Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-13 / 108. szám

A képernyő előtt Felfelé a hullámvölgyből Ha az elmúlt hét tévé-mű­sorának egyéb érdeme sem lett volna, mint az. hogy megismerhettük a Klassziku­sok tévéfilmen sorozatban az Othello német feldolgozását, akkor is nagyszerű" élményt könyvelhetünk el. Shakes­peare világhírű műve a nagy rendezők egész sorát inspirál­ta már, s Franz Peter Wirth ezzel a vállalkozásával két­ségkívül a legrangosabb ren­dezők sorába írta be a ne­vét. A tévéfilm — bátran mondhatom — a maga nemé­ben az eddigi Othello-felfo- gasoktól eltérő, újszerű, mo­dern hangvételű és mégis klasszikus ötvözetű munka. Wirth nem enged sem­miféle korábbi rendezési ha­gyománynak, elveti a konven­cionális eszközöket, és színé­szeit úgy inspirálja, hogy a nagy drámai mű nemesen megújul kezei között, A ren­dezőt segítette es támogatta elgondolásaiban Charly Schrö­der káprázatosán nagyvonalú operatőri munkája, a címsze­repben Wolfgang Reichmann nyújt hasszú időre emlékeze­teset, és merészen új Jágót is­merhettünk meg a filmen Ste­fan Wigger formálásában. A kiváló tévéfilmnek külön eré­nye a kifogástalan szinkron, melyben Szabó Gyula, Kállai Ferenc, Földi Teri, Kohui Magda egyenrangú értékkel szolgálták az alkotást. Az elmúlt hétnek egyébként több figyelemre méltó műso­ráról emlékezhetünk meg. A kedd esti adásban nagy ér­deklődéssel követtük a Fórum műsor jogi ankétját, melyben a legrangosabb szakemberek vitáztak számos fontos, soka­kat érintő és érdeklő témá­ról, A műsort Szepesi György ezúttal is a tőle megszokott kitűnő színvonalon vezette Nagy visszhangot keltett a hét műsorában a Lélekben erősek című, kétrészes szov­jet film is. A történet a hit­leri hadak által megszállt Szovjetunióban játszódik és egy nagy felderítőnek állít iz­galmas történet keretében megindítóan szép emléket. Ér­dekes kezdeményezés közre­működői lehetnek azok, akik végignézték a péntek esti adásban a Gyilkosság a mű­teremben című bűnügyi játé­kot. A gyilkos személyének kiderítését ugyanis nézőire bízta a televízió, s a jelentős jutalmak reményében bizo­nyára sokan megpróbálkoz­nak majd a történés szöve­vényes szálainak kibogozásá­val Vasárnap este a könnyed szórakozás híveinek kedvezett a műsor Rita Pavone filmjé­vel. Kellemes ^ét órát töltöt­tünk a képernyő előtt, az éne­kes film megfelelt u várako­zásnak, ennél többet szükség­telen mondani róla. A változatos müsorhét az­zal a reménnyel biztat, hogy a műsorszerkesztés végre ki­jut a hullámvölgyből és a kö­vetkezőkben kevesebb bosz- szűságra és rosszallásra ad okot (barna) Emlékezés Krúdy Gyulára Kettős Krúdy-evíordulot ült nemrég az ország: 90 éve szü­letett és 35 éve halt meg Krúdy Gyula, a magyar iro­dalom egyik legérdekesebb írói egyénisége. Az írót csalá­di szálak fűzték megyénkhez, nagyapja és az egész család ugyanis Nógrádban élt, s csak 1848 után került a família egyik ága a Nyírségbe. Bár az író már Nyíregyházán szüle­tett, élete végéig tartotta a kapcsolatot rokonaival, a nóg­rádi Krúdykkal, s több novel­lájában és kisregényében Is írt a palócok földjéről. • Talán éppen e kapcsolatok felelevenítése tette bensősé­gessé azt a Krűdy-ünnepséget, amelyet a salgótarjáni Ma­dách Imre Gimnázium és Szakközépiskola irodalmi és honismereti szakköre rende­zett az iskola iM&dáeh-tenmé­ben. Az ünnepségre az író le­ánya, dr. Krúdy Mária is el­jött, és közvetlen hangú meg- emlékezést tartott. Ezt követő­en az irodalmi seakkör tagjai részleteket mutattak be az író műveiből. Zenei betétek (zon­goraszóló, virágénekek) színe­sítették a műsort. A megem­lékezés a kortárs írók, költők Krúdyhoz írt, illetve őt kö­szöntő műveinek előadásával zárult. Közben az író munkás­ságának nógrádi vonatkozá­sairól is értékes összeállítást hallottunk.