Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 113. szám
Barna Tibort Goethe, Schiller; Csokonai Elmondom most, hogyan találkozott Weimar ban a nagytudományú Goethe, a romantikus Schiller és a garabonciás Csokonai Vitéz Mihály. Anno: 1966. Kedves német barátaim a német szellemi, művészeti élet hajdani fellegvárában, Weimarban kalauzoltak- Azt kérdezték akkor: hová látogassunk előbb: Goethe, vagy Schiller lakóházába? Megvallom, nekem kedvesebb ismerősöm Schiller, — lehet, mert Petőfi Goethéről vallott nézete kövült belém —, s azt indítványoztam, Schiller lakhelyét, múzeumát járjuk be elsőnek, ő közelebb áll hozzám. Kissé furcsálották ezt az Igényt, de eleget tettek kívánságomnak, s életre ható emlékem marad, hogy láthattam a Banditák, a Teli Vilmos és az Ármány és szerelem eredeti kéziratait Hogy hallgattam megrendítő történetét Schiller halálának, ami s-érint Goethe, a jóbarát betegágyában tudakolta a köl- t iárs hogylétét, s a tragikus eseményről csak utólag ka- j.ott hírt Pelírtam jegyzete- * ibe, hogy Goethe, a költő f: államférfiú a weimari tartomány hercegéhez fordult: a n iiomorúságosan élt költő ott kapjon helyet a hercegi sírboltban. Csakhogy akkorra már — állítólag — a lelkes diákok magukkal vitték Schiller tetemét s most. ahol Goethe és Schiller földi maradványai előtt tisztelgünk, bizonytalan, vajon valóban a nagy romantikus poétát őrzi-e a kőszarkofág. Na, mondom, enyhén fur- csalottak barátaim, hogy Schiller otthonába vágyódom rvindenek előtt, kiéreztem: az o nemzeti költőjük mindenek előtt a másik, a valóban hatalmas Goethe, de vendégjo- yon ezt a szubjektivitást megengedhettem magamnak. Nem értettem egyetlen szót sem az elém tárulkozó kéziratokból, csupán a címeikre lelkendeztem, . s a látogatás rövid sétáján mindig Csokonait éreztem közvetlen közelében. A garabonciás Vitéz Mihályt., a kóbor debreceni poétát. Következő utunk természeteden Goethe otthonába vitt. Termek hosszú-hosszú sora. Kék. meg sárga, meg ilyen és amolyan színűre keresztelt s'.oba. A költő-államférfi pazar fényűzésű lakhelye. Mondták. hogy a lépcsőt római mintára építtette a költő: olyan alacsonyak a grádicsok, érezni sem lehet, hogy felfelé haladunk,- s valóban így volt. ' Elmesélték, hány százezer darabú természeti kövületet őriz a tudós Goethe gyűjteménye, hogyan házasodott, idegenítették el tőle hitvesét a halál után. Petőfi nem hagyott nyugton egy pillanatra sem. Nagy-nagy költő, igen, de szikrázó, hideg kő, — Schiller a lelkes, áradó és forró vérrel áramló érzelem. Goet-% he talán a költők ‘hűvös istene, de Schiller a poézison melegedni akaró lelkiké. Goethe otthonától néhány lépés a weimari színház, melynek egykor intendánsa volt. A színház makettje ott van a Goethe-múzeumban, de valóságában is kiváncsi voltam a nagyhagyományú intézményre. A megtisztelő szívesség hozzásegített, hogy bejárhattam zegét-zugát; a patinás próbatermeket, a színpadot, a díszlettárat s eltöltődve a varázslatos élménytől érkeztünk ki az épület főbejáratán. A színház előtt kettős alakú szobor áll. Goethe és Schiller magasodik a talapzaton, babérkoszorút fognak közösen, Goethe egyik keze párt- fogóan Schiller vállára hajuk. Írásokból és képekről tudom, hogy Goethe zömök, köpcös alakja nem ért fel Schiller véznán nyurga termetéhez s elcsodálkoztatott a látvány, a méretek aránytalansága. Megkérdeztem kísérőimet a szoboralakzat önkényesnek tűnő furcsasága-' ról. ők rám mosolyogtak és a következő magyarázatot adták: — Nézze: nekünk Goethe és Schiller egyformán nagy költőnk. Ezért van így. Es akkor találkozott, azon a jó két év előtti napon Goethe és Schiller Csokonai Vitéz Mihállyal. Elmeséltem ott, a szobor alatt a közismert anekdotát: miképp csináltak a debreceni cívisek jó húsban levő poétát Csokonaiból. Megrendelést kapott a debreceni városi tanácstól Izsó Miklós, a jónevű szobrász: készítse el Csokonai szobrát. A művész több alakzatot