy tükröd? Szörnyen nézhetek ki.

— Láttál már angóranyulat? A hasonlóság egészen rendkívüli.

— Ami téged illet, most te se vagy éppen kiköpött Mastroianni — jegyezte meg Szaveljev. — Sztasz, mennyit alhattam?

— Jó másfél órát. Induljunk, öreg. A vonat 9.10-kor érkezik. Fél tízre itt vagyok. Te pedig hozd egyenesen ide.

— Vegye figyelembe, hogy tizenkettőkor próbám van — mondta Pankova.

— öntől függ, mennyi időt vesz igénybe a beszélgetésünk. Nekem csak két—három kérdésem lesz.

„Szép nő — gondolta Sztasz. — Igaz, kikezdte egy kicsit az idő. De azért még szép.”

— Rögtön el is kezdhetjük. Elmondaná, mit tud Sztavickij és felesége kapcsolatáról?

— Nehéz beszélni ismerősök intim ügyeiről.

— Ne féljen, Zinaida Fjodorovna — nyugtatta meg Sztasz. — A rendőrségen, a gyóntatószékben és a pszichiáternél tiszteletben tartják a szakmai titkokat. Tehát?

— Tizenöt éves barátnők vagyunk Aljosával...

— Jelena Nyikolajevnára gondol?

— Igen, persze. Mindnyájan így hívjuk...

Pankova szenvedélyesen beszélt, miközben hosszú,

szép ujjait tördelte:

— Nehéz dráma. Végérvényesen széthullott ez a meleg, emberi fészek, amelyet Bukova árnyalt intellektusa és Sztaviczij művészi érzékneysége alapozott meg. Aljoseny- ka még reménykedik ...

A magas, jó alakú nő időnként felpattant, és idegesen járkálni kezdett elegáns kosztümjében.

— Bocsásson meg, ön mivel magyarázza, hogy Szta- viczkij elhagyta a feleségét?

— Mivel? Hát nézze, pontos választ persze nem adhatok erre, de mivel lehet önöket, érdekes férfiakat a legkönnyebben letériteni a hélyes útról? — filozofált Pankova harciasán. — Ahogy a franciák mondják: „Cherchez la femme”.

— Én csak érdekes vagyok, de nőtlen — mondta szórakozottan Tyihonov.

— Akkor még minden ön előtt — biztatta Pankova.

— És mit gondol, hol kell keresnünk azt a bizonyos

asszonyt?

— Nem tudnám megmondani. Ez csak feltevés.

— És Bukova sem tudja?

— Alig hinném. Nekem megmondta volna.

— Nagyszerű. Lesz önhöz egy kérésem: adja írásba a tanúvallomását. Lerövidítheti.

— 35 —

Pankova a szomszéd asztalnál gyorsan rótta vallomását. Tyihonov az ablakhoz lépett. A behavazott Pet- rovkán nesztelenül surrantak a trolibuszok, a fagylaltárus lustán tolta maga előtt kis kocsiját. Tyihonov halkan dobolt az ablaküvegen.^ Reggeli fáradtsága elmúlt, kellemes izgalom fogta el, mint a vadászt, amikor megbízható nyomra bukkan. A háló ki van vetve...

— Kész — mondta Pankova.

Sztasz az asztalhoz lépett, átfutotta Pankova vallomását. A papírlapot letette az asztalra.

— Látja, egy óra hosszat sem tartott a beszélgetésünk. Aláírom a belépőcéduláját.

— Nagyszerű, még odaérek a próbára.

Tyihonov odakanyarította a belépőcédulára kicsit nevetséges, gyermekded aláírását. A bélyegzőért nyúlt, rálehelt. Pankova felállt. Sztasz mégegyszer rálehelt a' bélyegzőre, majd visszatette a helyére.

— Bocsásson meg, Zinaida Fjodorovna, még egy kérdésem lenne.

— Tessék.

Sztasz hangja alig hallhatóvá szigorodott:

— Miért írt fenyegető leveleket Tatjana Akszjono- vának?

Pankova elsápadt. Minden vér kiszaladt az arcából.

— Milyen leveleket? Utálok levelet írni. Semmiféle Akszjonovát nem ismerek.

— Nem? Nem ön mondta az imént: „Cherchez la femme?”

— Istenem, ha Sztavickij históriájára gondol, nekem ahhoz semmi közöm.

— Tudja mit, Zinaida Fjodorovna? Ha időben oda szeretne érni a próbára, ne vesztegessük egymás idejét. Habár félek, ma már semmiképp nem jut el a színházba. Itt kell elpróbálnia a nemeslelkű barátnő szerepét

— Miért ijesztget? — kiáltotta Pankova és sírva fakadt. — A főváros színházi közvéleménye sohasem engedné meg ... Maga még nagyon fiatal.,.

— Mit nem enged meg a főváros színházi közvéleménye? — érdeklődött udvariasan Tyihonov. — Ellenkezőleg. Inkább üdvözölni fogja ...

— Maga még kisfiú! — sziszegte Pankova elvörösödve.

Sztasz megcsóválta a fejét:

— Milyen kár, hogy nem vagyunk egy áruházban. Ott legalább tábla lóg: „Legyünk kölcsönösen udvariasak!” Annál is inkább, mert egyelőre még nem értem az ön felháborodásának és ijedtségének okát.

(Folytatjuk)

— 36 —