-."Siti.'-V-- i GüáuVMw 4 ER ISTVÁNfbjg vmv ' Miután kívülről becsukta az ajtót, és én belülről bezártam, felhajtottam a takarót, hogy Ruth szemébe nézzek. Ruth sírt. Egész testét rázta a zokogás. Megjegy­zem, így még talán szebb volt, mint amikor mosolygott. Próbáltam vigasztalni. Először kevés sikerrel, de az új és új kísérletek végül is eredményt hoztak. így vi­gasztaltam egész vasárnap, egészen hétfő reggelig. Nem dicsekvésképpen mondom, de a végén megvigasztalódott. Amikor hétfőin reggel ránkviiradt, szipogva bár, de mo­solyogva így szólt: — Darling, fáj, hogy elmész, de ilyen férfinak kár itt elkallódnia. Menj, cselekedj belátásod szerint, csak arra kérlek, hogy jussak eszedbe odahaza, a pusztán, amikor a csdkósgörlöket öleled ... Ezt könnyű szívvel megígérhettem. — És mihez kezdesz most? — kérdeztem kedvesen. — Mihez kezdenék?. — csodálkozott Ruth. — Vissza­megyek a Hotel Clive-ba... — Vissza? — emeltem fel a hangomat. — És Mr. Cucke? Nem fog békén hagyni ... — Egy nőt csak addig üldöz a férfi — mondta Ruth halálos nyugalommal —, amíg a hajtóvadászat, nem si­kerül. Utána a helyzet megfordul. — Hogy érted ezt? — Ahogy te. És végtére is; ha egyszer megindul a géped az óceánon túlra, többé nem tartozom neked szám­adással. Hiszen többé nem Útjuk egymást. — 64 — Majomembcr — halember? Napi postánkból Vendéglátó, figyelem! Salgótarjánt egyre több külföldi és vidéki keresi lel, a város mind több turistát, hazait és külföl­dit hódít meg. A megyei tanács mögötti rész meg igazán az idegenek para­dicsoma, hiszen innét nagyszerű a kilátás, szin­te teljesen látni lehet az uj Salgótarján minden szépségét. A turistákat szállító autóbuszok egy­mást váltják hétköznap és vasárnap egyaránt. Ijgy tűnik azonban, hogy ezek az idegenek keserű szájízzel hagyják el a városnak ezt a ré­szét. Itt ugyanis egyetlen vendeglátóipari egységet sem találnak. Sem szom­júságukat. sem éhségüket nem tudják csillapítani. A hegyen ínség van, ugyanakkor a November 7- Filmszínház környékén mintegy 250 méteren be­lül összesen 11 állami, földmüvesszövetkezeti és magánkereskedelmi egy­ség várja a vevőket. A vendéglátóipari vál­lalatnak feltétlenül meg­érné egy úgynevezett pa­noráma presszó (lehetne az akár egy körbüfé is) kis terasszal történő megépítése és üzemelte­tése. Az iparcikk-, vagy az élelmiszer-kiskeres­kedelmi vállalat pedig egy kisebb zöldségUzle- tét, mi több emléktár­gyakat árusító bódékat is felállíthatna. Ezzel kielé­gítenék a turisták, de a salgótarjániak igényét is. Ügy vélem, mindez nem­csak a város, hanem a vállalat érdeke is. Bucsek Károly Salgótarján A közelmúlt hetekben egy­más után két külföldi tudósí­tás is jelentette, hogy lakott helyektől távoli őserdőben, egymástól százkilométerekre egy-egy majomembert talál­tak. A tudósítások szerint a szerencsétlen élőlényeket vör- henyes szőr borította, négy­kézláb jártak, két lábra emel­kedni és beszélni nem tud­tak, csupán artikulátlan, álta­lakéhoz hasonló hangokat hal­lattak. Lapunk mindkét híradást közölte. Ezelőtt mintegy 230 évvel hazánknak is kijutott abból a kétes értékű dicsőségből, hogy valami emberszabású ál­latot — vagy tatán állatra em­lékeztető embert? — leltek. Ám ez nem