mintázott, de mindeniken a kortól vézna költő jelent meg. A cívis városurak sehogy nem voltak elégedettek a tervmunkákkal, s hosz- szas köntörfalazás után meg is mondták véleményüket Izsónak: — Mi ilyen Csokonai szobrot nem állítunk fel. Mit szólna a világ?!... Hogy Debrecenben éheztetik a költőt? ... Izsó aztán „húst” rakott Csokonai arcára, megtestesítette az alakot, s így áll ma is a szobor a hírneves kollégium oldalán. Ha pedig így átt, akkor. Goethe, Schiller meg a derék Vitéz Mihály valahol találkoztak az időben. Megszépítette és az utódok szeméhez, leikéhez formálta őket az idő. Egyaránt nagyok és maradandók. Pós fai BT» János $ A LÉK TÉLÉN, AMIKOR beáll a víz, mindennap kimegy a folyóhoz. A hóban keskeny csapás vezet le a hegyről. Fúj a szél, a porhó betakarja a lábnyomokat Másnap újra belehasítanak a csizmák a fehér takaróba, s milliárd csillaga szikrázik, ha kisüt a nap. öreg ember már Szita István, dereka hajlott, álián deres szakáll, lecsüngő bajusz fogja keretbe motyogó ajkát. Magában mindig dúdol valamit, vagy hangosan kiejt egy-két szót. A ,hátizsákból kiveszi a fejszét és pontos csapásokkal meglékelj a folyót. Szikrázik, pattog a jég, szilánkjai szét- förccsennek a sima felületen. S mikor kibuggyan a sötétlila mélység nedve, a folyó megmutatja igazi arcát, előveszi a horgot, s nagy üggyel-bajjal elhelyezi a lyukban. Megtörténik, hogy hátizsákra való halat visz haza. Sokan úgy tudják, hogy Szita István mindig a hegyen lakott. Pedig nem. A templomszeren volt a házuk, jobb felől a foltozó varga, bal felől Ács János volt a szomszédja. Nehéz lenne már hivatkozni rájuk, hiszen a foltozó varga rég meghalt Ácsék meg elköltöztek a faluból. Az embereket pedig mintha kicserélték volna. Akkoriban, mikor kivált közülük és végképp a hegyre települt, kétfélének ismerte őket Az egyik, aki kaján vigyorral nézett rá, ami perzselte a bőrét, a másik, aki szánta volna, ha van elég bátorsága. A bátyjáról is ekként vélekedtek. MOSTANÁBAN megszokta már, hogy többször keresik. A minap is jött egy férfi. Akkor még nem volt hó. A Rábáról fújt a szél, zörgette a kukoricaleveleket Fönt ült a Zetor pótkocsiján, oda kiabáltak fel: István, egy úriember keresi, menjen a tanácsházára. Szita István csak úgy ment, ahogyan a pótkocsin járt: napszítta overáljában, konyhakötényben. A kézfőÉilfeÉ Fényben, — Román Dénes felvetele gásra a csuklóját nyújtotta oda, mert az üszkös kukoricától fekete volt a tenyere. A férfi mosolygott, azt mondta: a kezet nem a munka piszkítja be. És folyton Szita István arcát fürkészte. Ö meg dugta csontos ökleit a konyhakötény alá, amely mindig előtte volt. S csak később, amikor engedett már a zavara, s azt mesélte.'hogy őt tulajdonképpen a kukorica miatt tartóztatták le a csendőrök, akkor értette meg igazán; a kéz nem a munkától lesz piszkos. y-r- Szóval azt mondja, hogy a bátyját maga miatt ölték meg a csendőrök. — így gondolom. — És miért gondolja így? — Mert, hogy miattam jött elő a rejtekéból. — Maga látta, amikor a csendőr beledöfte a szuronyt a bátyjába ? — Hát hogyne láttam volna. Világos volt, mert a csendőr meggyújtotta a lámpát. Ott álltam a bátyám mellett, az asztalnak szorított § másik csendőr. Láttam, amikor kiserkent a bátyám vére, meg hogy kukoricakását evett a szegény Józsi, mert az is kifolyt a kabátjára. De ha a bíró nem jön, akkor semmit sem tud csinálni velünk a két kakastollas. Elbántunk volna mi akkor velük, hiszen így is kaptak. A fegyvert kicsavartuk a kezükből, össze is kötözzük őket, ha nem jön a bíró. — Az őrsön voltak vagy a bírónál? — A csendőrőrs a bíró hazában volt. Az épület kapu felőli szobájára vágtak egy ajtót az udvarról. Onnan volt a bejárás, hogy a bíróékatne zavarják a csendőrök, ha valakit vallatni visznek. Mikor a bátyám rájuk rontott, akkor a csendőrök elkezdtek segítségért kiabálni. A bíró meghallhatta, mert hamar ott termett, puskával a kezében. Lőni persze