majomember, ha­nem halember volt. Jókai Mór a Névtelen vár című regényében így ír róla: ..... a fej, az ábrázal emberé volna, férfió talán, hanem a sima arcot rőt, kurta szőr fe­di, s koponyáját haj helyett is csak vidraveres csömbölék takarja, két hosszú füle he­gyesen mered fel, az alak szája úgy össze van szorulva, hogy semmi ajka nem látszik, orreimpái összelapultak, alig kivehetők; hanem a száméi, mint a ■ halnak, mereven, ka­rikára kinyitva. Az egész ar­con semmi indulatkifejezés.” Megírja még, hogy a sze­rencsétlent egy jólelkü csa­lád magához vette, s amikor a család leánykája számára esküvői ebédet tálaltak, a fu­ra lény (s ez talán legembe­ribb vonása volt) hálójában kosárba gyűjtötte a Hanság mocsárvilágából — ahol talál„ ták — mindazt, ami nekiked­Szegény gleccserek Az egyik üdülőhelyen egy együgyű, de állandóan fecsegő hölgy kérdésekkel ostromolja szomszédját. Többek között a következőt kérdi: „Honnan származik az a sok nagy kő, amit itt köröskßrül látni?’’ „Ezeket — jegyzi meg a kérdezett — régesrégen a gleccserek hozták Ide!” „Ne beszéljen! — csodálko­zik a hölgy. — És most hol vannak a gleccserek?” „Visszamentek, hogy újabb köveket hozzanak”. vés volt: halat, kígyót, békát, csigát, tücsköt, bogarat, s ki­borította az egészet a dísze­sen terített esküvői asztalra. Persze, hogy a hajdtík elker­gették . Nem csodálkoznánká ha a fura lényt Jókai határtalanul gazdag fantáziája találta vol­na ki. Annál meglepőbb, hogy nem: a Hanságban valóban találtak egy Ismeretlen for­májú, addig soha nem látott teremtményt, amelyről a Sop­roni Szemle 1943. évi 1. szá­ma mint valóban létezettről ir. A cikk azt közli, hogy az 1740-es években két kapuvári halász a Hanság legmélyebb részéből, a. Király-tóból fur­csa élőlényt fogott ki. Külső­leg emberformája volt, testét azonban pikkelyek brilotiák. ujjait úszóhártya kötötte ösz- sze. A fiatal, slhederkorú gye­rek beszélni nem tudott, vi­szont a fákon úgy mászkált, mint valami majom. (Jókai ezt írta róla: úgy úszott mint a hal. s ez úszóhártyás ujjai­val valószínűbb is lehetett). A gyerek füveket, halat, kígyót, békát evett. A Handy-ban (Hanságban, mint ma neve­zik) találták, hát elnevezték Hány Istóknak. A' cikkíró (Misuray Krug Lajos) szerint gz történhetett, hogy Hány Istók szülei alig­hanem pandúr elöl bújkáló szegényemberek voltak, akik a gyereket menekültük ben le­tették a mocsárvilág egy zsombékjára. s többé rlem ta­láltak rá. Esetleg úszóhártyás kezeivel, pikkelyes, halszerű b őrével (mindkettő ritka, de előforduló betegség ma is) a Hangba valónak ítélték, és szándékosan elhagyva. így akartak megszabadulni tőle. Jókai és n cikk csak arról nem tudósit: akárhogyan volt is, a magatehetetlen kicsi mi­képpen maradhatott életben a Hanságnak akkor még ve­szedelmes vadakban is bővel­kedő világában? Ámbár Rudyard Kipling Mavglija erre is választ adott. (kussinszky) Megnyugtató * Ez ugyanis az első operációm (A Wochenpresse karikatúrája) — Ez igaz. De hát Cucke öreg, kopasz és visszata­szító. — Mást nem tudsz róla mondani? — kérdezte Ruth, — De igen. Majdnem elfelejtettem, hogy olyan kö­vér, mint esgy anyadisznó. — Igazán nem szép tőled, hogy csak a hátrányait hangsúlyozod — mondta Ruth szemrehányóan. — Mond­hatnál róla valami jót is. Vagy annyira utálod Mr. Cucke-ot? — Persze, hogy utálom És nem tudok róla sem­mi jót mondani. — Nem vall éppen nemes leiekre, hogy így véle­kedsz egy vadidegen emberről. Hiszen soha életedben •nem láttad. , — Persze, hogy