nem mert, félt, hogy eltalálja a csendőrt. Megállt a küszöbön, azt kiabálta: „Szita Józsi add meg magad, vagy keresztül lőlek!” — Maga hogy került az őrsre? — Mondtam már. Bevittek, hogy kukoricát loptam Gerzson Balázs góréjából. Az biztos, hogy engemet a bátyám miatt vittek oda. — Faggatták? — Hogy hova tettem a kukoricát? — De a bátyjáról faggatták-e? — Akkor ném. Csak vertek. Lehúzatták velem a csizmát, úgy verték a meztelen talpamat. Én meg ordítoztam a fájdalomtól. S egyszer csak reccsent az ajtó. Józsi robbant a szobába, neki mindjárt a vaskosabb csendőrnek. Birkóztak, a földre zuhantak, egymás nyakát markolászták. Persze akkor már éh is magamra leltem, szorongattam a másik csendőrt... Hát így volt. — Maga tudta, hogy hol van a bátyja? — Tudtam, de ezt nem mondtam meg nekik. — És ő honann tudta meg, hogy magát bevitték az őrsre? — Talán valaki megmondhatta neki. — Maguknál jártak a csendőrök? — Akkoriban már nem. A / tanácshatalom után mindennaposak voltak. Bejöttek a szobába, faggattak bennünket, hol az a csavargó kommunista. Apám azt mondta nekik, rossz helyen keresgélnek a tiszthelyettes urak. A Józsi ügy elment a falu bú1 hogy tájára sem jön többet. — Magúk akkor is tudtak, hol van ^ bátyja? — Tudtuk is, nem is. Legtöbbet Katuséknál bujkált, ők rejtegették a padláson. — Katus ki volt’ — Oda udvarolt a Józsi. Egyszer-kétszer járt náluk a diktatúra alatt. Még nem volt a menyasszonya. A faluban sem tudtak róla, hogy szeretik egymást. — S akkor ott mindjárt meghalt a bátyja? — Dehogy halt. Mikor a csendőr belevágta a szuronyt, elbőtiült és kiszaladt az ajtón. Neki a havas utcának. Futok utána én Is, látom, hogy mifelénk tart, nem laktunk messze az őrstől. Anyám kinn- állt a kapuban, kiabált: megölték a gyermekeimet. Az utcán a sok nép, a csendőrök meg utánunk. Kettőt vagy hármat lőttek, de nem énrám. A bátyámnak eltalálta a karját a golyó. így, ilyen véresen zuhant az anyám karjaiba. — S az emberek mit csináltak? — Csak álltak a házak előtt, nézték, mi történik. Utóbb odasereglettek a házunkhoz, de a csendőrök senkit nem engedtek közel. — A bátyjával mi lett? — A Józsit a díványra fektettük. Nem sírt, csak szidta, átkozta a csendőröket. Ott álltam az ágya mellett, akkor még megismert, kérdezte tőlem, nekem nincs-e bajom. Mondtam, hogy nincs, mire nyugodtabbnak látszott az arca. Rámosolyogtam, de apám félrelökött, mit vigyorgok a bátyám halálos ágya mellett. — Orvosért szaladtak-e? — A faluban nem volt orvos, de a csendőrök amúgy se engedtek orvosért menni. Azt mondták, maga kereste a baját, ők önvédelemből tették, amit tettek. — Ha orvos lett volna, talán megmenekül a bátyja. — Meg, egész biztos. Másnapra meghalt, de akkor én már nem voltam mellette. Engem még aznap bevittek a járásra, vasra vertek, börtönbe dugtak. Utóbb már nem ütöttek, csak elítéltek másfél évre, mivel nekimentünk a csendőröknek. | — A falu mit szólt? — Azt én csak a későbbiekből tudom. Józsi temetésére húsz csendőr érkezett, mintha bizony az ő halottjuk lett volna. De a népeket nem engedték ki a temetőbe, csak a szűk rokonságot, a hozzátartozókat. Aztán még sokáig ott maradt a sok csendőr, a megbízható házaknál szállásolták el őket... A HEGYEN, A KIS HÁZ konyhájában beszélgettek. A férfi sokáig gondolkozott, majd azt mondta Szita Istvánnak: — Maga nem tehet arról, hogy a bátyját megölték. — Miattam ölték meg. — Nem maga miatt, maga csak eszköz volt a kezükben, hogy őt ártalmatlanná tegyék.. Szita István lehetetlenül csapott a levegőbe. Szita István a folyóra megy, A frissen esett hóba mély árkot húz a csizmája. A korábbi nyomokat befújta a szél, csak Szita István tudja, hol, merre vezettek. Ott megy ma Is. A lyukakat keresi £ jégen, de már nincs meg. Előszedi a fejszét, pontos csapásokkal vág léket. De a tegnapinak a helyét is látja. Befagyott a víz — beforrt a jég, ahogy a seb is beheged. NÓGRÁD — 1969. május 18., vasárnap 9