nem. Te mondtad, hogy kövér, öreg és kopasz. — És még mit mondtam? , — Másra nem tudok Visszaemlékezni. — Elég szomorú. Azt is mondtam, hogy a szálloda igazgatója, és a lányok nem panaszkodtak, hogy szűk­markú lenne... Ezek után azt gondolhatják, hogy méltatlanra pazaroltam a szerelmemet, mivel Ruth rossz lány volt. Én azonban éppen ellenkezőleg vélekedek. Ruth annyira szeretett, hogy inkább engedett Mr. Cucke-nak, csakhogy nekem, ne fájjon annyira, hogy el kell hagynom egy lányt, aki csakis az enyém. Inkább másé lett, mert nem bírta látni a férfikönnyeket. Így hát elbúcsúztunk szépen. Én mentem az Emigra­tion Service-hez, Ruth pedig a Hotel Clive-ba. Az Emig­ration Service-ben azóta sem pusztultak ki a poloskák, a Hotel Clive viszont továbbra is megmaradt féregmentes luxusszállodának. Ámde most, hogy tudtam, hogy előbb- utóbb ingyen és bérmentve hazajutok, már nem zavar­tak annyira a kellemetlen háziállatok. Mindössze egyet­len éjszakát kellett még a társaságukban töltenem, s ek­kor* meglehetősen passzívan viselkedtek. Lehet, hogy ép­pen munkaszüneti napjuk volt... Feltettek egy repülőgépre, amely Becsig vitt. Órán­ként ezerkilométeres sebességgel hasította az eget az óceán felett, de nekem nagyon lassúnak tetszett a moz­gása. Szerettem volna még sötétedés előtt Pesten lenni. Végtére is, Becsből csupán néhány órát kell vonatozni Budapestig, és ha háromra megérkezünk a swechatl re­— 65 — pülőtérre, estére otthon is lehetek. A repülőgépben nem is csalatkoztam: pontosan háromkor landolt, ámde ami­kor leszálltain róla, ismét két tagbaszakadt férfiú lépett mellém. Épp olyan modortalan fickóknak látszottak, mint akik New Yorkban követtek napokig. De tévedtem, mert udvariasan bemutatkoztak. — A rendőrségtől vagyunk! — örülök, uraim, hogy találkoztunk — mondtam ne­kik meglehetősen szemtelenül, mert fél lábbal mar otthon éreztem magam. — Miben lehetek szolgálatukra? De vegyék tekintetbe, hogy sietek, mert nemsokára indul a vonatom... A barátságos szóra meglehetősen mogorván válaszol­tak. Elmagyarázták, hogy egyetlen órát sem tölthetelk Ausztria területén, mert nem kapok tartózkodási enge­délyt. Azonnal haza kell utaznom. Ok addig el sem bú­csúznak tőlem, amíg a vonatom el nem hagyja az osztrák határ állomást. — Nagyszerű, uraim — mondtam —, legalább nem kell egyedül kuksolnom a vonatban. Ügyis utálom a ma­gányt, kivált most, amikor örömöm van. Már az elemi­ben, a Rotten biller utcai Iskolában megtanultam, hogy jobban esik az ilyesmi, ha másokkal is megoszthatja az ember ... Tőlem akár indulhatunk is. A két úriember erre azt felelte, hogy tőlük én is akár azonnal mehetnék a fenébe, de a dolog nem olyan egyszerű. Magyarországra csak akkor engednek be, ha hazatérési engedélyem van. Úgyhogy nekem előbb el kell mennem a magyar követségre, hazatérési engedélyért. De Becs nagy város, könnyen eltévedhetek, s ezért ők Is velem tartanak. Beültünk egy kocsiba — mert mondanom sem kell, hogy nem gyalogszerrel vártak egy Ilyen előkelő vendé­get —, és fél óra múlva .már ott is voltam a magyar követség előtt. De hiába minden: a kapun tábla hirdet­te, hogy csak kettőig van félfogadás. Mégis becsöngettem, de csak a portással tudtam beszélni. Készségesen elma­gyarázta, hogy reggel kilenckor menjek. Azonnal meg foeorn kapni a hazatérési engedélyt, és már utazhatok is. Most viszont semmit sem tehet az érdekemben, mert már mindenki hazament, aki ügyemet elintézhetné. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom